Észak-Magyarország, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-14 / 294. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1987. december 14., hétfő l l I I I 75*yánrláilriii Mrnmmm Piszkarevoba Már útibeszámolóm első részében is illett volna meg­említeni, hogy a barátság- vonat útját, a programokat a Hazafias Népfront megyei és helyi testületéi szervez­ték. Illett volna, hiszen az ő vendégükként utaztam, s láttam az egész út legszín­vonalasabb, legszebb prog­ramját is. Barátsági est — találkozás szovjet dolgozók­kal. Nem tagadom, némi tar­tózkodással mentem erre a programra, unjuk már a protokollt, a kötelező nagy kézrázásokat. Hát — a szov­jet, illetve észt dolgozók vagy nem tudták erről a programról, vagy ők is örül­nek, ha munka után haza­mehetnek — nem jött el kö­zülük egy sem. A helyii bú­torgyár hangárszerű kultúr- házában csak a kéttagú fo- gadóhizottság volt észt, meg a fellépő tánccsoport. De ők aztán kitettek magukért. A 8—IC, illetve 15—17 éves korosztályú csoport olyan fergeteges műsort mutatott be, olyan hangulatot terem­tett pillanatok alatt, hogy bátran állítom, minden ma­gyar az út legszebb emléke­ként ezt az estét őrzi. Per­cekig zúgott a vastaps, a szünet után pedig nem a színpadon táncoltak a gye­rekek, hanem a nézőtér vé­gében, derékon kapva a ven­dégeiket, együtt járták a polkát. A zene jellegzetes skandináv népzene, a gyors, vidám táncokat hamar meg­tanulták a mieink. Itt is csak megismételhetem: rit­kán látni együtt ennyi szép­arcú fiatalt, Tallinn a szép lányok (és fiúk) fővárosa. * De Tallinn a templomok városa is. Leningráddál és Moszkvával ellentétben itt még eredeti funkciója sze­rint működik a legtöbb. Szent Miklós (a város és a tengerészek védőszentje) temploma kivétel — ma már múzeum. Semmi más nincs benne, csak az eredeti be­rendezés, de az felér önma­gában is egy tárlattal. Az alagsorban ruhatár, a pad­lófűtés otthonos meleget áraszt. Kiskabátban ülünk a padokban, a 'karzaton Ba- chot játszik valaki, rendsze­resen koncerteznek is a templomban. Ahogy írtam, a többi templom működik, van pravoszláv, sőt baptis­ta is, de a többség lutherá­nus, ebben is érvényesül az évszázados skandi.návhatás. * Maradjunk még eev kicsit Tallinnban, már csak azért is, mert Leningrádról, Moszkváról már minden ér­dekeset megírtak. Észtor­szágban viszont kevesen jár­tak még. Szóltam a finn­ugor eredetről. Az is ide tartozik, hogy Moszkva és Ungvár (meg talán Kijev?) mellett, az itteni egyetemen van magyar tanszék, itt ta­nulhatják nyelvünket. (Nem Tallinnban, Tartóban van az egyetem.) A kis kitérő után egy másik kellemes meglepetés: jártunk a tallinmi „Domus- ban”. Nagy bútorgyár van itt (aminaik a kultúrházában volt a baráti találkozó), fő­leg a gyár termékeit árul­ják. Óriási felfedezést tet­tünk: bútort lehet fából is gyártani!! Tudom, nem túl eredeti v.icc, de tény, hogy a mi, farostlemezhez, préselt fűrészporhoz, mit tudom én mihez szokott szemünk cso­dálkozva és irigykedve iáitta a pazarló bőkezűséggel gyár­tott, finom bútorokat. Nem mondom, hogy mindegyik tetszett, de ez már ízlés dol­ga. Volt nem egy garnitúra, amelyet a legkényesebb íz­lésű, tehetős hazánkfia is örömmel elfogadna. * Ha már itt tartunk, be­széljünk más üzletekről is. Ez a művészi, szép felvétel is Tallinn óvárosában készült. Egy másik észt kolléga, Mati Hiis munkája. gondolom az is érdekel mindenkit, milyen az áruel­látás. A jól megszervezett program közben is van idő sétálni, nézelődni és vásá­rolni. Tallinnban egy nagy áruház van és gok kisebb üzlet, főleg az óvárosban, itt, egyelőre sátrakban, árulnak már maszekok is, mondjuk így, butikosok. Az áruház na­gyobb, minit a miskolci Centrum. Áruválasztéka jobb a legnagyobb leniing- rád/i és moszkvai áruházaké­nál. A mieink elsősorban műszaki cikkeket, szerszám- és b'ankácsikészleteket, színes televíziót, porszívót, karórát és aranyékszert — gyűrűt, láncot, m'edált — kerestek, és találtak is. A butik itt is drága, de jobb minőségű — és főleg máshol nem kapha­tó — cikkeket árul. Az élelmiszerboltokba is bekukkantottam. Tartozom az igazságnak azzal, hogy el­mondjam, a mi üzleteink választéka messze felülmúlja az ott található árukínála­tot. Az élelmiszerboltok fő kínálata a konzerv, tejen, kenyéren, margarinon, tojá­son, édességen kívül alig kapható más fniss áru. A csemegéspult sajtot, virslit kínál, s a hentes is fagyasz­tott húst és csirkét árul csak. Igaz, ott már szigorú tél volt, de a zöldséges vá­lasztéka csak krumpliból, káposztából és céklából állt. Mindenütt volt alma — Made in Hungary, azaz jó­féle szabolcsi jonatán. * De ideje már továbblép­nünk. Várt bennünket Le­tt ingrád, s az első zarándok­út, a piszkarevói temetőbe. A város ostromának, blo­kádjának történetét, az el­esett, éhenhalt, megfagyott áldozatok történetét minden­ki ismeri. Aki mégsem, an­nak most néhány mondat­ban nem lehet elmagyaráz­ni Piszkarevói. Faragó Lajos, a megyei pártbizottság osz­tályvezetője, a barátságvo­nat politikái vezetője nyo­mában ott haladt a küldött­ség 320 tagja. Elhelyeztük tisztelgő koszorúnkat, s a sűrű hóesésben, az egyper­ces néma csendben minden­ki a háborúra gondolt és a békére. * Leniingrádibó.l két élmé­nyem maradt még. Az egyik Nagy Péter városa, a csodás épületek, a Téli Palota fan­tasztikus kincsei, az Ermi- tázsban a nagy rohanás, hogy két óra hossza alatt megnézhessük a műkincsék .tízezred részét. Idegenveze­tőnk, az ungvári lakos Vali- ika (történelmet és művészet- történetet hallgatott az egyetemen) avatott tolmácso­lásában tanultuk újra a tör­ténelmet. Első Péter már nyitottá tette egyszer orszá­gát, sikerült neki az átala­kítás is, a kor lehetőségeit is meghaladóan. S ha egyszer sikerült.. . Jártunk a Péter-Pál erőd­ben, a Péter-Pál templom­ban. Itt van Nagy Péter sír­ja, itt van a szerencsétlen sorsú II. Sándoré, akit már nem avattak szentté a meg­változott viliágban, és itt van I. Miklósé is. I. Miklós cáré, aki segítséget adott a Habs­burg császárnak ’48-ban. Állunk a márvány szarkofág előtt Leningrádiban, és Kos­suth jut eszünkbe és Petőfi, meg az, hogy milyen kicsi a világ, s hogy a történelmet most mi éljük. * Nem csoda, ha ezek között a falak között a gondolat sem hétköznapi. De aztán vége a sétának, még megnéz­zük az Aurórát, aztán irány az üzlet, az áruházak. Kiintek kevés rubele Van, kinek sok, az idő múlik, mindenki vá­sárolni megy. Nyelvtudásunk nem tökélfetes, vagy finomab­ban: a leningrádi dialektust kevesen értik. Mint ahogy ők se a miskolcit. Pedig két­ségbeesett társunk, hogy jobban értse a tovar.is, or­dítva szól: — Figyelj mán he! Hol lehet itt színes tévét venni? Aki már vásárolt, vagy kevés a pénze, sétálni megy. A Marx Károly sugárút vé­ge afféle külváros, nem éppen turistáknak ajánlott környék. Itt van az RD, a dízelgyár. Odasétállok a por­táshoz, nézem a táblát, pon­tosan 20-féle szakmában van munkástelvétel. A por­tán asszonyok állnak sorban a kihelyezett alkalmi gyógy­szertár előtt, de árulnak itt fagyasztott csirkét is. Bi­zony megszokott látvány a sorbanállás, a hentesnél, de a divatárubolt előtt is. A •könnyűipar termékeinek mi­nősége nem a legjobb, ahogy itt mondják, inget, fehérneműt, kötött holmit szívesebben vennének kül­honit. Még ha sorba kell áll­ni érte, akkor is. Még egy dolog; a közleke­dés itt is, Moszkvában is nehézkes. A szép, új Ikaru­sok mellett járnak még az ötvenes évekből ittmaradt buszok és troiiiilk is. Ritkán. Így a belvárosban is sok a stoppos, s mert taxi nincs túl sok, a maszék autós fuva­roz is, ha .ráér, s ha meg tód egyezni utasával. * Ügy látom, megint „kifu­tok a margón”. Menjünk hát Moszkvába gyorsan. Üjabb, természetesen kötelező prog­ram. Ügy mondják, szeren­csénk van, mindössze ötvan- parces sorállás után jutunk be a Lenin-mauzóleumba. Mit írjak erről, semmit, ez magánügy. Megnézzük a pa­rádés őrségváltást, aztán há­tul elmegyünk a többi sír előtt. Már megint a törté­nelem: Sztálin, Brezsnyev Andropov és . . . Landler Je­nő. Másnap délelőtt még a Kreml, a templom tér, jtt a cárok sírjai. Közte Rettegett Iváné. * Még egy utolsó roham, a Gum Áruház ellen. Mit lehet itt kapni? — fanyalog a magyar, főleg, hogy las­san már üres a zsebe. Ah­hoz képest órási csomagok­kal indulunk a pályaudvar­ra. Nem tudom, hány éve jár barátságvonat a Szovjet­unióba. Nem tudom, régen milyenek voltaik ezek az utak. Tény, hogy a mostani már inkább egy bevásárló- túr,ist.a.vonat volt. Másfél nap az út még ha­za. Rettenetesen hosszú. De végre megérkezünk a határ­hoz. Váratlan izgalmaik után bezuhan a társaság a ma­gyar étkezckocsiba. Lehet vodkát és sört kapni. Hát újra itthon vagyunk. Szép volt, jó volt, és a tal- linn.i lányok igazán gyönyö­rűek ! Szatmári Lajos Rádió mellett Vállalkozók a tudományban Azt hiszem, mostanában a leggyakrabban használt, már-már közhelyessé kopta­tott fogalom az innováció. A kifejezést meg lehet un­ni (nehéz tömören lefordí­tani), de magát a jelensé­get semmiképpen nem sza­bad. Sőt! Ha valahol, ak­kor régiónkban kell csak hangsúlyozni a tudomány és az újító — megújító — képesség fontosságát. Ipa­runk szerkezete (kivéve a vegyipart) lényegében el­avult, korszerűtlen. Nagyobb baj az, hogy alapanyagot, félkészterméket állít elő, az­az a feldolgozott áru hasz­na máshol csapódik le. Ezen mindenképpen változ­tatnunk kell, ha nem aka­runk végképp lemaradni, még hátrányosabb helyzetbe kerülni. Igen, de ez az ipar már nem képes arra, hogy tőkét akkumuláljon, meg­újuljon. Viszi és nem hoz­za a pénzt. Adva van a ré­gióban egy műszaki egye­tem, valamint a gyárakban lévő szellemi kapacitás, ta­pasztalat. Most jött el an­nak az ideje, amit Marx úgy fogalmazott meg, hogy a tudomány termelőerővé válik. Illetve válhat, ha igénybe vesszük, azt tekint­jük befektetésnek. A csütörtök este hallott rádióműsor (Kossuth, 21.40— 22) miskolci példára hi­vatkozott, az Észak-miagyar- országi Innovációs Cent­rumra. Ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel — mondták a görögök, s ez nem az az eset, amikor a gombhoz keresünk egy nagy- kabátot. A már említett szellemi kapacitás mitsem ér tőke nélkül. Pénzből va­lóban kevés van, de ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nincs, össze lehet szedni (ezt tették), s jól forgatva, a szürkeállományt jól me­nedzselve meg is lehet sok­szorozni azt. Palugyai István riporteri kérdései az ötletet és a vállalkozást járták kö­rül. Hallottam már (ebben a témában is) jobb rádió­műsort, mert ennek kétség­telenül volt egy kis reklám­íze. De ne legyünk maxi­malisták. örüljünk, hogy jó példaként, jó hírrel szállt a nevünk az éterben. horpácsi flbanji virágok Az ötödik hímző- és gyűj­tőpályázat anyagát kiállítják Encsen, a várostörténeti gyűjteményben. A kiállí­tást ma délután négy óra­kor dr. Füredi Márta, a Herman Ottó Múzeum igaz­gatóhelyettese nyitja meg. Negyed ötkor osztják ki a pá­lyázat díjait, öt órától szak­mai tanácskozást tartanak. Ünnepi kiállítás Ünnepi kiállítást rendez­nek a Gárdonyi Géza Műve­lődési és Alkotóházban. A kiállítást december 11-én, délután ötkor nyitották meg. Az érdeklődők január 3-ig tekinthetik meg a kiállítást. V olt olyan időszak, nem is olyan régen, ami­kor divattá vált elkö­telezettnek lenni. A szófor­dulatnak önmagáiban akko­riban pozitív csengése volt, s ebből következett, hogy aki adott miagára valamit, feltétlenül elkötelezettségét hangsúlyozta. Azután — mint az lenni szokott —, a (kifejezés veszített vonzere­jéből, s az elkötedezetlenség lett a „sikk”. S hogy itt két végletről van szó, azt hi­szem, mindenki számára vi­lágos. Változnak az időik, és mi is változunk benne — ez az elkötelezettség fogalmára is vonatkozik. A mai értelme­zés szerint ugyanis az elkö­telezett szó inkább az egyol­dalúság, a beszűkülés szino­nimájává vált, míg az elkö­telezetlen a .nyitottságé, a szabadságé, a fejlődőképesé. Könnyű lenne a kérdést el­intézni azzal, hogy egy fo­galom devalválódásának vol­tunk, vagyunk tanúi, s ezt tudomásul kell vennünk. Azt hiszem azonban, s ezt bizo­nyítják a különböző megnyi­latkozások az dlllcöitelezettség kérdésében, hogy amennyire jelenségszinten ez igaz, még­sem ilyen egyszerű a dolog. Amennyire helyes az a tö­rekvés, hogy az elkötelezett­ség ne lebegjem valahol az éterben, és ne csupán cso­dálni való jelenség legyen, hanem átmeinjien a gyakor­latba, ennek a törekvésnek eltorzítása, eltúlzása viszont .már teljességgel helytelen volt. Történelmileg szüksé­ges és fontos dolog minden tanulságot lefordítani a konkrét gyakorta! nyelvére, ugyanakkor értelmetlen min­den tanulságot közvetlenül és áttételek nélkül gyakor­latinak tekinteni. Szinte ab­szurdnak ható példát idézek e szemlélet tévességének bi­zonyítására. Kétségtelen, hogy mindenki számára ér­demes Michelangelo Terem­tés című közismert festmé­nyét tanulmányozni. De ha valaki minit a végtagsebé­szet elkötelezettje akarja megvizsgálni, és a kéz hely­zetéből, mozdulatából ana­tómiai következtetést óhajt levonni — nevetségessé vá­lik, nemcsak ő maga, hanem az elkötelezettség is. Nos, valami ehhez hason­ló dolog történt az elkötele­zettség szférájával is. Az ál­talános fogalom konkrét, közvetlen gyakorlati átülte­tésével elveszítette eredeti­leg pozitív tartalmát. Ha a gyakorlat minden mozzana­tában, ha a műalkotás min­den egyes sorában, ecset­vonásában, minden zenei ak­kordban fel akarjuk fedez­ni az elkötelezettség jelen- valóságát, akkor ezt csak olyan erőszaktóteil árán te­hetjük meg, mely az egész értelmét megkérdőjelezi. Mindezzel nem akarom azt mondani, hogy az ellkötele- zettségmeik nincs gyakorlati érvénye. Csupán azt, hogy nem szabad minden egyes jelenségben, az ember akar­ni ely gyakorlati megnyilvá­nulásában keresni az elköte­lezettség mozzanatát. Ha ugyanis az elkötelezettség .ilyenformán nyilvánul meg, akkor valójában nem elkö­telezettségről, hanem a gon­dolkodás gúzsbakötéséről van szó, amely egész előíté- letrendszert hord magában. Márpedig a helyes értelem­ben vett elkötelezettség a.n- tagonisztikus ellentétben áll az előítéletekkel. Azt hiszem, nincs olyan ember, aki matertial-istának váltaná magát, és ugyanak­kor hinne a csodákban. Még­is tanulságos Lesslimgnak az a megállapítása, mely sze- nin,t a művészetben minden csoda lehetséges, szellemiek, boszorkányok, óniésolk orszá­ga stb., .kivéve egyetlenegyet: a jellemek pszichikai csodá­ját. Vagyis azt, ha egy mű­alkotásban az egyes szerep­lők nem jellemüknek meg­felelően cselekednek, hanem attól merőben eltérő módon. Márpedig az előítéleteikkel rendelkező elkötelezett em­ber ilyen csoda volna. Az el'kötelézettség vélemé­nyem szerint a történelmi fejlődés eredménye, mely immár az egyes ember jel­lemének, személyi ségónak lényegévé vált. így van ez akkor is, ha hirdeti elkötele­zettségét, s akikor is, ha nem. Ebből a szempontból optimista vagyok, mert azt hiszem, az emberek többsége .igenis elkötelezett, még ak­kor is, ha nem tudatosítja magában minden pillanat­ban. Könnyű dolog volna azt állítani, hogy az elköte­lezettség egyenlő volna a társadalmi, történelmi hala­dás szolgálatával. Ez azon­ban már csak azért sem vol­na helyes, ment az elkötele­zettséget ily módon partta­lanná tennénk, s a tudatos­ság mozzanatát teljesen ki­kapcsolnánk. Ha az előbb arról szóltunk, hogy az elkö­telezettség tényét .nem feltét­lenül .szükséges hangoztatni] mindig és minden vonatko­zásban, ez nem jelenti azt, hogy valamiféle ösztönös- ség jellemezné az elkötele­zettséget. Éppen ellenkezőleg. Az elkötelezett ember való­jában akkor az, ha minden új dologra nyitott, de az ú;i jelenségeket egész addigi tu­dásával, tapasztalatával, is­meretével szembesíti. S teszi •ezt akkor is, ha kényelme­sebb lenne számára az új elutasítása. Az elkötelezettség tehát ál­landó szellemi és fizikai ké­szenléti állapotot jelent. Ép­pen ezért nem élhet az elő­ítéletek adta sémákkal, ha­nem mindig a konkrét elem­zést kell alkalmaznia. Az új­ra való nyitottság nem az új mechanikus elfogadását jelenti. Arról van szó, amit Engels így fejezett ki: a marxizmusnak minden új tudományos felfedezés kap­csán meg kell újulnia, tehát a világ bármely pontján, az élet bármely szférájában bekövetkező változás figye­lembevételére, átgondolására van szükség. S Lukács György egykori, művészetre, illetőleg a művészekre vo­natkozó partizán-elmélete, úgy vélem, a legszélesebb ér­telemben vált igazzá. Az el­kötelezettség feltételezi a járt út elhagyását, akikor, ha bebizonyosodik — s ép­pen a konkrét elemzés so­rán —, hogy a járt út nem vezet tovább. Az utak bejá­rása, a különböző utakon való kalandozás az el nem kötelezettség lehetősége. So­káig lehet csatangolni, át le­het térni egyik útról a má­sikra, körbe lehet járni, csak éppen nem lehet to­vábblépni. A továbblépés, az új utak nyitása, csakis az elkötelezett emberek felada­ta és lehetősége volt és lesz, s ezért az elkötelezettek a társadalmi haladás letéte­ményesei. H. I. Országos tanfolyam A Művelődési Minisztéri­um és a városi tanács .mű­velődési osztálya háromna­pos vezetőképző és tovább­képző tanfoilyamot rendezett a megyei általános felügye­lek számára. A tanfolyam előadói vol­tak: övegesné Térjék Éva minisztériumi osztályvezető, Eszik Zoltán, a szegedi Ju­hász Gyula Tanárképző Fő­iskola tanára és Jobbágy György sárospataki általá­nos felügyelő, akik a szak­tanácsadás időszerű gond­jairól, a művelődési közpon­tok működést és irány, íitási feladatairól, a tehetséggon­dozás gyakorlati megvalósí­tásának módszereiről fejtet­ték ki gondolataikat. Az előadásokat tartalmas, élénk vita követte. Ennek során a tanfolyam résztve­vői a saját területükről hoz­va fel gyakorlati példákat, hasznos ismereteikkel gazda­Patakon gították egymás munkáját. Mindennap jutott alkalom tapasztalatszerzésre is, mi­vel a megyei felügyelőik az előadásokon kívül közműve­lődési intézményeikbe, szak­köri és gyermekiagtallkozá- soikra, fakultációs órákra is ellátogattak, s természetesen megismerkedtek Sárospatak történelmi, művelődésitörté­neti intézményeivel, nevezem tességeivel.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents