Észak-Magyarország, 1987. július (43. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-06 / 157. szám

1987. július 6., hétfő ÉSZAK-MAGYARORSZAG 3 HZ fettK-mfllfffflllMii ________________ é s a miskolci rádió MEZŐKÖVESDEN MATYÓ RÓZSA A nevüket mindig elírják Szövetkezőt a Hernád mentén Amikor a derék matyó asszony meglátta a ven­dégház ajtaján belépő aprócska sziámi királyi párt, majdnem a fejedelmi vendé­gek nyakába ej­tette az ilyenkor kijáró óriási la­kodalmas fonott Italácsot. A korabeli szemtanú szerint meghökkenve dadog­ta el az üdvözlő szavakat, de a falu­beliek előtt restellkednie nem kellett. A hivatalos fogadóbizottságot leszá­mítva, a kövesdiek apraja-nagyja a ki­rály ezüstözött, nyitott kocsiját csodálta. Alighanem ez volt az első Rolls-Royce a Matyóföld fővárosában. De nem az első király! A harmin­cas évek másik jeles vendége az ex- király Edward volt, aki Simpsonné kedvéért odahagyta a trónt. A divat­példakép uralkodó fejedelmi módon viszonozta a matyók vendégszeretetét. Szálláshelyén, a Mezőkövesddel szom­szédos Borsodivánkán megpezsgőztette a bokrétás vendéglátókat, és skót du­dáján népdalokat játszott a nagyérde­mű közönség legnagyobb meglepetésé­re. Pecsét Mátyástól A történetírók huzatos tájnak neve­zik Alsó-'Borsodot. Ez a történelmi át­járó „vesztett csaták és csúfos futá­sok” vidéke volt, sokan megfordultak itt, s Mezőkövesd már a honfoglalás előtt is lakott volt. Ez a hányattatott sorsú település (a „magyar falvak királynőjé”-nek titulálták, de lakói városnak tisztelték akkor is, amikor nem volt az) 1464-ben Mátyástól pe­csétet, városi rangot és „segíteni akar­ván a város ínségén”, adómentességet kapott. A később megerősített kiváltság- levél szerint semmiféle királyi ispán, vagy tiszt a mezőkövesdiek körében nem időzhet, s tőlük élelmiszert ki nem csikarhat, s csupán 200 arany forintot tartoznak fizetni évente pün­kösd ünnepe körül a diósgyőri vár­nagynak, aki őket minden szabadal­mukban és kiváltságukban megőrizni tartozik... A matyókat (Mezőkövesd, Tárd és Szentistván lakóit) három dolog jelle­mezte : szegények voltak, szerették a szépet, a büszkének tartották őket. Egy ötven évvel ezelőtti monográfia szerint „Ügy a nő, mint a férfi egész megjelenése megnyerő, van bennük va­lami kis rátartiság, ami az idősebbek­nél méltóságteljességgé alakul át”. A kövesdiek mindig is híján voltak a víznek és a fának. A bükkzsérci és a noszvaji erdő irtása miatt örökkön pereskedtek. Aztán az 1596-os, mező­keresztesi csata (harmincezer halott maradt a borsodi Mohácsnak nevezett harc színhelyén) szabad folyást enge­dett a török pusztításnak. Csaknem elnéptelenedett a település, csakúgy, mint a 32 évvel későbbi pestisjárvány után, amikor a község csak 114 lelket számlált. A 18. században, hogy „maga­magát bírja a város”, az egri kápta­lannak 5539 forintot fizietett évenként, s így „saját magát vette bérbe”. A múlt század végén, 1884-ben nagyköz­séggé fokozódott le a szegénységében is büszke város. Pedig már akkor is csaknem tízezernél többen lakták. A táj nem tudta eltartani a matyókat. Évente négy-ötezren jártak el dolgoz­ni. Egy 1917-ből való summás-szerző- dés szerint, amely „egyrészről Ilko- vics-testvérek földbirtokos sátoralja­újhelyi lakos mint munkaadó, más­részről Borsod megye Mezőkövesd és vidékei lakosok között” jött létre, min­den egész férfi munkásnak hat hónap­ra járt 720 korona, havonta 60 kiló tiszta és rozsbúza, 5 liter babfőzelék, 8 kiló szalonna, 5 kiló marha-, vagy 6 kiló juhhús, 2 liter ecet, 2 kiló só, 16 kiló krumpli... A munka mindig és mindenkor napfelkelte előtt fél órá­val kezdődik, naplemente után fél órával végződik... Az engedelmesség megtagadása, vissza való feleselés, vagy a munkának helytelen végzése ÉS FOGASKERÉK miatt a munkából azonnal elbocsájt- ható, úgy nemkülönben az is, aki tár­sait bújtogatja, vagy a munkába ál­lásról lebeszélni igyekszik. A szegénység és a földínség akkora volt, hogy 1945 áprilisában Borsod alispánja azt a „tiszteletteljes előter­jesztést” juttatta el Debrecenbe, a föld­művelésügyi miniszterhez, hogy — mi­vel 9000 embernek nem jutott föld a szűkhatárú Kövesden — háromezer családot telepítsen át, hogy „szokásai­kat továbbra is megtarthassák.” Ma Mezőkövesdnek majd’ 20 000 la­kója van. A 12 ezer aktív keresőből csak ezer él a mezőgazdaságból. A foglal­koztatottak kétharmadát az ipar tart­ja el. Okkal került az 1973-ban ismét városi rangra emelt település új címe­rébe a matyó rózsa és a búzakalászt tartó kar mellé a fogaskerék. Szép és szegény A híres, szép, szegény Mezőkövesd várossá alakulásának tiszteletére rendezett tudományos ülésre külön er­re az alkalomra íródott egy költe­mény. A szerző, Kiss Gyula olvasta fel: „Á régi képzelet-szült vonal / Mis­kolc Eger között feszülve / most há­romszöggé társul / rápillantva kócos Kövesdre”. Pataki István, a város volt tanácsel­nöke, iskolaigazgató, a Borsodi Szemle egyik számában tanulmányt írt „Urba­nizáció és életmódváltozás Mezőköves­den” címmel. Ebben olvasható: Szoci­ológiai értelemben a város nem mindig esik egybe a jogilag szervezett várossal, mégis utalnom kell Mezőkövesd funk­ciójának bővülésére, mert ebben az esetben éppen az urbanizáció követ­kezményeként emelkedhetett városi rangra... Az iparosodás mellett foko­zatosan valósultak meg azok a kom­munális, kulturális és egészségügyi be­ruházások, amelyek szociológiai és jo­gi értelmezés szerint egyaránt felté­teleit jelentik a városi településformá­nak ... Az urbanizáció minőségi fej­lődése az iskolázottsági, szakképesíté­si mutatókban tükröződik leginkább ... Érettségi bizonyítványt szerzett 1949- ben 42, 1970-ben 1109, 1975-ben 1814 fő. Felsőfokú tanintézetben oklevelet szerzett 1949-ben 3 kövesdi, de 1970- betn már 304, 1975-ben 516. A félezer évvel ezelőtti krónikák még érdemes­nek tartották feljegyezni bizonyos Me­zőkövesdi Ambrus nevét, aki a krak­kói egyetemet látogatta. Ragyogóláz A várossá nyilvánítás nevezetes ün­nepén a matyó patrióták kéretlenül is érveket kerestek a legalizált rang in­doklására. Sárközi Zoltán azt mondta: „Mezőkövesd matyó mivoltával adott legtöbbet az országnak ...” Egy prospektus mítoszromboló meg­állapítást tesz: „A színpompás matyó hímzést sokáig ősi magyar megnyilvá­nulásnak tartották, története azonban korántsem vezethető vissza több száz évre”. A szakember ezt így fogalmaz­ta meg: „ ... egy nagy szegénységben élő nép, alig száz év alatt, népvisele­tet fejlesztett ki a maga számára. A matyó hímző asszonyok gazdag forma- és színérzéke azt a szépet, gyönyörűt és színest fejezte ki, ami hiányzott az életükből.” Először a lepedővégeket, aztán a surcokat (kötényeket), majd a férfiak lobogó ujjú ingét díszítették hímzés­sel. Az ország először a millenniumi kiállításon ismerkedett meg a matyó viselettel. Aztán, az 1910-es Operabá­lon Tarnay Gyula borsodi alispán, Izabella főhercegasszony kívánságára színpompás ruhákat szállított néhány módízó előkelőségnek. A siker minden várakozást fölülmúlt, a kereskedők kapva kaptak az alkalmon. Jöttek az újságírók, sznobok, külföldiek. A sze­gény, de büszke Mezőkövesd hírét megismerte a világ. Megindult a piaci termelés, s még Amerikába is szál­lítottak ... A lovak közé dobott gyep­lő elszabadította a falut, s a rátarti szegénység cifra nyomorúsággá lett. Selyem helyett műselyemre, vászon helyett fekete klottra varrtak a matyó nők, s a ' kézi hímzést kezdte kiszorítani a cseh eredetű, drága flit­ter, arany és ezüst dísz, a ragyogó. A matyók hamisítottak és öltözködtek. Az elszabadult indulatokról így vall a korabeli krónikás: „A szegény éppúgy vetélkedett, mint a gazdag .. .'Az anya, hogy a lánya vagy a fia alábbvaló ne legyen, képes volt otthonról ellopni mindent, s azt titokban adta el. Volt olyan, hogy a nagygazdánál a hombár kiürült, úgy, hogy a gazda tudott vol­na róla. Az anya eloldalította, mert kellett a drágacsillagos, meg az aranyrojt, meg kellették a smukkok, meg az a sok drágaság a szoknyára.... Oszt az, amire költöttük, az nem ruha volt, hanem csak cifraság, amit rárak­tunk a ruhára ...” Följegyezték, hogy a harmincas évek táján egy 1451 pengő gazdasági felsze­reléssel bíró kövesdi gazda felesége 2439 pengő árú ruhatárral rendelke­zett. Mégpedig: 23 darab hímzett se­lyem matyó szoknya (höndörgő), 20 darab női blúz (litya), 5 vattázott blúz, 18 rojtos és fejre való kendő, 1 csa- varintós kendő, 5 hímzett selyemkö­tény, 2 hímzett matyó kuzsu (hímzett bőrbekecs), három pár csizma és leg­alább ötven pengő értékű fehérnemű... A matyók szépen jártak, de szegények voltak. A népszerűség, s a magama- guk teremtette őrült divat elszegényí­tette őket. A summás apa két lányára egész nyári keresetét rákölthette. A húszas években egy módosabb lány ke­lengyéje a következőkből állt: 18 pár­na (9 fehér vászon, 9 selyem huzatú), 3 dunna (1 kék selyem, 1 tüdőszín se­lyem, 1 fehér vászon huzatú), 3 de­rékalj, 5 cifralepedő, 3 ágytakaró, 30 ing, 27 testálló, 14 fejrevaló selyem­kendő, 12 nyakbavaló kendő, 18 szok­nya, 9 kötő, 7 sure, 4 fehér gyolcs al­sószoknya, 1 fodros szoknya, 15 darab szakajtó kendő és 1 sütőruha... (Pelen­ka nem volt a hozományban. Azt a piacon vett gatyából csinálták!) Ám egy 1939-ben kelt monográfia szerint: „A túl­hajtott cifrálko- dás az évek hosz- szú során át fej­lődött és fajzott el oly mértékig, ami szinte már a gazdasági tönkre­tétel veszélyével fenyegetett. Ez volt az úgynevezett ragyogóláz. Ennek egy lelkes jézus­társasági atya, páter Jámbor László vetett véget szinte savonarolai ihletett- ségű templomi szónoklatával és világi propagandájával. Páter Jámbornak a túlhajtott cifrálkodás ellen indított hadjárata teljes sikerrel járt: a ma­tyók elvetették a művészietlen, stílus­rontó sallangokat, a ragyogókat, és máglyán égették el azokat.” A kukori- caszár-máglya 1925. február 25-én lo­bogott fel a nagytemplom előtti téren. Elégtek a cifraságok, s a fűzből (ame­lyet az elsőként Népművészet Mestere címmel kitüntetett, még „humva, ál­mában is virágokat látó” Kis Jankó Bori is szított) új motívumok, világos vonalak és tiszta színek születtek. Brackó István Azzal kezdi a főkönyvelő, Krupár Endre, hogy vi­gyázzak, ne írjam őket „Her- nádnémeti”-nek — mint sokan teszik —, nevük pon­tosan : forrói Hernádmenti Építőipari Szövetkezet. Majd adomázva meséli, hogy még a cégtáblájukat is elrontotta a címfestő. Kicsit szerencsét­len a névválasztás, de való­ban a folyó mellett dolgoz­nak. Az idő lassan újabb névváltásra készteti őket: az építőipar munkájuknak ke­vesebb mint felét teszi ki. * Tíz éve még döntően az­zal foglalkoztak, hogy isko­lákat, középületeket hozzanak tető alá. Aztán jött az ismert beruházási visszaesés. Nem­csak a megrendeléseik csök­kentek, hanem megnőtt a konkurencia is. Az egyes építő cégek alaposan egy­más alá ígértek árban — fő­ként az utóbbi négy évben —, így aztán nagyon meg kellett gondolni, melyik üz­letre teszik rá a kezüket. Mert ha építenek, legalább olyan legyen a vállalkozás, hogy nyerjenek rajta — vall­ják a szövetkezetben. Ezért mostanában a környéken tantermek, tornatermek ki­alakításával keresik a ke­nyerüket — mind keveseb­ben — a náluk dolgozó épí­tők. Nem lehet azt mondani a szövetkezetre, hogy az idők szele elkerülte őket. Amikor érezték az építési kereslet lanyhulását, azonnal mellék- tevékenység után néztek. Kapóra jött, hogy a községen vezet át a 3-as fő közlekedé­si út. Autósok-a megmond­hatói, milyen jöl jön, ha akad a közelben egy jól fel­szerelt műhely. Erre építet­ték a szövetkezetnél azt az elképzelést, hogy autószervizt létesítenek. A műhely el is készült. Szép lett, tágas, fűt­hető csarnokai jólfelszereltek. Kapacitása már az indulás­kor — 1976-ban — elérte az évi 60 000 órát. A kuncsaftok­kal nem is volt baj. Jöttek az országúton lerobbantak, a közelben lakók, csak éppen a szerelők maradtak el... Ügy tervezték, hogy har­minc szakembert, foglalkoz­tatnak a javítóban, de most csak húsz dolgozik. Sokan a jobbak közül maszekok let­tek, befutottak. Próbálkoztak saját szakemberek nevelésé­vel. Ez sem jött össze, mert mint kiderült, a fiatalok még kisebb pénzért is szívesen mennek Miskolcra. Hogy miért? Az élményért, amit a nagyváros nyújt. * A szerviz természetesen így is működik, hoz is egy kis nyereséget, de még nem az igazi. Mert a munkaerő­vándorlás krónikájához az is hozzátartozik: tavaly hét fia­talt vittek be katonának tő­lünk. Ha szabadulnak, nyil­ván a mostani egy műszak­nál tovább tart a munka, jobban kihasználják a drága gépeket. Az is reményt ad a jövedelem növelésére, hogy a megyei tanács vb ipari osztálya nemrég engedélyez­te, számítsanak száz forin­tot egy munkaóráért. Másik kiegészítő tevékeny­ségükkel is az autósokra számítottak. Évente 40 millió forint értékben forgalmazó benzinkútjuk biztos üzlet. Akad olyan szolgáltatás — a teherszállítás —, amivel szintén a lakosság kegyeit keresik. Szállítottak árut vál­lalatoknak is, de a verseny­ben itt lemaradtak. — Pedig sok cégnél, ma­szeknál olcsóbbak vagyunk — mondja a főkönyvelő —, nem is értem, miért nem tőlünk rendelnek. Gyanítom, hogy összefonódások vannak a dologban, de bizonyítani nem tudom... Hogy a helyzet így ala­kult, inkább eladtak négy teherautót. Ha már hasznot nem hoznak, legalább ne fi­zessék utánuk az évi más­fél millió forint adót — ha­tározott a vezetőség. * A fellendülő üzlet — most úgy tűnik — a habszivacs­feldolgozás. Harmadik éve, hogy csinálják, de úgy ér­zik, vannak még benne tar­talékok. Történt pedig, hogy a szom­szédos fiatal város, Encs Bubiv-bútorgyára arra kény­szerült, hagyjon fel a hatal­mas habszivacstömbök bú­toridommá szabásával. A nagy gyár vezetői jónak lát­ták, hogy a közeli Forrón gazdálkodó szövetkezet ve­gye át a munkát. Szó szót követett. A nemes célra az OKISZ és a KISZÖV adott a kölcsönös fejlesztési alap­ból három és fél millió fo­rintot, a Hernádmenti ezt megtoldotta másféllel, és alig egy fél év múlva bein­dult a gyártás az átalakított üzemben. Munkát adtak ve­le 35 nőnek és némi nyere­séget szereztek a szövetke­zetnek. A történet itt, akár véget is érhetne, ha nem len­ne Forrónak egy nagy gond­ja. De van, tudniillik, sok fia­tal nem talál a közelben, vagy helyben munkát. Ka­póra jönne tehát nemcsak a Hernádmentinek, hanem a községnek is a feldolgozás bővítése. Meg is pályáztak egy összeget a megyei ta­nácsnál abból a keretből, ami az elmaradott térségek fejlesztését szolgálja. Egye­lőre csak ígéretet kaptak. „Jövőre vb elé kerül az ügyük” — mondta dr. Kap-/ ros Tiborné, a megyei ta­nács vb ipari osztályának vezetője. S hogy mire is fordítanák a pénzt? A most bölcsőde­ként működő épületben egy műanyaghulladék-feldolgo­zót alakítanának ki. Pers­pektívája van az ügynek — győz meg Szabóné Schmu- czer Edit, az encsi bútorgyár főkönyvelője. A kooperációs kapcsolat ugyanis jó a gyár és a szövetkezet között. Már nemcsak habszivaccsal dol­goznak a forróiak. hanem két bútortípushoz favázat is készítenek. — Partnerünknek is kö­szönhető, hogy tőkés expor­tunk majdnem tízmillió fo­rinttal nőtt az utóbbi idő­ben. Szeretünk velük dol­goztatni. Ha nem lenne oly­kor alapanyaghiány a beho­zatali nehézségek miatt, ak­kor minden zökkenőmente­sen menne. De hát arról, hogy nincs habszivacs, nem a HÉSZI-nél tehetnek — mondja az encsiek főköny­velőnője. M. Szabó Zsuzsa

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents