Észak-Magyarország, 1987. október (43. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-31 / 257. szám
1987. október 31., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 13 A természetvédelmi kiállítás az iskola egyik leglátogatottabb része. Fotó: Balogh Imre r Ódon épületben Az elmúlt évben 19 millió forintot fordítottak az abaú.jszántói általános iskola régi épületének bővíté. sére, a tornaterem építésére, nyelvi labor kivatelezé- sére. Az iskola igazgatója, Lengyel István a nyelvi labor használatát „kötelezettségnek" tartja, hiszen — mint mondta — dr. Kalocsai Kálmán eszperantista neve kötelez: így ezt a szaktantermet az orosz nyelv oktatásán túl az eszperantót elsajátítani kívánó gyerekek és felnőttek rendelkezésére bocsátják. Az érdeklődés már most bebizonyította, hogy a patrióta szellem nemcsak az iskola tanítóiban, tanáraiban él; alsósak, felsősök és a község felnőtt lakossága is szívesen és kedvvel tanulja ezt a nyelvet. Ebben az iskolában többről van szó, mint az általános tananyagnak az elsajátíttatásáról. Az igazgató és nevelői gárdája igyekszik valóban emberformáló közösséget teremteni az iskolában, a hozzátartozó kol. légiumban, s az épületet is ehhez méltó „színtérré” alakítani. Külön érdekesség például, hogy a rossz „ómenű” kollégiumi épület — korábban börtön és fogda volt — valóban otthona lesz az általános iskolás gyerekeknek. Ha zsúfolt is, de a gyerekek munkáitól díszes falak derűs légkört árasztanak. Járjuk az iskola folyosóit — a természetvédelmi zsibongóban képek, feliratok ... És még valami: ezek a feliratok értő, figyelő szemeket vonzanak. „A természet csak a saját törvényeinek engedelmeskedik”, „A természet hatalmas, az ember parány”, „Védett madaraink, védett növényeink”, „A természet nem tagadja meg törvényét”: úgy tűnik, mindezt értik is az itt megforduló gyerekek. Magukévá tesznek mindebből a szellemből valamit, amely nem engedi, hogy erdőt, mezőt járván letörjék a fák ágait, leszakítsák a védett virágokat, szerteszéjjel szórják a szalvétát és konzervdobozt. A környezetvédelmi zsibongótól csak néhány lépésre van a számítógépes szaktanterem. A számítógép- programozást már korábban is tanították ebben az iskolában, csak akkor a szakközépiskola gépeit kellett használniuk. Minyjá zavut Monika Karsai. Mama rabotajet .játék- gyár — természetesen a tanárnő javítja a magyar kifejezést, hibátlan oroszra, de hát ezt a kislány még nem ismerhette. Az óra folytatódik, a kicsik láthatóan nagyobb érdeklődéssel hallgatják és olvassák az orosz párbeszédeket, így, hogy fejükön a fülhallgató, szájuk előtt a mikrofon. A nyelvi laboratórium számukra még újdonság, talán ezért is annyira aktívak. De ez az aktivitás egészen biztosan megmarad akkorra is, amikor már megszokott lesz a terem berendezésének- használata. A tanteremben mindenütt nyelvtani táblázatok, a kérdőnévmások használatáról, főnévragozásról, valamint nagy orosz írók — Lermontov, Gorkij, Dosztojevszkij, Csehov, Puskin és mások — képei. „Sokkal hamarabb megtanulhatjuk bármelyik nyelvet, mert a tanár néni együtt is hallgathatja az osztályt, de ha úgy akarja, akkor egyenként, A posta presztízse külön is bármelyikünket” — mondja Mónika, de ebben! mindannyian egyetértenek. Szintén újdonság, hogy szép, új, jól felszerelt tornateremben tarthatják a| testnevelési órákat. Az eddig használt tornaszoba néhány bordásfalával, „kínzó- szerével" nem elégíthette ki a gyerekek mozgásigényét. Ma már az udvaron is több százezer forint értékű nyúj- tó-mászó vasszerkezetek teszik próbára a vállalkozó- kedvű diákokat. S kj ne szeretné kipróbálni saját ügyes, ségét, erejét. — Tudja, minden évben van egy-két kartörésünk, de hát ez kikerülhetetlen. Ezt is vállalnunk kell, ha azt akarjuk, hogy valóban életformájuk legyen a mozgás felnőtt korukra is diákjainknak. Az a néhány perc óraközi szünet nagyon sokat számít, ha azt aktív testedzéssel tölthetik a gyerekek — mondja az igazgató. A nemrégiben elkészült | 100 méteres bitumenes futópályáról átlátni a kerítésen túli gyakorlókertre. Itt répát, krumplit, egyéb zöldségféléket „termelnek” az iskolások. Az órai foglalkozások szemléltetésén kívül ez is a természethez való kötődést erősíti. Ez a kert mindannyiuké, épp ezért | mindannyian egyforma szeretettel gondozzák, vigyázzák. Ez a „minden mindany- nyiunké” szemléletmód példája az együvétartozásnak, a közösségi gondolkodásnak, és annak, aminek már ebben a korban is lei kell alakulnia: a másokért és magunkért való felelősségvál-1 lalásnak. I. Nagy Gabriella Nyelvi labor. Tornaóra ai új tornateremben. „A nyugdíjammal minden hónapban pontosan csenget Marika, a kézbesítő. Nem egészen négyezer forintot veszek át tőle, de ez az ösz- szeg számomra létfontosságú. Nem késik, ezért én elégedett vagyok a postásokkal.” „Az elmúlt héten, pénteken több mint húsz percet sorakoztam az egyik belvárosi postán. Hosszú sor állt az ablakok előtt, s majdnem megütött a guta, amikor láttam, hogy egy postás kis. lány csak trécsel, lófrál az asztalok között, holott ő is segíthetett volna az utalványok kezelésében.” „Miskolcról Mezőkövesdre akartam telefonálni. Három órát várakoztam, míg végre kapcsolták a számot. Ha kedvem tartja, jó pénzért a világ másik felére telefonálhatok. ötven kilométernyire viszont nem. Maga válaszoljon a kérdésre: milyen posta ez?” Három, jellemzőnek ítélt véleményt gyűjtöttünk csokorba az előző sorokban. Persze nem három emberrel beszélgettünk az elmúlt hetekben a Magyar Posta munkájáról, de az alkalmi közvélemény-kutatás eredménye számok, adatok nélkül is summázza a posta, a postások munkájáról alkotott közítéletet. Maguk az érintettek, a postások nyilván örömmel veszik az elismerő szavaikat, s megfontolják a bíráló véleményeket. Válasz is adódik rögtön: a csivite- lő postás kisasszony valószínűleg csak kisegítő volt az említett hivatalban. A hazai telefonhálózat korszerűtlensége pedig jobban fáj számukra, mint bármelyik ügyifalüikraek. A Magyar Posta hazánk egyik legnagyobb vállalata. Az egész országban szolgáltatást nyújtó mamutcég 70 ezer embert foglalkoztat, állóeszközeinek értéke 47 milliárd forint. A majdnem 3200 kise'bb-nagyobb hivatalban egy-egy munkanapon átlagosan 1,9 millió levél, postai küldemény, 4,3 millió hírlap, 31 ezer csomag és 40 ezer távirat továbbítását végzik. A 2300 telefonközpont naponta 3 millió helyi és 460 ezer távolsági beszélgetést bonyolít le, az 50 rádió- és 117 televízióadóval sugárzott műsorokat pedig csaknem minden lakásban veszik. A postahivatalokba betérő emberek számára szinte felfoghatatlanul nagy számok ezek. Amikor ajánlott, vagy expressz levelünkkel a felvevőhely előtt várakozunk, s amikor a kagylóban képtelenek vagyunk megérteni a másik beszélő szavát, nem jut és nem is juthat eszünkbe, hogy a holló emblémáját visélő szervezet a statisztikai adatok szerint elenyészően alacsony hibaszázalékkal dolgozik. Számunkra az az egyetlen levél a fontos, és az az információ, amelyet az ósdi telefon miatt képtelenek voltunk megszerezni. Mindennapos kapcsolatunk a postával még közel sem mentes a súrlódásoktól, a vitáktól, s előfordulhat, hogy gombóccal a torkunkban lépünk ki egy- egy hivatalból. Igazságtalanok lennénk azonban, ha nem vennénk észre a postások törekvéseit. A Magyar Postánál már a VI. ötéves terv kezdetén megfogalmazták a nyitás szándékát. A korábbiaktól eltérő, lényegesen új üzlet- politikát hirdettek meg. Ma is érvényes elhatározásaik szerint szolgáltatásaik színvonalát folyamatosan javítani akarják, és új szolgáltatásokat vezettek be. A postások számára új magatartási elveket fogalmaztak meg, s nem feledkeztek meg a külsőségekről sem: divatosabb egyenruhát vezettek be, s kötelezővé tették annak viselését. Arra törekedtek, hogy dolgozóik szakítsanak a korábbi, „királyi” hagyományokkal, s a postások ne a közönséggel zsörtölődő, hatósági arcát mutogató vélEailat, szioligáltaltó- egység legyen, hanem a kéz. besítők és a hivatali felvevők legyenek udvariasak, szolgálatkészek. Próbáljanak többet mosolyogni, a posta arculatából inkább a szolgáltatás domináljon, s csak akkor lépjen elő a hatóság, ha az feltétlenül szükséges. Az egyszerűsítések nyomán például 'több mint 50-fajta nyomtatvány szűnt meg, és jelentősen csökkent a díjkategóriák száma, amely nem tévesztendő össze la díjtételekkel. Ez utóbbiakat ugyanis a gazdasági kényszer hatására a postánál sem hagyhatják változatlanul. Ez volt a szándék, s becsukott szemmel járnánk, ha nem vennénk észre, hogy az új követelményeknek a postások túlnyomó többsége megfelel. Ugyanakkor még mindig találkozunk flegma, nemtörődöm, esetenként durva kézbesítővel, hivatali dolgozóval. Ám hallgassuk meg, mit mondott erről egy interjúban Tóth Illés, államtitkár, a posta elnöke: „Kétségtelen, a postai munka olyan tevékenység, melynek minőségében döntő szerepe van az embernek, s ez a szerep még hosszú ideig meghatározó marad. A postai szolgáltatások munka- igényesek, s legfeljebb fele részben gépasíthetők. Ma a gépesítettség szintje mintegy 10 százalék. A felvételi munkahelyeken — ahol a munkának körülbelül 70 százaléka gépesíthető — a hazai arány 40 százalékos. Az ügyszereteteit, a szakmai becsületet azoriban nem lehet technikával felváltani. Nem tagadom, hogy nem követünk el napi hibákat. Hozzáteszem, önmagunkkal szemben ezt soha nem tekintjük bocsánalbos bűmnek. Ugyanakkor szeretném szembeállítani a hetvenezer, pontosan, fegyelmezetten dolgozó munkatársamat azzal a néhány száz postással, akik gyakran tönkreteszik a hetvenezer munkáját. Szeretném, ha mindannyiuk számára is világossá válna, hogy ez a néhány száz fegyelmezetlen ember rombolja a posta tekintélyét. Azt szeretném, ha ez a szorgos többség megakadályozná a rendbontók 'károkozását, s kiszfoníitianá őket a tesitület- ből — saját érdekében, s a posta érdekében is.” A telefonnal már egészen más területre lépünk. A hálózat elavultságán, a községi telefonközpontok néhol még mindig század eleji állapotán semmilyen jó szándék nem segíthet. Egyetlen megoldás létezik, mégpedig a hálózat korszerűsítése, az el. avult masinák cseréje, esetleg múzeumi elhelyezése. A gazdaság Magyarországon sem működhet hatékony információáramlás nélkül, s hiába létezik a viszonylag fejlett telexhálózat, több telefon nélkül a stabilizációt, a kibontakozást sem hajthatjuk végre eredményesen. Az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság még 1984- ben készített egy tanulmányt. Ennek sarkalatos megállapítása közismert: a távbeszélő-hálózat hiányosságai miatt évente legkevesebb 11—12 milliárd forint kár éri a népgazdaságot. Ismételjük meg: 1984-es árakon! A posta szerint Magyaror. szágon egymillió új telefonra volna szükség, hogy behoz- j zuk lemaradásunkat az európai színvonalhoz képest, j Ennek ára — óvatos becslések szerint — legalább százhúszmilliárd forint és jó néhány év. Nem hisszük, hogy bővebben kellene magyarázni, százhúszmilliárd nem áll a posta rendelkezésére. A VII. ötéves tervben azonban az ágazat minden korábbit meghaladó lehetőséget kapott a távbeszélő-hálózat fejlesztésére, ami annyit jelent, hogy a posta öt év alatt 40 milliárd forintot költhet fejlesztésre. Az összeg döntő részét a távközlésbe, ezen belül pedig elsősorban a telefonhálózat korszerűsítésébe pumpálják. Imponáló adat, szólhat közbe az olvasó, de ki a felelős ezért? Miért hagyták, hogy eddig fajuljon a helyzet, és ki tehet róla, hogy Magyar- ország telefonhálózatának fejlesztési üteme évtizedek óta egyedülállóan a legkisebb volt Európában? Nos, a kérdésre nincs válasz. Nem létezik ma Magyarországon olyan ember, vagy szervezet, akire rá lehetne mutatni: ő a bűnös, őt kell pellengérre állítani. A Magyar Posta munkáját az Országgyűlés az elmúlt évi őszi ülésszakon tárgyalta. A képviselők számára készített tájékoztatóban olvasható, hogy hazánkban az ötvenes évek közepétől kezdve a táv- | közlés fejlesztése háttérbe I szorult, számottevően elmaradt a népgazdaság általános fejlődési ütemétől. A telefonközpontok és -hálózatok fejlesztésére a szükségesnél csak jóval kisebb összegeket lehetett fordítani. A beruhá- | zások rangsorolása még a VI. ötéves tervben is háttérbe szorította a postát. Az ágazat — döntően a telefonszolgáltatás bevételeiből — 22 milliárd forintos nyereségre tett szert 1981 elejétől 1985 végéig. Ebből a hatalmas összegből csupán 4 mil- liárdot fordíthattak fejlesztésre, 16 milliárdot adóként fizetett be a holló az államkasszába. Negyven milliárd, s ha ehhez hozzátesszük még, hogy nyáron a Magyar Posta 70 millió dolláros hitelt vett fel a Világbanktól, akkor egykönnyen beláthatjuk, a posta az elmúlt évtizedekben soha nem rendelkezett olyan lehetőségekkel, mint most. A negyvenmilliárd jó esélyeket teremt a korszerűtlen hálózat újjáépítésének megkezdésére, de a felelősség sem elhanyagolható, önmagában a pénz még kevés, a tervezett beruházások, építkezések, a szerelés és az üzembe állítás csak az emberek, jelen esetben a postások szakértelmén, szorgalmán múlik. A kockázat tehát nagy: a Magyar Posta sokat nyerhet, ám nagyot is bukhat a következő esztendőkben. A hollót az évtized fordulóján — a kudarc vagy a siker alapján — megtapsolhatjuk, de ki is fütyülhetjük. A választás a taps és a fütty között hosszú évekre határozza meg a posta presztízsét, hetvenezer ember ázsióját. Udvardy József
