Észak-Magyarország, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-21 / 275. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8 1987. november 21., szombat HONISMERETI ÉS NÉPRAJZI MAGAZIN Az emlékmű legendája A honismereti magazinunk legutóbbi számában egy felhívással fordultunk olvasóinkhoz. Azt kértük, aki tud valamit a hármas fő közlekedési út, Bükkábrány—Vatta közötti szakaszán álló szerény formájú emlékmű eredetéről, történetéről, az ismereteit ossza meg velünk. Nos felhívásunkra — amelyhez az emlékmű fényképét is mellékeltük — többen is jelentkeztek, méghozzá egymástól merőben eltérő adatokkal, történetekkel. Mielőtt kivonatolva közreadnánk az összegyűjtött legendákat, azok informálására, akik netán nem ismerik a szóban forgó jelet, elmondjuk, hogy e „kőhalöm- szerű” emlékműben egy fehér gránittábla található, s abban belevésve a magyar királyi korona, egy név: Erzsébet, egy évszám: 1898, és az évszám előtt egy kereszt áll. Az emlékmű minden kétséget kizáróan Erzsébet királynénak I. Ferenc József osztrák császár és magyar király feleségének állít emléket, akit 1898. szeptember 10-ién délután fél 2 tájban a genfi Mont Blanc rakparton egy kiélesített reszelővei megölt Luigi Luche- ni anarchista. A magyarbarát Erzsébetnek hazánkban már életében igen nagy volt a kultusza, s ez ha lehet, halála után még fokozódott. Így volt ez mai megyénk területén is. A halála híre az egész népet megrázta. A Pester Lloyd tudósítása szerint például: „Sátoraljaújhely, szeptember 10. A királyné ellen elkövetett merénylet híre az egész városban egyenesen lesújtó hatást váltott ki. Sok férfi és nő sírt a nyílt utcán, amikor meghallották a rettenetes hírt." Ugyancsak a királyné iránti egykori ragaszkodás, szeretet megnyilvánulásának dokumentumai, amelyekről levelében Balogh Sándor (Miskolc, Táncsics tér 4.) tudósít: „Emlékei közül Mis- kolc-Perecesen, a volt szabadtéri színpad helyén áll 8 darab vadgesztenyefa, melynek szélén áll egy öntöttvas tábla az alábbi felirattal: »1898. Erzsébet királyné fái«. Ezt a táblát állította a Pereces Bányamécs Egyesület, a régi bányamécs jelzésével. Ugyanakkor következtetni lehet a diósgyőri várhoz vezető Vár utca gesztenyefáira is, mivel ez az utca eredetileg Erzsébet királyné útja volt. Mindkét fasor jövőre lesz 90 éves ... Korábban a Kossuth, tér is Erzsébet tér volt. A nagy személyi kultusz miatt az országban sok helyen található elnevezés és emlékmű ... Az újságban megjelent emlékmű, a felirat évszáma, és a név után ítélve lehetséges, hogy ugyancsak Erzsébet királyné emlékét őrzi.” Ez — mint már írtuk följebb — valóban így van. Számunkra csupán az a talány, hogy ki állította és miért pont’ Bükkábrány és - Vatta közé ezt az emlékműErzsébet királyné, kinek emlékére állították vet? Nos, ezzel kapcsolatban is kaptunk információkat. Kovács Sándorné (Göröm- böly, Tárogató u. 14.) személyesen mondta el a következőket: — Ez az emlékmű még az ötvenes években is Görömböly végén, a pesti és a harsányi út elágazásánál állt, egy ecetfa árnyékában. Afféle pihenőhely volt. Amikor az útkereszteződést a mai formájában kialakították (az utakat szélesítették), a szobrot le- döntötték, a fát kivágták. Sokáig ott feküdt az árokban, majd eltűnt. Évekkel később láttam viszont Bükkábrány és Vatta között. Hogy milyen apropóból állították föl Görömböly végében? Állítólag, amikor Erzsébet királyné erre járt, megpihent azon a helyen. Azt, hogy a harsányi elágazásnál állt egy ugyanilyen (netán ugyanaz az emlékmű?), többen is említették. Egy magát megnevezni nem szándékozó olvasó ezt írta: „Erzsébet királynét 1898. szeptember 10-én gyilkolták meg. Az ő emlékére készült minden bizonnyal a szóban forgó bükkábrányi émlékmű. - Hasonmását a 60-as évek első felében távolították el a 3-as út harsányi elágazásánál egy hatalmas fával együtt, útépítés során .. Ugyanarról a szoborról van szó mindkét esetben, ahogyan Kovácsné állítja? Vagy két ugyanolyan formájú, de különböző emlékműről? A helyzetet bonyolítja, hogy Köfalusi Emil miskolci idegenvezető említ még egy harmadikat is, amit Az a bizonyos „titokzatos” emlékkő ugyan ő nem látott, de másoktól hallotta, hogy Raka- maznál áll. A mi szobrunk ügyét talán leginkább Szegedi Jó- zsefné Dombóvári Rózsa (Miskolc, Hejő út 35.) levele viszi előbbre. „Tudatom, az a szobor régen is a 3-as út mellett állt, csak amikor a Csaloda kanyart (korábban halálkanyarnak nevezett rész Vatta és Ábrány között — a szerk. megjegyzése) egyenesbe vették, akkor be akarták törni az útba, az alapba, de édesapám nem engedte, és ő vitette oda, ahol áll, mivel ő volt az útkaparó a múltban és a háború után is Vattán, Dombóvári János. Tőle hallottam, hogy amikor Erzsébet királyné egyszer arra jött, az ő emlékére állították, és az nem árt senkinek, ö azért tette oda, ahol áll most.” Rendkívül meglep» — mondjuk azt, hogy hihetetlen? — amit Pap Miklós írt Izsófalváról: „35 évvel ezelőtt hallottam az esetet. Európai, vagy világ motoros verseny útvonal volt ez az útszakasz is, és egy kiváló motoros versenyző itt lesodródott, életét vesztette, és az ő emlékére állították az emlékművet.” Mi mindenesetre maradjunk Erzsébet királynénál. Lengyel József nyugdíjas szakoktató (Miskolc, Rákóczi u. 26.) írja: „Bükkábrányi születésű vagyok, ott élt a nagyapám, és az édesapám is. Gyermekkoromban sokat kérdezősködtem tőlük az emlékművel kapcsolatban. Ök a következőket mesélték ... Wittelsbacli bajor hercegnő (a későbbi Erzsébet királyné — szerk. megjegyzése) Magyarországon sokfelé járt-kelt és a magyar uralkodóosztály képviselőivel széles körű kapcsolatot teremtett. A legjobb tudomásom szerint az emlékmű melletti területen Kassáról Budapest felé jövet olyannyira elfáradtak az emberek és a lovak, hogy tábort kellett verni, és a királyné és kísérete két napig ezen a területen pihent. Ennek az emlékére állították fel ezt az emlékművet.” Hasonlókat állít a miskolci Veres András is, már ami a megpihenést illeti. Ö viszont úgy tudja, hogy Erzsébet, a Károlyi grófok füzér- radványi vadászatáról hazatérve táborozott le ezen a területen. Dr. Pfliegler Kálmán (Miskolc, Petőfi u. 10.) természetesen egy másik változatról tud. „Erzsébet királyné Bárt- fa-fürdőn szeretett pihenni — szobra ma is áll —, s útban Bécs felé ezen a helyen pihent meg. Ennek tiszteletére az akkori főispán állíttatta az emlékművet.” * Ahány informátor, annyi információ, annyi legenda. Hogy melyik az igazi, egyáltalán köztük van-e az igazi, nem tudjuk. Az egész annyira rejtélyes, akár (sok vonatkozásban) a Monarchia egykor volt, magyarbarát, szomorú szemű királynéja. Hiányzó fábla, elképzeli felirattal: Ott fenn a dombtetőn, ahol napjainkban a szentistváni VII. Párt- kongresszus Termelőszövetkezet szőlőfeldolgozójának impozáns épülete áll, századokkal azelőtt hajdanán vár állott, Cserépvár büszke falai. Később meg — talán éppen a bástyák köveiből felépült — kastély, kápolna, kútház díszítette, ékesítette e tájat. Az egykori vár nyomát a jelenben csupán néhány mély verem őrzi még, a hajdanvolt kastélyét viszont már annyi sem. Csak az egykori kápolna karcsú épülete áll ma is úgy, mint régen, meg az a bizonyos kútház nyolcszög alakú épülete, amely 67 méter mélyen rejtőzködő ivóvíz nyugalmát őrzi. A török kút, amelyről Munkácsy is megemlékezik emlékirataiban cserépvári élményei kapcsán Ezek az épületek tárgyi tanúi annak, hogy e Várdombon az egykor volt kastély, vagy inkább kúria lakójaként itt töltötte élete legboldogabb hónapjait egy bizonyos gyermek, Lieb Mihály. Lieb Leó Mihály sótiszt és Reök Cecillia (sírjuk a miskolci Mindszenti temetőben található) harmadik gyermeke Munkácsy Mihály néven vált ismertté ország-világ előtt. Már ismert festőként Munkácsy 1885-ben, 41 éves korában kezdett hozzá a francia Lamalou üdülőhelyen emlékei megírásához. E levelek formájában barátnője, Chaplin festő felesége írt visszaemlékezést 1897-ben, s a L’ouvre d’art szerkesztője, Boyer d’Agen olvasztotta egységes élettörténetté. Magyar nyelvű változata Emlékeim címmel — Végvári Lajos művészettörténész előszavával — a nagyobb könyvtárakban fellelhető. E mű első sorai, első oldalai szűkebb pátriánkat, Borsodot, mindenekelőtt a Cserépváralja körüli gyönyörű bükki környezetet idézik. „Első emlékeim 1848-ba szállnak vissza. A magyar szabadságharc mozgalmaival kezdődnek. Négyéves voltam akkor, természetesen semmit sem értettem az egészből. Csak a csatazajra emlékszem homályosan, amely Miskolc körül tombolt. Ebben a városban laktak szüleim, amely hol az ellenség kezébe került, hol a magyarok birtokába vándorolt... Arra emlékszem jól, hogy amikor először terjedt el a híre, hogy az oroszok Miskolc felé vonulnak, a családapák biztonságba akarták helyezni hozzátartozóikat. Apám is elküldött minket, anyámat és az összes gyermekeket a Mátra-hegységbe, amely talán a legszebb vidék egész Magyarországon. Itt lakott anyám apja, aki uradalmi intéző volt Kó- burg hercegéknél.” Az előbbi idézetben néhány pontatlanság előfordul, amit a későbbi idézetek is egyértelműen igazolnak. Nyilván Munkácsy hiányos földrajzi ismereteivel függ össze, hogy Cserépvárát, a Kóburgok birtokát, a Bükk helyett a szomszédos Mátrába helyezte. Nem kizárt, téved abban is, hogy nagyapját említi uradalmi intézőként,, ugyanis más források szerint Reök Antal, anyja bátyja, vagyis Munkácsy nagybátyja állt a Kóburg család szolgálatában Cse- répvárott. „Az utazás veszélyes volt, hiszen az oroszok már mindenfelé elárasztották a környéket. Kocsink percenként megállott, mert attól féltünk, hogy az ellenség karjai közé szaladunk. Ügy is történt. Élénken emlékszem ijedtségünkre, mikor a kozákok körülfogtak bennünket és felénk szegezték lándzsáikat. De csak anyám és öt gyermeke ült a kocsiban, így hát nem történt semmi bajunk, megengedték, hogy tovább folytassuk az utat. Baj nélkül és sértetlenül érkeztünk Cserépvárra. Ide fűznek legboldogabb gyermekkori emlékeim: öreg kastély, a kapu bolthajtásai alatt egész fegyvertár, régi ágyúk — egyszóval minden, ami a gyermek- lélek kezdődő képzelőerejét foglalkoztatja. A bejárattól bal kéz felé kis kápolna állott, jobb kéz felé a kút, amelynek kerekét naphosszat bölcs nyugalommal forgatta egy szamár, mindig előre, szakadatlanul, örökös egyformasággal — szinte úgy érzem, mintha még most is forgatná. A szamár volt a fő mulatságunk. ötünk közül egy mindig a hátán ült és állandóan verekedtünk ennek az előkelő helynek a birtokáért. Természetesen legtöbbször a bátyám győzött, aki vigasztalásul a szamár mellé fogott bennünket is, a kerékhez. Ott akadt ránk a nevelőnk, aki tanulni hívott, s mialatt minket kioldozott, bátyám szerencsésen kereket oldott a lecke elől.” A cserépvári élményeiről gyermeki lelkesedéssel és kiáradó örömmel ír a már felnőtt férfi. „A kastélyra és építészeti formájára már alig emlékszem, annál jobban azonban a környékére. Néha még most is bolond vágy fog el, hogy viszontlássam, mert azóta nem jártam ott többé ... Mondottam: legboldogabb gyermekkori emlékeim fűznek ehhez a helyhez, s mégis csak képekről mesélhetek, mert más nem maradt belőle. Ügy tűnik fel előttem ez az idő, mint valami könyv, melyből kiszakította a lapokat. De látom a kis falut, a barátságos, fehérre meszelt házacskákat, ahogy elterülnek a lábaim előtt, a zöldellő völgyben patak foly- dogál, és a tehenek és a bárányok, mint fehér foltok világítanak a hegyoldalban, ahol annyit hancú- roztunk a füves réten. Különös, hogy milyen boldog voltam akkor!...” Egyebek között ezeket vetette papírra a cserépvári élményeiről, az ott eltöltött néhány boldog hónapról Munkácsy Mihály. Onnantól kezdve a megpróbáltatások sorozata következett 1850-ben meghalt apja. Az öt Lieb gyermek közül a legidősebb, a 13 éves Emil, s a Mi- hálynál fiatalabb Gyula visszakerültek Cserépvárra Reök Antal nagybácsihoz. Aurélt Reök Pál vette magához, ki főmérnök volt Szatmár megyében és Kap- lonyban lakott. Gizella Reök Sarolta, Steiner Ja- kabné nagynénihez került Békéscsabára, míg Mihályt ugyancsak Békéscsabán Reök István nagybácsi — ki ügyvéd volt — vette gondozásába. Élete, további sorsa közismert. Sok nehézség, küzdelem után az egykori Lieb Mihályból a magyar piktúra nemzetközi hírű mestere lett. Cserépváralján, fenn a Várhegyen ma is áll a kápolna és a kútház, a tárgyi szemtanúk. Ám néma tanúk, mert ott a friss szelek által gyakran benyar- galászott hegytetőn konkrét jel, írás nem tudósít arról, hogy egyszer régen boldog volt itt egy gyermek, ki kiállva a kínok tisztítótüzét, felnőttként, mint a fény, a színek szerelmese, arany ecsetjével meghódította a fél világot. Nagyon hiányzik innen egy emléktábla, talán épp ezzel a felirattal: „Gyermek volt itt s boldog Munkácsy Mihály”.
