Észak-Magyarország, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-27 / 280. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1987. november 27., péntek Mezőkövesdi epuletek Fotó: Nagy Miklós A mezönagymihályi példa Az idős korosztály még jól emlékszik az ötvenes, hat­vanas évek helyi, körzeti, já­rási és megyei kultúrverse- nyeire, amelyek megmozgat­ták a falvak lakóit, színpad­ra hívtak időst és fiatalt. Egy-egy körzeti vagy járási bemutató ünnepszámba ment, daltól, zenétől volt hangos a kultúrotthon, a cso­portokat befogadó iskola. Az idők szele sajna, elfúj­ta ezeket a kultúrversenye- ket, s nem lettünk ezáltal gazdagabbak. Az viszont bi­zonyos, hogy ha annak ide­jén, járási népművelőként végig autóztam a Hernád völgyén, az őszi—téli esti órákban Afoaújkértől Kékedig nyolc faluban hangosak vol­tak az esték; a kultúrházak, iskolák fényei tudatták: ko­moly, szép munka folyik oda­benn — előkészület a kul­turális bemutatókra. Mostan­ság pedig, ha végig pásztáz­zuk megyénket, csak kevés helyen látunk öntevékenyen színpadra vitt produkciókat. Örvendetes viszont, hogy a Medosz által, immár hagyo­mányosan megrendezett őszi, tarcali Mezőgazdasági Kul­turális Nap lehetőséget kínál a bemutatkozásra. November 21-én került sor immár har­mincadik alkalommal erre a rendezvényre. A Medosz hű maradt elveihez — színpadra hívta a táncosok, szavalok, színjátszók sokaságát, falu­si fonóesték átmentett érté­keit, megszólalt a citera, szárnyalt a pávakörök dala. Több évtizede járok a tar­cali bemutatókra, s most a harmincadiknál, a folyama­tosságra, a felfelé ívelésre érdemes figyelni, mint ahogy arra is, mit nyújt nekünk a mezőnagymihályiak példája, akik ez alkalommal is el­jöttek Tarcalra. Olyan vezetők állanak az állami gazdaság élén, akik önálló Medosz művelődési otthon fenntartásával, jó le­hetőséget nyújtanak az ama­tőr művészeti munka színvo­nalas ápolására. A harmincadik kulturális napra 80 mezönagymihályi amatőr énekes, muzsikus, színjátszó, két autóbusszal érkezett Tarcalra. A színes kavalkádból kitűntek a ci- terások, akik Bakos József nagyszerű szakvezetésével gyermek- és ifjúsági kategó­riában szerepeltek 10—10-es felállásban. Az ízléses, szép megjele­nésben színpadra lépő női pávakör vezetőjével, Cseh Tibornéval beszélgettem, aki örömmel újságolta, hogv már többszólamú zenekíséretes műveket is megszólaltattak, nagyon kedvező fogadtatás­sal. A ifjúsági és gyermek­tánccsoport tagjai produk­ciójukkal bizonyították, hogy helyük van a színpadon. A jóízű disznótoros ebéd után valami olyasmi történt, melyet legkedvesebb emlé­keim között őrzök meg. A mezőnagymihályiak, szöglige­tiek, répáshutaiak nótázásba kezdtek, körtáncot alakítot­tak. Zengett a dal, röpült a tarka szoknya, s mindany- nyian éreztük a közös ének­lés, az együvé tartozás szép­ségét, örömét. A zsűri szakszerű értéke­lése, emléktárgyak, díjak, ok­levelek kiosztása után egy embert ünnepeltünk mind­annyian: Tóth Béla, a me- zőnagymihályi művelődési otthon igazgatója utoljára lépett a díjkiosztó bizottság elé. Évtizedek óta ő a tar­cali művészeti szemlék leve­zetője, s a híres mezőnagy- mihályi kulturális produkci­ók szakavatott irányítója. Most egy gyönyörű hollóházi vázával, — mint a 30. ren­dezvény „trófeájával” — ke­zében vonult végig a termen az ünneplő közönség sorfala között, a vastaps kíséretében. Jómagam, az átforrósodott hangulatban arra gondoltam: milyen jó volna megyénk­ben több helyen is követni a mezönagymihályi példát. Bakonyi Béla Korszerű oktatás Több, mint ötezer hallgató számára csöngettek be az el­múlt hetekben a Gorkij Nyelviskola különböző tanfo­lyamaira: Budapesten, Bor­sod, Csongrád, Heves, Sza­bolcs és Szolnok megyében különösen népszerű az orosz nyelv iskolán kívüli oktatá­sa. A Magyar—Szovjet Ba­ráti Társaság égisze alatt im­már 42 éve működő nyelvis­kola kurzusai lehetőséget te­remtenek az orosz nyelv és irodalom iránt ércleklődők nyelvtudásának, ismereteinek elmélyítésére és továbbfej­lesztésére. Míg régebben el­sősorban a középiskolások és a felnőttek látogatták a fog­lalkozásokat, ma már óvodá­sok is vannak a „hallgatók” között. Bensőséges hangulatú iro­dalmi est volt kedden a sá­rospataki Képtárban. Az ötvenéves, Kassán élő köl­tőt, Gál Sándort köszöntöt­ték barátai, tisztelői. Maga a terem — Seres János ké­peivel a falakon — kivá­lóan alkalmas hasonló mű­sorok rendezésére. A kö­zönség szinte körülülheti az előadó(ika)t. Három főiskolás fiatal én ék- és zeneszáma ter em­tett hangulatot, majd Kul­csár Imre színművész mondta el Gál Sándor két versét. Zimonyi Zoltán irodalom- történész ismertette és mél­tatta Gál Sándor pályáját. Egy mátyusföldi, Duna-par- ti kis faluban, Bucsban született. A szülőföld, a Duna felé lejtő dombolda­lak, a történelem jégveré- sévől szenvedő falu, azaz a közösség adják Gál Sán­dor költészetének és prózá­jának alaptémáit. Mert no­ha ma Kassán él, egy bér­ház tizenkettedik emeletén, ettől a meghatározó élmény­től nem tud, nem is akar szabadulni. Ez adja témáit és írásai erkölcsi töltetét is: a nemzetiségi lét, a Du- na-tájon élő népek sorsa, testvériessége. Gál Sándor megbecsült alakja nemcsak a csehszlo­vákiai, de az egyetemes magyar irodalomnak is. Írásait szívesen közlik a hazai folyóiratok, számos tudós tanulmány elemezte, méltatta eddig. Az életmű természetesen még nem tekinthető befejezettnek, hisz ez, a sárospataki író­olvasó találkozó csupán epi­zódot jelent pályáján. Az azonban máris elmondha­tó, hogy versei, novellái, Családi Krónika című fik­tív riportja maradandó ér­tékűek. A költő verseiből készült válogatást Kulcsár Imre színművész tolmácsolta nagy átéléssel, világos ér­telmezesse. Furman Imre, az ifjabb pályatárs felolvasta az ün­nepedhez írott versét, majd Gál Sándor olvasott föl verseiből. Serfőző Simon, a Magyar írók Szövetsége Észak-ma­gyarországi Csoportja ne­vében köszönte meg a ren­dezők és a közreműködők munkáját. Jó együttlétnek, nevezte az estét. Hogy ezt jobban megérthessük: két mikrobusznyi (a Művelődé­si Központé, a Miskolc Vá­rosi Könyvtáré) irodalom­barát Miskolcról ment ki, hogy részt vehessen Gál Sándor irodalmi estjén. (H. S.) MOZITÖRTÉNET ' Miskolci 15. „És mégis mozog a Föld” I. Legalábbis megmozdult a bársonyszékek alatt. Plank Miklóst is „kis polgármes- ter”-inek nézik, (mert amint Hodobay új garnitúrát csi­náltatott az irodájába, a Szentpálytól örökölt bár­sonyszéket Plank magához vette.) És — természetesen — a tisjzrtogatást a főispán is úgy kezdi, hogy menti a hivatalt a tüzes nyelvektől. A hármas bizottság beszámolójára re­agál, amikor (csak) a Ma­gyar Jövőben függeszti fel Peiker Béla főszámvevőt az állásából, nem hivatalosan. Peiker meg szintén „de pub­lice” válaszol; hogy miután őt hivatalosan se számon nem kérték, se meg nem hallgatták, (sőt: az állásából való felfüggesztésről is csak az újságból értesült), azért sajtó útján (!) kér fegyelmi vizsgálatot maga ellen, s ar­ra hivatkozik, hogy ő — meg Pilank — már 1928-ban fel­hívták ia figyelmét a polgár­mesternek, hogy bajok van­nak az Apolló körül. (Rejtett replika: „a polgármesteré a felelősség”.) Nosza, megindul a medve- mosdatás. A polgármester, a főügyész és Plank fegyelmit kérnek magúik ellen. A főispán is menti a mun­dér becsületét: az Erzsébet- fürdő kivételével (ahol 10— 12 évre visszamenőleg fogják felülvizsgálni a könyveket) a vízvezetéknél, a temetke­zésnél, a szeszfőzdénél, a zá­logintézetnél, az autóbusznál, a Tapolca-fürdő Rt.-nél vizs­gálatot rendel el, de: a vá­rosi vállalatoknál — a pol­gármester szerint — „min­den teljesen rendben van”. A polgármester — a főis­pán szerint is — nem bű­nös, mindössze az a hibája, hogy „túlzott 'bizalommal vi­seltetett munkatársai iránt”. És bár a polgármester fele­lőssége fennáll, de ő sem jo­gilag, sem erkölcsileg fele­lőssé nem tehető. „Jogilag nem vonható felelősségre az, akiinek jóhiszeműsége kétség­telenül bebizonyosodott.” És ezt a jogi badarságot a bel­ügyminiszter is közölte! (1934-ben már törvényható­sági szabályrendeletbe foglal­ják a — Hoványi által is képviselt — összeférhetet­lenségi tilalmaikat, miszerint: „Nem lehet bizottsági tag, aki ,a városnak, a város va­lamelyik intézetének, közin­tézményének, közművének, üzemének vállalkozója vagy szállítója, vagy ezek alvál­lalkozója, ideértve azt is, aki a másnak adott megbí­zás alapján tényleg szál­lít.”) Hodobay polgármester már annyira tartózkodik a visz- szaélésektől, hogy a tulajdon felesége (aki sikeres gyer­meki eaestélyt szervezett), újságban közli az estély pénzügyi elszámolását! (dec. 3.) Az ellenzékben Reisinger Ferenc a legradikálisabb: ő helyesli a fegyelmit a pol­gármester ellen is, mert az ellenőrzés elmulasztása mi­att felelősnek és hibásnak tartja. Felrója neki azt is, hogy a részvénytársasági közgyűléseket 1927 óta (1932-ig) nem hívták össze. Kéri minden felelős tisztvi­selő fegyelmi felelősségre vo­nását, sőt a főispánt is hi­báztatja (a főispán jelenlété­ben!), hogy nem élt felügye­leti jogával, noha tudott a visszaélésekről. A polgári ellenzékben Zse- dényi Béla a legradikálisabb; ő egyenesen büntető eljárást, nem fegyelmi felelősségre vo­nást javasol. Hodobay 3 hónap szabad­ságra megy, hadd marják egymást fölöttük az illetéke­sek. Az Apolló közben üzemel („Mindig vezet azi Apolló mozi műsora!” felkiáltással), mialatt folyik a vérre menő aknamunka. Peiker úgy érzi, őt akarják bűnbakul felál­dozni (igaza is van!), nem kap fizetést, csak „élelmezé­si illetményt” folyósítanak neki, ami a lakásbérletből és a családi pótlókból áll. Közben kirobban a HONSZ paniamiabotránya is; ott a nemrég a HONSZ országos alelnökiévé megválasztott Ri- móczy Józsefig (volt rendőr- főkapitány, utóbb városi ta­nácsnok) érnek a nyomok. A rokkant-szervezet 1929—19.32- ig 16 000 pengős bevételre tett szert. Ebből csak 1300 pengőt fizettek ki a hadi- rokkantaknak, a hadiözve­gyeknek és hadiárváknak, 2000 pengő szabálytalan ki- kölcsönzésekre, és nem ke­vesebb, mint 13 000 pengő ment el (a bevétel 77 %-a) „ügykezelésre”. Az Apolló adóssága a vá­rosnak 200 000 pengő. Plank (ék) kétségbeesve akarják betömni az Apollónál felfe­dezett pénzügyi réseket. Mit tehet a főjegyző (aki a Ste­fánia igazgatója is) ? A sze­gények segélyalapjából „von el” nagyobb összeget. Olya­nok nevére utal iki segélye­ket, akik azt se tudják, hol van ia szegényház. így — fur­csa módon — azoknak is „jutott” segély, akik ép­pen segélyeztek, azaz vagyo­nukból adományoztak a se­gélyezendők javária. A fő­jegyző jellegzetes lógós lép­teivel végigment a Széchenyi utcán, megnézte a- cégtáblá­kat, és a neki tetsző név­nek kiutalta a segélyt — vé­li az egyik cikkíró. A városi törvényhatósági tisztviselők fegyelmi ügyét egy másik törvényhatóság, a Gömör megyei alispán, Szent- im.rey Pál fogja vizsgálni. Társzekéren viszik a vonat­kozó aktákat Szikszóra, mert szeptemberig az alispán (he­lyettes híján) nem tud vele foglalkozni. És miközben a világban Piccard professzor léggömb­je a sztratoszférába (1400 méter) repül, Leo Trockij csak „átutazhat” Pöstyénen (egy félreeső villában kap szobát, s csak a kiszolgáló személyzettel érintkezhet), itthon a Gömbös-kormány beiktatása folyik; Miskolcon „érdemei elismerése mellett” (II. osztályú érdemkereszt a csillaggal) felmentik dr. Mik­száth Kálmánt főispánt tisz­téből (mert nem tartozott az egységes párt gömbösi frak­ciójához), Hodobay polgár- mester az Apolló adósságát a közadókiból kívánja kifizetni, vagyis: ,,a sikikasztókat a község fizeti ki”. (Következik: „És mégis mozog a Föld” II.) Dr. Kárpáti Béla Az öregkor nehézségei Az öregkort nem lehet évekkel megjelölni, kezdeti időpontot meghatározni, mert hogy ki az öreg, teljesen függ az egyén szellemi, fizi­kai állapotától, nem pedig a korától. A hajdani idilli­kus elképzelés az öregeket pipázgató, jóságosán mosoly­gó nagypapának, kötögető, olvasgató nagymamának áb­rázolja, akiket hálás, tiszte­lettel rájuk néző gyenmekek és unokák vesznek körül. A ■mai valóság viszont azt mu­tatja, hogy az időskor»vele­járója gyakran és sok em­bernél a keserűség, a fölös­legesség érzése, a kiábrán­dultság, a magányosság, a betegség és ezzel együtt sok­szor a szenvedés is. Már a nyugdíjba menés is sok nehézséget okoz. A hi­vatástól való elszakadás a tehetetlenség érzetét kelti sokaknál, mert nem tud mit kezdeni magával az ilyen ember, nem készült fel erre az állapotra. Másoknál a napi aktív életből való kikerülés zava­rát a környezet tiszteletének a hiánya okozza. Ügy érzi, hogy ötleteire már alig, vagy kevesen figyelnek, fontos döntéseknél nem kérik ki a véleményét, noha egyes kér­désékben ő elismert szakér­tőnek számított. Az ered­mény neheztelés, a fiatalok­kal szembeni féltékenység. Nem érvényes korunkban a tudomány és technika roha­mos fejlődésének éveiben, hogy az idősek tapasztalata döntő minden téren. Egy másik öregségi prob­léma az egyedüllétre való képtelenség. Azi ember tár­sas lány, s így a legközvetle­nebb hozzátartozók elveszté­se, hiánya sokszor rnegren- dítőleg hat az idős emberre. A jó élettárs elvesztése pe­dig egyenesen katasztrófa a megmaradó számára. Ehhez járul még napjaink egyre gyakoribb jelensége, a gyermeki kizsákmányolás. A korábbi évtizedek emberi, családi szokásaival, a kupor- gatással, takarékoskodással való előbbrejutással szem­ben manapság a mielőbbi, gyors vagyonszerzés, meg­gazdagodás vágya hatalma­sodott el a fiatalok többsé­génél.. Ennék a célnak az elé­rése érdekében gyakran olyan méntékben veszik igénybe a szülők áldozatkészségét, ami­vel megrendítik anyagi biz­tonságukat, nyugalmas életük békéjét. A felsorolt néhány öregko­ri probléma megoldásához receptet adni természetesen nem lehet, de beszélni kell arról, hogy miként lehet ezeket a nehézségeket eny­híteni. Sóikat jelentene az, ha már fiatalabb, aktív ko­rában minden ember tuda­tában lenne az élet kérlel­hetetlen törvényének — mindenki elérkezik egyszer az idősebb korhoz. Ennek megfelelően jól kell gazdál­kodni az anyagiakkal, hogy a csökkenő jövedelmi viszo­nyok mellett is legyen alap­ja, tartaléka mindenkinek. A magányosságtól, a dep­ressziótól való félelem min­den idősebb emberben él, sőt az évék haladtával mindin­kább növekszik. A magá­nyosságot a saját kezdemé­nyezés és aktivitás oldja fel leginkább. Ide tartozik a le­velezés, az emberi, baráti kapcsolatok fenntartása, ren­dezvények látogatása, moz­gás, utazás, az élet vérke­ringésében való megmara­dás. Az életkor megnövekedé­se miatt korunkban társa­dalmi probléma lett az idős emberek növekvő száma és nem csökkenő gondja. „Ha az öregék terhére vannak a társadalomnak, az nemcsak az ő hibájuk, hanem a tár­sadalomé is”, írja F. Riemann német szociológus. Kevésbé vesszük tudomásul, hogy az öregedő embereknek is van­nak még vágyaik és elsősor­ban vágynak valami ember­társi melegségre, a társada­lom nagyobb megértésére és szükség esetén segítségére. Az időskor sorsközösséggé kovácsolhatja az embereket. Az öregek különböző klubjai és egyesületei különösen al­kalmasak az ilyen baráti kö­zösségek kialakítására. A kul­turális elfoglaltság szeren­csés módszereivel és példái­val már több helyen talál­kozhatunk, ahol az idős em­bereknek például a miskolci Ady Művelődési Házban olyan általános képzést nyújtó tanfolyamokat szer­veztek, amelyekre mindenki bejárhat. Ezeknek a tanfo­lyamoknak is köszönhető, hogy ébren marad a szelle­mi frissesség, felszínre ke­rülnek a kiaknázatlan ké­pességek. így nemcsak arra nyílik alkalmuk, hogy tovább­képezzék magukat, hanem arra is, hogy kapcsolatban maradjanak a fiatalokkal. Elismerésre méltó az előbbi példák nyomán az az egri kezdeményezés, melynek ke­retében főiskolai beiratko­zásra, sőt diploma megszer­zésére is lehetőséget adtak a megfelelő ellőképzettségű idős embereknek. Dr. Nádlcr Viktor Megyei Egészségnevelési Intézet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents