Észak-Magyarország, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-01 / 180. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 1987. augusztus 1., szombat Gergely Mihály NAPLÓ Az írás nagy kibeszélő, # leleplező. Néhány sor, az első egy-két bekez­dés elárulja szerzőjét: mit tud választott tárgyáról, gon­dolatai mélyebb rétegekből táplálkoznak-e, vagy csak a felszínt kaparja a toll. s hogy a gondolat képes-e olykor felszárnyalni is. * A minap azt gondoltam: e pillanatban a Kozmosz anyagvilágának Földünkön élő értelmes lénye, az em­ber, eszközei segítségével már 10 .milliárd fényévre tud „belelátni” a világmindenség­be, az ott létező vagy ott volt csillagok hozzánk érke­ző fényét érzékelni. Ehhez azonban rögtön kapcsolódik az első következtetés. Egy vagy tíz, talán ötven év múl­va még tökéletesebb eszkö­zökkel netán 20 vagy 50 mil­liárd fényévnyire behatolha­tunk az Univerzumba. Egyáltalán: lehet-e vége az anyagi létezésnek? Valahol, valami módon véget érhet-e a Kozmosz? S ha nem, ho­gyan lehetséges, hogy az anyagnak a térben sehol sincs határa s az időben vé­ge? 3«C Az anyagi lét szférái oly elválaszthatatlanul függnek egymástól, hogy összeforrott- ságukban csak a kutató-gon­dolkodó ember különbözteti meg a téridő két elemét. Ha az anyag két legfőbb létszférája, a tér és idő kö­zül az időnek a még oly röp­ke ideig élő ember által is érzékelhetően van növekedési lehetősége, azaz a jelenben zajló századmásodpercek az idő múltjának óráivá, évezre­deivé, évmillióivá ülepednek le, rögzülnek az anyagban, az anyagvilág históriájában, s az idő-jelen. eleven lényei mennék bele az idő-jövő szférájába, melynek részei pillanatok folyamaként vo­nulnak át a három létfázi­son. Miért ne lehetne az anyag másik szférájában, a térben is ilyen mozgás, azaz a meg­állíthatatlanul mozgó, válto­zó, alakuló anyag az idő mel­lett létezésének terét is nö­velheti. De hogyan? Honnan a tér jövőbeli tartománya? * Gyarapodnak a hírek, hogy már több tudós úgy véli, az ember nem a Földön kiala- 'kuló létfolyamatok terméke, hanem távoli, Idegen bolygó­ról került ide. Lehetséges, hogy így volt. Én mégis azt gyanítom, hogy az ilyen állítások mögött is változatlanul ott lapul az anyaggal szembeni kételke­dés. Annak a lehetőségnek a tagadása, hogy az ősködből, tűzgomolyból évmilliárdok alatt kialakuló bolygó létfo­lyama külső erő, vagyis is­teni >' közreműködés nélkül képes az egyre magasabb- rendűbb létezésre, a szervet­len anyagvilágból a szerves­be való átfejlődésre, végül a tudattal bíró Értelmes lény kivirágzására. Ha ezt az új elméletet vég­érvényes megoldásként fo­gadnánk el, ott lennénk, ahol a hajdani miskolci vásárra kora hajnalban bepálinkázva elindult mádi honpolgár: vagyis a nekirugaszkodás után visszabóklásznánk oda, ahonnan elindultunk. Azaz a világ vallásos magyarázatá­nál, a világegyetemet a sem­miből hat nap alatt meg­teremtő, mindenható Isten­nél. Mert mit felelnének az új teória hirdetői kikívánkozó első kérdéseinkre: és hogyan keletkezett az értelmes lény a távoli bolygón, ahonnan a Földet benépesítő embervilág alapító kis kolóniája hozzánk érkezett? Sejtésem szerint onnan egy még messzibb, másik bolygóra utasítanának minket. S a sokadik után — nyíltan vagy kimondatla­nul — a világot teremtő és kormányzó Istenhez. Az új elmélet hirdetői egy szót sem szólnak arról, hogy ama távoli bolygó űrhajója miért csak embereket hozott a növények és állatok mil­liónyi fajtájával már bené­pesült Földre? Talán előbb tanulmányoztak bennünket, s megállapították, hogy innen már csak az értelmes lény hiányzik, nosza, küldjük oda gyár m a tósí tóin kát? Szükség volt erre? — Ha a Föld anyagvilága létének négy-öt milliárd éve alatt az őstűzgomolytól eljutott az emlősállatokig, delfinekig, majmokig, eljuthatott — kül­ső segítség nélkül is — az emberig. Néhány millió év a Föld-laboratóriumnak ahhoz is elegendő volt. Az anyagvilág kérdéseinek legfőbbike nem is ez, vajon az ember a földi Nagylabor legcsodálatosabb végtermé- lce-e, vagy az Univerzum más bolygójáról telepítették ide, hanem az, hogy a Kozmosz végtelen és határtalan anyagvilága miből és hogyan lett? Mert ha valahogyan, valamikor az anyag megje­lent a létezés két alapdi­menziójában, a térben és idő­ben, az már maga a lét biztos bázisa, mert az anyag ma­ga a szüntelen mozgás, ener­gia, a mozgó anyagenergia pedig a cselekvő és önfej­lesztő létezés csodálatos kö­zege, melyben a szervetlen létezést a szükséges számú, minőségű feltétel együttes létrejöttének pillanatától kö­vetheti, és sok bolygón kö­veti is, a szerves élet. E legfőbb kérdésre a min­denre kétkedések nélkül vá­laszoló vallásos magyaráza­tok mellett ma még egyetlen tudományos elmélet sem ad­hat teljes és végleges választ. S hogy erre valaha is képes lesz-e az emberi tudomány, sokáig ez is a vakmerő talál­gatások, hipotézisek körébe utalható. De a létezés kezdő és (le­hetséges?) végső mozzanatai­nak feleletre váró kérdései árnyékában sem méltó ko­runk kutató emberéhez, hogy az eddig megoldott feladvá­nyok máris imponálóan hosszú sorát évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt született világképek valamelyikének elfogadásával visszavezesse a legendák körébe. A tudomány jellemzője a fegyelmezett kísérlet, a türel­mes kutatás és várni tudás. Olykor azt is tudva, hogy a megkezdett munkát csak- az utánunk jövő generációk fe­jezhetik be. Az ókori De- mokritosz már megsejtette, hogy az anyag legkisebb al­kotóeleme az atom, .(hol va­gyunk már ettől!) de hogy az bizonyítható, s hogy mi­féle is az atom, arra az em­beriségnek a huszadik száza­dig kellett várnia. Végtelen hosszú vagy egy lélegzetvé­telnyi idő-e két és fél évez­red? Számunkra a példa tanul­sága fontos: lankadatlan munka nélkül a tudomány sem képes eredményre jutni. * A tegnapi gondolatsorhoz némi kiegészítés. Ennek az újabb, tudósok által megfo­galmazott elméletnek felel­nie kellene a nekiszögezhető kérdésekre. Ha létezik vala­hol egy bolygó, mely száz­ezer vagy millió évekkel ez­előtt hozzánk küldte alapító kolóniáját, miért hagyta őket magukra? Hogyan higgyük, hogy azóta nem is próbál­koztak új gyarmatuk időn­kénti meglátogatásával? Ide- röpködéseiknek ugyanis sem­mi nyomát nem találták. S ha a tudomány és technika oly magas fokára eljutottak, miért nem hagyták itt az el­ső telepeseknek a párbeszé­dükhöz nélkülözhetetlen kommunikációs eszközöket, rádiót, televíziót, űrhajót stb? Kérdezzünk tovább. Az em­beriség melyik korszakának típusait telepítették ide? A neandervölgyit, netán a csu­pán előembernek tekinthető, három-négy vagy nyolc mil­lió évvel ezelőtti ősünket? Miként tehették? Talán a mai Föld számára is fantasz­tikusan magas szintre fejlő­dött bolygójukon megőrizték az emberré válásuk számos fokozatát (mélyhűtőben?, sej­tekre bontva egy számítóköz­pontban, laborban?), és Föl­dünket csak az igen korai emberre érdemesítették, rá­bízva a továbbfejlődésben itt rá váró évmilliók küzdelme­it, esetlegesen kialakuló va­riációit? Vagyis az emberfaj léte­zésének ez az új, tudomá­nyos elmélete is féllábú, so­dráig meg nem állhat a tal­pán. Csupán egy lehetséges — persze mindenképpen ki­fejtendő és publikálandó! — hipotézis marad a földi lé­tezés sok évmilliós történel­mében. * A messzi bolygóról idete­lepített ember elméletének még egy ellentmondása. A létezésnek, az anyag önépí­tésének-kibontakozásának végtelen sora lehetséges, a feltételektől függően, bizo­nyíték erre a Föld megszám­lálhatatlan fajtával bené­pesült növény- és állatvilá­ga. Ennek tudatában nehe­zen hihetjük, hogy noha — tudományos ismereteink és reményeink szerint — a vég­telen Kozmosz sok millió bolygóján kialakulhattak a szerves élet feltételei, még­sem valószínű, hogy van mindenben hajszálnyira egyező két bolygója a világ- egyetemnek, s azokon az anyagi létezés elemi összeté­tele, struktúrája,- fejlődésé­nek időbeli fázisai is min­denben egy másikéval egye- zőek, és így tovább. Hogy az ottani létezésfolyam iegrna- gasabbrendű produktuma­ként a földi emberrel az utol­só sejtig azonos értelmes lény jelent meg. Ez szinte kizár­ható álmunk marad. Márpedig a Földet bené­pesítő ember annyi szállal kötődik bolygójának anyagi bázisához, szerves életéhez, az állatvilág számos fajtájá­val, biológiai funkcióival oly közeli rokon, hogy máris több emberi szerv helyette­síthető állatok szerveivel — -ezt az ellentmondást az új teória fel nem oldhatja. Ha a távoli bolygó évtízezredek- kel vagy évmilliókkal ezelőtt ideküldte volna a maga ér­telmes lényeinek alapító ex­pedícióját, lehetetlen, hogy azok a lények oly sok min­denben hasonlíthattak a Föld számos állatához, hogy az a lény magától értetődően, mint e rendszer még hiány­zó, legkiválóbb egyede za­vartalanul besorolható lett volna. A tudományos-fantasztikus irodalom sokadik regényének lehet indító ötlete a mosta­nában terjedő teória, de kér­déseinkre bajosan adhat ki­elégítő választ. * Ma reggel hallom a rádió­ban a csillagászat legújabb szenzációját: felfogták egy távoli galaxis fényét, mely 20 milliárd évvel ezelőtt indult el felénk. Amikor a mi Föl­dünk, még a Napunk sem létezett. S hogy távoli testvé­rünk él-e még, másik húsz­milliárd év múlva tudhat­nánk meg. Világegyetemünk új „vég­vidéke” tehát minden koráb­ban fölfedezett sorstársunk­nál távolabb rója magányos útját. Vajon az ottani csil- J lagász milyen mélyen láthat i bele a Kozmoszba a „túlsó oldalon”? Lehet, hogy ők előbb járnak a tudomány­ban, s „látótávolságuk” már­is 100 milliárd fényév? Űj csillagtestvérünk pá­lyájának sugara tehty: e pil­lanatban mondjuk rcO mii- ij liárd fényévnyire növelheti i számunkra az Univerzum ^határait”, átmérőjét, azaz j ellentétes pólusainak távolsá­gát pedig 240 milliárd fény­évre. De képes-e az ember ; ilyen irdatlan messziségeket felfogni? * Illés Gyula Naplóját olva­som, elbűvöl vele. Zsenije emeli ezt is magasra, lélek és gondolat nagysága. Oldal­ról oldalra nő bámulatom, hogy mint képes működtetni tehetségét ebben a kockáza­tos (mert csábítóan könnyű­nek látszó, ám valójában igen nehéz) műfajban is, mely af­féle műhelynaplója az író­nak. Illyés sokat tudott a te­hetség természetéről is, ezért írhatta már Petőfi című könyvében e sorokat: „A költő mestersége épp olyan, I akár a zenészé, első a tehet- I ség, igaz, de gyakorolni > is kell. Van persze ihlet is, ! de a költői tüzet sokszor le­het csiholni úgy is, ahogy a kovával és acéllal tüzet esi- ! hol az ember; ha az első ütésre nem is, a harmadik­negyedikre kipattan a szik­ra.” Szikra? Ez a „mellékter­mék” napló mint egy au­gusztus huszadiki ünnepi tű­zijáték lávázása, fényözöne: szépségével és szellemével nem lehet betelni. * A világ tudósainak, művé­szeinek, a szellemi élei em­bereinek felelőssége sosem volt oly nagy, mint korunk­ban. Az emberiség — tudá­sa és munkája következtében — fejlődésének több millió éves útján elérkezett abba a magasságba, melynek lehető­ségeit, hatalmát eddig csak istenek tulajdonának tekin­tettük: képes elpusztítani maga körül az éltető termé­szeti környezetet, önmagával együtt megsemmisíteni a szerves életet. Az egész föld­golyó felrobbantására is bő­ven elég a hatezer, második világháború robbanóerejével egyenlő atombombakészlet. . Ebben a bármely pillat- natban lehetségessé válható gigantikus öngyilkosságban az ember eltűnése lenne a leg végzetesebb vesztesége a Kozmosznak, mert az embe­ri tudat csúcsa az általunk ismert létnek. Hogy van-e hozzánk hasonló lény más bolygón, csupán reméljük, tudomásunk mindmáig nincs róla. Amíg hiányzik a bizo­nyosság, nem állíthatjuk, hogy máshol is elérkezett áz anyag a tudatos létezésig. S ha igen, hogy az magasabb- rendű-e, távoli értelmes tár­sunk nálunk szebb, hatalma­sabb kiteljesedése-e az anyagnak. Akár a világ isteni terem­tésében hisz valaki, akár az anyag fantasztikus lehetősé­geit csodálja másvalaki az emberben (nézetei kifejtésé­hez és vállalásához mindket­tőjüknek adassák meg az igazságos egyenlőség!), egy­formán érdekük, kötelessé­gük, hogy a létezés e földi csodáját megőrizhessük, ön­magunknak és a világegye-. temnek. Az embernek nincs joga megsemmisítenie önma­gái, de megmérgeznie, eltor­zítania sem utódait. Az intolerancia kísérteié, a vak önzés türelmetlensége járja be a világot és halál­lal fenyegeti a halhatatlan életet. Ha meg nem állítjuk, szülőföldünk öt évmilliárd­nyi létének minden eredmé­nyét elpusztíthatja. (1981—1987) PAPP LAJOS: Kánikula Elhervadtafc a rejtő csalitok: közöttük volt, virult egy titok bujkált, ;níg rogytak az erdők, a fák; a titok lihegve óvta magát I i nyíló űrág is mind kevesebb! meglapult, r, igyre rejtelmesebb elperzseiődtek « ítélő rügyek: nem rét reájuk szemernyi ügyet szürkére száradt a kukoricás; fácán nem őzónokol, nem kancsó! nem látni őzei, nyargaló nyálát; Iapá|; és kivár, nem nyuszit, ugat / . s a lég is fogy; tüdő és lomb konyái, megái! a,szív, mire bealkonyul mi ér meg holnapot, mi jön r, mi megy? világít, fehér kő-csontváz a hegy mit eszünk, snivel fűtünk, ha « léi.... fülünkben riadót dobol a vér a porba ájul az aszott világ; ami mozgás, hullámzó délibáb BANOS JÁNOS: Fölrobbanhatnak \ Legyünk rábízva erre az éjre is legyünk a kivilágított toronydaruk gyönyörűségére rábízva a racionalizáló szalagokra nem az időre — csak a lyukkártyákra Hogyan kellene automatizálni a hallgatást hangtompítóval fölszerelni a szívet? Túl nagy itt a ketyegés fölrobbanhatnak a szentjánosbogarak! Járom a romantikus, ős­borókás pusztai temetőt. Korosztályomból sokan nyug­szanak a szétszórt, össze­vissza megásott sírokban. Egy megroggyant, félre­billent íakeresztnél megál­lók. Itt nyugszik Kovács Károly, kántortanító. Az én tanítóm. Nézem a keresz­tet, és az alig olvasható ne­vét, a fába vésett adatot. Elmélázok. Idézem a múltat, a gyermekkor fogékony éveit. Élő emlékek vonul­nak végig fennem. A mi- nistrálás, az öreg orgona fújtatása, a pusztai iskola hat elemijének szinte min­den mozzanata, rezdülése. Kovács Károlyt a tanítók tanítójaként tisztelte a kör­nyező puszták népe, gyere­kek, felnőttek egyaránt. Negyvenhat évet tanított egy helyen, a vályogfalú egyházi elemi népiskolában. Egyszerre ötven-hatvan gye­reket oktatott. A hivatalos leckén kívül tantervébe ik­I H m i O iV: v;. : WM. m i&PgSsSföi Hifii tatta a becsület, a tisztelet, a szeretet tantárgyait is. Most, ötven év távlatából úgy érzem, mintha ezekre helyezte volna a fő hang­súlyt. Tisztes jószándékkal mindent meg lehet oldani, ismételgette szinte naponta. Több száz gyereket indí­tott el útjára. Hogy kiből mi lett, ki mire vitte, nem tu­dom, nehéz lenne összeszám­olni. Lett belőlük tanácsel­nök, tudós, újságíró, tábor­nok és egy apagyilkos is. Éppen az a fiú, akivel hat évig egy padban ültem, aki­vel együtt ministráltam, fúj­tattam. Valamelyik börtön­ben halt meg. De jó, hogy a tanító úr már nem érte meg a fiú tragédiáját. Lépjünk előre. 1966. au­gusztus 15. Nagyboldogasz- szony napja. Levél érkezik a tanítólakba. Lényege: szep­tember 1-től megszüntetik a hetvenéves iskolát. A köz­ben faluvá serdült puszta gyerekeit a szomszéd falu iskolájába irányítják át, ide

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents