Észak-Magyarország, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-24 / 303. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1987. december 24., csütörtök Magyar filmek 1987-ben Rég volt Miskolcon ilyen ízes, izgalmas, érdekes irodalmi est, mint a minap a Bartók Művelődési Házban, ahol a „Kelet” Irodalmi és Közművelődési Kör ülte torát. A kifejezés nem képzavar: a kör fölött a feloszlatás Damoklész kardja lebeg. 1988-ban 2 (kettő) mii-, lió forinttal csökkentik a Vasas Művelődési Központ költségvetését! A nehéz gazdasági helyzet kifejezést közhellyé koptattuk. Mégis — s ebben minden hozzászóló megegyezett — igen súlyos hiba lenne éppen most —, amikor sorra alakulnak az új egyesületek — engedni széthullani ezt a lelkes társaságot, amelynek a tagsága (de ez a dolog természetéből következik) többször is kicserélődött az elmúlt 15 év alatt. Gondoljuk el 15 év! Egy ember életében sem csekélység, de egy költőpalántákból verbuválódott társaságnál már aggastyánkornak számít. Éppen mert érzékeny, sér- tődékeny — mondjuk ki hiú és féltékeny emberfajtáról van szó. (Banális hasonlat lenne a hölgyekre utalni ...) A versírás intim, egyszemélyes dolog, nem kollektív „tevékenység”. Mi az, ami mégis összehozta 15 éven át kedd esténként ezeket a fiatal írástudókat? Az egyik kézenfekvő válasz: a közösség utáni vágy. Jó együtt lenni, jobb együtt, mint egyedül. Értő társak közt, akik meghallgatják a sokszor még fésületlen verscsírákat, dolgozatokat, megjegyzéseket fűznek hozzá, olykor hasznos tanácsokat is. Elemi ez a vágy minden írástudóban — a visszajelzés iránt —, s persze nemcsak az írástudókban. Ritkán jártam el a Kelet-körbe, de mindig irigyeltem őket, s megvallom, csodálkoztam is, csodáltam őket. Hogy győzik türelemmel, lelkesedéssel, hogy nem unják meg, nem fáradnak el. A legnagyobb szerelem is kihűl 15 év alatt. Olvastam, recenzáltam is a kör opuszait, antológiáit. (Eddig három jelent meg.) Magukról a művekről már nem volt olyan egyértelműen lelkes a véleményem. Ügy gondolom, hogy az objektiv megitéléshez szükség is van a kívülálló hűvösebb józanságára. A műnek önmagáért kell helytállni attól a pillanattól kezdve, amikor nyomdafestéket kap. Évődve, vitázva, komolyan is sokszor elmondtam ezt nekik. Az ellentmondás azonban csak látszólagos és nem feloldhatatlan, amikor feltétlenül igent mondtunk a körre, de megbírálnak egy-egy alkotást. A kör funkciója a nevelés, vagy ha úgy tetszik a menedzselés. Esélyt adni, segíteni a szárnypróbálgatásokat. Mondhatjuk erre (s el is hangzott), hogy ez az irodalmi fo- i/óiratok, a műhelyek dolga lenne. Csakhogy azok nem (mind) felelnek meg ennek a feladatnak, sőt hivatásnak. Egy látszólag nem ide illő példával bizonyítom. Egyik már nyugdíjas költő barátom panaszolta el. Évek óta versel. Fanyar, tömör és markáns, egyéni hangú verseket ír. Lényegesen gyatrábbak tucatjával jelennek meg a lapokban. A vezető irodalmi lap (azóta elhunyt) szerkesztője megkérdezte a barátomtól, hogy mi a foglalkozása. Nyugdíjas vagyok — válaszolta ő. Na látja! — válaszolta a szerkesztő magának biztos jövedelme van (a nyugdíj az?). Miért akarja elvenni a helyet azoktól, akik a versből élnek? Hasonló választ kaphat a kezdő versíró is — más körítéssel. Mit akar, miért türelmetlenkedik? Ráér még publikálni. Előbb bizonyítson! A tanács majdnem jó, csupán az a kérdés, hogy hol, mivel bizonyítson a „kezdő” írástudó, ha nem kap lehetőséget? így már érthető, hogy a Kelet „alapító” atyái között komoly családapák is vannak, túl az ötödik ikszen, de még innen az igazi elismerésen. Igaz, van már kötetük is. Részben a Kelet, részben saját, de egyiké sem profi, úgymond „hivatásos” kiadónál jelentek meg. így aztán érthető a keserűségük, a megkésettség-tudatulk, érzésük, de a ragaszkodásuk is a körhöz. Ha kint cudar hideg a világ, húzódjunk közelebb egymáshoz, hogy egymástól kapjunk vigaszt. Irodalmi-művészeti éle- . tünkben ma a dilettáns jelző úgy csattan, mint az ar- culcsapás. Megalázó, megbélyegző. Mert (lásd, az említett szerkesztő) vannak hivatásos versírók is. Azok, akik valamilyen módon megjelenésben, kötethez jutottak, a céhen belülre kerültek. Kosztolányi óva int attól, hogy gúnyolódjunk a dilettánson. Ö még úgy vélte, hogy a dilettáns az, aki mindent tud, csak éppen az átütő erő hiányzik belőle. A dilettánstól azonban csak a dilettáns szerkesztő fél, aki kényelmi, biztonsági megfontolások miatt csak a befutott neveket szereti. Ami nem jelent feltétlenül minőséget, profi színvonalat is! A minapi találkozón a drámai fordulatot, amely aztán élénk eszmecserére, vitára inspirálta a társaságot egy huszonéves fiatalember felolvasása hozta. A kör két tagjának (Répássy Tamás, Utry Attila) most megjelent verseit — úgymond — bírálta meg. Kicsit kócosán, rutintalanul, naivan. De volt a humorkodó szövegben néhány szívenütö mondat, s ezek mellett nem tudok szó nélkül elmenni. „A szépséget nem tudjuk karanténba zárni, de hisszük, hogy ha találkozunk vele, felismerjük, ró merjük fogni, hogy ez ő”. Erről tudniillik a szépség fogalmáról kerekedett a vita. Mit értenek ezen? Tudjuk, könyveket írtak róla, filozófusoknak, esztétáknak is fogós kérdés. Érdekesebb az, amit magukról mondanak a fiatalok. „Mi azok vagyunk, akik lehetnénk. De nem leszünk!” Máshol: „Mi fiatalok vagyunk és senkik”. Utána kifejtik, hogy mi nem érdekli őket. „Mi csak egyet tudunk biztosan azt, hogy nehéz önmagunknak lenni ...” Nos, ezen a ponton a kérdés már messze túlnő a Kelet körén, egyszersmind ez magyarázza, indokolja a Kelet, és más önművelő, önmenedzselő kör létjogosultságát, megmaradását is. A jelenlevő társaság is hajlamos volt a kérdésfeltevésben csupán nemzedéki problémát látni. Valóban az is. Minden öntudatra ébredő nemzedéknek meg kell valahogy fogalmaznia önmagát. Az irodalomtörténet tanúsága szerint ez eddig dacot, az apók nemzedékével való szembefordulást jelentette. De semmiképpen ilyen tétova önfeledést, tétovaságot, amelyet azonban hiba lenne tisztelettudásként értelmezni! Szomorú, ha egy fiatal mondja önmagáról, hogy senki, hiszen potenciálisan még minden lehet. Legyen is! Ám, ennek az önértékelésnek oka, előzménye van, s ha van téma, amit föl kell vállalnia az irodalomnak, (a Kelet-körnek is), akkor ez az. Földcsuszamlásszerű az értékek devalvációja, sőt hiánya a szemünk előtt fölnövő nemzedékek tudatában. Shakespeare-t szabadon idézve dicsérni (is) jöttünk össze ezen az estén, s nem a Keletet temetni. A fentebbi epizód, a kialakuló eszmecsere, s egyáltalán a téma kicsit homályba is borította a hat ünnepelt szerzőt, akiknek könyvpremierjük volt. (Fecske Csaba, Hajdú Gábor, Györgyei Géza, Répássy Tamás, Utry Attiía, Laboda Kálmán). Érdekes és magvas — sőt Karinthy modorában szellemes — értékeléseket, jellemzéseket, valamint a szerzők felolvasásában verseket, novellákat is hallottunk, ahogyan az egy irodalmi esten illik. Mégis azzal a vendéggel értek egyet, aki (az egyik) legsikerültebb összejövetelnek nevezte a mostanit, s nem csupán azért, mert már van mit ünnepelni (mire szerénynek lenniük), hanem, mert a kör átlépte a kamaszkor határát, képes önmagáról kritikusan, sőt önironikusan is beszélni. Mint a felnőttek, akiknek már van múltjuk, de kevés illúziójuk a jövőt illetően. Mi azonban higgyük, hogy ez utóbbiban nem lesz igazuk: a Kelet-kör élve marad, tovább gyarapítva az éveit és a kötetek számát. (horpácsi) Az év elején, a XIX. magyar játékfilmszemléről ha- ' zatérve jó érzésekkel számolhattam be arról, hogy erről a szemléről nem szemlesütve kell beszélni, hanem az egészet vállalni lehet, hibáival, néhány gyengébb darabjával együtt. Emlékeztettem a korábbi, az 1986-os magyar játékfilmszemlére, amely a magyar filmművészetnek egy hullámvölgyét tükrözte, és annál is inkább méltánylandó, hogy a sokféle gazdasági, szervezeti nehézség ellenére, amely a magyar filmművészetet és filmgyártást nehezítette, szembeszökő emelkedés tapasztalható, a stúdiók sokféle nehézségen úrrá tudtak lenni. Az itt látott filmek gyártása, mint azt a miniszter is hangsúlyozta, olyan időszakra esik, amikor bizonyos mértékig zaklatott világban éltünk, és annak beszűrődé- sei természetszerűen jelen vannak a filmekben is. Változtak az értékrendek, de a magyar filmművészet — a szemle tükrében — szembenézett a valósággal, felvállalta azt, és felvállalta a múltat is. Egészében úgy tűnt, hogy a hazai filmek nem rosszabbak, mint az im- portfilmek átlaga, és ezek mégis mirólunk, a mi múltunkról, jelenünkről, gondjainkról és örömeinkről szólnak. Végéhez közeledik az 1987- es esztendő. Amiket a játék- filmszemlén előzetesként láttunk, és a szemle után készültek közül néhány már a premiermozik vásznára került. Szám szerint 25 magyar film került országos bemutatásra; szőkébb pátriánkban, Borsodban csak 24, mert Schiffer Pál igen értékes dokumentumfilmje, a Kovbojok, vagy annak rövi- dítettebb változata elkerülte a mi filmvásznainkat. A szemle filmje közül kettőhárom még bemutatásra vár. Mirólunk, a mi múltunkról, jelenünkről, gondjainkról és örömeinkről szólnak ezek a filmek, jegyeztem fel előbb. Nézzük, hogyan. Változatosan. Kirívóan gyenge egy-kettő akad közöttük. Nehezen felfejthető, elsősorban az intellektuális töltetet kedvelő közönségnek szóló is kettő-három. A többi igen változatos, mind a történeteit, mind színvonalát illetően. Többségük okkal tarthatott igényt a mozilátogatók érdeklődésére, „fogyasztható filmek” voltak. A látogatottságukról itt nem szólok. Érdekes módon, egy-egy játékfilmszemlén, ahol sűrítetten peregnek a művek, és a résztvevő négy-öt nap alatt két tucatnál több filmet lát, jobban szembetűnnek bizonyos irányulások, törekvések, a magyar filmművészetet jellemző vonások. így például nagyon markáns vonósa volt már a szemlének is, de a rendszeres, magyar filmet látogató mozinéző is észrevehette, hogy új filmjeinkben domináns téma a ma volt, és a néhány, közelmúltban játszódó történetből is nem egy átjátszott a. mába. Nem szeretem a statisztikát, de érdemes azért megjegyezni, hogy a huszonnégy film közül egy volt időtlen, egy gyermekeknek szóló rajzfilm-montázs, Éljen Szervád címmel, történelmi múltban játszódott három, a közelmúltban kettő, 1944-ben egy, az ötvenes évek közepén három és a jelenben tizennégy. A 24-ben benne vannak a dokumentumfilmek is, amelyek közül egy játszódott a múltban, kettő a mában és harmadikként ide kellene számítani a Borsodban nem látott Kovbojokat. Ez az esztendő is azt bizonyította, hogy a műfaji határok megdőltek,1 sok minden korábbi kategória átrendeződött, például társadalmi kategóriák szerint lehetetlenség ma már a filmeket osztályozni. A dokumentumfilmek és a játékfilmek egymásmellettisége tulajdonképpen csak a szemléken jelent gondot, a mindennapi forgalmazásban ez a baj másképpen jelentkezik. Nevezetesen: a dokumentumfilmek a mozikban nehezen forgalmazhatók, a közönség egy része is idegenkedik tőle, a forgalmazók szintén, bár ebben az évben az egyik legnagyobb siker tudtommal éppen az ebbe a kategóriába tartozó Szépleányok volt. Érdemes először a dokumentumfilmekről szólni. A bemutatottak között kettő volt a mai témájú, egy a múltbeli. Én is jártam Isonzónál volt a címe a Gulyás-fivérek dokumentumfilmjének, amely az olasz fronton egykor harcolt és ma még életben lévő veterán katonák olasz- országi látogatását kísérte nyomon, megörökítette az 1918-as ütközetek helyén az egykori ellenség olasz és magyar katonák találkozását, bemutatta néhány magyar veterán életútját. E film nagy értéke, hogy erre a mozzanatra egyáltalán felfigyelt, vitatható értéke néhány következtetése, amely az első világháború után jelentkezett eseményekkel, forradalmakkal kapcsolatosan megfogalmazódott. A két mai dokumentumfilm igen nagy érték. A Szépleányokról mór említést tettem; ez az 1985-ös hazai szépségverseny visszaéléseit, az egyik győztesnek ön- gyilkosságba kergetését mutatta be rendkívül érzékletesen, hogy felháborítsa az embereket a szépséggel való aljas kufárkodóklcal és kufárkodással szemben. A másik dokumentumfilm „Az utolsó szó jogán” címmel Béres József kisvárdai biológus évtizednél hosszabb kálváriáját mutatta be Kása Ferenc rendezésében. E film is messze túlmutatott a Béres-cseppek esetén, sokkal szélesebb körű társadalmi vádirattá vált. Az egyetlen rajzfilmről, a televíziókból ismert kis mesék montázsáról nincs mit mondani, a Jávor című, ugyancsak montázsfilmről, amely Jávor Pál kéttucatnyi filmjéből vágott képsorokat csoportosított, sajátos témarendbe, ugyancsak kevés szó eshet utólag. A játékfilmek közül méltánytalanul kevés elismerést kapott Szántó Erika rendezése, az Elysium, egy 1944- ben játszódó tragédia, amelyet többen lényegtelen apró kifogásokkal próbáltak elutasítani. Gyengére sikerült Kis József filmje, A sánta dervis, amely Vámbé- ry útját dolgozta fel játékfilmes eszközökkel, de inkább ismeretterjesztő képeskönyv lett belőle. Vitézy László, a kiváló dokumen- tumíilm-rendező első játékfilmje, a történelmi múltban játszódó Érzékeny búcsú a fejedelemtől sajnálatosan kisiklolt, félresikeredett film; a Dömölky János rendezte, Ottlilc Géza műveire alapuló Hajnali háztetők, amely a közelmúltat és a közvetlen múltat mutatta be, nehezen befogadható, szű- kebb értelmiségi rétegek érdeklődésére tarthatott számot. Az ötvenes évek közepével három film foglalkozott. Ezek között volt Mészáros Márta kiváló alkotása, Napló szerelmeimnek, amely minden bizonnyal — a versenyen kívüli külön- díjon felül — a nézők nagyobb tömegeinek elismerését is elnyerte volna, ha a forgalmazás jobban segíti e műnek a nézőkkel való találkozását. Kitűnő alkotás született Gárdos Péter kezén: a Szamárköhögés kisgyermekek szemével láttatta 1956 őszét, nagyon sajátos szemszögből, érdekes megközelítéssel. Nem véletlen, hogy több díjat nyert azóta külföldön. A Malom a pokolban című, Moldova-re- gényből készült Maár Gyula rendezte film inkább Garas Dezső nagyszerű alakításával mariad emlékezetes, mint egészében. A tizennégy mai filmből a két dokumentumfilmről már szóltam. A továbbiakból a legmaibb Kovács András műve, a Két választás Magyarországon, amely az 1985- ös hazai választásokat mutatta be rendkívül kritikusan, publicisztikusan, és szinte a dokumentumriportok hűségével, nem kevéssé indulatot keltőén. Bevezetőben szóltam arról, hogy zaklatott világban élünk, s ebből következik, hogy egyfajta rossz közérzet is tükröződik még legjobb filmjeinkben is. S talán az a hiba, hogy a rossz közérzet nemcsak a filmekben van jelen, hanem az ábrázolt valóságban is. A Csók, Anyu!, a Banánhéjkeringő, a Laura, a Vakvilágban, a Gondviselés, a Hol volt, hol nem volt, a Zuhanás közben, a Szörnyek évadja más-más formában, másmás megközelítéssel ábrázolta mai életünk egy-egy szeletét, de mindegyikben jelen volt többé-kevésbé markánsan egy, vagy több keserű vonás, amely akár mai ellentmondásokból fakad, akár a múltból öröklődött át. Ezek pedig többségben jó filmek voltak. Igen gyengére sikerült az egyetlen gyermek-játékfilm, a Doktor Minorka Vidor nagy napja. Sajátos hangvételével tűnt fel, de sajnos hamar elfelejthető Makk Károly újabb Déry-adaptációja, Az utolsó kézirat. Láttunk egy kísérletet is a moziklipre Moziklip címmel. Lesz-e jövője, az elkövetkező idő dönti el. Az év filmműsora nagyjából olyan lett, mint amilyennek a XIX. játékfilm- szemlén ígérkezett. Voltak gyengébb, hibás filmek, de igen sok volt a nézhető, s nem kevés a kimagasló film. Személyes mércém szerint igen jó volt a két dokumentumfilm, a Szépleányok és „Az utolsó szó jogán”, a játékfilmek közül a Napló szerelmeimnek, a Szörnyek évadja, a Csók, Anyu!, a Két választás Magyarországon, a Sziamárköhögés, a Banánhéjkeringő. Az előző, 1986- os esztendő könnyed szórakoztatással próbálkozó művei után nagy fellendülés tanúi lehettünk. Újra jelentkeztek, alkottak már jól ismert alkotók és jöttek ismét újak is, köztük egy olyan páros, amely a Szépleányokkal már rögtön igen nagy elismerést kiérdemelt: Dér András és Hartai László. Szeretném ismételni, amit az év elején mondtam: igen jó lenne, ha a magyar film iránti érdeklődés nem szorítkozna a szemle hetére, hanem ott ülnének a nézők akkor is a mozik nézőterén, amikor nincs ünnepi zászló a filmszínház homlokzatán. Miként alakult a látogatottság 1987-ben, nem tudom, statisztikák még nincsenek. De ennek elemzése meg is haladja e cikk ke- ! rétéit és lehetőségeit. 1987- ben gyökeres átszervezés 1 volt a hazai filmgyártásban- A miniszter az év derekán „a relatív optimizmus jegyében” adott erről tájékoztatást. Az új keretben készült filmek majd a februári XX. játékfilmszemlén kerülnek szakmai mérlegre, s folyamatosan a nézők elé. Benedek Miklós Miskolci táncfesztivál ’87. Fotó: Fojtán László 15 éves a Kelet
