Észak-Magyarország, 1987. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-05 / 209. szám
1987. szeptember 5., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 II jelen és a jövő a kóniswgaloÉag Jogos türelmetlenséggel kutatjuk a választ, vajon a jelenleg kialakult kulturális és gazdasági helyzet milyen módon fogja befolyásolni hazánk amatőr művészeti mozgalmait. A széles skálán belül a nagy tradíciónak örvendő, sok ezreket érintő amatőr kórusmozgalom jövendőjéről tudakozódván kérdéseimmel több vezető szakembert kerestem meg. Elsőként dr. Tóthpál Józsefet, a KÖTA főtitkárát. — Hány embert, együttest érint hazánkban a kórusmozgalom? — ,A felnőtt kórusok és éneklő közösségek száma ezerkétszáz, az ifjúsági együtteseké ezerötszáz. Nincs a statisztikában, de az utóbbi időben megszaporodtak a magántársulások is, tehát a fenntartó nélküli amatőr együttesek. Ugyanakkor az elmúlt 5—10 évben az együttesek tíz százaléka megszűnt. A fentiékből kitűnik, miilyen óriási tömegek munkájáról, teljesítményéről van szó. — Milyen színvonalat képviselnek az amatőr együttesek? — A minőséget tekintve, a hazánkban jelenleg működő kórusok ' tíz százaléka olyan színvonalon tevékenykedik, hogy nemzetközileg jegyzik őket, s kifejezetten magas kóruskultúrát produkálnak. A többi amatőr csoport nagyon eltérő színvonalon mozog, teljesítményük hullámzó. Tagságuk, zenei műveltségük tekintetében az a véleményem, Magyarországon nagyon sok múlik a kórus vezetőjének, s fenntartójának ambícióján. Ha ez a kettő találkozik, már csak a közönséggel való jó kapcsolat lehet lényeges szempont. — Hogyan ápoljuk mélyreható gyökereinket? — Visszatekinthetünk egy pillanatra. Első 'kórusszövetségünk Magyar Dalár Szövetség néven 1867-ben alakult meg, melynek első országos karnagya Erkel Ferenc volt. A Munlcásdalo- sok Szövetsége 1908-ban alakult, s ez a két szövetség 1948-ban a Bartók Szövetségben egyesült. Ezt 1950- ben felülről megszüntették. 1970-ben pedig megalakult a Művelődésügyi Minisztérium mellett önállóan működő társadalmi szervezet, amely teljes mértékben az amatőr kórusmozgalom ügyét — Azért bőgök, mert nagyon szeretlek. — Mária sírása elcsitul, már csak kicsit hüppög. — Azonnal el kell lopnunk a narancssárga kapszulát, még ma reggel. Délelőtt, ha ügyes vagy, már repülőgépen ülhetünk. Szállhatunk fenn, a magasban. Ha segítesz nekem, édes Józsefem, Jegyet kell szerezned ... — De hová? — Nem tudom. Minél messzebb .. . annál nehezebben találnak ránk. — Foxman nagyon fél. .. Bánk uszítja a világ ösz- szes rendőreit. Mindenképpen megtalálnak. — Menjünk egy sivatagba.. . egy kis faluba ... talán a Vörös-tenger környékére ... az jó messze van. — És, ha ez a Fekete Gén valóban annyira veszélyes? — Olyan buta vagy, édes Józsefem. A Fekete Gén egy kapszulába van zárva. Soha, senki el nem döntheti, hogy egyáltalán sikerült-e a professzor kísérlete. Ezt csak az élet döntheti el. Ha a Fekete Gént világra segítjük, és felnő. És te olyan jó vagy... ha te leszel az apja... és én pedig az anyja .. . nem lehet belőle sem rossz emszolgálja: a Kórusok Országos Tanácsa. Szervezetileg tehát nincs gond, az egész szocialista táboron belül mi vagyunk az egyetlenek, akik ilyen módon gondját viseljük kóruséletünknek. — Kodály hazájához méltóan tesszük, amit tennünk kell? — Az a lendület, amely a 30-as években indult Kodály és tanítványai körében, még ma is tart. Remélhetőleg az utánpótlás sem lesz gond. Nógrádi László, az Ipari Minisztérium Bartók Kórusának SZOT-díjas vezető karnagya, nagy tekintélyű tanár, a K'ÓTA Munkásénekkari Bizottságának elnöke. Évtizedek óta él és dolgozik a kórusmozgalomban, zsűrielnökként szinte az ország valamennyi énekkarát „minősítette” már. Hogyan látja ő a mai és a jövőbeli helyzetet? — Véleményem szerint a 80-as évekig a magyar kórusokat nemzetközi porondon „rettegett” versenytársként kezelték —, nem véletlenül. Ügy érezhettük, megérett a 40—50-es évek zeneoktatásának gyümölcse, mely a Kodály-módszer szellemének megfelelt. Időközben azonban olyan intézkedések születtek, melyek eredményét most, a 80-as évek derekán érezzük. Elsőként említeném azt, hogy tizenöt évvel ezelőtt fakultatívvá tették az általános iskolákban az énekkarban való részvételt. Ezt — megmondom őszintén — azóta sem tudom megemészteni. Másik probléma az énektanárképzés helyzete. Nincs elég énektanár. A tanítóképzőben nincs hallás- és zenei képességvizsgálat, így olyan emberek végeznek, akik az általános iskola alsó tagozataiban tanuló gyerekeket nem képesek énekre tanítani. Az iskolák több mint 50 százalékában nincsenek szakképzett énektanárok. Ha azt vesszük, hogy 4000— 4500 általános iskola van, és felében nincs szakképzett énektanár, már választ adhatunk arra, vajon miért járnak kevesebben az amatőr kórusokba. Nem beszélve a férfikari utánpótlásról, amelynek helyzetét már nem is kívánom ecsetelni. A középiskolákban és az egyetem évei alatt egyáltaber. Lehet, hogy Foxman kísérlete egyáltalán nem sikerült, és csak egy átlagos egyszerű csemete pottyan majd ki belőlem... De az is lehet, hogy csodagyerek lesz... Nem tudunk, nem tudhatunk előre semmit. — Igazad van, Mária. Semmit nem tudhatunk. De mi lesz a kísérleteimmel? — Amit tudunk, összecsomagolunk. Segítek én is, ha végeztem az Intézetben. — És nem félsz már a friss kenyér szagától? — Nem félek. Sőt, szeretem is a friss kenyér szagát. Csak, ha hosszú ideig kell belélegezni, azt nem tudom elviselni. Szóval, minden rendben? — Igen. Minden rendben. Tízkor találkozunk nálam. Addig én összecsomagolok, amit tudok. — És mi lesz szegény Algernonnal? — Nem tudom. Vidd ,el a mamához. Ott jó helyen lesz. Algernon előbújik a rejtekhelyéről, izgatottan figyel. Mintha értené, hogy róla van szó. — A vörös sivatagba mégse vihetjük magunkkal... — Az előbb Vörös-tengert mondtál... — Mindegy. Érted te így is, kedvesem. Algernon egészen közel megy Máriához, a cipője orrát szagolgatja. — Ettél már, édes Alger - nonom? Ugye, nem. Mária odamegy Algernon etetőjéhez:” üres. — Ettél, ettél szépen. Ma már nem kapsz többet. És különben is: megyünk a mamához. — Akkor tízkor várlak! — Várj, édes Józsefem! És a repülőjegyek! El ne felejtsd! 65. Lilian az alvó Jonest éb- resztgeti. Próbálja a haját, a .homlokát, a mellét csókolgatni, Jones meg se moccan. Lilian kitakarja Jones pizsamás lábát, és megcsa- varintja a jobb lába nagy- .ujját. Jones morog, próbál a fal felé fordulni, de Lilian nem hagyja magát: újra megcsavarja Jones lá- baujját. — Mi a baj? — Jones lassan eszmél, látszik, hogy iszonyúan fáradt. — Mi a baj? Miért keltettél fel? — Átvilágíttattam Bertram agyát. Itt vannak az eredmények. — No és, ez még nem baj. Ez csak jó. — De baj. Jones, nagy baj! — Miért? Tudja, hogy nekem dolgozol? — Nem. Nem tudja. Azt hiszem, nem is tudhatja. De mindegy is, hogy mit tud rólam. Róla viszont mindent tudnak. — Hát persze. Például én is. — Te? Te csak annyit tudsz róla, amennyit én elmondtam. Az meg nem sok. — Miért? Csak nem csaptál be? — Nem, Jones, nem csaptalak be. Valaki mégis mindent tud Bertramról, az MGB-ről. — De hogyan? — Bertram agyában van egy pont, ami agyátvilágításkor semmilyen impulzusra nem válaszolt. Viszont leadóként működik. Bertram összes gondolatát továbbítja. — Értem! — Jones fölpattan, izgatottan jár-kel a szobában. Lilian a tekintetével követi. — Értem! — ismétli Jones egyre dühösebben. — Értem, értem! — Kis szünetet tart, Lilian felé fordul. — Mit csinál most Bertram? — Alszik. — Ki csinálta az agyátvilágítást? — Egy olasz orvos, a Dottore. — És ő hova lett? — Fölmondott. — Miért? — Mert rájött, hogy az MGB elvesztette a játszmát. — Másra nem? — De igen. Arra is rájött, hogy az én kérdéseim, melyeket ő tett fel Bertram agyának, nem egy szerelméért aggódó nő romantikus kérdései. Hanem egy kémnőé. — Ezek szerint lebuktál. — Nem. Bertram nem tud semmit. — És ha a Dottore elmondja neki? — Nem mondja el. Azt mondta, hogy másodszor is megmenti az életemet. Nem érdekli a hírszerzés. Csak az emberek. — De a hétszentségit! Hét engem mi érdekel? Hát én nem az emberekkel törődöm? Mi érdekel engem az embereken kívül? — Én ... — Ej, Lilian, ne viccelj. Te is ember vagy. De még milyen remek ember! Mit is mondtál? Hogy Bertram agyában leadó van. Gondolkozzunk csak! Ha az MGB ügynökség főnökének agyában leadó van, akkor az enyémben is lehet. (Folytatjuk) Ián nem foglalkoznak az emberek zenével. Ezért nem hiszem, hogy megváltozik a kórusba járás és a kóruskoncertek iránti érdeklődés helyzete. — Csak az oktatás-nevelés terén kell változtatnunk? — Megváltozott az emberek időbeosztása is. ,,'Az éneklő Magyarország” időszaka elmúlt már. A televíziózás, a motorizáció, az utazások, a másodállások és gmk-k időszakában áz amatőr kórusmozgalom egy kicsit mélypontra süllyedt. KÓTA-béli feladataimnál fogva is mondhatom: továbbra is igyekszünk a kórusmozgalom hagyományait fenntartani. Vass Lajos Erkel-díjas zeneszerző, a Vasas Központi Művészegyüttesének és zenekarának vezetője, a KiÓTA Művészeti Bizottságának elnöke. Következőképpen látja a helyzetet: — Ha kórusmozgalmunkról beszélünk, el kell azt helyeznünk életünkben. Szóbeszéd tárgya, hogy megszűnnek a kórusok, mert kevés a pénz. Nincs több baj a kórusmozgalmunkban, mint amennyi gazdaságunkban, szellemi életünkben álcád. Panaszkodnak a szervezők, hogy fogy a koncertekre járó közönség létszáma. Mégis 'azt tudom mondani, döntően nagy különbség van az amatőr kórusmozgalom és az egyéb területek között. A művészeti bizottság vezetőjeként mondhatom, a közelmúltban legjelentősebb ténykedésünk a minősítések megreformálása volt. Eddig arany, ezüst, bronz fokozattal minősítettük a kórusok teljesítményét. Ehelyett szerettünk volna olyan rendszert kidolgozni, melyben nincs akkora tét az éneklő együttesek számára. De sokan ragaszkodtak a régi formákhoz. Ezért a következőkben öt fokozat lesz: bronz, ezüst, arany, fesztivál- és hangversenykórus fokozat. A minősítés célján túl az örömteli együtt- éneklésnek, a közös éneklésnek, a mind nagyobb számú közönség visszahódításá- nak kell majd érvényesülnie. Lehet tehát népdalokat, központilag kijelölt új, sőt modern műveket is tanulni, s ha úgy tetszik, bizonyítani. Remélhetőleg az egész kórusmozgalom megújulására, s továbbvitelére. B. É.