Észak-Magyarország, 1987. július (43. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-11 / 162. szám
1987. július 11., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 13 /levélféle egy aggódó magyarhoz Levelében tulajdonképpen nem a korábban megjelent aiiói riportommal foglalkozik, ez inkább csak ürügy arra, hogy kifejthesse véleményét a cigánykérdésről. Tudom jól, hogy megállapításaival nem áll egyedül, nagyon is gyakran hallok olyan indulatos mondatokat, mint amilyeneket ön megfogalmazott. Azt sem állítom, hogy semmiben sem értek egyet önnel. A cigánykérdés — a szóban is benne van — kérdés még ma is, és bizonnyal az lesz hosszú évek múltán is. Azok, akik ezzel a kérdéssel foglalkoznak, sok mindent elértek, sok okos döntést hoztak, de bizony hibáztak is, egészen biztosan. Sok aggasztó jel mutatja, hogy nagyon sok munka vár még ezekre az emberekre. De már megbocsásson, levelének azzal a kitétellel, mely szerint „... a világon még nem volt oly bárgyú nép (már ti. mint a magyar), mely azon dolgozott, hogy kitermelje elpusztítóit”, már igazán nem érthetek egyet. (Talán ide kívánkozik néhány sorban — azok kedvéért, akik nem olvasták az áriái riportot —, hogy miről is „vitatkozunk”. Megyénkben talán az országos átlagnál is több cigánycsalád él, Árián pedig a megyei átlagnál is több. Mint nyilván sokan tudják, annak érdekében, hogy segítsék asz- szimilálódásukat, jelemelkedésüket, olyan programokat állítottak össze, amelyek anyagilag és erkölcsileg is támogatják azokat. akik ezt igénylik. Az egyik ilyen mód a Cs-lakások építésére, illetve vásárlására szolgáló támogatás. Az eredeti cél a putrik, telepek felszámolása volt. Sokan építettek szerény, mégis összehasonlíthatatlanul szebb, egészségesebb lakást a kölcsönből. Csakhogy az utóbbi időben, főleg faluhelyen, így Árián is, egyre több régi parasztház üresedik meg, elköltöznek, vagy kihalnak belőle. A régi, leromlott házak a falu közepén állnak, s olcsó áruk miatt, főleg ezeket vásárolják meg a cigánycsaládok. Így lassan, nem kívánt módon, egy újabb cigánytelep jön létre a falu közepén. Rossz állaguk tovább romlik, félő, hogy néhány év múlva ezek se lesznek különbek a régi putriknál. Másik gond, hogy sok olyan ház van Arlón, amelyiknek közös az udvara több más házzal. Ezek egy részében cigányok, más részében „magyarok" élnek. Állandó a konfliktus, a félelem, s aki teheti, eladja a házát, elmenekül belőle. Ez, kétségtelenül sok problémát okoz, nemcsak az ott élőknek, hanem a falu vezetőinek is. A ,megoldás az lenne, ha a kölcsönt csak építésre használhatnák fel, vagy legalább a tanács beleszólhatna: smely házakat vehetnek meg és melyeket nem. Mondom, ez komoly . probléma, de .Item ez maga a „cigánykérdés”.) Sorait aláírás helyeit így zárja: Tiszte- Jjettel, egy aggódó magyar. Nem mondom, napjainkban is, csakúgy mint szinte egész történelmünk során, van miért aggódnunk. Sok minden nem úgy történik ebben az országban, ahogy mindnyájan szeretnénk. Alig lábaltunk ki a második világháború poklából, alig álltunk talpra '56 őszének országot, népet, gazdaságot megrendítő eseménysorozata után, alig tudtunk örülni an- ; _________________________________ n ak a néhány nyugodt, jóléttel kecsegtető esztendőnek a '70-es évek elején, máris újabb, rég tapasztalt gondok feszítenek. De ugye azt Ön sem gondolja komolyan, hogy mindennek az egyedüli és kizárólagos oka a cigányság? Hogy ha aggódni kell, nem elsősorban miattuk kell. Nem vagyok közgazdász és politikus sem. Nem veszem a bátorságot ahhoz, 'hogy próbáljam megmagyarázni, mit és mikor kellett volna másképp csinálni, sőt azt sem, hogy kinek. Bízom benne, hogy végül kievickélünk szorult helyzetünkből, vannak és lesznek olyan emberek, akik meg tudják mondani, mit kell tenni, hogy így legyen. Gondolkodni, töprengeni azonban nekünk is lehet. Többször is elolvastam a levelét, s mindjárt eszembe jutott egy beszélgetés. Velkey professzorral, a neves gyermekgyógyásszal készítettem néhány hónapja interjút. Akkor került szóba, hogy az egyes emberen kívül a társadalom egészének is szüksége van a testi egészségen kívül a lélek jóllétére is. Egy tanulmányában leírta már a véleményét, s ebben kifejti, hogy a cigánykérdésen, a szaporodó bűn- cselekményeken, szóval mindazokon túl, amit ön is leírt levelében, őt sokkal jobban aggasztja azoknak a magyar lumpen- rétegeknek. családoknak a viselkedése, életvitele, akikről sokkal I •. esebbet beszélünk, mint a cigányokról. Ahogy néhány sorral feljebb írtam, a ’70- es évek elején volt néhány jól sikerült esztendőnk, amikor olyan anyagi javakat élveztünk (és jóformán mindenki, aki becsületesen dolgozott), amilyenekben ebben az országban még nem volt része korábban, csak a kiváltságosoknak. Akkor (ahogy a közmondás is tartja: a kutya is legjobb dolgában vész meg) nagyon sokan nem tudtak mihez kezdeni jódolgukban. Az emberek szórták a pénzt, luxusdolgokat és főleg luxusitálokat vásároltak. Gyermekeiket rosszul szerették, mindent megadtak nekik, amit pénzzel megszerezhettek, csak éppen életcélt, és ideált nem tudtak eléjük kitűzni. Tudom, sokszor unalmas lehet már, any- nyit írunk az alkoholizmusról. Beszélünk már a kábítószerek terjedéséről, s arról is, hogy soha ennyi öngyilkosság nem történt hazánkban, mint napjainkban. (Érdekes, ugye: a tudósok kimutatták, ‘hogy mikor legrosszabbul megy a soruk, mikor leginkább okuk lenne rá, kevesebben ölik meg magukat, mint a viszonylagos jólét éveiben.) Ezért, ezek miatt aggódom én, és aggódik még nagyon sok magyar, s ha féltenünk kell a magyarságot, ettől, ezektől kell féltenünk elsősorban. Ezzel nem mondtam azt, hogy a cigány- kérdésben minden rendben van. Segítenünk keli okosan, de nem mindenáron és elvtelenül őkét abban,-hogy aki közülük elfogadja a feléjük nyúló kezet, tudjon kikapaszkodni, éljen emberhez méltó életet. De figyeljünk azokra "a magyar családokra is, nyújtsuk azok felé is a kezünket, akik visszaéltek egészségükkel, elkótyavetyélték lelki jóllétüket. Öértük aggódjon. Uram! Egyetértésében bízva, tisztelettel üdvözli: / • / 1 ■ zatmun cviQ-flOA Menthetünk-e közülük? Halálra ítélt gyümölcsfák Aki 30—40 forintot Bizet egy-egy kilogramm megy- gyért, vagy cseresznyéért, az érté ke fi csak igazán, hogy milyen sokat jelent egy család számára, ha van gyümölcsösként j ük, vagy legalább néhány gyümölcsfájuk. És azt sajnálja csak igazán, ha arról értesüli, hogy valahol „felszámolnak”, kiirtanak egy gyümölcsöst. Nos, általában nagyon alapos mérlegélés és indok alapján- kerül sor ilyesmire. Például, ha a népesség gyors szaporodása új lakónegyedek építését követeli, s új területek csak szanálások által nyerhetők. A szanálás, a kisajátítás pedig áldozatokkal is járhat. Miskolcon az Avas egykori zöldövezetének nagy része, számos szép gyümölcsöskertje volt az „áldozat” sok ezer kényelmes, új otthon felépítéséhez. Napjainkban a Bodótetőn van, illetve lesz hasonló munka. Dúsan termő gyümölcsfák sokasága sorjázik a Bodóte- tőre vezető úton. A cseresznyét, a meggyet már leszüretelték az erre járó kirándulók, vagy más „felfedezőik”, akik már a „senki földjének" tekintik az elhagyott területet. Nem is rója meg ezért őkét senki, mert tulajdoniképpen vétek is volna a fákon hagyni a termést. De azért mégsem „senki földje”, ez: a tanács sajátította ki. S, hogy mikor jelennek meg itt a buldózerek? Valószínűleg csupán ősszel, vagy még később. Ha pedig ez így lesz, továbbíthatunk egy javaslatot: Mezőgazdasági szakemberektől tudtuk meg, hogy ■lombhulilás után, vagy rügy- fakadás előtt lehet fákat átültetni más helyre. Nyolc- tízéves fák például még jól megfogannak, ha legalább egy köbméteres földlabdával "ássák ki gyökerüket. „Ültess te is egy fát...” Ezt a mozgalmat de sokszor propagáltuk — zöldövezeteink gyarapítására. Nem lenne-e hasznos a termő, nagy gyümölcsfák ültetésére, illetve átültetésére is egy kis propaganda? E mozgalom célja pedig nemcsak zöldövezeteink gyarapítása lehetne, hanem talán a gyümölcsellátásunk javítása is. A Bodóte- tő környékén most a sok száz „halálra ítélt” gyümölcsfán még zöldek a szilvák, a körték, az almák, a barackok. Hamarosan azonban már majd érett gyümölcsöktől roskadoznak az ágak. Sajnos az alkalmi szünetelők eddig elég kíméletlenül bántak velük. Láttunk baltával kettéhasított meggyfákat, vandál-módon letört cser eszn y eágalk át. Láttunk azonban egy körtefánál arra is példát, hogy az ember miként menthet meg értéket: immár berozsdásodott dróttal rögzített valaki helyére egy Olyan termőágat, amit tálán viihar tépett le . .. Hát ilyen emberi segítőkészség lenne örvendetes egész gyümölcsösök m egm ént és ér e is. Hogy a „halálra ítélt” fáik közül legalább néhány termést hozzon jövőre és továbbra is. Nemcsak Miskolcon. Rutlkay Anna — Oda most már ne menjen, mert bezárták — mondja egy tclkibányai lakos, mikor érdeklődöm, hogy lehet-e az Ezüstfenyő turistaházban ebédelni. — Pontosabban, az már nem is a turistáké, megvette a martfűi Tisza Cipőgyár. Tehát még egy turist.iiiáz-ügy. „Bánkút II”?. Azért csak fölkaptatok a szépséges környezetben lévő házhoz, visz a kíváncsiság, meg mit tagadjam, egy kicsit a fölháboro- dás is. Hát ebben a megyében (országban?) már egyetlenegy, turistának való, olcsó szálláshely sem lesz? Amikor mindenki szorgalmazza az egészéges életmódot, a természetjárást, a turizmust, akkor belép a gazdaságossági, nyereségesség! szemlélet, ami kettő — úgy tűnik — már teljességgel összeegyeztethetetlen... Alföldieké az Ezüstfenyő Bárki betérhet ide továbbra is... Nagy a csönd, a ház körül téglahalmok, az ablakok függöny nélkül ásí- toznak, az erkélyek fakorlátja imitt-amott megbontva,. Bent az épületben három férfi az asztal körül. Készségesen válaszolnak, csak azt kérik, hogy nevüket ne írjam le, mert nem érzik hivatottnak magukat arra, hogy ők nyilatkozzanak. A Tisza Cipőgyár műszaki szakemberei, akik a rövidesen megkezdődő felújítási munkálatokat készítik elő. — Tudja, nálunk a cipőgyárban szalagrendszerben dolgoznak az emberek, ami mondanom sem kell, milyen kimerítő — mondja egyikük. — Elég sok az asztmás megbetegedés, így jött az ötlet, hogy valahol a hegyekben veszünk egy üdülőnek való épületet. — Nemes és jó ötlet. De mi lesz az erre járó turistákkal? — Ha befejezzük a felújítást, ők továbbra is jöhetnek. Szállás is, étel is lesz nekik. Az alföldi embereknek elmondom a bánkúti turistaházzal kapcsolatos anomáliákat, s azt az aggodalmat. ami az emberekben él, hogy tudniillik félő: ha egy vállalat kezelésébe kerül egy ilyen épület, onnan kiszorulnak a turisták. Hiszen az már egy cég tulajdona, azt csinálnak ott, amit akarnak ... — Nézze! Az biztos, hogy' visszavárjuk azokat az embereket, akik idejártak. Bárki betérhet ide ... — Mikorra tervezik a felújítás befejezését? — Jövő év végére. Ez persze sok mindentől függ. Úgy szeretnénk, ha a helyiek, a megye is segítene ebben. Sípályát, teniszpályát alakítunk ki, főképp ehhez kellene a segítség. Mondják: nézzem már meg a tervrajzokat is. Győződjek meg arról én is, hogyan néz majd ki az épület, ha elkészül. Tényleg szép lesz. Szebb, mint most. Csak már ez nem a „miénk" lesz ... — mondom magamban makacsul. A telkibányai tanácson Kuti Endre vb-titkártól kérdezem: — Mit szólnak ahhoz, hogy az Ezüstfenyőt eladták. — Egyetértünk ezzel. Sőt, támogatjuk. Ha csak azt nézzük, hogy körülbelül húsz embert alkalmaznak majd, máris jól járunk. Tudja, egy ilyen kis faluban a foglalkoztatás nem kis gondot jelent. Ugyanakkor a turistarészleget továbbra is a „külső” turistáknak szánják. A sípályát is rendbe akarják hozni, bővíteni szeretnék. Ezt az elképzelést az encsi pártbizottság és a KISZ-bizottság is támogat- ja. — Amióta eladták a turistaházat, nem, érdeklődtek idegenek szállás után? — Dehogynem. Többen is. — És mit mondtak nekik? — Hát... Háznál is meg lehet szállni, azokat ajánlottuk nekik. — Hány háznál? — Négynél. — Étkezési lehetőség? — Az nincs. Legfeljebb az úttörőtáborban, előre bejelentve és igényelve az ebédet. — Milyen volt az Ezüstfenyő kihasználtsága? — Kezdetben jó volt, aztán csökkent. Most legutóbb ismét emelkedett. Az egész ügy áttekintéséhez, a tisztánlátáshoz tudni kell, hogy a ház gazdája a már megszűnt Borsodi Vendéglátó Vállalat volt. A legutóbbi kezelője, a Bükkvidéki Vendéglátó Vállalat örökölte az Ezüstfenyőt. Úgy, ahogy volt. — Tavaly január elsején, a két vállalat egyesülésekor került a tulajdonunkba ez az egység — mondja Kereszti József, a vállalat igazgatója. — Üzemelési eredményeinek ismeretében nem lehetett tovább fenntartanunk. Papírokat vesz elő, melyeken számok, kimutatások láthatók. Segít eligazodni közöttük. — Kél évvel ezelőtt — még a régi tulajdonos — 1 millió 357 ezer forintot költött az Ezüstfenyőre. Megjegyzem, ez nem nagyon látszott meg rajta ... Amikor ugyanis a mi kezelésünkbe került, a ház egy elhanyagolt, „lelakott” állapotot mutatott. Főleg a turistarészleg. A tetők áteresztették az esővizet, a salétromos falak miatt leperegtek a csempék és így tovább. Tavaly mi, 811 ezer forintot fordítottunk az épületre. — Veszteséges volt? — Igen. Két évvel ezelőtt 1 millió 700 ezer forinttal zártunk, mármint ráfizetéssel, míg 1986-ban 768 ezer forint volt a ráfizetés. Mintha csak egy szalmaszálba kapaszkodnék a következő kérdéssel, a megmentés érdekében, bár ha már úgyis eladták, itt nincs mit tenni... — Mivel egymillió forintot „lefaragtak”, nem lett volna elképzelhető, hogy tovább csökkenthető a veszteség?... — Biztos, hogy nem. Egyébként nézze, nekem az a véleményem, hogy ilyen felállásban, vagyis nyereség- és eredménycentrikus rendszerben csak ráfizetéses lehet egy turistaház. Ha esetleg szabadáras kategóriába lenne sorolva, akkor rentábilissá lehetne tenni. Ám akkor meg elveszne az olcsósága és nem turistaház- nak neveznénk, nem a kispénzű emberek szállnának, étkeznének ott... — Még szerződéses formában sem? — Sajnos nem. Azt is megpróbáltuk, de megbukott. így legutóbb gebines formában üzemelt. — Aaz adásvételi szerződés tartalmazza-e, hogy a cipőgyár fogadja, hogy is mondjam, köteles-e fogadni a „külső” turistákat? — Igen, tartalmazza. Egyébként ők ez elől nem is akartak elzárkózni. Hiszen egy kis bevétel nekik is kell... — Végezetül még egy kérdés: mennyiért kelt el az Ezüstfenyő? — Elég olcsón, 3 millióért. Még elmondanám, hogy ez az egész üzlet nem a „sötétben” köttetett meg, mert szándékunkról tudott a megyei tanács vb kereskedelmi osztálya is, és a helyi tanáccsal is egyeztettünk. Bármennyire is sajnáljuk, nem tehettünk mást. Hiszen a számok jól mutatják, hogy ez egy ilyen cégnek, mint mi is vagyunk, nem kifizetődő. Például tavaly 25,9 százalékos volt a kihasználtság az Ezüstfenyőben, s nekünk tetszik, nem tetszik, a gazdaságosságra kell törekedni... Érthető. Csak eggyel megint kevesebb a turistaházak száma. Egyáltalán: van még „igazi” turistaház valahol ebben a megyében ? ... Mészáros István
