Észak-Magyarország, 1987. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-09 / 212. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1987. szeptember 9., szerda Értékek és porcelánban Porcelán díszműáruk, különféle figurák és vázák is várják a vásárlókat Az elmúlt év november elején nyílt meg Miskolcon, a Korvin Ottó és Arany János utcák sarkán, az új házsor még úja'bb boltjai között egy sajátos, eddig nem ismert profilú bolt, .a Könyvértékesítő Vállalat és az Amfora Vállalat közös üzemeltetésű boltja, amely a Könyvért Magvető bolthálózatának tagja. (így szerepelt a minap a televízió képernyőjén is.) Az eddigi ismeretlenség azt jelenti, hogy a két országos vállalat, amelyeknek árukínálata meglehetősen eltér — könyv és üveg-, porcalánáru — közösen látja el áruval a boltot, közösen kínálja a szellem értékeit, a könyveket, valamint a szellem és - az ügyes kéz együttes munkáját, a művészi porcelánt és egyéb háztartási üvegárut. A bolt — bár olyan helyen van, ahol korábban nem kínáltak könyvet — hamar ismert lett, a közönség kezdi mindinkább felfedezni. Mint a két vezetőhelyettes — Juhász Andrásné és Szuhánszki Jánosné — tájékoztatott, az idegenforgalmuk is igen nagy mind könyvekben, mind porcelánáruban. De a helyi közönség lis kezdi felfedezni a nem a főutcán lévő, sajátos kínálatú boltot. A kétfajta kínálat eleinte, első hallásra idegennek tűnik, ám a gyakorlat bebizonyította, hogy jól egészíti ki egymást. Például, aki bejön ajándékként könyvet vásárolni, igen gyakran a bolt másik oldalán is szétnéz és a könyv mellé vásárol művészi porcelánt, vagy hasznos felszerelést is, s ugyanez áll fordítva is, igen sok könyv talált gazdára az eredetileg csak üvegárut vásárolni szándékozók körében is. A boltban mindig sok az érdeklődő, a váKÖNYVÉRTAMFORABOLT MISKOLCON sárló. Ezt bizonyítják képeink is. A felületes szemlélődésnél jobban beszél néhány számszerű adat: a bolt első félévi forgalma könyvekből 4 millió 500 ezer, hanglemezekből 500 ezer, az Amfora-termékekből 2 millió 700 ezer forint volt. Ügy tűnik, s ezt e számadatok is igazolni látszanak, hogy az üzlet választéka szerencsésen elégíti ki az olvasóközönség kulturális és esztétikai igényeit egyaránt. Miket láttunk a polcokon? A könyves részben természetesen megtalálhatók a más könyvesboltokban is fellelhető szépirodalmi, ifjúsági, ismeretterjesztő és egyéb kiadványok, s ott vannak — sőt csak itt lelhetők fel! — a Könyvért saját kiadványai, például a hamar népszerűvé lett Tudománytár kötetei, a Dingva nyelvkönyvek és hangkazetták, a Háttér magazin számai, itt vannak a szakácskönyvek, egyebek. És a másik oldalon ott vannak az Amfora árui. Nem idegenek a könyvtől! A bolt személyzete immár univerzális, azaz mindkét szakmában otthonos, egymástól tanulta el az áruismeretet. Az áruellátásuk jó, mindkét vállalat igyekszik a legjobbat és a leggyorsabban adni. (Hogy a bolt feltöltése a hátsó bejárat kiképzése ellenére nehézkes, sok fizikai munkát adó, arról nem a bolt dolgozói tehetnek.) Rövid fennállása alatt már két érdekes eseménynek is otthont adott ebolt: itt rendezték meg a Darvas József-emlékünnepsé- get és egy alkalommal a Magyar Rádió itt tartotta meg a Könyvről könyvért vetélkedőjét. Körzetünkben a Művelt Nép Könyvértékesítő Vállalat és az áfészek könyvboltjai voltak eddig ismeretesek. Tíz hónapja a könyvesboltok palettája ezzel a sajátosan új jellegű, közös fenntartású és kettős kínálatú bolttal színesedett. Sőt — úgy tűnik — gazdagodott... (benedek) (Fotó: laczó) Olvasva lapjuk szep® tember 5-i számában B. É. „A jelen és a jövő a kórusmozgalomban” című cikkét, indíttatva érzem magam mint e terület „megfigyelője” —, hogy szűkebb pátriánk kórusmozgalma érdekében jószándókkal hozzátegyek néhány gondolatot az eszmefuttatáshoz. Az érdeklődő olvasó jóleső érzéssel tájékozódik a cikk alapján az első kézből (KÓTA országos főtitkára) kapott adatokból, hogy a kórusmozgalom a jelenleg kialakult gazdasági és közművelődési helyzetben sem vesztette el talaját. Két illusztris fővárosi karnagyunk nyilatkozott az amatőr kórusmozgalomról. Nógrádi László SZOT-díjas karnagy sötétnek látja a mozgalom jövőjét az általános iskolai fakultatív énektanítás és a tanítóképző felvételi vizsgák követelményeinek felhígulása miatt, — mivel a jelöltek hallásVizs- gáját intézményesen mellőzik. Vass Lajos Erkel-díjas karnagy már bizakodóbb, s véleménye szerint az örömteljes együtténeklésnek, a kórusmozgalom megújulásának vannak bizalomteljes esélyei. Megfigyelésem szerint az énekkarok folyamatos működtetése az ügyet támogató illetékes vezetőkön és vezetőszerveken múlik elsősorban. A kórusszeretet öntevékeny táplálása, a „gazda" szerepének vállalása és bizonyítása már el is döntötte a működőképes együttes sorsát pozitív irányban. A Szerencsi Cukorgyár énekkara folyamatosan működik nyolc évtizede, az en- csi pedagógusikórus pedig 32 éve. A szerencsi művelődési központ — az állami gazdasági és a pedagógus-szakszervezet fenntartásában tevékenykedő vegyeskar, valamint a művelődési központ férfi munkáskórusa 20 éves, az encsi női kar tízéves múlt. Amint a növény megfelelő környezetben erőteljes fejlődést mutat, úgy e két új váSzerencsi UH rosban a kórusfenntartás jó körülményei két fesztiiváldí- jas, egy aranydiplomás kórust, egy arany és egy ezüst minősítésű együttest hoztak létre. Öt magasan minősített kórus végzi kulturális tevékenységét, — részesíti az élőzene áldásaiban a szépre, nemesre áhítozó közönséget. A városok művelődési központjai zökkenőmentesen biztosítják a 2—2 kórus, — mintegy 70—80 énekes heti próbalehetőségeit, a városi művelődési osztályok bevált szervezéssel segítik a 40—40 fős pedagógus tagság utazásait, szereplési lehetőségeit. Szerencsés körülmény, hogy Szerencs és Encs pártós tanácsi vezetői szeretik a dalt, s az énekkarok programjainak kialakításában, ikül- és 'belföldi szerepléseik lebonyolításában minden támogatást megadnak. Az encsi pedagógusok éveken át partnerei voltak egy bolgár és egy csehszlovák együttesnék, a szerencsi pedagógusok több éviig tartó kelet-szlovákiai csereakció után most keresik egy NDK-beli partner barátságát, s a városi tanács elnök- helyettesének segítségével ez nagyon biztató reményekre ad lehetőséget. A termelőüzemek támogatását is meg kell említenem. Ritka dolog, hogy egy nagy gyár igazgatója az eredményes termelés mellett körültekintően, bőkezűen támogatja kórusát. Például a Szerencsi Cukorgyár igazgatója, Pál György, rendkívül megbecsüli patinás férfikarát. Utaztatásukról gondoskodik, s még arra is vállalkozik, hogy kétévenként otthont ad gyári kulturális környezetben a megyei férfikari találkozónak. Követi e példát a Digép Szerencsi Gyáregységének az igazgatója, Várhegyi János is, aki a művelődési központ munkáskórusát patronálja. A Szerencsi Állami Gazdaság vezetése szintén évek óta támogatja a város vegyeskarát. Fölöttébb jótékonyan hat, ha egy vezető hosszú időn á, kórustag volt, mlint Encs Varos Tanácsának elnöke, dr. Menyhért Béla. Átérzi az énekkari kultúra jelentőségét a városban és a vonzáskörzetben, s eszerint részelteti az együtteseket megérdemelt támogatásban. A vezetési és üzemi támogatás mellett természetesen döntő fontosságú a működtetés biztosítása, melyet mindkét városban a művelődési központok igazgatói: Szerencsen Hudák Ferenc, Encsen Tar- czi Gyula és munkatársai látnak el. Nagyon megbecsült segítőtársak az anyagiak és erkölcsiek juttatásában a szak- szervezeti vezetők. Tóth Miklósné, a szerencsi szak- szervezeti titkár évtizedek óta megszállott támogatója a kórusmuzsifca ügyének, — ugyanezt teszi Gyámji Zsolt, az állami gazdaság szakszervezeti titkára. A kórusmozgalomban dolgozó szakembereknek is látni kell, hogy az általános iskolai fakultatív énekoktatás, s a tanítóképzőiben mellőzött hallásvizsga miatt nem „csorbulhat” a kórusmozgalom, bár ezek a körülmények kétségtelen negatív hatást gyakorolnak. Erkel idejében még nem volt Kodály- módszer, ám virágzásnak indult a dalárdamozgalom. A felszabadulás utáini években a felnőtt kórusok száma a máinak ötszöröse volt. A növénynek jó talajra, napfényre, vízre van szüksége a fejlődéshez. A kórusok fejlődését mindkét városban biztosítják a „me- legágyi” körülmények. A jó kertészek, jó munkások funkcióját pedig ellátják a szakavatott kórusvezetők. Bakonyi Béla A Napjaink szeptemberi számáról A jelenség egyáltalán nem új, mégis minden kor, sőt korosztály kényszert 'érez, hogy megfogalmazza, világgá kiáltsa. Az irodalom, „mint olyan” válságáról, presztízsvesztéséről, hely- (és helyzet-) kereséséről van szó. Hogy ne menjünk túl mesz- sze vissza az időben, elég itt csupán a romantikára utalni, mint visszahatásra a ráció, a felvilágosodás mindent (mert mechanikusan) megoldottnak tekintő naiv- ságára, gőgjére. A romantika döbbent rá (nem először) az emberben és a társadalomban rejlő mélységekre, szélsőségekre, feszültségekre, amelyekre (akkor még) nem talált racionális értelmezést. A másik kiábrándulás már Babitséké, akik a „hosszú XIX. század” kései gyermekeiként, meg- és túlélve vesztett háborút, bukott forradalmat magáért a humánumért aggódtak, a gö- rög-latin-európái kultúráért, a művészetek (s benne természetesen az irodalom) által megfogalmazott Eszményekért, a Szépért. Nos, a század írástudójának a megdöbbenése, szkepszise, aggodalma korántsem indokolatlan. Értékek látszanak — a szemünk láttára és viharos gyorsasággal — veszendőbe menni, kockáztatva, veszélyeztetve mindazt a vívmányt, évszázadok verejtékével, véres küzdelmével kivívott eredményt, amelyet az emberi civilizáció és kultúra eddig produkált. Az író, az írástudó felfokozott érzékenysége hamarább és jobban észleli a latens, a tömegek számára még — a jelenségvilág által — rejtett csapdákat, veszélyeket. Szólni, s ha kell hát sikoltani akar, valamilyen módon befolyásolni a makro és mikro mozgásokat. Értve ezen magát a társadalmat, de legfőképp magát az embert, az egyént, aki magára maradt gondjaival, kételyeivel. Németh László ars poeticájával szólva az irodalomnak, a művészeteknek kell(ene) átvenni a vallások szerepét, célt, tartalmat, az ő kifejezésével „üdvtant” adva a széthullott közösségben elmagányosodott embernek. Igen, de ezen körben azt éli át az író, hogy szava már nem harsogja át a tömegkommunikáció, a mássá médiák információ- zuhatagát — mint tehették ezt a bibliai próféták, de még úgy sem, mint a XIX. század romantikus hevületű váteszei: egy Vörösmarty, egy Petőfi, Hugo Victor, Puskin, Heine vagy Botev. Az író közéleti emberként csak egy (lehet) a sokaságból, hangja, érvelése túlságosan intim, és bonyolult ahhoz, hogy a politikai pragmatizmus, a mindennapi praxis elfogadná, figyelembe venné. 'Ebből alakult ki az a sértődött érzékenység, amely nehezen tudja elviselni a szerep olykor valóban le, de még inkább átértékelését. Anélkül, hogy az igazságosztó szerepében tetszelegnénk azt kell mondanunk, hogy nem célravezető sem a túlzott érzékenység, de az irodalommal szemben kialakult túlzó gyanakvás sem. A társadalomnak igenis szüksége van az érzelmi- intellektuális telítettségre, fogékonyságra, amely jelez, mint az elektromos berendezésék reléi, mert enélkül a képesség nélkül értelmét veszíti mindaz, ami az anyagi javak termelésében (és elosztásában) történik. Mindezt pedig a Napjaink szeptemberi számát lapozgatva gondolhatja végig az olvasó. „Üdvösség — harc” címmel kilenc glosszát közöl a lap, az írószövetség gyámkodása alatt létrehozott Eötvös Társaság tagjaitól. Szép és elgondolkodtató írások ezek, s maga az eszme, amelyért zászlót bontanak, nemes. Újnak nem mondható — utaltam rá a bevezetőben —, mert hisglen a reformkor, majd száz évvel később Németh László már megfogalmazta. A dolog lényege egyetlen szóban összefoglalható: Szolgálat. Visszaszerezni a szó hiteiét, az író méltóságát? Igen, bólinthatunk rá, s idézhetjük (a szerzők is teszik) József Attila intelmét az igaziról és a valódiról. Nem is kell idézni, mert ezek a szerzők tudják, s teszik a dolgukat. Ha társaságban, ám tegyék társaságban. Halk megjegyzés csupán: a megyének is vannak irodalmi társaságai (Kazinczy, Tompa Mihály). Szívesen olvasnánk alkalom adódván róluk is híradást a megye irodalmi lapjában. (horpácsi) Dús kínálat a könyvespolcon: lehet válogatni Kicsiknek és nagyoknak egyaránt érdekes a polc Kalocsai mintás étkészet; egy a harmincféléből
