Észak-Magyarország, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-12 / 189. szám
1987. augusztus 12., szerda ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 Minikrimi Sikeres nyomozás koszorúügyben — Uram, azt hiszem, tájékoztatni kellene most már a sajtót, hiszen az elmúlt hetekben hírt adtak róla, a nagy Sherlock Holmes Miskolcra érkezett, hogy a lillafüredi emléktábláról eltűnt koszorúk ügyében nyomozzon. — Tájékoztassa, doktor Watson — mondta unottan a nagy nyomozó, miközben ingeit rakosgatta bőröndjébe. — Nem tehetem, kedves barátom, mivel őszintén szólva, most sem látok tisztán. — Mit nem lát tisztán? — Valójában ezt az egész koszorúügyet. Míg itt tartózkodtunk, hol volt koszorú, hol meg nem. Ön pedig — már megbocsásson —, de meglehetősen szófukar volt egész miskolci tartózkodásunk alatt. Azt sem értem, miért akarja elhagyni a nyomozás színhelyét, amikor az ügy nincs lezárva. — Mi az, hogy nincs lezárva? — Úgy értem, a koszorúk vándorolnak. Egyszer a helyükön vannak, máskor nincsenek. Ez ön szerint tiszta ügy? — Nyugodjon meg, Watson, az ügy előttem most már teljesen tiszta. — Tiszta? Ilyen rejtélyes esettel a világon nem találkoztunk! — Városi specialitás — legyint Holmes. Dr. Watson levetette magát a szállodai szoba egyik foteljába, s elszántan kijelentette: — Addig innen el nem megyek, amíg mindent meg nem magyaráz. Utóvégre én loholtam fűhöz-lahoz, miközben ön nagyítójával az üres kampókat vizsgálgatta. — És a padot — emelte fel sokat sejtetve mutatóujját Sherlock Holmes. — De hiszen a pádon nem volt semmi! — Valóban, akkor nem, később sem, de korábban igen. — No, ebből elég. Lesz szíves végre magyarázatot adni ? A nyomozó ágyra vetette a már fején levő kockás sapkáját, előhúzta pipáját, komótosan megtömte, s rágyújtván, végsőkig feszítette Watson idegeit. — Rendiben van, altkor összegezzük a dolgokat. Mi ugyebár egy hétfői napon érkeztünk a lillafüredi barlang bejáratához. Koszorúk nem voltak az emléktáblán. Szemügyre vettük a patakpartot, a vízesést, aztán leültünk a barlang bejáratával szemben levő padra. Maga leseperte a padot, én pedig lehajoltam egy kis* zöld papírfoszlányért. — Nem figyeltem oda, nem emlékszem. — Észrevettem. Ezután leértem meg, menjen el a városszépíitők helyi vezetőjéhez. — Az utam eredmény félen volt, nem tudták semmi felvilágosítást adni. — Másnap délelőtt a helyszínre mentünk. A koszorúk a helyükön voltak. Este újra elmentünk, s az emléktáblán ismét üresek voltak a kampók. — Ez az, ezt csináltuk napokig, míg végre ön azt mondta: Watson, készüljön, elutazunk, itt nincs már semmi dolgunk. Miért nyugodott bele olyan hirtelen? Ráadásul éppen akkor mondta, amikor nem voltak ott a koszorúk, — Csakhogy valamiről megfeledkezik. Emlékszik rá, hogy elnézést kértem magától. amiért néhány percre eltávozom? Én is csak ember vagyok, otl volt a közelben egy nyilvános illemhely. Oda mentem. — Ez szóra sem érdemes. — Csak azt hiszi, barátom! Betértem az illemhelyre, s legnagyobb meglepetésemre mindhárom koszorút ott találtam az előtérben. Egy idősebb úr, a személyzet fogadott. A tőlem telhető udvariassággal m egk é r de ztem, mit jelenítsen ez. Így megleltem a rejtély kulcsát. — Ö volt a tolvaj? — Ugyan! Az idős férfi elmondta, hogy öt azzal bízták meg, záráskor vigye be a koszorúkat, nehogy éjjel valaki elorozza. Az előzményhez tartozik, hogy néhány nappal korábban a.két koszorút valaki a padra tette. Féltették az illetékesek, ezért bízták meg, hogy nyíláskor rakja ki, záráskor vigye be. Ö teljesen ártatlan, mondhatnám úgy is, hogy szívességet tesz. — És a hétfői napok? — Az öregnek allékor van a szabadnapja. — Tehát ezért jött ki onnan azzal a határozott paranccsal, hogy Itt nincs több d olgumk, mehet ü n'k h aza ? — Igen. Egyben azt is megtudtam, hogy a városban más alkailimiákkor is így jártak már el a biztonság kedvéért. Mindig találnak arra alkalmas embereket, akik a kegyelet emiéklkoszorúiit éjszakára magukhoz veszik a garázdák ellen, s reggel újra visszaalkasztjálk a helyükre. Ez itt a védekezés egyik módja. — Szomorú — hajtotta le fejét Watson. — De miért éppen a WC-be? — Nézze, barátom, egy ilyen elhagyatott helyen ez volt a legközelébbi lehetőség. Racionális gondolkodásra vall. Ne legyen szentimentális. A fontos az, hogy a koszorúk megvan nak, s hétfő kivételével nappal díszítik az emléktáblát. Még mindig biztonságosabb és ésszerűbb, mintha ellopták volna, ahogyan engem értesítették. — Fura város lehet ez. Azért én mégis csodálom Önt, hogy a zseniális logikája mindenre alkalmas, soha nem mond csődöt, még a látszólag kis ügyekben sem. — Köszönöm, hű barátom. Remélem, ebből is tanult. Most pedig menjen, tájékoztassa a sajtót, majd én ösz- szecsomagolok. Lehet, hogy még máskor is ellátogatunk ebbe a városba, ha ránk lesz szükség. Ailaniovics Ilona Rehabilitációs park Muhinál Fordulat az építőknél A félév környékén megsokasodó statisztikai adatokból egyik-másik már nem is szolgál meglepetéssel. A gazdasági haladás trendje elég határozott folyamatnak ígérkezik, ezért aztán üdítő színfoltja a számoszlopoknak az, amelyik a féléves lakásépítési, illetve átadási eredményeket szemlélteti. Már csak azért is, mert hosszú évek után nemcsak teljesítették, hanem túl is teljesítették a programot. Az adatokból kitetszik, hogy vidéken több mint ötezret, a fővárosban pedig a háromezret meghaladóan készültek el az új otthonok. Ma már, a lakásépítés korszerűsödő feltételei és szigorúbb gazdálkodási körülményei közepette időszerűtlen lenne azt mondani, hogy a megyei építők a saját házuk táján, a budapestiek pedig a székhelyükön tettek eleget feladatuknak, hiszen a gazdasági érdekeltség azt diktálja, hogy a kivitelezők keressék meg a beruházót, a megbízót. így aztán meglehetősen kusza kép alakulna ki, ha a vállalatok nevével próbálnánk térképet rajzolni arról, ki hol építette meg a tervezett lakásszámot. A lényeg azonban mégis az, hogy megszakadni látszik egy olyan vállalati stratégia, amelyik mindig' — különösen a naptári fordulók idején, az átadások küszöbén — offenzívá- ba kényszerült. A mostani jó eredmények égjük magyarázata kétségtelenül az, hogy akik tehették, jelentős áthúzódó állománnyal kezdték az idei esztendőt. Félig kész házakkal, amelyeken az év első hat hónapjában zavartalanul és ütemesen dolgozhattak a szakiparosok, akik korábban jószerivel ácsorogni kényszerültek, a szerkezetépítőkre várva. Ha sikerülne tovább is tartani ezt a jól szervezett előkészítést, az építők egyik legnagyobb terhűktől tudnának megszabadulni: az év végi hajráktól. A másik ok, ami meg- magyarázza a sikeres félévet, az, hogy lassan egyensúlyba kerül az építési kereslet és a kapacitás. Ez ugyan elvileg idáig' is arányban állt egymással, ám gondot okozott, hogy nem mindig \ volt egy helyen az igény és a kivitelező. A régi, tervutasításos rendszerben ugyan előfordult. hogy egy-egy megyei épitővállalat átruccant a szomszédba, bajba került társán segíteni, de ma már egészen más elv vezérli ezeket a mozgásokat: a gazdasági érdek. ■Ez pedig azt diktálja, hogy a házgyáras vállalatok ne azt számolgassák, hány kilométerre kell utaztatni az embereket és a termelési berendezéseket, a panelt, hanem hogy észszerű vállalkozásokkal piacot teremtsenek kapacitásaiknak, A lakásépítési piac egyensúlya egyébként .nem fájdalommentes tortúra, a szervezetkorszerűsítés kissé vontatottan haladó folyamatának is eredménye. Ennek során a régi nagy- vállalatok kénytelenek voltak „fogyókúrába” kezdeni, hatalmas összegű telepeiket, drága állóeszközeik egy részét áruba bocsátani. Ilyen meggondolásból került sor arra is, hogy helyenként leépítsék a létszámot, elküldjék vagy átképezzék azokat az embereket, akiknek nem tudnak már munkát adni. A méreteikben kisebb, vállalkozásaikban rugalmasabb szervezetek nemcsak saját lehetőségeikhez alkalmazkodnak könnyebben, hanem a megváltozott piaci feltételekhez is. Ennek egyik jelét kell látnunk abban .a pozitív adatban is, hogy a féléves lakásépítési terveket sikerült végre teljesíteni az országban. Ezzel a teljesítménnyel nemcsak kifelé, a közvélemény felé igazolják az új lakáspiac jogosultságát, a szabályozóknak azt a hatását, ami érdekeltséget teremtett, hanem a vállalatok belső életükben is nyugalmasabban készülhetnek a jövő esztendőre. Ám előttünk van még csaknem fél év, ami a jelek szerint nem kényszeríti már hajrára az építőket. Sz. K.- FANTASZTIKUS REGÉNY25. Reggel. Mária és József fogják egymás kezét, úgy alszanak. Mária fölébred, kibontja kezét Józseféből, kimegy a fürdőszobába. Leveti mindenét, amit még József miatt magán bagj'ott és letussol. Fütyörészfilk, énekel. Fürdőruhát vesz föl, fürdő- köpenyt dob magára.. Keresztüllép az alvó Józsefen, lábujjával kicsit meg is birizgálja a mellét, és belép a zsilipkamrába, majd a medencébe. Légzőmaszk van rajta, fogával görcsösen szorítja a légzőszelepet. Lassan, egyenletesen, magabiztos mozdulatokkal úszik a szobanagyságú medencében, többet van a recés csempék közelében, mint a víz tetején. Elengedi kezét, lábát: lebeg, összakuporodilk: süly- lyed. Elrúgja magát a csempéktől: emelkedik. Hosszú haja lazán követi mozdulatait, hol arca előtt lebeg, hol a vállára simulva úszik vele együtt. — Érdekes vagy ebben az akváriumban — mondja József, aki közben felébredt, és észrevette Máriát a meden - céhen. — Itt aludtál? Mária természetesen nem hall semmit, de ezt nem is bánja: a vízből József sokkal érdekesebb látvány, mint a nem hallható hangja A fénytörésiben József alakja kegyetlenül esendővé válik, s ezért Mária, amilyen gyorsan tud, kijön a zsilipkamrán itt a medencéből. Megcsókolják egymást. József megbabonázotlan öleli a fürdőruhás Máriát. 2(1. Foxman a teraszon tornázik. Egészsége, mozgékonysága feltűnő. Olyan, mint egy szépen öregedő filmszínész. Nézegeti torna köziben az izmait, mert nemcsak egészséges, de hiú ás. Lefut a delfinekhez, beugrik közéjük. Játszanak, együtt játszanak. Labdával, karikával, úszóövekkel. Foxman kikászálódik a medencéből, a delfinek majdnem kiugranak utána a partra. Sírnak vagy fütyö- résiznek? Nem lehet tudni. Foxman egy kisebb medencéből halakat merít, átdobja a delfineknek. Bemegy a szobájába, öltözik. Egyedül fütyörésziik. Majd fölhívja Máriát. Mária és József a videdképen látható, még mindig csókolóz- naik. József rendes utcai ruhában, Mária szinte meztelenül, fürdőruhában. Foxman, kicsit ingerült mozdulattal, elzárja a képet. 27. Autó érkezik a telefonfülkéhez. Liliant az orvos és a sofőr óvatosan befekteti a hordággyal ellátott személy- kocsiba. Lilian a rohanó autóban a mennyezetet nézi, a mennyezetkárpit mintája elhalványodik, összemosódik, olyan, mint egy hamokszür- ke sivatag. Az autó fékez, csikorog mindene. Három lövés hallatszik. A sofőrt — aki azonnal meghalt — az orvos kilöki a kocsiból, a helyére ül. Száguld, kanyarokat vág át, olyan, mint egy ámokfutó. 28. Mária és József reggeliznek. Dúsan terített asztalnál ülnek. — Jó itt nálad — mondja József és boldogan mosolyog. — Nekem is veled ... — De nekem nagyon jó. Sok zöldséget eszel, sok léjét, sajtot, mindenféle vitamint. — Meg kalciumot... — teszi hozzá Mária. — Én tubusokon, meg tablettákon éleik otthon. — József láthatóan sajnáltatja magát. — Jobb a tej, a gyümölcs, a hagyma, a paprika meg a paradicsom ... sokkal jobb. Egészségesebb. — Tudom. De egyedül... — Egyedül én se eszem ilyen jókat — Mindig sietek. Várnak a kísérleteim, a munkám ... nincs rá időm. — Idő mindig van. Az egészségre mindig kell, hogy legyen idő. — Tudom, tudom. De ha egyedül vagyok, ezt nem érzem. — Biztos dohányzol is. — Igen. — Sokat? — Igen. — ígérd meg nékem, hogy nem fogsz dohányozni. — Soha? — Soha. — Hát... megpróbálom. Nagyon nehéz lesz. — Tudom, hogy nehéz lesz. Majd én segítek. A levegő a legfontosabb. — Tudom. Épp erről szólnak az én kísérleteim is. A rák... — Mi van a rákkal? — Majd, ha a végére járok mindennek, ha mindent kiszámítottam, ha mindent ellenőriztem ... majd akkor elmesélem. — Most! Most meséld el... — Úgyse érted ... — Hátha ... Mondd úgy, hogy értsem. — A műanyagokra gyanakszom. Tudod, azóta gyakori betegség a rák, mióta általánossá vált a műanyag használata. — A műanyagok mindenhol ott vannak ... Már nem tudnék élni nélkülük. — Nem minden műanyag veszélyes. Vagy nem minden egyformán veszélyes. Tudod, a bőr is lélegzik. Azok a veszélyes anyagok, amelyeket be tudunk lélegezni. A bőrünkkel v-agy a tüdőnkkel — Én nem lélegzőm műanyagot. — Dehogynem. Csak nem tudsz róla. A ruháid, a fehérneműid, az ételtároló anyagok, az égetés során belélegzett gőzök, gázok ... ezek a veszélyeseik. — De miért? — Mer.t a műanyagot csak elégetni lehet, mert a műanyagok többsége nem tud elbomlani. De égetni se lehet, mert az égés során rákkeltő anyagok kerülnek a levegőbe. A földet ezért lassan elborítják a műanyagtemetők. És hiába ásod el, soha nem fog elbomlani, elrohadni. Ottmarad. Még jó, hogy nem szaporodik. De kevesebb se lesz, sajnos. — És? — A műanyagok többsége az élő fehérjékhez képest pontosan úgy viselkedik, mint az elrákosodott sejt. Buta, informálatlan. Nem tudjuk ellenőrizni a növekedés ütemét. Ha egy ember testében megindul a rákoso- dás, olyan sejték termelődnek, amelyeket a szervezet nem tud elbontani, nem tud legyőzni. (Folytatjuk)
