Észak-Magyarország, 1988. január (44. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-23 / 19. szám
1988. január 23., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 Enyhe szentségtörést # követ el u pedagógus. Súlyosbítja bűnét, hogy mindezt jól érezhetően, előre megfontolt szándékkal, ráadásul oly köny- nyedséggel, magától értető- déssel, hogy abból rögvest kitűnik: nem először teszi. Ha egyáltalán kívánatik a szentségtörés súlyának fokozása: nyilvánosság van jelen. Szülők nyilvánossága, köztük mérnökök, közgazdászok, bankemberek, szóval, napjaink menő szakmájának (bocs’: tudományának) képviselői. A pedagógus pedig — rangos, miskolci gimnázium vezetője — nem átallja azt mondani, hogy ő bizony nincs oda a komputerért, a nyelvi laboratóriumért, az ilyen-olyan technikáért, melyeket pedig manapság nagyon is fontosnak vélnek az oktatásban. Pont most mondja mindezeket, amikor ugye akciók szerveződnek komputerügyben, és a magára valamit is adó intézmény igazgatója a várt, vagy kevésbé várt, vagy egyáltalán nem kívánt vendéget, a pei'sona non gra- tát is mindenekelőtt a kapcsolókkal, gombokkal, billentyűkkel, képernyőkkel tele helyiségbe viszi a korszellem megértésének bizonyságául. Az említett pedagógus ellenben kifejti, hogy ő biz’ nem tartja sokra ezt a technikát. Helyénvalónak véli jelenlétüket, természetesen helyénvalónak. hiszen segítik a tanulást, valóban hasznosak az oktatásban. Bizonyos mértékig. Persze, hogy segítenek, ha okosan használják ezt a technikát. De nem helyettesíthetik a legfőbb erőt! A pedagógusszemélyiséget. Tehát: nem a pedagógus személyét, hanem a személyiséget. (Bizonyos különbségek érzékeltetésére szokás mondani: ha a kettő közötti különbséget zongorázni tudnám ... !) A pedagógus minderről hetedikes, nyolcadikos gyerekek szüleinek beszél valami sajátos egyszerűséggel, mellőzve minden szónoki fogást, mégis igen nagy csend keletkezik. (Bizony! Keletkezik !) Igen, a technika. Valószínű, hogy ez a hölgy — a pulpituson álló-beszélő pedagógus: nő—nem találkozott a lipcsei, Marx Károly nevét viselő egyetem bizonyos tanárával. Kellemes megjelenésű, őszes hajú, nevetős tekintetű, fiatalos mozgású, idősebb professzor úr kalauzolt több éve néhányunkat, lipcsei testvériapunk, a Leipziger Volkszeitung vendégeit, bolgár, cseh, lengyel, ukrán, magyar hírlapírókat az egyetemen. Akkor nálunk, Magyarországon még nem volt divatos a komputer, alig-alig hallottunk tudást segítő gépezetekről. Ámuldoztunk hát kellő mód’ az ott akkor már nagyon is létező technikán, a sokféle kapcsolói a különböző jeleket felmutató üveglap, a bonyolult ..vezérlőasztalok láttán. Végül a nevetős szemű prof. azt mondta, hogy mindez ugyan szép, szép, de azért a tudást továbbra sem lehet a konnektorokból szívni. Tanulni kell és olyan ember is kell — mondta — aki tanítani tud. Ha akkor valakinek az az ötlete támad, hogy mindenki mondjon egy-két tanítót, akire örök életében emlékezik, nyilván kapásból soroltuk volna a neveket, a történeteket. A krakkói Adam legalább annyit, mint a Városok Anyjával, Kijevvel büszkélkedő Anatolij, de ugyanígy Szófiából. PrágáEmberről szólva ból is sorolták volna a kollégák. Azokat, akik valami mód' meghatározóként hatottak rájuk. Ránk. Bizonyos az is, hogy azok, akik (netán) eme kis dolgozatot olvassák, szintén jól emlékeznek ilyen személyiségekre. Meghatározókra. Akár sorsokat befolyásolni, erre-arra eldönteni képesekre. Engedtessék meg — visszaélve a fórum lehetőségének helyzeti előnyével —, hogy e sorok írója mindenekelőtt idézze Schkramák Ágoston igazgató urat, egy kis falu, akkor — évtizedekkel korábban — csupán még félig osztott iskolájából. Egyenességét, emberségéi, magyar lelkületét (igen, ezt is!) egész verespéteri megjelenését, amely megjelenésével nemcsak az írás-olvasás tudományára, hanem tisztességre, becsületességre és a haza sze- retatére (bizony!) is okított-nevelt bennünket. Legjobban kedveltük a földnajzóráit. Valamelyikünk kiment a fél falat beborító Magyarország térképéhez, és „elutazott” ide-oda. Minden nevezetességet, tudnivalót elsorolva a városról, ahová éppen megérkezett. Jaj volt neki, ha az „Itt vonatra szállók” előtt kifelejtette, hogy „Az állomáson jegyet veszek." Ezt is meg kellett tanulnunk. Hogy jegyet veszünk, nem potyázunk. Az igazgató úr családja rokonok nélkül halt ki. A kis falu temetőjében bekerített sírján, halottak napján mindig égnek gyertyák. Köztük az enyém is. A gimiből (Balassagyarmat) csőstül lehetne sorolni. Például a huszonévesen érkezett (nem föltétlenül kell öregnek lennie annak, akit tisztelünk, akire fölnézünk) Szabó Károly tanár urat, aki az akkori tanrenddel szembehelyezkedve (de még mennyire nem volt ez tréfadolog!) csakazértis tanította nekünk Radnóti Miklóst. Vagy ott volt (van) a „renitens ember”, a félelmes tekintélyű Versényi László tanár úr, aki a francia órán (de tanított latint, görögöt, matematikát, fizikát is), azt mondta, hogy most az egész osztály feláll, pisszenés nélkül elhagyjuk a gimnáziumot. és meglátogatjuk a tanítóképzőben Sugár György tanár urat. Szinte hihetetlen, hogy egy negyvenes osztály — vegyes osztály — mennyire csendben tud kilopakodni a nagy épületből! A képzőben persze legalább akkora volt az öröm érkeztün- kön, mint a miénk. Zongorázással, verselé.sekkel, tréfás jelenetekkel múlattuk az órát. Még csak nem is haszontalanul. (Veszprémi igazgató úr — már az — legutóbbi érettségi találkozónkon restelkedve kérte: ha valamelyikünknek módjában áll, küldjön a gimnáziumnak könyveket, melyeket jutalomként adhatnak majd a jó t anulóknak. Az iskolának .a könyvekre fordítható ősz - szege ugyanis nevetséges.) Vagy az egyetemen Kardos László tanár úr, Bóka László tanár úr. kiknek óráira hajnali ti órára is bementünk. Igyekezve, hogy egyáltalán beférjünk a hatalmas előadóterembe. Pedig gyakorta méltatlankodtunk. Például, amikor Kardos tanár úr a maga csendes módján ízekre szedte, felaprította az akkor általunk oly nagyra tartott Edgar A. Poe Hollóját. (Szólt a holló, soha már.) Kicsit haragudtunk is rá érte, mintha elvette volna a játékunkat, de egyben azt is megsejtettük, miként kell elemezni, olvasni egy verset. Füst Milán előadásait meghallgatni pedig még szombaton délután is bementünk az egyetemre. Ö ugyan nem tanított, de szombaton négytől hatig, vagy tovább, egy bizonyos előadóban megjelent, és ott az idős emberekből, „az utcáról bejött” bácsikból, nénikből és diákokból álló hallgatóság előtt, pihenés nélkül beszélt. Mondjuk a művészetekről. Vagy bármiről, de otthagyni, nem figyelni, egyszerűen nem lehetett, mintha szuggerált volna valamennyiünket. Bóka tanár úrról egy apró emlék. A Ménesi úti Eötvös Kollégiumban tart előadást. Mániákusan fényképező diáktársunk 5—6 méterre eléje helyezi a három lábon álló serpenyőt, a magnéziumporral. (Akkor még nem terjedt el nálunk a vaku.) Talán a nagy igyekezet miatt, a kelleténél több por került a serpenyőbe, mert hirtelen, valósággal felrobbant, a dörrenést, a kavargó füstöt pedig természetesen a mi idétlen, lónyerítéses röhögésünk kísérte. Bóka tanár úr pedig ... Arcizma sem rándult, nem moso- lyintotta el magát, szava nem akadt el, hangsúlyt sem váltott, folytatta az előadást, mintha semmit sem vett volna észre. Ezzel úgyanmyira elámítva bennünket, hogy a következő pillanatban már mi sem szerencsétlen diáktársunkat figyeltük, hanem az előadást. Trencsényi-Waldapfel Imrét is meg kell említeni, akinek előadására vendégként be-beültünk, hogy meghallgassuk, mit mond a régészeknek a görög-római mitológia csudás világáról. De hát a sor — szerencsére — nagyon hosszú lehetne, és bizonyos, hogy bárki tudná folytatni. Tériünk inkább vissza az elején említett pedagógushoz. Mondja azt is (sokunk megnyugtatására), hogy nemigen hisz a színtiszta ötösökben, gyanús, ha valaki mindenből tökéletes. Miért ne lehetne hasznos ember, aki csak vagy ehhez, vagy ahhoz érez kedvet? Meg azt is mondja, hogy a tagozatok helyett inkább kedvére való, ha a gimnázium az marad, ami: általános műveltséget adó intézmény. Meg elmondja, hogy ebben a rendkívül praktikus világban is léteznek, akik latint akarnak tanulni. Van bizony ebben valami biztató. Hallgatjuk, csendben ülünk, figyelünk. Felnőtt öregdiákok, sokféle foglalkozásúak. Mikor befejezi: sajnáljuk. Ja! (Hogy el ne feledjük, mert el szoktuk feledni.) Tanárnő! Köszönjük ! Priska Tibor A mai beruházásokkal bővül a foglalkoztatottak létszáma a Kontaktéban, ám a technikai színvonal nem növekszik. Fotó: Fojtán László Az Ózd vidéki gyáregység ■néven bejegyzett cégnél jelenleg 520-an dolgoznak. Még a farkaslyukiaknak is van ikét kisebb telephelyük Somsályhan, illetve Királ- don. A gyár a vállalat egyik legfontosabb támasza, hiszen az elmúlt esztendőben — még nem végleges adatok szerint — 220 millió forint termelési értéket produkált, a nyeresége pedig elérte a 18 millió forintot. Elsősorban villamoshálózat-védelmi készülékeket gyártanak: kismegszakítókat, nagy teljesítményű olvadóbetéteiket, de az elmúlt időszakiban vállalkoztak a korszerű és egyre népszerűbb nátriumlámpák készítésére is. Lámpatesteket állítanak elő az Ikarus autóbuszok belső világításához, legújabban pedig az ABV- típusú, úgynevezett szünet- mentes áramforrás gyártásával próbálkoznak, amelyeket a kórházi műtőikben és a számítógépekhez is használnak a folyamatos áramellátás biztosítására. Széles tehát a termékskála, amelyet újra és újra bővíteni kell, ha a vállalat lépést akar tartani a konkurenciával. Az EL-CO stratégiája, szándékai világosak. Mindenekelőtt az a céljuk, hogy centralizálják és Farkaslyukon működtessék a szétszórt üzemegységeket. Ezen a ponton találkozott a vállalat és a város vezetőinek az érdeke, mivel a termelés növeléséhez létszámra is szükség lesz, Ózdon viszont éppen az a cél, hogy foglalkoztatni tudják a munka nélkül maradt embereket. Az előzetes elképzelések szerint további 450 embert tudna hosszú távon alkalmazni a fankaslyuiki üzem. ami lehetővé tenné termelési értékének megháromszo- rozását 1991-re. A közel 700 milliós termelési érték mellett könnyebben tudnák alakítani, korszerűsíteni a termékszerkezetet is. Az előbb vázolt tervek megvalósítása érdekében a vállalat fejlesztési pályázatot nyújtott be, amelyet tavaly elfogadott az Állami Fejlesztési Intézet. Ezek szerint az EL-CO 16 millió forintot kap a területfejlesztési alapból, ameb'et a bánya épületeinek a megvásárlására fordíthat. Emellett a Pénzügyminisztérium, valamint az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal különböző kedvezményeiket nyújtott az új létszám felvételéhez. További bevételt jelent majd a cég számára, hogy értékesíteni fogja a somsá- lyi és a királdi telephelyet. Ebből is származik előny, hiszen csökken a fölösleges létszám, lényegesen kevesebb lesz a szállítási költség, javul a szervezés és a munka- fegyelem. — Több kooperációs part- • nerünkkel megszüntetjük majd az együttműködésünket. amely bizony nem volt mindig zökkenőmentes — sorolta a további elképzeléseket Andrik László, az Ózd vidéki gyáregység igazgatója. — Az általuk végzett tevékenységet mi folytatnánk itt helyben, a megvásárolt épületekben. Ez számos előnnyel szolgál. Ezekben az épületekben kapnak majd helyet azok a korszerű gyártósorok is, amelyekkel új termékeink gyártását készítjük élő és végezzük. — Mikor kezdenek hozzá az elmondottak megvalósításához? — Már hozzákezdtünk. A bányának kifizettük a vételárat, s amilyen ütemben szabadulnak fel az épületek, mii úgy rendezkedünk be. Kiváló az együttműködés a Borsodi Szénbányák Vállalattal, amely a megállapodásban rögzítettéket pontosan betartja. Gondjaink vannak viszont a létszámmal. A fejlesztési pályázatban ugyanis azt vállaltuk, hogy elsősorban az Ózdi Kohászati Üzemekben felszabaduló létszámot foglalkoztatjuk. Az EL-CO és az ÓKÜ korábbi megbeszélései alapján arról volt szó, hegy már ebben a hónapban 60—80 fizikai nődolgozó kerül át hozzánk. Meglepetéssel tapasztaltam, hogy január közepéig mindössze öten jelentkeztek, s ráadásul korábban egyikük sem végzett fizikai munkát. A terveinket tartanunk kell, ezért kénytelen voltam más cégektől és az utcáról fölvenni 30 embert. — Hogyan érinti önöket, ha nem kapják meg az ÓKÜ-től a szükséges létszámot? — Komoly következményei lehetnek. Olyan érzésem van, hogy 1988 első felében létszámgondjaink lesznek. Az Ózd vidéki munkaerő összetételét ismerve, legalább 300—350 embert kellene fölvennünk ahhoz, hogy az a 183 dolgozó, akit az idén várunk, hosszabb ideig megmaradjon nálunk, és legyen módunk betanítani őket. Abban sem bízhatunk, hogy a gyerekek az iskola után hozzánk jönnek munkát keresni, hiszen az érettségizettek .közül nagyon kevesen vállalják a fizikai munkát és a három műszakot. Most azon törjük a fejünket, hogy mit csinálunk majd akkor, ha alapvetően nem változik a helyzet. A Kontakta közel hároméves ózdi működése nem volt felhőtlen. Kényszerű változás történt a vállalat vezetésében, akadozott a gyáregységek közötti együttműködés. A rendszertelen anyag- és alkatrészellátás komoly fennakadásokat okozott a termelésben, nagy év végi hajrára kényszerítette az ózdi kollektívát. Az előbb említettek mégsem tántorították el attól a vállalat vezetését, hogy tovább fejlesszék a kohászvárosban működő céget. Igen jókor jön az újabb beruházás, s ezzel együtt a munkahelyek szaporítása ebben a térségben, hiszen a félezret is meghaladja Ózdon a munkát keresők száma.- A Kontakta fejlesztési elképzelései szerint 95 millió forintból építenek egy 2400 négyzetméteres csarnokot, ahol forgácsolt és fémsajtolt alkatrészeket, valamint műanyag fröccsöntött termékeket gyártanak majd. A beruházás révén 280 dolgozóval bővülhet a gyár jelenlegi 400 fős kollektívája. — Honnét teremtik elő a pénzt a fejlesztéshez? — kérdeztük Bolyt Lászlót, az ózdi gyáregység igazgatóját — A múlt évben nyújtottuk be pályázatunkat, amelyben 40 millió forintot kértünk a területfejlesztési alapból, 55 milliót pedig az elektronikai gazdasági program keretében tudunk szerezni. A beruházási munkálatok ütemétől függően ebben az évben 80 dolgozót, az évtized végéig pedig további 200 jelentkezőt fogadunk. Azokat az alkatrészeket szeretnénk gyártani az új munkahelyen, amelyeket eddig kooperációs partnereinkkel készíttettünk, s bizony nem minden esetben volt folyamatos az ellátásunk. Többek között emiatt maradtunk el 5 millió forinttal az árbevételi tervünktől. — Hogyan sikerült fejleszteni az elektronikai profilt? Ezen a területen kellene ugyanis lépést tartani a vers eny tá nsalkkal. — Az elektronikai gyártás fejlesztéséhez pénz kell. A pályázat után elnyert 95 millió forint sóikat segít a cégnek, de azt semmiképpen nem teszi tehetővé, hogy versenyben maradjunk a piacon. Néhány évig még tartani tudjuk magunkat a hazai konkurenciával szemben, de .kérdés, hogy mire lesznek képesek ők, és miben tudunk újat, korszerűt produkálni mi. Ez valóban nagy ellentmondás, s nemcsak a Kontaktéban, hanem az EL-CO- ban és az ugyancsak segítséget kapott putnoki fonodában is. A cégek elsősorban új munkahelyek teremtésére kapták a támogatást, ami ugyan enyhíti az elhelyezkedési gondokat, de konzervál egy elavult technikát, a kézi munkára épülő technológiát, amely néhány év múlva újabb gondokat okozhat a térségben. Az említett cégek, ha a kilencvenes évek közepén is esélyesként akarnak indulni a piaci versenyben, akkor Vagy jelentősen fejlesztenék, vagy létszámot építenék le, vagy pedig csődbe mennek. Különösen a Kontaktál érinti érzékenyen a technikai lemaradás, hiszen az elektronikában szinte követhetetlen a fejlődés. Akkor lehetnének igazán nyugodtak a gyáregység, de a város vezetői is, ha száz- vagy kétszázmillióval több jut most fejlesztésre — akár más nagyvállalatok rovására is —, mert ez valóban egy korszerű gyár alapjait rakta volna le, s az ezredfordulóig megoldotta volna a kvalifikált munkaerő nagy hányadának elhelyezkedési gondjait is. Az ózdi gyár keményen megküzd a létéért. Ha áttételesen is, de már sikerült tőkés megrendelőt szereznie, ami akkor is reményt keltő — elsősorban a tapasztalatok miatt —, ha ennél több esélye nem nagyon lesz a dollárszerzésre. Mivel a cég igénye már ma sem találkozik a városban meglévő munkaerő-kínálattal, kénytelen saját maga szakembereket képezni. Üjahban harminc emberrel foglalkoznak, akiket gépkezelőiként, műanyag-fröccsöntőként és gépbeállítóként kívánnak alkalmazni. Korszerűbb, piacképesebb termékeik gyártására is gondolnak, így ebben az esztendőben piacra kerül a Kodex—1. típusú telexterminál, amiből legalább száz darabot szeretnének eladno Hogy mi lesz később ? Az már nem csak a Kantaktától függ. Fónagy István
