Észak-Magyarország, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-01 / 180. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1987. augusztus 1., szombat Mezőkövesden mindenki tud@ ja. hogy ki Kiss Gyula, egyszerűbben Gyula bácsi. Ám. ha valaki hitelesebb (igaz. mái' kissé elévült) adatokra is kíváncsi, elöveheli az. irodalmi lexikont is. A lap alján, Kiss .Józsefé mellett található Kiss Gyula címszó. Kézenfekvő — mondja Gyula bácsi, hisz' Kiss József mezökeresztési, itt van Mezőkövesd mellett. Nem véletlenül emlegetem az irodalmi lexikont. Kiss Gyula nagyon barátságos ember, szívesen és színesen beszélget (és ír), de nem mondhatnám, hogy túl jó interjú- alany. önmagáról, munkásságáról nem szívesen beszél. Úgy véli, s ebben sok igaza van. hogy a dolgok önmagukért beszélnek, azaz a tettek, s ezek eiöbb-ulóbb nyilvánvalóvá is válnak. Ez is előfordul az életben, de még gyakoribb az. hogy a tülekedőkel, törtetőket hamarabb észreveszik. Persze, ahogy a latin mondja: verba volant, sricp- ta manent, azaz a szó elszáll, az írás megmarad, a művek, az életmű nem veszhet el. Régóta olvasom Kiss Gyula írásait: verseit, szociográfiáit, riportjait, amelyekkel valósággal feltérképezte a megyét. Mégis — még neki is — a meglepetés erejével hatott az a lista. amelyet a könyvtárosok állítottak össze sebtiben — messze nem a teljesség igényével. Csupán ízelítőül írok ki néhány címet: A Zsó- ri (A gyógyfürdő története): Sár- közy Zoltán; Bükkzsérci tájékozódás; Az eltemetett költő: Tompa Mihály: A mész honában; Cserépfalu; Bodgál Ferenc (Az ároktői kovács); Miskolci rapszódia; A ..másik" Mezőkövesd; Feleselés a „Tar- di helyzel"-tel. Nosztalgiák és remények; Szikszó, Putnok. Tokaj, Abaújszántó. Találkozások Németh Lászlóval, Hogyan „él" ma Károlyi Gáspár a gönci „ifjú" szívekben? Nos, nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy megítélhessük, ezek az írások bizony munkaigényesek. Mert csak az tud jó szociográfiát írni, aki odamegy, napokat toll az illető településen, bogarászik a levéltárban. sok és sokféle emberrel beszélget el. Kiss Gyula megejtő szerénységgel, de tiszteletet parancsoló szorgalommal és hozzáértéssel tette, teszi ezt egyedül a megyében. Szomorúan állapítom meg azt, hogy nincsenek követői, társai. Egyedülálló az is, amit szerkesztőként végez az immár 25. évfolyamába lépett Matyól'öld című periodikával. Honorárium nélkül, azaz a szó szoros értelmében társadalmi munkában (nem szívesen „vallotta be", hogy 500 forintot kap bélyegre, a levelezés bonyolítására). Egyre anyagiasabbá váló világunkban csodának kell neveznünk ezt a jelenséget, tényt, a Matyóföld létét. Mert, aki már bíbelődött kéziratokkal, az tudja, hogy mennyi munkát adnak, míg közölhető formában a nyomdába jutnak .. . Gyula bácsi nem szívesen beszélt „ önmagáról, lényegesen megkönnyítette a dolgomat, amikor írásban válaszolt kérdéseimre. Csak le kell másolnom. Íme: — Szüleid, iskoláid, mestereid? Mit jelent Neked Mezőkövesd, a matyó h agyomá ny ? — Nem dicsekedhetem „matyó" származással, jóllehet Mezőkövesden születtem. Apám egerlövői, anyám Heves megyei származású volt. Persze, ennek különösebb jelentősége nincs. A pár éve elhunyt Dala József — nyolc évig gimnáziumi tanárom — a Dunántúl nyugati csücskében látta meg a napvilágot. s a matyó népéletnek és művészetnek egyik legkitűnőbb ismerőjévé vált. E föld, s nép igen át tudta gyúrni, formálni, akit magába fogadott. Apám különben asztalosmester volt itt, ahol beszélgetünk. a hajdani műhely halála után két lakószobává szelídült. Iskoláim? Helyben végeztem a gimnáziumot, az egri .jogakadémián, s a pécsi egyetemen fejeztem be jogi tanulmányaimat. Mestereim? Ifjú koromban — olvasmányaim hatására — szerfölött gyorsan cserélődtek „mestereim". Furcsa? Adyt hoztam vitathatatlanul és végérvényesen magammal, s viszem is a sírba. Úgynevezett íróságom alatt a legnagyobb hatással Németh László, Illyés Gyula, Fábry Zoltán és pár éve a sárospataki református temetőben nyugvó Cs. Szabó László volKISS GYULA lak. Életem külön ajándékának érzem, hogy Fábry kivételével személyes ismeretségbe is kerülhettem velük. Az ehhez kapcsolódó kérdésed, mit jelent nekem Mezőkövesd, s a matyó hagyomány, első pillantásra látszik elütönek az előbbitől. Valójában — most látom, szorosan hozzátartozik. Mindenki így van ezzel, az imént idézett legnagyobbak is. Némethnek Szilasbálhás, Illyésnek Rácegrespuszta, Cs. Szabónak Kolozs- ár, s az erdélyi havasok, a szülőház, a gyermekkori táj maradtak és maradnak a legfőbb életszínpadai. tán még koporsójuk deszkafalán is visszatükrözően. A legmeghalóbb. a hűség nagyszerű példája a Fábrvé volt: láttam slószi házában az ágyat, melyben született, s amelyben meghalt. Egész életét e falak között élte le. Ami burokként ól átfogta, olyasmi fog engem is. ha a „matyó hagyomány" — ahogy nevezted — megtartó erejére gondolunk. — Kiss Gyula írásait jól ismerik a megyében. Hogyan kezeltél Írni? Hogyan jutottál az irodalomig? — Nemigen hiszek benne, hogy a megyében ismerik, számon tartják írásaimat. Ilyesmivel sose áltattam magam. Kiváltképpen az utolsó években nincs erre semmi okom. Hogyan jutottam az irodalomig? Szerencsém van e kérdéseddel. A nem távoli múltban két ilyen beszélgetésben épp erről kellett nyilatkoznom. Ezt mondhatom el ismét. Apám állandó újság-, anyám regény- és novellaolvasó volt. Az Est-lapok valamelyike, és a Tolnai Világlapja rendszeresen járt a házhoz. Testvérem nem lévén. akarva-akaratlanul a nyomtatott betű volt a „társaságom". Ezzel azt próbálnám jelezni, hogy egy életforma-kényszer szoktatott a betűkhöz. Úgy is, hogy elolvassam, később úgy is, hogy leírjam azokat. Verset is igen korán kezdtem „elkövetni". Bizonyára a legelsőre ma is emlékszem. Egy verőfényes tavaszi vasárnap déltájt, az udvaron, sámlin ücsörögve, egy hokedlin született, arról szólt, hogy a gyakorlótérről nótaszóval hazafelé vonuló leventéket édesanyjuk jó ebéddel várja . .. Tehát abba a nagybetűs Életbe baktatva, jó korán kezdtem a firkálgatást. Tizenkilenc éves koromban jelent meg első írásom, egy Musset-versfordítás egy fővárosi antológiában. Illyés Gyula, aki második verskötetemhez előszót írt, így vélekedett: „Kezdettől fogva az volt a véleményem, ha Pesten él, az irodalom központjában, már rég az ismert költők között van. Sorsa szinte iskolapéldája a vidéken küszködő tehetségnek". Körülményeim is akadályoztak egy pesti lakással, s őszintén szólva, kedvem se igen volt hozzá. — Matyóföld. Mint szerkesztő, hogyan látod a vidéki írástudók, s egyáltalában az érlelmiséP helyzetét ? — Az értelmiség helyzetéről, szerepéről magvas tanulmányok fejtették, fejtik ki ma is az álláspontokat. A meglátások és elemzések — egyébként helyesen — különböznek, így okot adnak a vitára, amire változatlanul nagy szükség van. A vidéki írástudók helyzetéi — jól tapintottál a lényegre — én immár évtizedek óta a Matyóföld munkatársain van alkalmam lemérni. lí)59-ben nyolc évig gimnáziumi tanárommal. Dala Józseffel „alapítottuk meg" e periodikát, mely később évkönyvvé formálódott át. Hadd hivatkozzam eme egyetlen spektrumból: a helyi igyekvőkön túl Budapest, Miskolc szakírói, tollforgalói, tehát értelmiségei rendre, szívesen adják kézirataikat a Matyóföldnek. S ami a legtündöklőbb e gesztusban: egyetlen fillér honorárium nélkül cselekszik. Mivel a Matyóföld nem tud tiszteletdíjat fizetni. Talán nem tévedek, ez az országban az egyetlen, évtizedek óta élő vállalkozás, mely az értelmiség merő önzetlenségéből tartja fenn magát. — E táj, ahol élsz, igen kedvező talaja volt a társadalomrajznak, szociográfiának. Gondolok itt Szabó Zoltán épp a közelmúltban ismételten kiadott két remek munkájára: A tardi helyzetre és a Cifra nyomorúságra. Mi a véleményed a mai szociográfiáról, a szociográfus helyzetéről? — Valóban, e tájegység a legal- kalmatosabb talaj volt a lársada- lomrajz számára. Szabó Zoltánt kitűnő témaérzékenysége vonzhatta e vidékre, s vitathatatlanul remekműveket alkotott e műfajban. Öröm a kiadói figyelmesség, hogy ismét az olvasó kezébe kerülhettek. S a másik kérdésedre: mostanában két-három írás is átment a kezemen, azt bizonygatva, hogy a szociográfia ideje lejárt. A társadalmi, gazdasági fogyatékosságokat, bajokat nem kell többé félludomá- nyos igényű munkákba „elrejteni", bátran leleplezhetők akár riportokban is. Állítólag megcsappant a Magyarország felfedezése sorozat utáni érdeklődés, az így támadt olvasási űrt a hallatlanul népszerű memoárirodalom töltötte, tölti be. — Miért vagy ilyen „vadul" szerény ? — Korántsem vagyok holmi ön- idomítással vadul szerény. Semmi nincs távolabb tőlem, mint a póz és álszerénység. Akik ismernek, 'tudják is ezt. Magatartásomat a társadalomban helyzetismeretem diktálja. Megyeszékhely városunk például átlépett rajtam, alig szerez tudomást létezésemről, „alrégiós" küzdelmeimről. Ennek okáról fogalmam sincs, de elfogadni, ahhoz alkalmazkodni — „ténykérdés". — Ha le csinálnád ezt az interjút, mit kérdeznél még? — Azt kérdezném mindenképpen: mi a legfőbb szenvedélyem? Ha ezt kérdeznéd, azt válaszolnám: az utazás volt, s remélem, lesz ismét. Évtizednyi eltéréssel egy-egy hetet tölthettem Párizsban, Ady. Illyés Párizsában. Abban a kis szállodában lakhattam három napig, melyben Radnóti lakott a „rue Cuján, hol lejt a járda". S nemcsak a Louvre-ban, de Kápolnai Iván barátom társaságában bolyonghattunk a londoni British Múzeumban, Ox- fordban, Cambridge-ben, a világ legszebb tájai közé méltán sorolható Skóciában, Amszterdamban a tulipánokban gyönyörködtem, Brüsz- szelt a permetező eső függönyén át szeretgettem. München óriás sörcsarnokában kóstolgattam a drága nedűt, a vonatablakból szemlélve az egekbe nyúló svájci havasokat felkiáltottam: Nem igaz! Ekkora hegyek csupán a mesékben lehetnek. Kár, hogy délen csak Velencéig juthattam cl. Itália elmaradt. Hiába tanultam nyolc évig latin nyelvet, római jogot, az Örök Várost nem láthattam. Hát ezzel az úttal tartozom, tartoznék még magamnak. S van még egy szenvedélyem, tetszés szerint bármikor kielégíthetem: a Zsóri-fürdő! Szóval ezt válaszoltam volna, ha történetesen szenvedélyeim iránt érdeklődsz. Horpácsi Sándor Miskolci macskakövek Szállodasirató Naponta megfordulok az Avas Szálló sörözőjében, amit hol Magyaros étteremnek, hol Vadász teremnek titulál még az étlap is, de a köznyelviben csak „Fapados" a neve. Általában itt ebédelek, s természetesen itt étkezem mostanában is. Miközben a menü két fogása között várok, a szálló sorsán meditálok. Töprengéseimet időszerűvé teszi, hogy az ismerős pincér tőlem, meg más törzsvendégektől 'kérdezi, nem tudjuk-e mi lesz az ő sorsuk, hol fognak dolgozni a jövőben, ha igazak a hírek, amelyek a szálloda és a hozzátartozó éttermi szolgálat közeli, ez év végére tervezett felszámolásáról szólnák. Valóban jár egy ilyen hír a városban, noha hivatalos közlés még nem volt róla. De a szállodához tartozó Kazinczy utcai két egységet, az az Avasi kávéházat és a Drink bárt még májusban dobra verték ... Nem érdektelen egész röviden e szálló múltját megidézni. A szálló telkének, elődeinek története egyidős a városéval. A várossá nyilvánítás — 1365 idején már így gyűjtötte be a diósgyőri váruradalom királyi ispánja a jobbágyi kilencedet, egyebeket, majd kalmárcsarnok volt itt. Mátyás király korában pedig nagy forgalmú szabadkocsma csalogatta az embereket. 1755- ben tette rá a kezét a koronauradalom és megnyílt a Tambur kocsma. Nemsokára, 1784-ben alakult, ki a mai épület elődje, az Arany Corona, amelynek már szállodai szobái voltaic és udvara, színészek befogadására is alkalmas: Dér.vnéék 1815 és 1819 közölt itt játszottak, csak később mentek át a nem messzi Csizmadia-színbe. 1893-ban, közel egy évszázada épült fel a jelenlegi épület, az étterem és a szálloda, az egész nagyszabású épületegyüttes, amely az elmúlt száz év igen sok fontos eseményének a tanúja. Gyermekkorom óta ismerem az épületet, több átalakítására is emlékszem. Bejáratát többször áthelyezték, termeit is, de kellemes, zárt udvara változatlan, szobáinak sora is csak számban fogyatkozott, hogy a nagyvállalattá lett szálló irodáinak adjon helyet. Emlékszem szép, üvegezett tatárjára, amely minden vonatérkezésnél a pályaudvar előtt ácsorgóit, várta a vendégeket, s a többi szálloda kocsijaival versengve ajánlotta szolgálatait. Emlékszem, amikor a Weidlich- palota pincéjéből ideiglenesen ideköltözött a mozi, az emeleti táncterembe. Azóta is ití van, s úgy tűnik, már örökre itt is marad; talán tovább is, mint .maga a szálloda. Akkor, 1930-ban Apolló Mozgó volt a neve, később Korona lett, majd Kossuth, így született most újjá több mint 40 millió forintos költséggel. ötvenhét év után nagyon is ráfért már ez a felújítás. A most I-Ievesy Iván Filmklub néven működő kamaraterem hajdan kétszer ilyen hosszú volt. Ez volt Miskolc egyik kiállító- terme és kisgimnazistaként itt ismerkedhettünk a képzőművészettel ,mert rajztanárunk, Imre Zsigmond festőművész mindig elhozott minket ide. A moziteremben igen sok ismeretterjesztő, vetített képes felolvasás gazdagította a diákot és a felnőtt érdeklődőt. És itt zajlott le egy érdekes csata a harmincas évek derekán: Festetich Sándor, gróf a nyilas arisztokrata, itt tartotta pártjának megyei zászlóbontó gyűlését a Fehérteremnek nevezett étteremben, a mozi alatt. Reisinger Ferenc, a város nagy hírű szociáldemokrata képviselője valami háromszáz diósgyőri vasmunkással a mai mozi- bejárati folyosón —, amely egyben az étterem főbejárata is volt — bevonult a terembe és a szó legszorosabb értelmében szétverte a gyűlést, amely a folyosón tömegverekedéssel folytatódott, az utcán meg már lovasrendőrök húzták ki kardjukat. Ugyanebben a Fehérteremben mondta el Bajcsy- Zsilinszky Endre 1942-ben a híres beszédét, amelyben azt hirdette, hogy ki kell lépnünk a háborúból. Ennek emlékét kis márványtábla hirdette, de valamelyik tatarozáskor eltűnt. Persze, mindez már nem újság, mások is megírták, magam is feljegyeztem már itt-ott, s ha mostanában nem kongatnák a vészharangot a szálló felett, nem idézném fel újra. De az a hír járja, hogy a szálló gazdája, a HungarHotels Vállalat — amely már OISZÉV korában is kezelte (OISZÉV = Országos Idegenforgalmi Szálloda és Étterem Vállalat; oly szép, hogy ki sem lehet mondani!) — nem kívánja felújítani a leromlott épületet, amelynek csak bérbe adott mozihélyiségeibe fektettek be most a helyi szervek több mint 40 milliót, hanem felépít a Hunyadi utca elején egy viszonylag olcsó, százszobás szállót, innen kivonul. A rádióban hallottám, hogy a HungarHotels nemzetközi szálloda- lánc alapításával is foglalkozik, mit hál neki a régi miskolci szálló?! Kettőszázhárom éve áll e helyen a Magyar Corona, 'majd kilencvennégy éve megújulva Korona, később Kossuth, végül Avas Szálló, amely Miskolc életétől eddig elválaszthatatlannak látszott. Igaz, szobáira nagyon ráférne a korszerűsítés, de úgy tűnik ötvennél több szállodai szobái köny- nyedén fel tudunk ebben a városban adni. (Három éve készülget a Pannónia Szálló tatarozása; ott harminc szoba lesz, ha elkészül valaha. Az Arany Csillag — ha ezt szállodának lehet még nevezni — még kisebb!) Szorítok hát a város szállodai gondjai. Ha elkészül a tervezett szálloda, az Avas pedig megszűnik, mindössze 44 szobával lesz több. Az Avas Szálló élkezőhe- lyei az év minden szakában százaknak, ezreknek nyújtanak naponta étkezési lehetőséget, sőt szórakozást is. Tagadhatatlan, napjainkban már látszik a szállodán és egyes részein az agónia, látszik, hogy nem sokat törődnek vele, hiszen — a hírek szerint — halálra ítéltetett. Pedig a gyengélkedőket általában nem megölni hanem gyógyítani kell. Ha kétszáz évnél idősebb, érdemekben gazdag, akkor meg különösen ... Talán még nem késő. Talán még nem végleges a döntés, s megmenthető a szálloda, az étterem eredeti rendeltetésének, több száz éves életének folytatására . .. Én lennék a legboldogabb — pedig ezrek versenyeznének ebben velem! —, ha csak vaklárma lenne, amit a szálloda szomorúnak tetsző jövőjéről írtam. Benedek Miklós
