Észak-Magyarország, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-19 / 299. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8

1987. december 19., szombat

E. KOVÁCS KÁLMÁN VERSEI:

Férfisirató

Sír a feleségem, szegény, nem vagyok már ifjú legény, sok már nekem hét szerető; bizony elég volna kettő.

Egyik lenne fűzből, lángból, ajka eleven parázsból. Amikor őt ölelgetem, csontig emészt a szerelem.

Másik lenne holdsugárból, nyíló rózsa illatából.

Mikor róla álmodozom, a másiktól elbúcsúzom.

Zörög a szét, szekéren jo, nagy időt hoz ránk a felhő.

Én meg csak úgy szamárháton

baktatok a Hortobágyon.

•

.

Zörög a szél, vihart ígér,

Már a kilencfyukú hídnál cikázik a fényes villám.

Fakó szomár nem szereti, ha az eső veregeti.

Ládd a konok juhászbojtárt, cifrázgat egy pásztornötót.

„.. .Olyan lesz, mintha meghaltam volna, pedig nem is igaz."

(Saint Exupéry)

Másfél évtizeddel ez9 előtt — 1972 karácsonyán — öngyilkos lett egy magyar színésznő. Azaz „tragikus hirtelenséggel elhunyt’’. Mert mi szeretünk szépíteni. Lám, József Attila le merte írni: „Téged már csak a féreg fal, szeret, mint mi a csirkét bort...”.

Utolsó szerepe a Candida volt a Madách Színházban, az első a Sevillai borbély Rosinája Szegeden. A kettő között szűk két évtized, ha történelmi léptékkel mérjük az időt. De mérheti-e így a színész — a színésznő? Nem! Csak estéről estére, szerepről szerepre, mérheti. S, hogy rohan az idő!

A szegedi évadok igencsak gazdagok sikerben (egyébként hét éven ál csak albérletre futja a Dómján—Káló házaspárnak), az ország szélesebb közvéleménye azonban csak 1960-ban ismerheti meg őket. Ekkor mutatják be Herskó János Két emelet boldogság című filmjét.

Szakonyi Károly is ekkor látta először Dómján Editet. „Ifjú asszonykát játszott — emlékezik az író —, egy kis tudóskát; fekete keretű szemüveget viselt, nagyon bő frottírköpenyt ... csodálkozva nézett, csodálkozva nevetett, csodálkozó ihangon kérdezősködött, . szeleburdi volt és intelligens, gyermeki és felnőtt, egyszerre ...”

Ezt a néhány sort — mely eredetileg a Film Színház Muzsikában jelent meg — Kárpáti György könyvéből idéztem, mely mostanában látott napvilágot a Zeneműkiadó gondozásában. A címe: Dómján Edit: Vallomásgyűjtemény. Vagy — ha úgy tetszik — rejtvény. Meg kellene fejteni.

Ki ez a színésznő — kérdeztük annak idején. S most is ezt kérdezzük, múlt időben. Ezt kérdezzük Kárpáti könyvének elolvasása után is, pedig a kötetben legalább ötvenen szólalnak meg azok közül, akik közelről ismerték őt.

A kortársak, pályatársak között megszólalnak az írók is: Gyurkovics Tibor, Hegedűs Géza, Illés Endre, Mándy Iván, Müller Péter, Szakonyi Károly, Szász Péter, Zelk Zoltán. De bármennyit gazdagodunk általuk, mégis marad hiányérzetünk. A színésznő életét és halálát nem tudjuk megfejteni. Talán nem is kell, nem is szabad ...

így szépek a legendák. A legendák, melyeket tovább kell adni, hogy értelmesebb, elviselhetőbb legyen az életünk.

Mennyi értelem és megértés, mennyi szerelmetes barátság és rajongás fér egy ilyen kötetbe. S milyen kevés sandaság, rosszhiszeműség, kicsinyes elfogultság. Éppen fordítva, mint az életben . . .

Dómján Editet nem szerették ennyire és ennyien. Nem is szerethették, mert annyira más volt, mint a többiek. Ezt tudta ő is, ás sokféle módon próbálta kompenzálni. Végül is nem sikerült, nem sikerülhetett. Azt hiszem, félt közöttünk és velünk élni. Mert mindent tudott rólunk.

Részlet Káló Flórián „Egyedül” című monodrámájából. (Az új színésznő — a félénk kis bogár — megérkezik az évadnyitóra.) „Karikás Sanyi vette észre elsőnek .. . Pont ezt a semmilyenkét kellett ide- szerződ telni? Ezen mindenki nevetett. Ahogy mind odanéztünk, elbizonytalanodtak a léptei, aztán elindult mosolyogva, de úgy, mintha azonnal vissza szeretne fordulni.”

Ez persze nem így volt a valóságban. De ez az igazság! Visszafordulni . . . Megkapaszkodni. Valakiben, vagy valamiben megkapaszkodni ...

Mikor kedvenc kutyáját „elinjekcióztatta”, akkor már semmiféle kapaszkodóra nem volt szüksége.

Sokan szerették, féltették, de piciny garzonjának ajtaján csak akkor kopogtattak, mikor nem ment

be előadásra. Ilyenkor egyszerre mindenki számára fontossá válik á színész. Ha éppen nincs szükség rá a színpadon, akkor nem hiányzik.

Kitérő. Vagy mégsem? Azt hiszem, a bűntudat íratja le velem a történetkét.

Egy nagy sikerű premier másnapján rányitottam a siker letéteményesére, a társulat és a közönség kedvencére, az új csillagra. Virágkosarak, csokrok, pezsgők, s más nemes italok, meg díszdobozos bonboncsodák között feküdt lázasan, izzadtan, bedagadt torokkal.

— Enni tudsz? — kérdeztem sután.

— Tudnék, de nincs mit.

Az egész házban nem

volt senki, aki átszaladjon a szomszédos boltba egy fél liter tejért. És bevallom, én is csak azért mentem, hogy megtudjam: mennyire színpadképes a

— premier előtt is panaszkodó — színésznő.

Miközben helyet kerestem magamnak a zsúfolt szobában, megszólalt rekedten, suttogva: ne ülj az ablakhoz, megfázhat a hátad.

Egy pillanatra éreztem a csodát. A szép szeretetteljes összetartozást. Müller Péter — görög szóval

— Philiának nevezi ezt. „Philia van az igaz barátságban, ... Philia jelenik meg a honvágyban ... Phi- iia teremti az igazi művészi társulatokat...”

Annak a varázsos, sugaras egyéniségnek, akit Dómján Edit néven ismertünk, hiányzott az életéből a Philia. Idegen volt közöttünk.

Nem tudom, elfogadható-e Müller Péternek ez a tetszetős magyarázata, amit így fejez be: „Barátságai hasonlítottak a Barátságra, szerelmei a Szerelemre, sikerei a Sikerre

— de tudta, hogy egyik sem igazi.”

1972 júniusának végén

— ez volt az utolsó nyara — Miskolcon is eljátszotta néhányszor a Bolond lány főszerepét. Dómján Edit vendégszereplésére — tíz nappal az esemény előtt! — felhívtuk a közönség figyelmét a Déli Hírlapban, Josefa három arcát is közölve a rövid szöveg fölött. A vele készült interjú június 24-én jelent meg. (Aznap két előadást játszott.) Pénteken, 23-án találkoztam vele. Pénteken este, mert korábban nem sikerült. Megszökött előlem. Nem szerette a nyilvánosságot, viszolygott az újságíróktól (őt sem kedvelte a sajtó), gyűlölt mindenféle hókusz-pókuszt. Más sztárnak egy csapásra udvartartása lesz egy vidéki városban — ő eltűnt, bezárkózott.

Valószínűleg dühös voltam rá. Csak ez magyarázhatja, hogy az ebéd utáni pihenő óráiban kopogtam be szállodai szobájába.

— Ne haragudjon, éppen most vetkőztem le — hallottam az ajtón túlról a jól ismert hangot. („A beszédmodorának volt egy speciális bája, varázsa: a hajlított, nyújtott mássalhangzói” — emlékezik Ádám Ottó.) Most egy icipici megbánás is csengeti a hangban. Bevallom, el akartam (akarom) kerülni magát, bár tudom: ez nem valami szép dolog.

Megejtett, megfogott néhány szavával.

Este aztán jött — már kezdés előtt egy órával. Egyszerre érkezünk. Ez jó érzés. „Gyakran egy pillanat megválthatja az embert” — írom másnap. Egyébként a kis eszmecsere — ahogyan most nézegetem a DH régi példányában — nem különösebben érdekes. Talán csak Dómján Edit két mondata: lehetek bármilyen fáradt ... mindig érzem a játék jóleső, üdítő örömét. Elhitetjük magunkkal, hogy ez a mi életünk, hogy nem is lehetne másként.”

Még pár hónapig tudta elhitetni magával.

Gyarmati Béla

wmmmrn

' Hajdú szokása szerint részegen ment haza. A felesége, amikor meghallotta az előszobában a zajt, felkelt és kiment. Nézte, ahogy a férje leveszi a kabátját, és felakasztja a fogasra. Hajdú egy pillanatra megbillent, belekapaszkodott a kabátba, és leszakította a fogast. Az asszony nem szólt egy szót sem. Hajdú tehetetlenül tartotta a kabátot, aztán szeretettel magához szorította.

— Hazajöttem — mondta az asszonynak.

— Vacsoráztál már? — kérdezte az asszony.

— Nem.

Bementek a konyhába, az asszony feltett a gázra egy lábos rakott krumplit. Hajdú lezökkent az asztal mellett a székre, a kabátot az ölében tartotta.

— Add már ide, te szerencsétlen — mondta az asszony, és elvette a kabátot.

Mire visszajött az előszobából, Hajdú már maga elé tette a rakott krumplit, és kanállal ette a lábosból. Egészen a lábos fölé hajolt, és úgy tömte magába.

— Még meg se melegedett... — mondta az asszony.

Hajdú abbahagyta az evést, és felnézett.

— Mit bámulsz? — kérdezte az asszony. — Ügy eszel, akár egy disznó.

— Mert te moslékot főzöl — mondta Hajdú meglepő logikával. — Moslékot főzöl. Ez az igazság. Az anyád se tud főzni, te se tudsz. Lelketlenek vagytok. Az egész család. Mindent csak azért csináltok, mert meg kell csinálni. De nem ez az élet értelme.

Belekotort az ételbe, és a szájába dugta a tele kanalat. Az asszony otthagyta és lefeküdt.

Három éve házasodtak. A férfi a szerelőrészleget vezette a Lakásjavító Szövetkezetnél. Gyakran kijárt ellenőrizni a munkásokat. A szerelők többnyire dörzsölt fiúk voltak, láttak már Hajdú előtt jó néhány részlegvezetőt, előbb- utóbb mindet megtanulták kezelni, akár a szerszámokat. Hajdút főnöknek szólították, és túlzott tisztelettel hallgatták az utasításait. Megvárták, amíg mindent végignéz, aztán lekísérték a sarokig, ahol beráncigálták egy pofa sörre. Hajdú erősködött, hogy ő fizeti a magáét, de mire a pénztárhoz ment volna, már hozta az inas a deci cseresznyét, és a korsó sört.

Hajdú megtehette volna, hogy nem fogadja el, de maga is érezte, hogy mennyivel fiatalabb és tapasztalatlanabb ezeknél a régi szakmunkásoknál, akiknek parancsolgat, és mivel apja-apyja munkásember volt, magában szégyenkezett, hogy csak járkál, vagy éppen íróasztalnál ül egészséges, erős férfi létére. Visszautasítani a meghívást annyit

* A Központi Sajtószolgálat 1937. évi pályázatának II. díjas alkotása novella-kategóriában.

jelentett volna, hogy ő is afféle sápatag szemüveges, akinek egy pohár italtól kiüt a hideg verejték a homlokán, vagy éppen azt is hihették volna a szerelők, hogy lenézi őket. Megitta hát ezt a butító ciseresznye-sör keveréket, és ha nem menekült idejében, belédiktálták a következőt is. *

Tellett a szerelőknek, mert lopták az anyagot, és ma- szekoltak munkaidő alatt, de ez így volt mindegyik részlegvezető idejében, és ígv lesz ezután is mindaddig, amíg maguk a szerelők le nem szoknak róla. Nem azért itatták ők Hajdút, hogy szemet hunyjon valami felett is: Nem volt erre szükség. Csak éppen sajnálták, amiért ilyen nagyokosnak hiszi magát.

— Leszakadt a fogas — mondta Hajdú reggel, miután felkelt. A fürdőszobában állt a tükör előtt és borotválkozott.

— Te szakítottad le — mondta a felesége.

— Hozzá se nyúltam.

— Dehogynem nyúltál. Dülöngéltél a részegségtől.

— Hát, ittam egy kicsit tegnap, az igaz. De a fogashoz nem nyúltam.

— Arra sem emlékszel, hogy mosléknak nevezted, amit főztem?

— Ezt csak rám fogod. Semmire sem emlékszem. Azt sem tudom, hogyan jöttem haza. Érdekes. Már másodszor fordul

•velem elő ilyesmi. Az utolsó emlékem tegnapról, hogy nagyon részegnek éreztem magam és elindultam. Átmentem az úton, és integettem egy taxinak. És kész. Utána felébredtem itthon.

— Még beszélgettél is velem — mondta az asszony.

— Nem emlékszem — mondta Hajdú.

Valamikor később, együtt iszogatva a szerelőkkel, elmesélte nekik az esetet. Harsogva nevetett hozzá, mert már a harmadik rundónál tartottak.

— Amnéziád volt, Ferikém — mondta Szántó —, ezt így hívják, pajtás. Minden rendes piásnak amnéziája van. Iszol, aztán egyszer csak elszakad a film.

— Végre van valamim — mondta Hajdú, és megint csak nevetett, mintha boldogságba csiklandozták volna. — Emberek, huszonnyolc éves koromra sikerült elérnem az amnéziát. Doktor Hajdú Ferenc rendkívüli és meghatalmazott amnéziás, az amnézia osztály előadója!

A szerelők is nevettek, látták, hogy belevaló gyerek ez a Hajdú.

Hajdú felesége késő estéken széket húzott a nyitott ablak elé, és az utcát figyelte. Nem tudott elaludni, amíg nem jött a férje. Ott könyökölt, a karjára hajtotta a fejét, bóbiskolt, de csak rövid ideig, aztán, ha lépések kon- gását hallotta, ismét az utcát leste, a szótlanul sétáló rendőröket, siető párokat, titokzatos öregasszonyokat, rekedten dudorászó vagy civakodó korhelyeket. Olykor furcsaságokat kínált a fűszagú éjszaka. Egyszer ősz hajú ember ment a túlsó oldalon, kézen fogva egy apró kislányt és egy kisfiút, a kisfiú hegedűtokot vitt, és valami kávésbögrérői beszélt, pedig már éjfél is elmúlt. Hajdú felesége fel sem fogta az ehhez hasonló jeleneteket, türelmetlenül várta, hogy elmúljanak, mintha kötelező előzményei lennének a férje ha- zaérésének. Nem tudta volna megmondani, hogy miért várja a férjét. Talán olyan gyorsan romlott el a kapcsolatuk, hogy nem volt ideje megváltoztatni a viselkedését. Még mindig úgy várt, mintha azt hinné, hogy nem az az igaz, ami van, hanem ami volt. Veszekedni is csak sokára kezdett a férjével, méghozzá elég különös módon.

— Miféle csillár ez? — kérdezte Hajdú a szobában. — Kicserélted a lakást?

— Egyél, aztán feküdj le — mondta az asszony.

— Vakító csillár — mondta Hajdú.

— Este itt volt a Sanyi — mondta az asszony. — Ö hozta. Fel is szerelte mindjárt. Feküdj le.

— Szóval palikat fogadsz a lakásunkban. Beszennyezed az otthonunk hétszentségét.

— Mondom, hogy a Sanyi szerelte fel. A húgod férje.

— Biztosan te álltái a létrára, ő meg a szoknyád alá nyúlkált.

Az asszony a férjére nézett, és egyszerre idegennek látta. Egy idegent látott, akin észrevette a koszos cipőt, a rosszul választott konfekciói, öltönyt, az izzadó homlokát, egy hülyén vigyorgó duzzadt arcú fickót látott, akit irtózatosan gyűlölt, amiért betolakodott a lakásába, az életébe.

— Persze, hogy a szoknyám alá nyúlkált. Még mást is csinált. A hasamig csúsztatta az érzéki kezét! — mondta Hajduné a sgját hazugságától elzsibbadó szájjal. Ilyet, hogy

Ha száz ml korábban élek