Észak-Magyarország, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-11 / 292. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4

1987. december 11., péntek

JÁMBOR ÓHAJ

Névadó és szoboravató

Kós Károly építész-alkotói tevékenysége

Magammal kezdeni az ügyet nem ildomos. De hát ért vagyok az a rosszalvó, aki gyakran hallgatja a rádiót a Rákóczi-indulótól a Himnuszig, ezért gyűlhetett meg bennem az a tapasztalatanyag, ami feljogosít néhány következtetésre.

Megesik, hogy idegen adó hallgatásakor kapcsolom ki készülékemet, s mivel elaludtam a Rákóczi-indulót, szinte pánikba esve keresem hazai rádiónk hullámhosszát. Nem készítettem statisztikát arról, hogy a reggeli (3,5 órás) műsoridő hányadrészét töltik ki zenével, az azonban biztos: amikor a Kossuthot akarom befogni, legtöbbször „nem jön be”, mert a sugárzott muzsika — mi tagadás? — híjával van az orientáló, tehát irányító nemzeti jellegnek. Legtöbbször angolszász, ritkábban olasz zenét hallok a „miénkről”, s mivel már nagyon szeretném tudni, mi történt itthon, milyen idő várható, gyorsan tovább „tekerem” a gombot. Idegesen kapkodok, itt is, ott is leállók, és fokozódó haraggal gondolok azokra, akik a zenei betéteket válogatják.

Miközben ezt a — némi túlzással — lélekölő műveletet végzem, megfigyelem: már rádióadóknál „kidomborodik” az, ami a miénknél „lapos”; felismerem a szlovákot, az oroszt, a lengyelt, a németet, még a spanyolt is, és egyedül a zenéjük alapján (ha beszélnek, nem okoz gondot). Hát hogyan történhet az, hogy a mi adónk muzsikája „belelaposodik” valamiféle nemzetiet- lenségbe? Mérgemben vádaskodom — a mieink (a rádiónál) „kozmopoliták”, olyanok, mintha „fizetett alkalmazottai” lennének egy nem-tudom-milyen „érdek- szövetségnek”. Meghiggadva — s a zenét figyelve — rájövök: szó sincs itt kozmo- politizmusról, ugyanis akkor egyaránt kedveznének a szláv, görög stb. muzsikának. De nálunk főképp az angolszász együttesek és énekesek „menedzselése” folyik. Tudom — mert folyton mondják —, hogy ott a legfejlettebb a modem „zenei irányvonal”, a kemény meg a lágy rock, és a többi, a fiatalság ezt kedveli.

Jó, jó, gondolom magamban, de az úgynevezett fiatalság nem olyan hajnalok hajnalán ébredő-kelő, mint a magaimféle „ókonzervatív” alak. Elsősorban azokat ug- rasztja ki az ágyból a vekker, akik ezt a zenét — uram bocsá’ — túlzottan nem kedvelik. Zömmel 40 —50 körüliek szállnak le az aknákba, állnak a mindig kiismerhetetlen folyékony vas útjába, hogy a kívánt mederbe tereljék, vagy fogják meg a villa nyelét, régiesen szólva: a két alapvető osztály ma is tiszteletet érdemlő tagjai hagyják ott a meleg ágyat, hogy — ilyen „zenei aláfestés” mellett mosakodjanak, borotválkozzanak, fogyasszák el túl korai reggelijüket.

Nemzeti hovatartozásuk kora reggeli „zenei menüje” — állítom! — legtöbbjük számára ehetetlen. (Talán ugyanúgy keresik a hazai rádió „hullámhosszát”, mint én ...)

Igen, a nemzeti jelleg. Nálunk is vannak — állítólag — jó együttesek, hátakkor .miért nem ezeket támogatják?

A jómúltikorában ütötte meg a fülem a bemondó ugyancsak lelkes, „beharangozó” szövege: „A hátra lévő néhány percben, 6 óráig Dalidali énekel”. Oly’ fel- ajzottan tette, szinte ellágyultam, mondhatnék: most valami csodának leszek fültanúja. Ez volt a dal címe: „Az én Olaszországom!” (1987. jan. 6.)

Mit mondjak? Elszorult a torkom. Az „ő” Olaszországa nekem merőben mást juttatott eszembe. Doberdót, a Piávénél értelmetlenül meghalt magyar bakák százait és ezreit — édesapámat, aki Doberdo fennsíkján, egy, háznyi szikla üregébe bújva, a „tálján” gránátokkal vert sziklák omladékáitól mentette életét, s ma is az ő szemével látom a hírhedt folyót, amin át kellett volna kelnie — így mondta — a „többi bolonddal”. Habzott a víz a becsapódó géppuskagolyóktól, egy tenyérnyi helyet nem hagytak érintetlenül, a gránátok égig szökellő víztölcséreket szökkentettek fel. Hát ő nem ment. Leült, mintha megsebesült volna a lába (jó trükk), s a pisztolyával hadonászó tiszt nem ellenőrizhette, nem öncsonkítás történt-e. A hadnagyurat is elvitte a Piávé (de ő megmaradt, hogy tíz, még mindig élő gyereket csináljon annak az „édesjó” hazának).

Igen, a haza, amiről ott és az orosz fronton is énekeltek. Mert „átdobták” őket Galíciába — ami hetekig tartó masírozást és vonatozást jelentett —, hogy kétévi hadifogság után térjen meg anyjához-apjához-testvérei- hez.

Hát akkor az a kora reggeli énekes miért nem az „Én Magyarországomról” énekelt? Akkor nem juthatták volna eszembe ezek a fájdalmas emlékek. Még van egy nemzedék, amelyik, nem turistaként járva meg, emlékezik Itáliára — „taljánok földjére” — apáik megszenvedett élményei szomorítják. És nem az fáj nekik, hogy nem foglalták el Rómát is, csak az bántja őket (engem), nincs dal saját hazánkról.

Még x abban a műsorban (vagy később ?) úgyszintén a hazáról esik szó, nyíregyházi óvodások mindennapos meghurcoltatásáról. „Nagykegyesen” beengedik a szülőket csöppségeikkel egy iskola éttermébe reggel hatkor, hogy onnan „óvibuSzakmérnökés szakiizemmérnök-képzés

Az agrár-felsőoktatási intézményekben 1988 tavaszi félévében újabb szakokon indul szakmérnök-képzés kétéves tanulmányi idővel, levelező tagozaton. A Gödöllői Agrártudományi Egyetemen mezőgazdasági genetikai, mezőgazdasági környezetvédő, biotechnológiai kutató, baromfitenyésztési és baromfiipari, valamint melegégövi tagozaton indul oktatás. Az egyetem társadalomtudományi karán vállalatgazdasági elemzőket képeznek. A Keszthelyi Agrár- tudományi Egyetemen takarmánygazdálkodási, sertéstenyésztési, dombvidéki -komplex melioráció és vállalat- gazdasági témakörökben szerezhetnek újabb ismereteket a mérnökök. Az egyetem mosonmagyaróvári mezőgazdaságtudományi karán szarvasmarha- és juhte- nyésztési, tejipari és mező- gazdasági innováció- és iparjogvédelmi szakmérnököket képeznek.

Szaküzemmérnök-képzés kezdődik Gyöngyösön, Mezőtúron, Szarvason, Hódmezővásárhelyen, Kaposváron, Kecskeméten és Nyíregyházán, főiskolákon, illetve egyetemi, főiskolai karokon, ugyancsak a jövő év tavaszi félévében. (MTI)

szók” szállítsák szegényeket egy távolabbi helyre. Mikor verhették ki őket az ágyból? ötkor vagy korábban? Az anyák panasza fájdalmas, de ha a kicsinyek megszólalhatnának ... Nem kétséges, ők majd később „beszélik el” picikoruk rosszul sikerült voltát a felnőtteknek, az egész társadalomnak.

Tévedés, már abban a műsorban „elmondták”, bor- zasiztóan.

A riport befejezésül ugyanis egy kisgyermek-éneket sugárzott szeretett rádióm. Valahogy így hangzott (a tekercs előkereshető, mert nem pontos az idézet):

„Magyarország az én

hazikám,

Itt nevel apim, marnám.

Ahol én jól érzem

magam —

Ahol kitörhetem

a nyakam...

Kétségtelen, ahol születtünk, élnünk és halnunk kell, ott a nyakunkat is kitörhetjük. Mennyire igaz!

A cérnavékony gyermek- hang bájosan torkollik — mondhatom — gúnyos, gyöngyöző gyermekkacajba. Nos, ha a nyíregyházi kisgyermekek szemével nézem a világot, a hazát, ez a haza valóban „megéri a pénzét”.

Amikor Petrovics Sanyika még kicsi volt, hagyták aludni, magától ébredhetett, különben sosem írta volna meg:

„Ha a föld Isten kalapja,

Ügy hazám a bokréta

rajta”.

De hát mégis. A Sándorrá lett „Sanyikéval” értek egyet. Nem beszélek olaszul, nem tudhatom, mit énekelt róla „Dalidali”. Az biztos, hogy nem gúnydalt, bár — meggyőződésem — az ő Olaszországa se lehetett fenékig tejfel. Elődeitől, meglehet, tudhatja, nem minden magyar veszett bele a Piá- véba, mocsaraiba, s ha átjutottak, ők, a halálba hajszoltak, .mégis megmaradot- tak megtették a magukét, közelharcban az olasz, — csúfnevén: „digó” — nem állta a sarat apám baj társaival, hősiesen küzdöttek. (Amilyen bolondok voltak, valószínűleg mindhalálig.)

Szövegem nem tetszhet jámbornak. Mégis, visszatérve kezdő gondolatomhoz, szeretném, ha a haza „begyűrűzne” a Kossuth rádióba — a 3,5 órás zenei műsorban több szó esnék hazánkról.

„Jó vagy rossz, a — hazám” — mondja a hidegvérű, szenvtelen angol. Mi is legalább ennyit mondjunk róla.

Gulyás Mihály

Képességeinél fogva Kós károly több művészeti ág területén hozott létre maradandót, s így a kultúrtörténet nemcsak mint építészt, hanem mint írót, grafikust és pedagógust is számon tartja.

Az ember számára a leg- felemelőbb érzés, ha korát alkotásokkal ajándékozhatja meg. A budapesti Műegyetem építészeti szakosztályára járt, és így vall magáról: „Nehéz kezem

volt, nagy igyekezettel mégis jó rajzos lettem. Az elméleti tárgyakkal is nehezen birkóztam meg, de a tervezésben hamarosan elismerték elsőségemet tanáraim és évtársaim. Harmad- és negyedéves koromban minden főiskolai pályázaton díjat nyertem, és szünidei ösztöndíjat kaptam.”

1907-ben szerezte meg az építészmérnöki diplomát. Első önálló építészeti megbízását egy év múlva kapta, az óbudai református parókia és imaház tervezésére. Utána szebbnél szebb fővárosi és vidéki munka- feladatokat: a budapesti állatkert, a zebegényi katolikus és a kolozsvári református templom, a marosvásárhelyi munkás-lakóházak, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum, a budapesti Városmajor utcai iskolakomplexum, lakóházak, iskolák, a Háromszék Vármegyei Közkórház stb. kapott.

Sikerét annak köszönhette, hogy a korszerű építészet magyar stílusváltozatát a magyar építőhagyományok alapján, és a magyar nép építő-formáló gyakorlata szellemében igyekezett kialakítani. Ezt nem tekintette saját találmányának, mert már az angol Ruskin és Morris építésztanítványai és a finn Saarinenék ezen az alapon formálták nemzetük új építésstílusát. Bartók és Kodály is ezeken az alapokon építették a korszerűen új magyar zenét.

Erdély gazdag műemlékanyagát ismertető és az olaszországi meg a török- országi tanulmányútja alkalmával nyert tapasztalatait megfogalmazó építészettörténeti munkássága ad áttekintést széles körű tájékozottságáról és tesz tanúságot építészeti meggyőződéséről. A hagyomány és a jelen értékeinek, meg a kor jogos emberi igényeinek szintézisét keresve alakította ki új építészeti szemléletét. Helyszíni kutatásai, közzétett felmérései, építészelméleti tanulmányai, kultúratörténeti vázlatai rajzban és szövegben nemzeti kultúránkban értékes eredményeket hozott és fog hozni. Tudományos munkásságát ő maga csak annyira becsülte, amennyire azt alkotó céljai elérésének szolgálatába tudta állítani. Kutatásaiban alkotásaihoz keresett kiindulópontot, folytonosságot, vagy ahogyan ő mondta: „históriás fundá- mentumot”.

A szerkezet, a funkció és a forma egysége nála — a stíluskeresés folyamán — a század elején a festőiség, az artisztikus irányában tolódik. A szerkezet és a funkció logikájában látja és ellenőrzi a forma alakulását is. A szerkezetet mindig tisztán, mint a forma elsőrendű meghatározóját tekinti, a funkció követelményeit az arányok helyes megválasztásával emeli a „művészi” szférába. Álszerkezetet, elrabicolást alkotásain nem találunk. Épületeinek környezetbe illesztését, akár változatos domborzati viszonyok, akár az alkotói fantázia szülte lehetőségek szabják meg, minden esetben nagyigényű műgond jellemzi. Az arányok megválasztása mindig emberi léptékű, és — a festőiségre való törekvés ellenére — a népi építészetből ismert viszonylatokat sugározza.

Életének egyik alaptörvénye, hogy a művészet nem önmagáért van, de értünk, emberekért, az embernek a világba, a mindenségbe, az egymáshoz való tartozásba vetett hitéért. Fő törekvése volt, hogy az őáltala tervezett és megvalósított otthonban igazán otthon is érezze magát az ember, akkor a ház külső felépítésében és belső berendezésében alkalmazkodnia kellett annak lakójához. A nemzeti múltat és a népi hagyományokat választotta az új művészet számára alapul, így teremtett modern művészetet, ami egyúttal nemzeti művészet lett.

A szükségletekhez és gazdasági viszonyokhoz alkalmazkodva alkotta meg a maga szerkezeti formakincsét, mindig szem előtt tartotta azt is, hogy a régi történelmi stílusokból azt szabad és kell átvenni, átformálni az új szükségletekben, amit a nemzetet alkotó nagy népközösség, a milliók a magukénak azokból elfogadnak. Kifejezte, hogy a mai magyar építészet forradalmi iramú és eredményű tevékenységének jellemzője, hogy hiányzik belőle az a sajátos formában megnyilatkozó szellemiség, mely az elmúlt századokban az azonos civilizá- ciójú, kultúrájú és világszemléletű európai nemzetek azonos korszakbeli, azonos rendeltetésű és stílusú építészeti alkotásait többé-ke- vésbé élesen megkülönböztette egymástól. Szerinte csak a tudatosság és a fegyelmezettség, a tehetség jelenléte teheti képessé az alkotót arra, hogy a helyes utat végigjárva, az érvényesülés lehetőségeit megtalálja.

A székely építészetet és Kós Károly életművét jellemzi, hogy az épületeik alaprajzban zártak és egységesek, felépítésben egyszerűen nagyvonalúak, szinte minden díszítést mellőznek, a szerkezeti szükségességet hangsúlyozzák, a felületek és nyílások viszonyából monumentalitás adódik. Színezést csak ritkán, legfeljebb ajtón, ablakon, berendezési tárgyakon alkalmaz.

Amit kultúránk az ő életműveként számon tart, iskolaközösségünk számára I példa: „ha kell, lehet akarni, szálegyenesen megállni, ! szakmai hivatást, szakmai meggyőződést soha fonákjára nem forgatva, alkotó embernek megmaradni.”

(Az anyagot Pál Balázs Kós Károly című műve alapján összeállította Tirpák András műszaki igazgatóhelyettes.)

A 3. Számú Építőipari Szakközépiskola tegnap óta Kós Károly nevét viseli. A névadó ünnepséget délelőtt 10 órától tartották a Rónai Sándor Művelődési Központban. Borsos Árpád, a megyei tanács művelődési osztályvezetője mondott ünnepi beszédet. Méltatta a 3. számú ipari szakközépiskola érdemeit. Az elmúlt 20 év alatt magas szakmai követelményekkel oktatták az út-, a hídépítő, víz- és gépészeti, magasépítészeti szakmákat. Az iskola eredményei nemcsak a megyében, de ma már országosan is ismertek, elismertek. A kiváló építész és író példája kötelez — mondotta az ünnepség szónoka.

Az ünnepségen adták át, a szülői munkaközösség adományaként, az iskolazászlót. A diákok szép műsorral tisztelegtek Kós Károly emléke előtt.

Délután 2-kor ünnepélyesen felavatták a névadó emléktábláját és szobrát az iskola bejáratánál. Az emlékkiállítást, amely bemutatja Kós Károly munkásságát, fél 3-kor nyitotta meg dr. Veres László, a Herman Ottó Múzeum igazgatóhelyettese. Három órától a tantestület találkozott az ünnepség vendégeivel.

Mr. Sárospatak

Vannak emberek, akik. már életükben legendává, fogalommá válnak. Megadta a sorsom azt a szerencsét, hogy találkozhattam ilyen emberrel. Nemcsak a bölcsességével varázsolt el, hanem azzal a természetességgel is, ami az igazán nagyok sajátja. Eszembe se juthatott, hogy meghatódjak, elfogódjak a tisztelettől, mert tapintatosan megelőzött, partnernek tekintett. Vajthó Laci bácsi jutott eszembe, miközben az Ujszászy Kálmánról készült filmet néztem a tv-ben. Kicsit elfogódottan, irigykedve és nagy tisztelettel. Az irigység oka ugyanaz, ami a tiszteleté. Nincs irigylendőbb és tiszteletreméltóbb annál, ha valaki a saját sorsát élheti meg, úgy élheti le az életét, hogy azonos maradhat önmagával. Mert tévedés azt hinni, hogy mindenki tudatosan éli meg a sorsát. Korunk embere inkább csak sodródik, kapkodja a fejét idegesen, fix pontot keresve. Most van távozóban az a nemzedék, amely még végigment a maga választotta úton. Nem volt ez bizony kényelmes séta, mert tele volt kudarcokkal, keserves konfliktusokkal is. De éppen

ez volt Sárospatak (és Pápa és Nagyenyed és még sorolhatnánk) nagysága, hogy föl tudta készíteni erre a növendékeit, hogy tartást adott. Erkölcsit és emberit. A Pa- rainesist író Kölcsey etikája ez: nem él hiába az, aki a közösségért dolgozik. Ujszászy Kálmánék (még?) tudták ezt: csak akkor válnak méltóvá az értelmiségi ranghoz, választott hivatásukhoz, ha szolgálatnak tekintik azt. Olyan értelmiségieket (papokat, tanítókat) küldtek a faluba, aki fölkészült, mert ismeri a népet. Az nem fogja, „hátrányos helyzetűnek” érezni magát, ha a centrumoktól távol, olykor mostoha körülmények közt lámpás lesz. A nép megismerését pedig nem lehet elég korán kezdeni. Legjobb már a diákkorban, amikor még fogékony az ifjú, nyitott. Ez volt Patak titka is — mondotta Ujszászy Kálmán: a nyitottság Európára is, a hazai bajokra, Bodrogközre is. Minden lehető tudást megszerezni, hogy legyen mit szétosztani. Csakhogy ez a tudás nem lehet elvont, ezoterikus. Igenis tudjon a tanító fát ojtani, méhész- kedni, gazdálkodni. Nem azért, hogy

ő művelje a maiga hasznára, hanem, hogy meg tudja tanítani. Így érthető, hogy a jó tanító olykor az egész falu agrokultúráját átformálta, /'racionálisabbá tette. S persze, nemcsak azt, mert — s ez volt a faluszemináriumok lényege is — a gazdálkodás nem cél, hanem eszköz. Szinte hihetetlenül hangzik ma már, hogy falusi legények humán tárgyakról (irodalomról, történelemről) hallgattak előadásokat, olvastak és a kortárs írókkal (Móricz, Veres Péter stb.) tartottak kapcsolatot. Mert másként műveli a földet az, aki tájékozott a világban, a múltban, egyszóval művelt. A mintát — ez is pataki hagyomány — műveltebb, gazdagabb tájaktól (Dánia, Svédország) lesték el, de a hazai sajátosságokhoz alkalmazták, honosították. Mert nem lehajolni kell a néphez, hanem fölemelni, alkalmassá tenni arra, hogy a sorsát a kezébe vegye, maga irányítsa. Ismerjük a kínai mesét a szegény emberről és a halászról. Nem az az igazi jótétemény, ha enni adunk az éhezőnek, hanem ha megtanítjuk halászni. Ezt tették Ujszászy Kálmánék, erről beszélt szerényen szelíd bölcsességgel Benda Kálmánnal. Joggal, mert van mire szerénynek lennie — Karinthyval szólva.

Horpácsi