Észak-Magyarország, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-05 / 287. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8

1987. december 5., szombat

f

i

c

T

(

j

r

L

I

c

r

7

C

I

1

i

3

í

j

i

1

c

t

I

i

r

t

i

i

i

c

]

A havazás meggondolta, nem esett tovább. Reggelre nyoma sem maradt.

Ennek ellenére másnap, mikor délután hazaértem, egyből indultam a padlásra. „Tél lesz itt úgyis, nem nyár!" S előkerestem azt a négy takarót, amit február végén, márciusban, ta- vaszodván az idő, ide hajítottam föl. Bele voltak gabalyodva a drótba, amit rájuk kötöztem.

Azokra meg a hurkokat. Nyilván nem legyeket akartam velük fogni, mert hurokkal azokat bajos lenne, s amelyek ilyenkor már nincsenek is. Se nem bolhákat. Noha azokból rengeteg ugrált az ólban. Időnként onnan kerültek bele a nadrágomba. S képesek voltak levetkőztetni, csak úgy_ tudtam őkét a körmöm közé kapni.

A hurkokat mások számára készítettem én.

Azzal kezdődött, hogy először csapdával varjakat akartam fogni. Tavaly nyáron nagyon megharagudtam rájuk. Besz.okott a tanyára vagy kettő-három. Itt ólálkodtak napközben a ház körül, a tüskés koronafán, istállótetőn, s ha nem vigyázunk, az összes kiskacsát, kiscsirkét elhordják.

Amíg föl nem cseperedtek, állandóan zárni kellett őket vagy ha kiengedtük az udvarra, hogy napon is legyenek, valakinek mindig velük kellett lenni, bajuk ne történjen. S ez a valaki többnyire én voltam, ki más! •'

— Hiss onnam a fáról! — kiabáltam rájuk. Amitől megsértődtek vagy mis, mert elkezdtek lármázni.

S ha fölrebbentek is, ültek vissza a gallyakra, tetőre, s úgy feleseltek velem; nem akartak tágítani. Az örökös készenlétbe, vi- gyázásba a kotlós is belefáradt, s el-elmélázott, akárcsak én, s ilyenkor egy-két kisjószággal mindjárt kevesebb lett. A fele, ha megmaradt. Az is csak azért, mert a varjak észrevették, hogy másra is vadászhatnak.

Kiszemelték, hogy a galambdúcban ikisgalambok sipognak. A tojásokból nemrég kelhettek ki. S mikor az anyjuk elment a veteményföldre, tarlóra borsó-búzaszemet szedegetni, lecsaptak a fészkekre, s a kicsiket már vitték is.

Ugathatott utánuk a kutya, ahogy akart.

A szegények mészárszékéből, ahogy a galambdúcot hívták az emberek, oda lett rögtön egy-két vasárnapi ebéd.

— Ezt megkeserülitek! — fogadtam meg.

De hogyan? Botot hiába vágtam utánuk, egyszer se találtam vele. Kővel még úgy sem.

Adjam fel?

Volt egy nehéz deszkaláda a gádor alatt, tele egérszagú kacattal, gubancos dróttal. Kirámoltam belőle, hogy csak úgy szállt a por! A ládát kirángattam a nyári konyha mögé, föltámasztottam egy lécdarabbal, amire spárgát kötöttem, jó hosszút, hogy elérjen a bokorig.

Ahol én majd el tudok bújni.

Azt terveztem, hogy szórok a láda alá, köré darát, valamit, vagy teszek oda egy-két csirkét, s amikor megy a varjú, a lécet kirántom s megvan; elkaptam a piszkos állatját!

A nyár ráment, mire ezt kitaláltam.

Csak ekkorra a kiscsirkékből nagyok lettek, nem kellett már rájuk vigyázni. Se a kisgalambokra, mert azok meg elfogytak, a fészkekből nem volt mit elvinni. A láda azonban továbbra is a nyári konyha mögött maradt. Ha nem szóltak a szüleim, mást se

.szoktam a helyére visszavinni. Nem, mert nem jutott az eszembe. Még akkor se, ha láttam éppenséggel, úgy el tudtam menni mellette.

Amiért később mégis észrevettem, az a következő dolog miatt eshetett meg. A tavalyi kemény tél sok havat hozott, s hordott a földekre. S az éhezéstől, zúzós hidegtől legyengült fürjek, fogolycsapatok egészen a kert lábáig, kazalig közel merészkedtek. hogy maguknak élelmet leljenek.

Bottal, rögökkel órájuk is hiába vadásztam, meg szaladtam kiabálva utánuk,

annyi erejük még volt, hogy elszaladjanak-röppen- jenek előlem.

— Majd a ládával! — vágódott az eszembe, s tántorodtam meg szinte a .gyorsan jött ötlettől. — Majd azzal elkapom én őket!

— A finom fogolyleves ízét, bár még sohasem ettem, előre éreztem az ínyemen. S a gyomrom is meg- kordult, már várta, hogy egyem, kanalazzam a számba.

— De sürgős lett egyszerre! — s hasba ütöttem magam hogy legyen kicsit türelemmel.

A ládát kint a barázda szélén állítottam föl. Utána egy szakajtó kukoricával, hogy ne lásson meg apám, lopakodva elmentem az ól mögött, s a szárkúptól, gallyrakástól takarva', már túl is kerültem a mezsgyén. A Potyó Imre földjén álltam meg. Egy-egy fogolycsapat napjában két- szer-háromszor megfordult rajta. Itt-ott kapirgálni is magálltak, a nyomokat látni lehetett a hóban.

Szétszórtam egy marék kukoricát, majd egy másikat is. Közben figyeltem, apám nehogy észrevegye, miben mesterkedek, mert biztosan rám szólna, hogy „a kukoricát nem pocsékoljuk!”. Ő nem azért kapál! S szemenként összeszedette volna velem.

Majd elindultam visszafelé, magam után mindenütt kukoricát szórva, ami majd — úgy gondoltam — a foglyokat elvezeti a ládáig. S ott már jó helyen lesznek!.

Mikor készen voltam, a szakajtót letettem valahova, gondolhatni, hogy nem a kamrába, a helyére. S vártam, hogy jöjjenek a fogolymadarak.

— Lehet a láda alá menni!

Erre mit csináltak? A kanálispart felé leültek a szántásból kiálló kórószárak közé. Én meg zöldüljek meg a bokorban! Már káromkodtam, annyira fáztam, de akkor se mozdultak. Ha anyám nem vesz észre, lehet, hogy ott fagyok meg. Mert én mindenképpen fogni akartam egyet. Hogy én abból nem engedek. Bár csak muszáj volt. De megfogadtam, holnap, ha csákányfergeteg lesz is, sikerülni kell.

A leckével másnap se sokat törődtem, „Majd már mindig azzal foglalkozok!” Inkább vizet tettem föl melegedni a tűzre, hogy ha meglesz az első fogás, nyomban ko- pasztani lehessen.

Jöttek is a foglyok. Átvágtak a kerten, aminek

kerítése nem volt. kis. görbe akácfák mutatták, hol húzódik a mezsgye. Annak a szélében először gubbasztani álltak meg, majd egy másik barázdában időztek valameddig.

— Mi lesz már?! — hajtottam volna a csapatot türelmetlenségemben. — Mindjárt este lesz!

Végre odaértek ahhoz a helyhez, ahol a kukoricát szétszórtam. Fordulnak hamarosan a láda felé. bizakodtam. A havon sárgálló szemek szépen odavezetik őket.

Erre mi történt? Az eszem csáléra billent! A

foglyok fölkapkodták az elébük került kukoricát, s anélkül, hogy szétnéztek volna, merre találnának még. mentek tovább.

Dühömben kiugrottam a bokor mögül, s utánuk vetettem magam. Tudtam, hogy semmi értelme nincsen, de akkor is. Mit képzelnek! Két délutánt átfa- gyoskodtam, s itt hagynak engem a ázégyenben? S én ezt szó nélkül nyeljem le?

— Takarodjatok a köze- lemből! — s a vasúton túlra elzavartam a bandát. Menjenek innen a fenébe!

A bakterházból biztosan meglátta Manci néném, hogy én a madarakat zavarászom, mert szokása szerint, kiállt a vasút tetejére, onnan integetett felém. A kíváncsiság nem hagyta, hogy ne kérdezze meg:

— Hol jársz erre, Matyi- kám?

Hol járnék? Nem látja? S mentem volna a dolgomra.

— Madarakat akartál fogni? Mért nem nyulakat?

Mért nem, mért nem? Nem tudom, hogy kérdezhet ilyet, felnőtt létére? Megfognám én azt is. ha tudnám. De ha nem áll meg! Egy verebet se tudok kikapni a levegőből, akkor a nyulat hogyan csípjem el? Hogy tud az szaladni!

— Túl kell járni az eszén! — mondta Manci néném.

Járjon ő túl, ha olyan okos! De azért a szemem tövéből fölsandítottam rá, hogyan is gondolja. Sose lehet tudni, kiben mi lakik, milyen okosság vetett ágyat.

Halljuk! Ha már elkezdte. Mire vár? — akartam mondani, de éreztem, hogy így durván hangzana a sürgetésem. Pár évvel ezelőtt eszembe se volt ilyesmire ügyelni. Mennyivel jobb volt akkor! Most már muszáj előre gondolkozni, körültekintőnek lenni, különben rám szólnak, rendre utasítanak. Ügy. hogy kár felnőni, azt mondom én.

— És hogyan járjak túl? — kérdeztem aztán.

— Hurokkal — mondta egyszerűen.

Ennyi nekem épp elég volt. Mintha lámpa gyulladt volna meg a fejemben, világosodott ki egyszeriben az eszem, mit kell tennem.

Dehogy érdekelt már, kislánykorában, hogy s mint volt. A vadnyulak hogyan jártak be a falusi házak udvarába, szérüskert- jébe. Amit onnan tudhatott, hogy állítólag valamikor a faluban lakott. De az akkor volt. nem most. Én arra lettem volna kíváncsi inkább, ha már föltart, a hurkokat, miből, hogyan csinálták, de akkora feneket kerített neki. hogy nem győztem kivárni. Minduntalan az akkori telekre fordította a szót, hogy akkor voltak ilyen hidegek, méteres hófúvások, mint mostanában. hogy a nyulak nem találtak élelmet a mezőn, s bemerészkedtek a kerítéseken belülre.

Mikor hazaértem, az volt az első, hogy drót után

néztem. Amit a ládából kidobtam, vékonynak találtam, s egyébként is össze volt gubancolódva. A végét se leltem. Aztán valahol elvágtam a harapófogóval, s mikor húztam volna az egyik szálat, összerántotta az egészet. Erre behajítottam a sarokba, ahol szinte robbanva csapott föl a por.

— Hol van a drót? — szóltam oda apámnak. Épp ment valahova keresztül az udvaron.

— Keressél! Ráérsz! — vetette felém. — Nem ugrik neked, biztos.

Pedig az lett volna a jó. De nem. Már korpás, lisztes, darás, s nem tudom még milyen voltam, mert a hombár alatt, zsákok közt is megfordultam, mire fölpillantva, véletlenül megláttam egy köteggel a szögön. Ügy kellett egy bottal lelökni, mert nem értem föl odáig. De legalább volt már drótom.

Aztán arra is rájöttem, hogy kell hurkot csinálni. Majd az volt a gond, hova rakjam ki. Ahová akarod — mondta volna apám. Akkor meg minek kérdezzem meg tőle.

Mindig utólag szokott mindenért szólni. Amit helyesen tesz amúgy, mert hiába mondana bármit, úgyse hallgatnék rá. Bár mégse kellene mindent rám hagyni. Sok bajom támadt már abból, hogy nem hallgatok semmire, senkire, csak megyek, amerre az eszem irányít.

Most is, ha szól, hogy a kazal mögött, ahol alul két léc hiányzott a kerítésből, oda ne tegyem a hurkokat, a macska nem döglik meg. Nem tudtam, hogy nemcsak a nyulak, a cirmos is ott szokott kkbejárni. Mikor szaladtam reggel, hogy megnézzem hány nyúlpajtás van a hurkokban, akkor láttam, milyen baj történt.

— Ezt megcsináltad! — vágott végig rajtam tekintetével apám. — Oda van a jó macska!

— Én tehetek róla?

— Nem is más!

Én meg. őt okoltam persze, nem magamat, nyilván. Ö a felnőtt! Neki kell vállalnia a felelősséget. Ne hárítsa énrám! Akkora se vagyok még, mint a kapanyél, s már elvárná, ha bármi kárt teszek, az az én lelkemet nyomja?

Éreztem én, hogy nincs teljesen igazam, de valljam be? Még jobban elszomorodjak? Nem elég, hogy majdnem elsírtam már magam? Sajnáltam szegény macskát.

Lapátra vettem, s elvittem jó messzire. Dobtam rá egy kis fagyott földet.

A lukat. ami a kerítésen volt, apám berakta kéveszárral, „ne tátongjon ott!” A kis hereboglyát ezek után csak a másik oldalról. a bejárat felől közelíthették meg a nyulak. Tudták ők arról is a járást, a nyomuk elárulta.

A hurkokat azonban csak napok múlva raktam ki újra. Mikor már kezdtem elfelejteni, hogy nemrégen még macska dörgölőzött a szék, asztal lábához, dorombolt a háznál.

Kerestem karókat valahonnan. s két lépésnyire egymástól a hereboglya előtt próbáltam beleütni a földbe. Hol az egyiket, hol a másikat püföltem a kis- kalapáccsal. Sehogyse akarták az igazságot. S izzadtam a báránybéléses sipkában!

Hagytam aztán, jó lesz úgy. ahogy van.

A karók végére erősítve egy vastagabb drótot körülhúztam a boglyán, s a hurkokat arra erősítettem föl. Ha jönnek majd az esti, éjszakai vendégek, s abrakolni akarnak, biztos beleakadnak. Nekem csak össze kell szedni őket, nem kell a bokorban guggolnom, mint mikor a ládával akartam húst fogni a fazékba.

Bíztam a tervemben, mint kecske a szarvában.

S eszembe jutott, hogy figyelmeztetem apámat, este véletlenül se eressze el a kutyát, nehogy reggelre meg az dögöljön meg. Igazán röstellném magam, ha azt is eltennénk láb alól.

Beültem a nyári konyhába, a kemence mellé. Melegítettem a hátam. S vártam, mikor lesz már reggel. Arndt persze hiába vártam még, mert csak délután volt. Mehettem nemsokára a tehenek elől, a jászolból a gádor alá, kitakarított szárízíket összeszedni, kévébe kötni, s kivinni az ízízkúphoz.

Mikor végeztem vele, akkor már úgy fújt a szél, majd elvitt! Csapkolódtak a fák, jajgatott a kútgém, sikoltozott a házeresz. Tódult, porzott a hó befelé a kerítésen, kapun. Aztán

megpördült az udvaron, s a kert irányába süvített tovább.

— Mit akar ez az idő? —

kiáltott apám, s elnézett a vasút felé, aminek az árka színültig megtelt hóval.

Máshol viszont már a sínek se látszódtak.

Csak hadd akadnának el a vonatok, gondoltam, ne kellene reggel menni sehova! Csak a hereboglyáihoz. Az ám, torpant meg hirtelen az eszem, ha ilyen idő lesz, a nyulak ide se találnak a határból.

— Dehogy isnem! — legyintett apám. — Ne félj te attól. Idehozza a hasuk. Láttam az előbb, kettő is itt figyelt már a ház mögött. Azt várják csak, hogy elhúzódjunk.

— Hol figyeltek? — kaptam föl a fejem, majd kerültem meg szaladva az istállót.

S tényleg! Kettő egészen közel ült a hótól porzó szántáson. S egy harmadikat is észrevettem, a kert- széli barázdában lapult.

Visszaléptem a saroktól, nehogy meglássanak. S futottam vissza apámhoz, hogy tűnjünk el gyorsan a konyhába, a nyulak hadd jöhessenek a boglyához.

— Gyerünk, no! — kapta el őt is az izgalom.

Anyám csak nézett, a szeme megállt, mikor beugrottunk az ajtón.

— Mi bajotok van? — szólt ijedten. — Jön valaki?

— Méghogy jön? Jönnek!

— Kicsodák? Csak nem a községházától? Ilyen időben?

— Mért ne? Ilyenkor is lehet adót szedni. Piszkoskodni az emberrel.

— Akkor zárd kulcsra az ajtót. Nem vagyunk itthon. Minek néznek bennünket? Fejőstehénnek? Rohadt rabló banda! A kutyát kellene rájuk uszítani!

— Csendben legyél már!

— csitította visszafojtott hangon apám. — Azt akarod, hogy meghallják?

Én az egyik, apám a másik ablakból vizslatott kifelé. Anyám meg a bukszáját, amiben a reggeli tejhordáskor kapott pénze volt, még nem érkezett eltenni a többihez, bedugta a spar- helt alá, s a seprűvel szemetet söpört rá.

— Kutathatnak! — mondta, mikor visszatette helyére a söprűt. — A házat is fölfordíthatják!

Szerintem is, mert ott úgyse keresné senki, ha valóban arra kerülne a sor. De a többi pénzt se találnák meg, amit évek óta földvásárlásra gyűjtögetnek, mert az meg a nagyház küszöbe alatt van, rátéve egy cementlap.

Apám nem látta, mit csinált a pénztárcájával anyám. Én meg nem szóltam, hogy ne tegye, nem azok jönnek, akikre ő gondol. Azt szokták mondani, hogy ne avatkozzam a felnőttek dolgába, s egyszeregyszer mért ne fogadnám meg?

— Még most se érnek ide? — szólt valamennyi idő után. — Adni kellene a malacoknak.

— Itt lehetnek azok! — intett felém apám. Persze ő a nyulakra gondolt. — Gyere, nézzük meg őket!

Kezdett sötétedni, mikor az udvaron keresztül, a kazlak felé indultunk. Én mentem elöl, hátul apám, kezében lapáttal, amit az istálló ajtónál vett magához, ha nyulat fogott volna a hurok, s még nem fulladt meg, agyoncsapja vele.

Az egyik szárkúptól már ; oda lehetett látni a bog- j lyához. Óvatosan kikémleltem mögüle, látni-e valamit.

— Ott van! — kiáltottam föl.

— Ugorj már! — lökött meg apám, hogy majd orra buktam.

A következő pillanatban ott álltunk a boglya előtt, de nemhogy nyulat, egyetlen hurkot, szál drótot, semmit se találtam, hiába járt a szemem. Egyetlen karó állt ki a hóból, azt néztem nyúlnak.

— Bajosan lesz belőle nyúlpaprikás — jegyezte meg apám. S ott ténfereg- tünk á kazlak közt, hogy hova lettek a hurkok, ki vihette el?

— Ugyan ki? — nézett rám csodálkozva. — Biztos, a karókat nem verted le rendesen, a nyúl meg, amelyik megakadt, elinalt velük drótostól, mindenestül. Mehetsz utána, s keresheted. Az kellene, hogy a vadászok találják meg, s följelentsenek!

Szerencsére nem kellett messzire menni. Másnap megleltem a kert alatt, belegabalyodva a gallyakba.

— Majd ha enged az idő, s jó mélyre le lehet ütni a karókat, akkor fogjál ilyen dologba — oktatott apám.

A

kkorra azonban kitavaszodott, a határt járták a nyulak, közel se jöttek a boglyához. Meghagyták a teheneknek. Vagy arra gondoltak, hogy jó lesz jövő télre, rájárni megint. Amit viszont most már alig tudok kivárni. Úgy, hogy nem győzöm az eget lesni, mikor akar már istenigazából havazni. Eny- nyi ideig várakoztatni valakit, mégiscsak sok. Még ha az én vagyok is.

Vadászat