Észak-Magyarország, 1987. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-19 / 221. szám
1987. szeptember 19., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 jubiláló filafelisfák A prözaköltő Kilencven esztendeje született Tamási Áron Tamási Áron dolgozószobájában A vita csupán enyhült, de nem zárullt le. A magyar bélyegeket gyűjtök népes tábora mindmáig nem tudott megegyezni abban: mikor készült az első magyar bélyeg ? A vitának a kívülálló számára is érdekes magyarázata van: 18G7 áprilisában írták alá az ideiglenes posta-egyezményt, melynek értelmében a magyar posta ugyanabban az évben május elsejétől önállóvá vált. Csakhogy, a függetlenített szervezet nyomda hiányában bélyegkiadásra nem vállalkozhatott. így az egyezmény a következőképpen rendelkezett: a Bécsben felségjel nélkül kinyomott háromkrajcárosokat forgalmazzák Magyarországon. Su- rányi László, a hazai bélyeggyűjtők . jeles képviselője szerint az első sorozatok durva nyomású papírra készültek, és kizárólag az A gyermekeknek május utolsó vasárnapján kívül van egy másik emléknapja is. Ez;t nem jelzi a naptár, ritkán esik vasárnapra, alig emlékeznek meg róla, s ez szeptember 20., a gyermekek világnapja. Ezen a napon — az ENSZ harmijnc- két esztendeje fogalmazott felhívása nyomán — a világ nélkülöző kisgyermekeire gondol a haladó emberiség. „Valamennyiünknek közös felelőssége, hogy enyhítsük a legártatlanabbak szenvedéseit, akik nem azért jöttek a világra, hogy gyötrődjenek, hogy idő előtt meghaljanak, hanem azént, hogy boldog gyermekkoruk és biztonságban leélt felnőttkoruk legyen.” Simái Mihály akadémikust, az UNICEF (az ENSZ gyermekalapja) végrehajtó bizottságának magyar alelnökél idézzük. Ezen a napon tehát a nagyvilág évről évre kötelező lelkiismeret-vizsgálatot tart: mit lehettünk a szegénységtől, elmaradottságtól, az éhezéstől, a sokféle népbetegségtől szenvedő gyermarosan besorolódik a neurotikusok, depressziósok ma már milliós táborába, (csak a mi kis országunkban is!), talán, ha ezrelékkel gyarapítják e modern kórban szenvedők seregét. Vagyis el- enyészőek, alig kelthetnek külön érdeklődést. * Hány gondolat reked bennünk örökre, mert ezért- azért késlekedtünk elmondani barátunknak, nagyra becsült kollégánknak, munkatársunknak, közben a Halál fáradhatatlanul kaszabolt. Visszanyeljük kikívánkozó szavainkat gyakran azért is, mert vágtató, zsúfolt, kusza, sokkoló korunkban annyi minden feszélyez bennünket jó szavak kimondásában. Április óta őrzi a napló- jegyzeteimet gyűjtő mappa legrégibb barátom-földim, Juhász József, három rövid versét, melyek az Észak- Magyarországban jelentek meg. Vele való barátságom éppen az idén fél évszázados. Ö akkor már rendszeresen megjelenő költője volt Miskolcnak, a Magyar Jövő vasárnapi számaiban olvashattam verseit, én második éve inaskodtam a diósgyőri kohászatban, amikor bekopogtam a finomhengerde emeleti irodájában dolgozó, bátyám-korú emberhez. Aztán én 1950-ben Budapestre költöztem, ő pedig azóta is éli a szülőföldjén, Szentist- vánon, Miskolcon maradt művész ma is nehezebb, halmozottan hátrányos sorsát. Az 1983-ban megjelent, Két Part között című harmadik kötetéről olvadhatott jóleső, kurta méltatásokat. Mégis: önálló magyar postahivatalok forgalmazták. A néhány héttel később kiadott há- romkrajcáros bélyegek már finom nyomású papíron kerültek piacra, és osztrák területen árusították. így — érvelnek egyesek — az 1867-est. nyugodtan tekinthetjük az első magyar bélyegnek. A másik tábor azt mondja: az első önálló magyar bélyeg 1871-ben született meg, mivel azt az időközben Budán felépült Állami Nyomda nyomtatta. Mindenesetre mindkét bélyeget és számos más bélyegritkaságot szemügyre vehetnek az érdeklődők a szeptember 18-án, tegnap nyílt (10. bélyegnapi országos kiállításon, Budapesten. A rendkívüli látnivalókat a 40. születésnapját ünneplő Filatéliai Szemle, és a 35 esztendős Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetsége kínálja a MABÉOSZ VI. kerületi székházában. mekek megmentéséért? A figyelem természetesen mindenekelőtt. a harmadik világ felé lordul — ahogy említettük, a legtöbb gyermek ott születik, és a legtöbb gyermek ott pusztul el —, mert hiányoznak a megmaradásukhoz, felnevelkedésükhöz szükséges alapvető élelmezési és egészségügyi feltételek: a tiszta ivóvíz, az élelem, az emberi lakásviszonyok. Az ENSZ segélyt nyújt ezeknek az országoknak, ez azonban csepp a tengerben. A világ államai nyolc óra alatt többet költenek fegyverkezésre, mint egy év alatt a rászoruló gyermekek megmentésére. Tíz vadászrepülőgép árából például a világon minden gyermek megkaphatná a kötelező védőoltásokat. Amikor kitekintünk a világra, nem szabad elfelejtkeznünk a 30 ezer magyar állami gondozottról, arról sem, hogy hazánkban 150 ezer veszélyeztetett gyermek él. A legtöbbet éppen őértük tehetnénk. R. L. egész költői életműve mindmáig nem kapta meg az elismerést, melyet megérdemelne. Nem a bérclakó zseni sasröptű szárnyalása az övé sem (mint sokunké), de ez a költészet megejtöen kitárulkozó, őszinte érzelmekkel és kemény, keserű élettapasztalatokból kikristályosodott gondolatokkal méltó a figyelmünkre. Az említeti tavaszi három vers közül az utolsó: Tegnap mindenkivel, ma még magammal, holnap már senkivel. Sok szót kívánna, e három sor értelmezése. Annyi azonban ide iktatandó: aki ezt leírta, művész, gondolkodó elme. Költő. Több érdeklődést, több szeretetel érdemelne tőlünk. Hiszen még köztünk van. Néhány évvel ezelőtt Szig- ligeten véstem agyamba hasonló három sort, a Bakony- szombathelyen élő Pálos Ro- zita vékonyka kötetét olvasgatva. Megindultan, rebbenő félmosollyal hallgatott, amikor egyik haiku-versét citáltam: Életem oly idegen, koporsószeghidegen jár ki meg be szívemen. Neki adósa maradtam tehetsége külön szavakkal is kimondandó elismerésével, s most már jóvátehetetlenül, mert a törékeny nőt azóta Csontherceg magával vitte. Ez a tartozás is itt sajog szívemben, a többivel együtt. Nekem akkor is fáj, ha lá,,Mivel jórészt dombosán hullámzik a folyó mind a két partján a tájék, s mivel a házak magosabbak is, mint ahogy sík helyen lenni szoktak, úgy tűnik a szemnek, mintha könnyed és játékos lenne a faluban minden. Lábujjhegyen állnak a házak, és magos ablakaikon úgy kukucskálnak le a folyó felé, s figyelnek a nagyvilágba; a folyó fölött pedig az egyik utca kíváncsian néz álal a másikra, hogy vajon miképpen élhetnek odaát, vagy nem jött-e végre valami jó hír." 1897. szeptember 20-án jó hír érkezett a Nyikó-menti, a Bölcső és bagoly című regényben ily módon leírt Farkaslaka székelyeihez: fiú született a Tamás családban. Áron, aki aztán egy napon a hozzáillesztett i-vel mint Tamási Áron robbant be a magyar irodalomba. Régi família sarja, anyai és apai ágon kétkezi l'öld- mívelők és tanult emberek egyaránt megtalálhatók. Már székelyudvarhelyi diákként elismerést szerez első irodalmi próbálkozásaival. De a korai felnőttség, a háború, majd a kisebbségi lét kemény tapasztalatai kellettek ahhoz, hogy olyan tündökletes íróvá legyen, akit a magyarországi s az erdélyi irodalmi életben egyaránt ünnepelnek. Novellái káprázatos erejű látomásokból szövődnek. Kép és szó korábban megvalósulatlan találkozásai révén. Tamási legfőbb anyaga a nyelv, az erdélyi székely, a farkaslaki nyelv, amely — az ott megfordult szakemberek tanúsága szerint — úgyszólván az egész község tulajdona, s szinte csak véletlen, hogy melyik lakos röppen általa a szóművészet. magasába. De a valóság költői ábrázolásához a valósát? ismerete szükségeltetik mindenekelőtt. Tamási Áronnál mindezek a tényezők együttesen hatottak. Például az 1925-ös Siratnivaló székely című, az 1. világháború orosz tóm, hogy sok kortársamnak nincs efféle elszámolni valója. * Javaslatom két fölvésendő mottóra: „Az ember annyit ér. amennyit használ.'' (Széchenyi István) „Semmit sem érdemes leírni, csak ami igaz.” (Móricz Zsigmond) * Kérem, ne álljon elém! — mondjuk, ha valamilyen érdekes látnivalóra felsorakozva valaki elénk tolakszik, elterpeszkedik. Mert az ilyen viselkedés illetlen, a másikkal szemben közönyös. Az idei könyvhéten ezért hökkentem meg, amikor a délutánra meghirdetett íróolvasó találkozóra mentem a Megyei Könyvtárba, s ott emelkedett előtte, a könyvtárépület elé tolakodva, a Technika Házának félig kész tömbje. Te jó isten! meredtem az össze nem hangolt együttesre: hát Miskolcon nem készítenek makettet és látványfotókat a tervezett új épületről, s környezetéről? De anélkül is: csupán a tervrajz és az épület elképzelt elhelyezése alapján nem zavarta őket, hogy a Technika Háza tíz métert eltakar a Megyei Könyvtár már megszokott, megkedvelt épületéből? És ha sehogy sem lehetett másként elhelyezni, muszáj volt éppen oda? Máshol nem lehetett volna alkalmasabb, tágasabb teret találni? Ahol jobban érvényesült volna. Ahol közelebb lett volna lehetséges látogatóihoz. Vagy egyesek szerint frontján játszódó novellájában : „Birtalannak balján Jóska feküdt, ki markával földet merített, s azt mor- zsolgatta, majd erejét megszagolta, s így szólt: — Olyan búza lenne benne, mint a templomi ének." Irodalmunk becses vándormotívuma ez: amikor a fegy- vertűzbe hajszolt katonából előbúvik a föld ismerője, a parasztember. De folytassuk az idézetet: „Szomszédja, Domokos, megfogta a gondolatot, s eljátszott sokáig vele. mint egy meleg hasú madárral." Az ekkoriban még kisgyerek József Attila írja majd a szemlélet s az eszközhasználat bámulatos rokonságával: „A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szelíden s nézik, nézik a csillagok." A fenti csupán egyetlen példa Tamási Áron prózaköltészetére. Regényei csaknem az egész társadalmat átvilágították, a vidéki város uraitól a szegények legkülönfélébb rétegéig. A Szakállas Ábelt hősül választó három könyv (az Ábel a rengetegben, Ábel az országban, Ábel Amerikában) a kópéregény, városunkban olyan sok a reprezentatív, sikerült középület, hogy már lehet és muszáj őket egymásra halmozni? * Kimondhatatlan szerencséje az emberi kultúrának, hogy a nonfiguratív művészet csak századunk elején jelent meg, azóta törekszik fantasztikus türelmetlenséggel arra, hogy a művészetben kizárólagossá váljék. Elképzelni is ijesztő: mennyivel kevesebbet tudnánk környezetünkről, s mimagunkról, az ember sajátosságairól, történelméről, annak egyes szerepeiről, ha a nonfiguratív művészet diktált volna kezdetektől. Akkor ma nem tudhatnánk, amit Altamira barlangrajzaiból tudunk, hogy tizenöt-húszezer évvel ezelőtt milyen állatok vették körül őseinket Európában, milyen szerszámokkal, fegyverekkel küzdöttek megmaradásukért, élelmükért. Nem tudnánk, milyen volt Szókratész, Platón és Arisztotelész arca, milyen Cézáré, és a többi cezaro- mániás szörnyeteg*! milyenek voltak a középkor fiai, ma is csodált asszonyai, milyenek csak történelmi tegnapunk, mondjuk a magyar reformkor és szabadságharc szereplői. Arcmásuk nélkül hasonlíthatatlanul szegényebb ismeretünk volna a történelem adataival csak részben hitelesíthető eseményekről. Ezért hát áldassál emberi tehetség, melyet még az őszinte kifejezési kényszer, a szerepjátszás, a pózolás nélküli buzgalom táplált, s a játék, szórakoztatás, gyönyörködtetés mellett a használni akarás is. És sajnáljuk fiaa kaland- s a fejlődésregény- (nevelésregény) ötvözeteként annak az érzésnek, kemé- nyedésnek, tapasztalatszerzésnek a tragikomikus ábrázolását adták, amelyen maga Tamási Áron ment keresztül szülőföldjén s az „Újvilágban”. Szívbemar- koló, ahogyan a csíkcsicsói erdőcsősz legényke megtanulja: mit jelent egy másik ország állampolgáraként élni anélkül, hogy nyelvet, szokásokat, helyet változtatnánk. S eközben azt is megtanulja: az öncélú, a realitásokat semmibe vevő üres magyarkodás legalább olyan pusztító, mint a nemzeti kisebbség iránti türelemről, tiszteletről, tapintatról megfeledkező, erőszakos politika. Amerikát olyannak láttatja Tamási, mint Franz Kafka az irodalomban, Chaplin és Erich von Stroheim a filmművészetben: illúziókból kigyógyulva, tapasztalatokkal fölvértezve kerül vissza hőse a Hargita tövébe. Az Ábel egyszersmind alighanem az amerikai magyar emigráció első igazán pontos rajza. Tamási színművei epv Federico García Lorca szintű inkát, unokáinkat, későbbi utódainkat, akik korunk szereplőit már csak a fotómasinák és filmkamerák felvételein megörökítve nézegethetik. Bizonyára fájdalmas értetlenkedéssel gondolnak majd századunk nonfiguratív művészetére, a modernkedés diktatúrájára, pusztításaira, melynek következtében az ember ábrázolása, mint nevetséges anakronizmus, szinte teljességgel ki- söprődött, kigúnyoltatott a művészetek világából. Ezért álldogálok a valóban tehetséges művész fej- sorozatának hétszáz darabja előtt is —, melyeknek egyikén sem jelenik meg kihámozható arc, még kevésbé valóságos kortársunké, ahogyan ő látja az illetőt vagy önmagát, lelke leglényegét, amilyennek a fotós sosem, csakis a megvesztegethetetlen művész látta mindig is modelljét. Vonalak halmaza, színes foltok, mesterségbeli ötletek. Játék, szakmai bravúr. Anyagok parádéja. Hány elpazarolt óra, mennyi átlé- nyegítetlen anyag. Milyen meddőn működtetett tehetség. Ha csupán egyetlen képén megformálta volna, milyennek látja halálveszedelmekkel fenyegetett kora fiát, maradandót, halhatatlant is alkothatott volna. Mert a mi korunk embere annyira különbözik az előzőétől, hogy ilyen távolság sosem volt sok ezer éves históriánkban. Nem érné meg ez a feladat a tehetséges művésznek? Hát ennyire félni kell a divat, az évtizedenként cserélődő, soros izmus és a kritika, a céhtársak ítéletétől, mosolyától, terrorjától, hogy kivételesen, magánélvezetre sem megújítás lehetőségeit ígérték, ha meglettek volna Magyarországon egy színházi forradalom feltételei. Színdarabjaiból — mint egész életművéből is — Tamási Áronnak egy olyan arculata rajzolódik ki, amivel- viszonylag keveset foglalkoztak, mert főképpen az író ösztönös tehetségét, „őstehetségét” hangsúlyozták. A gondolkodó, bölcselő, filozofikus Tamási Áronról van szó. Mindig is érdekelte őt a tanultság, a műveltség társadalmi-politikai felelőssége. A már idézett Bölcső és bagolyban írta: „a tanult fiák könnyen elfoszla- nak magukban és utódaikban, akár a szabad szélben a felhők, amelyek a barlangból kilépnek a légbe.” Igen, ez a legfőbb, kínzó gondja a Csalóka szivárvány című „drámai színjáték” főhősének, Czintos Bálintnak is: érettségizett fiát felső iskolára küldené, pedig leginkább ő maga szeretne tudóssá válni, így orozva el a fiú választottját. S eközben Czintos Bálint a saját egyéniségét, identitását veszíti el — az önként bevégzett élettel együtt. A Szűzmáriás királyfi című regényben is fölötlik a tanultság felelősségének gondolata. Az „ismerd meg magadat” görög filozófiai parancsa vezette Tamási Áron tollát a Jégtörő Mátyás című regény furcsa lélekvándorlás-sorozatában, ahol is különféle állatokból huppan végül a lélek a „vén görög” által felügyelt birodalomból a megszülető Jégtörő Mátyásba. Amiként a Csalóka szivárványban is megjelenik ez a motívum, „a megszomorodott filozófus”, Kund Ottó tanaként: „a lélek tovább vándorol a földön, s más testi alakot vészén fel mindjárt.” Tamási Áron lélekvándorlásának általunk ismert szakasza 1966. május 26-án zárult le, halálával. Csaknem hetven esztendőt élt, ahogyan az Énekes madár című „székely népi játék” fanyar iróniával formált szereplője, Bakk Lukács tervezte. írói kornak nem sok, bár nem is kevés. A fél századot átfogó életmű mindenesetre csorbítatlan egész- szé kerekedett. K. Zs. Gyermekek világnapja mer megszületni egy-egy igazi korábrázatot? önarckép is oly ritkán, mint fehér holló villan át elszeny- nyeződő egünkön. Nem kellene sürgősen megvizsgálnunk e könyörtelen és szinte korlátlan hatalmú diktátor természetét, egyeduralmának jellemzőit? S hogy miként buktathatnánk meg, hogyan terelhetnénk az őt megillető helyre, ahol ő is csak egy irányzat lenne a különböző stílusok sorában?! * Művészi tehetsége ugyancsak középszerű, (mint kollégáinak többségéé), de emberi önérzete, méltósága akár a zseniségig felröppent, kivételesen szerencsés pályatársé. Öt is megilleti tehát a megbecsülés, az előlegezett érdeklődés és bizalom, melyekkel minden tisztességes, munkáját becsülettel elvégző embertársadat illik megtisztelned. Akik többsége ugyancsak nem lángész, „csupán” középszerű, derék ember. Mint tenmagad is. * Még egy véset az új kőtáblára: „Az igazi szabadság a szabadon mondott igazság.” — Marcus Antoniustól idézi a II. Józsefről, 1790- ben megjelentetett Röpirat, mely ezekben a hetekben tanulmányozható az Országos Széchényi Könyvtárnak a felvilágosodás korát bemutató kiállításán, a Budai Várpalotában. (1987 május—augusztus)
