Észak-Magyarország, 1987. július (43. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-25 / 174. szám

1987. július 25., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3

Gondolatok a szerkezetváltásról

i

írta: Dudla József, a megyei pártbizottság első titkára

A Tiszai Vegyi Kombinát az új termelőkapacitások létrehozásakor mindig törekedett arra, hogy a lehető legkorszerűbb, a leghatékonyabb technológiák birtokába jusson, így történt a képünkön látható lineáris polietiléngyár esetében js> amely egy rendkívül modern, a holnap technológiáját megtestesítő gyára a hazai vegyipari ágazatnak.

Manapság bárhol és bármiről is kezdenek beszélgetni az emberek, egykettőre a gazdaság kérdései hevítik a szenvedélyeket. Tájékozottsága, tapasztalatai, vérmérséklete szerint ki-ki több-kevesebb magabiztossággal, vagy éppen ingerülten, tanácstalanul, fásultan nyilvánít véleményt a gazdaság állapotáról, az okokról és a jövő esélyeiről.

Akad bőven leegyszerűsítés, elferdítés, néhol san- daság is, s van higgadt, józan, tárgyilagos vélekedés. E gondolati és érzelmi sokszínűségben segít rendet teremteni, egységes akaratot, cselekvést formálni a Központi Bizottság gazdasági-társadalmi kibontakozási programja. Ez a program két fő követelményével, a szerkezet- váltással és a társadalmigazdasági reformfolyamat kibontakoztatásával nagyon komoly erőfeszítéseket és helyenként áldozatokat kíván, de cserébe valódi kibontakozást körvonalaz és ígér. Segít megszabadulni korábbi elgondolásaink, gyakorlatunk idejétmúlt vonásaitól, amelyekkel önnön anyagi gyarapodásunkat fékeztük, közérzetünket rontottuk.

Nem hiszem, hogy hosz- szan kellene bizonygatni, mi az ország észak-keleti részében a szerkezetváltás kívánatos és elkerülhetetlen folyamatának most inkább a kedvezőtlen következményeit fogjuk tapasztalni. A gyakorlati végrehajtás sikere ezért nem Kismértékben lattól függ, hogy milyen válaszokat adunk azokra a kérdésekre, amelyeket a változtatás igénye tesz fel nap, mint nap, hogy milyen kiutat találunk gondjainkból.

Megyénkben az ipar fejlesztése hosszú időn keresztül nagyarányú állami részvétellel, erőteljesen extenzíven, nehézipari jelleggel, jelentős nagyüzemi koncentrációban folyt, s mintegy komplex módon testesítette meg az adott időszak gazdaságpolitikáját. Ennek a stratégiának akkor inkább az előnyeit — a dinamikus termelés- bővülést, munkahelygyarapodást, megfelelő vállalati jövedelmezőséget — élvezhettük. Hátrányai — a torz foglalkoztatási szerkezet, a lassú alkalmazkodóképesség, a szűk sávra korlátozott mozgástérből adódó sebezhetőség — a ’70-es, ’80-as évek világ- gazdaságában végbemenő, történelmi jelentőségű átrendeződés nyomán váltak egyre világosabbá.

A megújulás eltökélt szándékunk, de azt is látjuk, hogy a gazdasági szerkezet korszerűsítése nagyon kemény feladat számunkra. A műszaki-technikai haladás szédületes tempóját társadalmi szempontból ma még sehol sem tudják tökéletesen kezelni. Szerte a világban válság- jelenségek kísérik, elsősorban a munkanélküliség és a gazdasági teljesítőképesség erőteljes területi differenciálódása. A fejlett tőkés országokban pl. alig több, mint 10 év alatt megháromszorozódott a munkanélküliek száma, jól elkülöníthetők a fejlődő és a stagnáló vagy leromló gazdasági körzetek.

A kibontakozás programjával más, társadalmilag igazságosabb, de gazdaságilag hatékony kiútat keresünk. Okulnunk kellett azonban saját tévedéseinkből is. Mi eddig a tennivalókat a nagyobb mérvű társadalmi-politikai feszültségek elkerülése felől közelítettük, de ezzel csak tiszavirág életű nyugalmat nyertünk, viszont sok mindent elszalasztottunk. A védelem a gazdaságban csak látszólag bizonyult humánusnak és célravezetőnek. Megóvta ugyan a vállalatokat, az embereket a pillanatnyi megrázkódtatástól, de nem kényszerí- tett megfelelően az alkalmazkodásra, és nem támasztott folyamatosan kemény követelményeket. Ezzel elszívta az önállóságból, a felelős döntésekből, a kemény munkával elért sikerekből táplálkozó életerőt. Elbizonytalanított, gyanakvóvá, és szinte állandóan elégedetlenné tett sokakat, amit a gazdaság- irányítás — nemegyszer éppen az ismert alapállásból fakadó következetlenségeivel még táplált is.

Nagy tanulság, hogy kikerülhetetlen a kényszer, a húsbavágó érdekeltség érvényesülése, és noha bennünket most érzékenyebben érint, mint másokat, nem félünk tőle. Azt tapasztaltuk ugyanis, hogy az ésszerű és elviselhető konfliktusok hatására mindig és mindenütt született valami új, eredeti elgondolás, a termékszerkezet vagy éppen a gazdálkodási forma korszerűsítésére, s ma már ezek jelentik az esélyünket a talponmara- dásra. Akadnak ugyan olyanok, akik minden baj okát a hazai kohászatban, bányászatban látják, akik számára a megoldás is egyszerű: megszüntetni,

bezárni ezeket az üzemeket. iMár volt, és még lesz ilyen lépésünk is! Mégis, nekem az a meggyőződésem, hogy a szerkezetváltás nem állítja végletsae- rűen szembe az „új” és a „régi” ágazatokat. Minden fejlett ország gazdaságában megtalálhatók a szerkezeti anyagok gyártási kultúrái éppúgy, mint a feldolgozóipariak, legfeljebb a természet- és gazdaságföldrajzi adottságaiktól függően nem azonos arányokban és termelési szerkezetben.

Ezért túlzás a szerkezet- váltás végrehajtását úgy értelmezni, hogy az automatikusan halálra ítéli a vállalatot, ha az nem a „húzónak”, „perspektivikusnak” minősített ágazathoz tartozik. A jól végrehajtott szerkezetváltás minden gazdálkodónak megadja a túlélés, sőt, a fejlődés esélyét, ha képes alkalmazkodni az újrarendeződő strukturális viszonyokhoz, műszaki és gazdasági értékekhez. Mi ma úgy látjuk, hogy képesek leszünk erre. A kohászatban például egy mennyiségében nem növekvő, de minőségében lényegesen jobb termeléssel, kevesebb foglalkoztatottal, új szervezeti érdekeltségi viszonyokkal. 'Noha igaz, programnak kevés, hogy „a kohászatra szükség van”. Létérdekünk a megyei ipar szerkezetének kiegyensúlyozottabbá tétele, mert gyarapodni, fejlődni csak sokszínűbb, biztosabb gazdasági alapon lehet. Gazdaságpolitikai munkánk egyik fő törekvése, ösztönözni a gondolkodást és koordinálni a cselekvést, hogy elérjük a korszerű gépipari — robot- technikai, elektronikai — a vegyipari, könnyűipari

tevékenységek nagyobb arányú jelenlétét a térségben.

Egyelőre, sajnos, ezen a területen a meglévővel is van gondunk. Többször és élesen kerültünk szembe korábbi hibás, vagy egyszerűen túlhaladott — és gyakorta nem vállalati hatáskörben meghozott — gazdasági döntések következményeivel. Már most előfordul, hogy a szocialista export ösztönzésének változása, a tőkés import visszafogása, egyik-másik vállalat mai formájában való működőképességét veszélyezteti. Akiket ez érint, azok minden létező fórumon teljesen érthető vehemenciával fejtik ki véleményüket erről az állapotról, és címezik a kormánynak a fennmaradásukhoz szükséges tennivalókat. A tét azonban most nem egyes vállalatok.^ hanem az ország életképessége, s a kormánynak az az elsődleges dolga, hogy az ország bajait orvosolja. Voltak, vannak és lesznek olyan ügyek, amelyekben e kettő közvetlenül összefonódik, s jó megoldás is csak mindkét érdek megfelelő mérlegelésével és figyelembevételével lehetséges. Mégis, a rendező elv ezekben az esetekben is csak az lehet, mi a jó az országnak, mert helyes vállalati döntések csak az ország, a világ dolgainak összefüggéseibe ágyazva hozhatók. Bármennyire is jól jönne mostanában, nem érdekünk a pillanatnyi siker, ha az a problémák elodázásából, átmeneti csillapításából származik, mert később politikai hitelünk lehet az ára.

A gazdaságirányítást azért bíráljuk, mert úgy érezzük, ma még eléggé egyedül vagyunk a nehézségeinkkel. Egyszerűbb

ugyanis megállapítani, hogy mit nem szabad termelnünk, és ez már viszonylag tisztázott is. Elkelne persze több támogatás a megszüntetés, leállítás fájdalmainak értelmes csillapításához szükséges intézkedések kitalálásában, forrásaink felkutatásában, az olyan döntések meghozatalában is, mint amilyen legutóbb az Ózdi Kohászati Üzemekre vonatkozó korengedményes nyugdíjazás volt. iDe ennél is fontosabb lenne több konkrét segítség, valódi ösztönzés ahhoz, hogy megragadhassuk azokat a tevékenységeket, amikbe újként érdemes belefogni.

Félreértés ne essék, nem kell ezt nekünk tételesen megmondani. Ismerjük az iparfejlesztés kívánatos irányait, vannak ehhez igazodó elgondolásaink, bár javaslatot, ajánlást szívesen elfogadunk bárkitől. Megszervezni sem kell helyettünk, mert erre is gondolván, olyan szervezeteket hoztunk, hozunk létre, amelyek okosan gazdálkodva infrastrukturális lehetőségeinkkel, munkaerő-forrásainkkal, a kapcsolatépítéstől az üzemtelepítésén ét a szükséges munkaerő átképzéséig menedzselik ezt a folyamatot. Hiányoznak viszont a megfelelő központi preferenciák, amelyek vonzóvá tehetnék az ilyen egyoldalúan iparosodott, de jelentős ipari hagyományokkal rendelkező régiót a vállalkozók számára. Ma a magyar gazdaságban túl sok preferált cél, tennivaló van. Azt is külön díjazzuk, ami az ésszerűen működő gazdaságban a gazdálkodó szervezetek saját, jól felfogott érdeke, s így nem maradt eszközünk arra, ami nem következik ilyen természetesen a gazdálkodás logikájából, ami bonyolultabb, munka- és szervezésigényesebb, viszont társadalmilag különlegesen fontos.

Niem állítom természetesen, hogy nálunk, Borsod- Abaúj-Zemplén megyében a szerkezetváltás kihívására adandó méltó válaszhoz minden együtt van. Ha ma megkérdeznék, hogy milyen is a térség és az ország gondjait orvosló, a lehetőségeinket legjobban hasznosító termékszerkezet, nemigen tudnánk részletes, pontos választ adni. A mi felfogásunk szerint — a fejlődés fő irányain és követelményein belül — ezt majd eldönti az élet, a kereslet, a piac.

Anyagiakban sem bővelkedünk, de ennél súlyosabb teher, hogy a reform- folyamat megtorpanása, az áltaila kínált új lehetőségek, megoldások késleltetése hátráltatta a szükséges gazdasági magatartás kialakulását, tartósította azokat a társadalmi-gazdasági tradíciókat, amelyek nemegyszer kemény korlátokat állítanak a szükséges változások elé. Pedig nyilvánvaló, hogy a szerkezet- váltás, a termékszerkezet- korszerűsítés nemcsak egyszeri nagy nekirugaszkodás lesz, az egy fejlődő gazdaság állandó kísérője. Ehhez viszont új hajtóerők kellenek a gondolkodásban, a gazdaságról alkotott felfogásban is.

Például ösztönző nyugtalanság, állandó elégedetlenség önmagunkkal: vajon ami ma elismert, keresett és jó termék, elég lesz-e megélhetéshez holnap is? Annak elfogadása, hogy a termékszerkezet korszerűsítésében az új létrehozása és az elavult felszámolása ugyanannak a programnak a két oldala, ezt csak együtt lehet és ésszerű csinálni.

Jó lenne, ha ismereteinkben, munkafogásainkban éppúgy a legújabbra törekednénk, mint otthon, ha ruháról, berendezésről, műszaki cikkekről van szó, s most már elkerülhetetlen, hogy azé legyen a nagyobb szelet kenyér, aki több ésszel, intelligenciával, kreativitással végzi a munkáját, legyen az fizikai vagy szellemi dolgozó.

Nem szabad idegenkednünk azoktól a gazdálkodási formáktól sem, amelyekkel leküzdhetők a szervezeti-érdekeltségi gátak, és szabadabbá tehető a tőke, a munkaerő, a vállalkozókedv. A kisüzemi formákban nemcsak azt kellene keresnünk; hol kényszerít módosítani a szocialista elosztásról korábban kialakított felfogásunkat, hanem azt is, hol segítenek enyhíteni a termelés, a szolgáltatás gondjait. A változásban — még ha az a legkegyetlenebbet, a munkahely megváltozatását jelenti is — ne csak gyötrelmet, kínt lássunk és láttassunk — mint ma —, hanem az új lehetőségét, új esélyt az anyagiakban, szellemiekben való gazdagodására. Valószínű ugyanis, hogy az esetek nagyobb részében ez történik, hiszen mi más mozgatta volna, és mozgatná ma is azt a hatalmas tömeget, amely önként választotta ezt a utat?

Az emberek normái, beidegződései azonban nem változnak meg csupán agitáció hatására, abban a valóságos társadalmi-gazdasági környezetnek van meghatározó szerepe. A politikai munka a szükséges döntések kezdeményezésében, megértetésében és a végrehajtásban tud segíteni. A Központi Bizottság kibontakozási programja kifejezi azt a szándékot, hogy a gazdasági viszonyok formálása egyértelműbb, bátrabb és következetesebb kell hogy legyen.

A helyi politikai munkára — végezzék azt a párt-, a szakszervezet vagy bármely más társadalmi vagy tömegszervezet keretein belül — az hárul, hogy tudatos szerepvállalással segítse elő a változások befogadását. A szerkezetváltás, a reform ma még eléggé „központhoz” kötődő fogalmát fordítsa le a mindennapok nyelvére, vigye végig a népgazdaságtól a műhelyig, mutassa be, hogy mit jelent ez a megye, az egyes települések gazdaságában, az egyes vállalatok, emberek életében, közösségi viszonyainkban, politikai kultúránkban, jelenünkben és jö- vőnkben.

E munkánkban a politikai szervek 'esetében az egyetemes felelősségé az elsőbbség, működjenek bármely gyárban, üzemben. Ennek a követelménynek megfelelni azonban korántsem egyszerű feladat, hiszen látszik, hogy a szerkezetváltás olykor a konflitkusokat élezi, és az érintettek semmilyen köz- gazdasági ésszerűség nevében nem tűrik szó nélkül, hogy túlzott terheket hárítsanak rájuk. Többször várható, hogy a gazdasági vezetők — legalábbis átmenetileg — (szembekerülnek a kollektívával. Elkél a politikai támogatás, ösztönzés, hogy legyen bátorságuk új dolgokba kezdeni és végigcsinálni azokat, miközben a megfelelő politikai szervezeteknek teljesíteni kell eredeti funkcióikat — például a dolgozók érdekvédelmét is. Tény, hogy a korábban megszokott egységre nem lehet következetes átalakítást építeni. Óhatatlanul lesznek ugyanis, akiknek a közvetlen érdekeit a változások hosszabb távon sértik. Még a leggondosabb előkészítés mellett is várhatók tehát érdekütközések, de ezektől nem kell félni. Azt kell segítenünk, hogy a kikerülhetetlen ütközésekből jó döntések szülessenek. A valóban jó döntés mindenkinek nyújt távlatot, választási lehetőséget, s így megértik, elfogadják az emberek, hogy a jövő, a tartós biztonság érdekében lehet és érdemes vállalni a változtatás kockázatát. Csak ilyen módon lehet a szerkezet- váltás folyamatát, annak társadalmi-politikai következményeit kézben tartani. A program az egész nemzeté, végrehajtása fel- emelkedésünk záloga. így a végrehajtás és a felelősség is az egész nemzeté, de ebben természetesen megkülönböztetett szerepe van a pártnak.

Ami a mi perspektívánkat illeti, úgy látjuk, a szerkezetváltás nem elvesz tőlünk, hanem elsősorban ad. Ma még inkább szellemiekben, gondolkodásban, mert hatása messze túlnyúlik a műszaki fejlesztés, a foglalkoztatás, vagy a termelésszervezés kérdésein. Az egyik legfontosabb tanulság számunkra, hogy e megújulásban önmagunkra kell találnunk. Megvan bennünk az akarat és az eltökéltség, hogy sorsunkról az eddigieknél önállóbban és felelősen döntsünk, hogy a szükséges változásokban az élen és ne az utolsók között legyünk. Ez azonban nemcsak rajtunk múlik, a feladatok egy része meghaladja erőnket, befolyásolási lehetőségünket. Ismerve és megértve a központi irányítás gondjait, úgy látjuk, a szerkezetváltás ügyeiben gyorsabb döntésekre, összehangoltabb munkára lenne szükség, mert ez adna számunkra is tágabb mozgásteret, nagyobb cselekvési szabadságot. Az itt dolgozó emberek, munkások, mérnökök, vezetők nem az erőfeszítések alóli felmentést, vagy haladékot kívánnak, hanem esélyt, távlatos lehetőséget, hogy dolgozni, alkotni tudjanak.