Észak-Magyarország, 1987. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-05 / 209. szám
1987. szeptember 5., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 Kalász László: Létem növesztem: fává növekszem redőzök kérget gyűrűznek évek szippan már nedvem a gyökerekben rügyezik ágam gallyam virágzik gyümölcsöm gyűjtöm mágvai hullnak támasztják dűltom növekvő újak Már nyárvég: dinnye-világ Ötvenen túl apróbb a lépték s erősebbek a paprikák szívemre lépnek a libák Butult gágogásba taposnak vonulnak életemen át és hiába hull majd levél rozsdult gondom hogy betakarja: ráncomat mélyíti a szél s domborúvá sose vakarja Ül a kő a gyöngy fenéken buzgolódnak buborékok alattuk a tömedékben hol az ének bugyborékol ott mosódik minden festék 5 marad a váz kötelesség forrván tenni tiszta mélyben: vissza minden áron át! Adamecz Kálmán: Anna kérdez Mindig azt a pillanatot választja Isi, amikor gondolataimba merülve az íróasztalnál ülőik. Lassan, óvatosan kinyitja az ajtót, bedugja a fejecskéjét, könül'kóm- lel, valóban bent vagyolk-e, aztán hipp-ihopp mellettem terem, mint a forgószél. •Most is éppen papírra akartaim vetni az első betűt, amikor hirtelen hangokat hallok: — Apuci, mii az a Petting- féle ionizációs manométer? Összerezzenek. Először azt hittem, hogy a macska megint szétrágott egy lapot a Műszaki Lexikonból, és most ihetet-ihav.at összehord, de amikor megfordultok, látom, hogy Anna az, és csípőre vágja a kezét. Megpróbálok nyugalmat erőltetni magamra, és türelmesen magyarázni kezjdam: — Azért nem visel a medve kockás nadrágtartót... — Én azt kérdeztem — toppant egyet a lábaival —, mi az a Petting-félle ionizációs manométer? Vagy úgy! Megkönnyebbülten elmosolyodok, kényelmesen hátradőlök a széken, és gyorsan felidézem magámban, mit is tanultam az általános iskolában, mivelhogy Anna másodikba jár. Határozottan emlékszem, hogy a tyűk szárnyasféle, a 32-es autóbusz végigmegy a Nagy Laljos király útján, és ötből kettő az kivonás. Ez a Pettiing-imiesoda azonban csak nem akar előjönpi. Lelhet, hogy tornaórán hallottam bakugrás íbözben? Anna dofoolászni kezd az ujjaival. — Nos? Még sűrűbbre ráncolom a homlokomat. Mit is mondott, manométer? ... — Azt sem tudod, mi az? — zavarja össze egy türelmetlen hang nagy kínnal- keservvel összeszedett gondolataimat. Nem-e? Bbadta-teringet- te! Megbirkóztalm én már nehezebb dolgokkal is. Azt is tudom, hogyan kell fából vaskarikát, kutyából szalonnát és bolháiból elefántot csinálni! Most sem fogok szégyent vallani! Nagyot sóhajtottam, és a térdemre ültettem. — Na, gyere, elmagyarázom, úgy, hogy neked is beleférjen abba a butuska kobakodba ! Szóval, ez a manó- méter apró, vörössiptkás emberikék testmagasságának meghatározására szolgál.. lés ... izé ... ecet... uborka .. És ekkor ásítva lekászálódott az ölemből, kivette a babáját az aktatáskámból, és az ajtóból még visszaszólt: — Ne fáradj, nagyjából értem, csak arra voltam kíváncsi, össze lelhet-e kapcsolni digitális komputerrel — és babáját fésűigetve kivonult a szobáiból. Veszekedések évadja? Személyes tapasztalatok, valamint a pszichológusok vizsgálatai egyaránt bizonyítják, hogy a szerelmes- vágy a házaspárok sohasem veszekszenek annyit és olyan hevesen, mint szabadságuk idején. Egy angol szociológiai tanulmány most .ismerteti, milyen gyakran és miért tör ki a viszály a szabadság alatt: a nem összeházasodott (Járok 70 százaléka vész össze a szabadság ideje alaitt. A szábály az, hogy minél fiatalabb a szerelem, annál komolyabb a veszekedés. Házaspároknál ezzel szemben a veszekedés gyakorisága csak 40 százalék — a megszokás nyilvánvalóan mérséklőén hat. A tanulmány szerint a legtöbb vita oka a főleg nőknél elter jedt szokás, hogy túlságosan sok csomagot visznek magukkal; ezt követi a viszályok témájaként: a féltékenység és a gyerekek. A veszekedést enyhíti, mint azt a szakemberek megállapították, ha a házaspárok barátokat visznek magúikkal — szükség esetén az anyós is megteszi, akinek a jelenlétét „a pároknak csak 4 százaléka tekintette szerencsétlenségnek”. vannégy kiló. Skarlátom, szamárköhögésem nem volt, himlő és diftéria ellen beoltottak. Mire kíváncsi még? iDiühömlben ropogtattam a szavakat. Aztán a végsőkig fokoztam a motor foőgését, hogy ne halljam, hogyan nevet a nő. Epésen gondoltam, hogy ennék ugyanúgy csak a mérnöknél kezdődik az ember, mint ahogy kétezer forintnál a cipő. Később mégis egészen jól elbeszélgettünk. Immár nem tekintett holmi molhószamű kutyának. Kiteljesedő önbizalmam birtokában bátran megkérdeztem: — Miikor találkozhatnánk ? Pajtásként, cinkosan egyezett bele: — Holnap este hétkor, a színészbejárónál. Talán hétre végzünk a próbával. De lelhet, hogy várni kell. Megvár? Amikor este tízre elmentem Rózsi elé a Posztógyár kapujához, remekül sikerült a hazudozás. Szóról szóra elmondtam mindent, ahogy történt. Csak éppen Viki helyett egy rücskös képű barátom napozott a motorcsónakon. Nem tudom, mi történhetett Rózsival, de hetek óta nem láttam ilyen jókedvűnek. Jöttünk a külvárosi, gömbakácos utcákon, és be nem állít a szája. Kis feketerigó. Kedve és arca egyaránt halmvas volt, a reggel üdeségét. árasztotta magából, pedig mér az este is a végét járta. Boldog mohósággal szusszantotta: — Fagylaltot kívánok! Beültünk a Rozmaring cukrászda lugasába. Rózsi, mint vallami maláj szűz, álmosítóan szép volt, ahogy ült a fátyolvirág sátora alatt, lenge (kartonruihájáfoan. Gyermeki odaadással kanalazta a csokoládéfagylaltot. Rám nézett, kedvesen megcsodált, s a szemén felizzott az öröm szentjánosbogara. — Nagyon fess vagy. Ne öltözz ki így, mondtam már. Valaki elszeret mellőlem. ■— Kellék is én valakinek — morogtam kényszerű vi- gyorral. Ezen a napon már másodszor esett nehezemre az anyanyellve.men szólni. Megfogadtam, hogy nem megyek él a színészbe járóhoz. iDe másnap este hétkor azért ott voltam. Igaz, nem egyértelmű lelkesedéssel. Vitt a hiúság, meg a kíváncsiság. Meg az a régi vágyálom. Hányszor engedtem szabadjára vakmerő fantáziámat, hányszor képzeltem el ezernyi változatban, hogy én a Vikinek udvarotok! Almikor kamasz voltam, minden héten igazolvány- képet csináltattam az apjánál, reménykedve, hogy Vikiit ott találom a műteremben. Aztán naponta bejártam sürgetni a képeket, holott világosan értésemre adták, hogy csak a jövő hét közepén lesz kész a rendelés. Én akkor mindenhová beiratkoztam, ahová igazolványképet kértek, csak hogy megfelelhessek a fotográfus firtató kérdéseire. Én balga, honnan tudhattam volna akkor még, hogy rajtam kívül zásalóaíjnyi hősszerelmes folyamodik ugyanéhihez a szánalmas trüfcWhöz. A fényképész kirakata tele volt a sóik bamba, szerélmes pofával, közöttük Viki életnagyságú portréja mosolygott egyszerre csábosán és egyszerre kárörvendőn. Volt időm a kamaszkori romantika lázálmaira gondolni, mert nyolc óra elmúlt, de Viki még mindig nem jött. Ácsorogtam a színészbejárónál, .amely tömör közönnyel hallgatott az orrom előtt. Olyan elutasítón .rékesztett ki, minfhla nem is kapu lett volna. Fogyatkozó türelmemét az emlékek mozijába csábítottam, hogy új erőre kapjon. Hiába. Már kilenc óra is elmúlt. Kétségbeesetten pörgettem vissza a legszebb emlékeket: Viki a korcsolyapályán, lendületesen rajzolja a koszorút a jégre, andalítóan kecses őzugrás, , satöbbi. Viki első premierje. Virágeső, köny- nyező nagynénik, kevély nagyibácsik, satöbbi. Jöhetne már, hogy az a ... iRózsi mindjárt végez. Úgy tudja szegény, hogy az egyik brigádtag házát segítem építeni. Mennyi hazugság. Akér a könnyelmű kölcsön: nagyvonalúan bánunk vele, és elfelejtjük, hogy egyszer számon kérik. 'Végre, csakhogy megnyílik ez az erőd.kapu. De Viki helyett egy harcsabajuszú le- igénytfonma lép az utcára, raljzlapköteg a hóna alatt. — Tessék mondani, vége a próbának ? — kérdezem reménytelenül. — Miféle próbának? — néz végig a harcsabajuszú — Itt nincs semmiféle próba. Milyen jó, hogy sole egyéb mellett káromkodni is megtanultam. Pusztító jégesőt szórok az egész világra, így rohanók a taxiállomáshoz. Dörren mögöttem a Lada ajtaja, odaviákikantom a sofőrnek : — Posztógyár! Rózsi biciklivel jött iki. Biztos jele annak, hogy nem számított rám. A nyakamba repült, a biciklit vissZatol'ta a megértő portás. Jaj, de jó volt magamhoz szorítani a kocsiban. Bűnbánóan megsimogattam azt a kis vidám arcát, s miközben ő gyanútlanul tűrte a beöézést, én végképp kiűztem vágyaim paradicsomából a szőke leopárdot. M égis hálás vagyok Vikinek. Nem patkolta meg a vesszőparipámat. Nincs többé olyan vágyam, amiért kinevethetnének. De Rózsinak elmondom az esetet, hadd nevessen. Neki szabad. Vagy jobban teszem, ha hallgatok? .. . Attól félek, nem fog nevetni. Mégis elmondom. ígérettel, pénzzel, becsülettel utálok adós maradni. Ars poetica. Tűz hull az égből? Rád szakad a csillag zúgva, sisteregve? Költő'vagy, hát ne féltsd magad, vagy tűnj el, s álljon más helyedbe! Panaszkodol, hogy túl kevés a levegőd, s megfojt e század? Jó oxigén a szenvedés, vele izzítsd forróbbra a lázad. Jajgatsz, hogy nem bírod tovább? Gyerek szeretnél lenni s boldog? Miért adod az ostobát? Jól tudod, hogy nem ez a dolgod. Csak; rajta, törd belé fogad szikláiba a gondolatnak, és rázd a rozzant rácsokat, mik mellkasodból megmaradtak, míg végképp meglazul a zár, s szárnya lendületére döbben szíved, e gunnyasztó madár, s csontkalitkájából kiröppen. Hadd szádja be a végtelent, emelkedjék mind magasabbra, míg madártávlatból dereng felé a földi dolgok arca. Lássa, hogy a rét bokrai ujjongva friss halált teremnek, s hogy dús, penészzöld lepi mezőit a történelemnek. Lássa — bár nem tudhatja meg, hogy kárpótlás-e vagy előleg — a kényszerből nyert életet s kudarcait az agyvelőnek. Lássa, hogy a kevély falak sorra a semmibe omolnak, helyükön halvány vonalak: néhány örök képlet s viszonylat. Költő vagy, hát ne féltsd magad pokoltüzétől a jelennek. Te púpként hordod zsákodat, nem lehet azt a földre tenned. Segítő kéz nem nyúl feléd, s ha összerogynál, vagy kiállnái a sorból, terhednek felét akkor se vállalhatja más váll! Te magad légy a költemény, melyet hatalmával a szónak világra hozol! Légy tömény s elvont párlata a valónak! Erőd pattanásig feszítsd, így lesz tiéd, amit kerestél. Magad kell, hogy benépesítsd a magányt, melyre ítéltettél! A költő ma 75 éves Kálnoky László:
