Észak-Magyarország, 1987. július (43. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-03 / 155. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1987. július 3., péntek Siép, muskátlival disiített, régi parasztszekér áll a tar- cali Tokaj-hegyaljai Tsz főbejáratánál. A virágos- szekér a helybelieknek már talán természetes, de a belföldi és a külföldi turisták tetszését is olyannyira megnyeri, hogy érdemesnek tartják a megállást, s a szekér fényképezését. FOTÓ: PÁSZTOR KÁROLY Hajdú Gábor új könyvéről Nehéz pontosan meghatározni Hajdú Gábor írói műfaját. Klasszikus értelemben nem novellák, elbeszélések ezek, inkább valahol félti anmadúton vannak a novella és az esszé között, olykor teljes egészében hiányzik a cselekmény is, máskor pedig apró lánszemekre töredezetten villának fel az események. Mintha apró cserepeikre hullott volna szét egy velencei tükör, egy mágikus csodatükör, amely valami véletlen folytán, talán varázslat segítségével, de örökre megőrizte volna annak az arcát, aki a szétrobbanás pillanatában beletekintett. Más hasonlattal is élhetnénk persze, kevésbé meseszerűvel. Messziről nyu- godtnak, csendesnek, békésnek tűnő víztükörhöz közelítve, s egyre közelebb-köze- lebb hajolva vesszük csak észre, hullámokat is vet a vízfelszín s a hullámokban újabb mozgások vannak, nyugalom sehol, csak valami irdatlan kavargás. Ha mégis van rend, az szinte kitapint- hatatlan, ésszel alig felérhető, szemmel be nem fogadható. Hajdú Gábor harmadik, a Kelet-könyvek sorozat első darabjaként megjelent kötetében lényegében ott folytatja, ahol előző könyvében (Ördög, világosban) félbehagyta. Megpróbálja összerakni a tükör cserepeit, ösz- szeragasztani a széttöröttet, kimondani a kimondhatatlant, s felfedezni a rendetlenségben a rendet. S ami ezen túl van; a cselekedetek mozgatórugóit, úgy is mondhatnám, Hajdú mindvégig az emberi én belső cselekedeteit vetíti ki elénk, a külső csak látszat, torz visszaverődése az igazinak. Az„ ... és megmártottad a kezed a Styx vizében...” kötet öt írása nem szórakoztatni akar, Hajdú Gábor elsősorban és mindenekfelelt moralizál a szó jó értelmében. A kötet- címadó írás — Kazincbarcika építésének kezdete, vélhetően 1953 nyarán, a pusztán csak bevillanó történelmi tényekkel — is ilyen etikai megközelítésből született. Béres Ferencről csak azt tudjuk, hogy valamelyik faluból érkezik, ahol az ősi etikai törvények élnek, s ahol a jó az jó, a rossz az rossz, bár mintha már változna ott is az ősi rend. Béres Ferenc egyetemre készül, csupán a tanuláshoz, a felruházkodáshoz szükséges indulótőkét szeretné megkeresni. Hite már-már naivitás, s éppen ezért inkább csak érzi kezdetben, mintsem tudja maga körül a valóságot. Csak lassan érti meg — és akkor sem a maga teljességében — hogy az az otthoni, maga mögött hagyott rend sem hibátlan, s hogy az elhallgatás semmit sem old meg valójában. „Ez fiam itt olyan, mint az aknamező. Le vannak rakva sorban az aknák. Aki előre néz, az tudja hova kell lépnie. Az embernek azért van esze, hogy tudja. Mert ha nem, akkor kampec. Világos? .......Ez vonatkozik a s zépekre is meg a csúnyákra is egyformán. Mindenkire. Tiszta?! — mondja Tassi a fiúnak, amikor az véletlenül rájön emberi mocskosságukra. És bár ő maga nem sáros, egy kicsit mégis bepiszkolódik. így vagy úgy, de valamennyien bepiszkoljulc magunkat egy kicsit — mondja Hajdú Gábor, nem ítélkezve, pusztán regisztrálva a megtörténhetőt. De a legtöbb mégsem az, hogy megkíséreljük a lehető legkevésbé bepiszkolni magunkat, hanem, ha megpróbáljuk változtatni a sorsot. Igaz, a hősökből van kevesebb. És nem is biztos, hogy a hősök, a próféták szava megértésre talál. Az „ABCD deed lo” legfőbb mondanivalója, hogy nincs isteni rend, abszolút igazság, erkölcsi norma. Az isten különben is meghalt, és még csak észre sem vették — nemhogy az emberek, de az igét hirdető próféta sem —, játszák tovább a maguk kisded játékát. Olykor csak kapzsiak és szívtelenek, máskor gonoszak, s megint máskor telhetetlenek. Erkölcsi mércével mérve egyformán lehúzzák a serpenyőt, ha csak a zsák árpát viszik el tehetelen anyjuktól vagy ha egyetlen gombnyomásra milliók pusztulását okozzák. Hajdú Gábor már korábbi könyvében is — s egyéb, kötetben meg nem jelent írásaiban is — foglalkozott ezzel a valóban (sorsszerű témával; mintha direkt rohanna pusztulásába az emberiség, örömét ugyan nem lelve e pusztításban, de önmaga fordítására képtelenül. Lehangoló kép, amely csak azért nem pesszimista, mert Hajdú Gábor hisz a kimondott szó erejében, a rettenet feloldásának lehetőségében. Emberek jönnek, mennek, olykor nem is saját jó szándékukból, hanem kényszerűen. Tudjuk, az elmúlt évtizedek a nagy társadalmi átrendeződés időszaka volt, második népvándorlás. És ma már azt is tudjuk, hogy ez a társadalmi átrendeződés nem volt sem zökkenőmentes, sem árnyak nélkül való, hogy gyökértelenné válva meggyorsult az etikai kötődések felbomlása. „A nagy sztori” magányos monológja mögött is ez a gyö- kértelen kiszolgáltatottság búvik meg, mint ahogyan a „Megírva a csillagokban” férfi hőse is a magánytól szenved a legjobban. A tiszta szándék a felvállalt erkölcsi felelősség munkál ezekben az írásokban. Amit akar az író, voltaképp semmi, csekélység, s mégis talán a legtöbb; önvizsgálatra kényszeríteni. Vagy legalább arra, hogy egyetlen pillanatra nézzünk magunkba, s próbáljunk néhány darabot összeilleszteni abból a szilánkjaira hullott tükörből. Csutorás Annamária Szentélyű eleven Intézmény Nemcsák nálunk, szertea világon alapvetően megváltozott a közönség és a múzeum viszonya. Ma múzeumlátogatásra más ösztönöz bennünket, mint régen. A múzeumok szentély-jellege megszűnőben van, ma például az emberek elvárják, hogy kételyeikre, gondjaikra itt is választ kapjanak. E megváltozott szemléletet legjobban talán egy memorandum fejezi ki, amelyet a holland kormány 1976-lban nyújtott be az Országgyűlésnek, s amelyben gondjaikat és új irányelveiket rögzítették. Ebből világosan kitetszik, hogy az emberek nem kizárólag tanulni szeretnének a múzeumokban, hanem korszerű szórakozóhelyeknek tekintik őket, olyan „gondoskodó” és „informáló” központoknak, ahol a hagyományosnak mondható kikapcsolódás helyett — egy specifikusan múzeum nyújtotta — „lazítás” vár (hat) rájuk. A közönség egyszerre szeretne jól szórakozni, gyönyörködni, és érdekes ismeretekhez jutni. Mindezt valószínűleg régen is szerette volna, csak éppen erről nem kérdezte meg senki. Az áhítatos szemlélődést tehát egy másfajta viselkedés váltja föl. A történeti múzeumokban rendezett, hosszabb-rövi- detofo idéig nyitva tartó kiállítások igyekeznék az életmód és annak változásai, a társadalmi mozgások és okai oldaláról megközelíteni és bemutatni az embert, a társadalmi csoportokat vagy osztályokat. Sok a mozgalmas „jelenet”, enteriőr, életkép, bő és nívós a' fényképanyag. (Egy-egy történeti kiállítás olykor fotókiállításnak is beillene.) Gyakran látjuk, hogy az önmagukban is sóik információt hordozni tudó enteriőröket egymás mellett, ellenpontozva mutatják be. A kissé nyomasztó tárgyhal- mazak helyett (amelyek zárt tárlókban vagy vitrinsorokban zsúfolódtak össze egy- egy kiállításon) tárgyegyütteseket látunk, amelyek dobogókra, falaikra, földre helyezve, levegősen elrendezve tájékoztatnak bennünket készítőikről, használóikról és szerepükről. Ezek az érdeklődésünknek, életünk ütemének ily módon jobban megfelelő, befogadhatóbb, játékosabb és bensőségesebb életmód-kiállítások technikai szempontból is újsze- rűek, nemritkán megdöbbentőek. A kiállított anyag „tálalásának” .módja gyakran ugyanolyan izgalmas (sőt, néha izgalmasabb!), mint maga a téma. Fény- és hanghatásokat a legmodernebb, helyszínen működtethető gépeket (videót, számítógépet) is élvezhet a közönség. Az életszerű megoldások segítségével átélni képes azt, amit korábban csak megnézni tudott. A tárgyak nyomasztó tömege és „kincs”-jellegének tóidomborítása helyett módszeres, koncentrált válogatásuknak vagyunk tanúi a történeti múzeumok egyre több kiállításán. Űj összefüggéseket láthatunk és tudhatunk meg az újfájta válogatásnak és elrendezésnek köszönhetően. Másfajta kapcsolatba kerülhetünk elődeinkkel és kortár- sainkkal. Olyan kiállítások látogatói vagyunk, amelyek meglevő ismereteinket átrendezik, véleményünket megváltoztatják, ítéleteink élét tompítják, kételkedünk, csodálkozunk, elfogadunk és elutasítunk, így a múzeumból nem a szentélyt elhagyók áhítatával lépünk ki. Az ilyen módon működő múzeumoknak fel kellett készülniük e változás kiváltotta igények, a kiállítások gerjesztette kíváncsiság kielégítésére. Rengeteg rendezvény, iskolai óra, foglalkozássorozat, előadás, szakkör, műhely és egyéb (közművelődési) forma létesült az elmúlt tizenöt évben. Ezeken a múzeumi tárgyakhoz kapcsolódó és konkrétan egy-egy kiállítás miatt szerveződő művelődési formákon elsősorban gyerekek vesznek szívesen részt. A történeti múzeumokban viszonylag új szakemberekként — ma már múzeum- pedagógusok is dolgoznak. Űj közönséget nevelnek tehát a múzeumok, épp azért nagyon fontos, hogy később se (hiszen a gyerekek felnőnek!) veszítsék el ezt a közönséget. Cs. M. Balázs Győző-est a Zenepalotában A miskolci Lévay-kör havi rendezvényei sorában Balázs Győző-emlékest volt a Zenepalotában. Tótih Gusztáv öregdiák, a költő-tanár tanítványa bemutatta Balázs Győző emberi, tanári és költő arculatát, ismertette főbb műveit. Ezután dr. Iván Géza tartott visszaemlékezést a miskolci szabad- egyetemről és annak igazgatójáról, Balázs Győzőről. Vázolta röviden a szabad- egyetem történetét. Az előadásokat énekszámok, illetve hegedűszóló színesítették. Többen jelentek meg olyanok is. akik annak idején a szabadegyetemen többször szerepelték. Dr. Deák Gábor magvas, emelkedett hangú rezüméi emelték az est hangulatát. Mővésztelep harmincötödször A nagy múltú tokaji nyári művésztelep az elmúlt napokban immár harmincötödször nyitotta meg kapuit. A július 30-ig tartó táborozás keretében két turnusban fogadják a résztvevőket. Együk alkalommal a körvezető művésztanárok, a másik keretében pedig az ország legkülönbözőbb részeiből jött amatőr képzőművészek tevékenykednek itt, képzik magúkat tovább és egyben gazdagítják a vendéglátó város kulturális életét. Amikor e sorokat írom, igen meleg van. A meteorológiai jelentés szerint leszálló légmozgás- vesz minket körül, a hőmérő higanyszála már közelít a harminc fokhoz, délutánra jócskán meg is fogja azt haladni. Nyár van. Fagylaltszezon. Ki így, ki úgy próbálja hűteni magát. Van, aki hideg szörpöket, üdítőket iszik, ami aztán rögtön ki is gyöngyözik a homlokán; van, aki sörrel védekezik, annak meg szépen kidudorodik a gyomra és szorgo- sabb munkára kényszerül a veséje. Igen sokan a fagylaltot tartják a legjobb hűsítőnek, amin persze lehet vitatkozni, de most nem erről van szó, hanem magáról a fagylaltról, mint olyanról, azaz az elvileg különböző, egymástól messze eltérő ízeket kínáló cukrászipari készítményről. Űj abban a legtöbb fagylaltmérő helyen valahogy nagyon közelítenek egymáshoz a fagylaltízek. Valahogy úgy, mint a generálszósszal leöntött hússzeletek a vendéglőkben. S akárhány helyen kóstoljuk — tisztelet a nagyon kevés, főleg vidéki kivételnek! —, nagyjából egyforma cukros olvadást topunk. Nem kívánhatom hogy olyan fagylaltot mérjenek, amit.csukott szemmel meg lehet különböztetni minden más hasonlótól, mert valaha bizony Ermenegildo bácsi fagylaltját nem lehetett összetéveszteni a Piva Carloéval, vagy a Paffcsik-cukrászdáéval, Boda Árpádéval, másokkal. Minden fagylaltkészítő cukrász adott valami kis egyéni ízt a készítményének, valami jóízű „cégjelet”. Most meg kiszállítják nagy papírzsákokban a konzervgyári fagylaltport, a csapból folyik a víz, összekutyulják, egy kis fagyasztás, s máris kész a fagylaltként eladott masz- sza, aminek az íze pontos meghatározásához jó előbb elolvasni a táblát, milyen néven kínálják. A fagylalt- készítés és — árusítás mindig jó üzlet volt a cukrászok számára. Ma is így lehet. Ennek ellenében igazán mérhetnének „fagylaltabb”, ízes fagylaltot is, nemcsak színes-ízes porral kásásra fagyasztott vízváltozatot... * Ha már a fagylaltról esett szó fentebb, említek még valamit. A fagylaltot igenigen kevesen nevezik így. Bezézik: fagyi a neve, mintha meg is érdemelné minden esetben a kedveskedést. De nálunk mindent becézünk. A csokoládé csoki, s így természetesen a csokoládéfagylalt csokifagyi. Pedig már a csokoládé sem érdemli meg mindig a kedveskedő nevet. Ha a kisgyereknek a bölcsőde bölcsi, az óvoda meg ovi, még elfogadható, de mikor később is gügyögve-becézve nevez- geti meg környezetének elemeit és az iskola helyett isit, vagy pláne sulit mond, már ingerlő. Hiszen éppen itt kellene a helyes beszédet megtanulni és úgy magáévá tenni, hogy állmában se téveszthesse el. A helyes magyar beszédben pedig a sulinak nincs helye, ahhoz nincsen köze. Sorjáznak aztán az oktalan becenevek, a helyettesítő torzképek, szóképződmények, s talán nem is olyan hosszú, de mindenképpen nagyjából egyenes az út a csúf beszédig, a nemcsak helytelen magyarságig, hanem a nyelvet kerékbetörő argóig, a trágárságig, a szegényes szókincsig, addig a beszédstílusig, amelyben már több az oktalan kötőszó, mint a tartalom, s amely úgy válik kortársaink nem kis hányadának természetesen beszélt sajátjává, hogy környezetéből soton menekülnek, ha szóra nyitja a száját... Érdekes, milyen messze jutottam a melegtől, meg a becézett fagylalttól... Pedig, aki mocskos szájú, az télen is randáin beszél... * Sajnos, lassan örökzöld téma kezd lenni, hogy más újságírókkal együtt visszavisszatérjek a figyelmen kívül hagyott tilalmakra, feledésbe merült rendeletekre és ebből következő magatartási anomáliákra. No meg egyes tilalmak oktalanságára is. Nem tudok róla, hogy eltörölték volna a miskolci Tiszai pályaudvaron az aluljárókban és a jegypénztári csarnokban meghirdetett dohányzási tilalmat. Tessék csak megnézni, hogy reggel, amikor ezrével sietnek át a vonatokkal érkezők az aluljárón, hányán oltják el bűzrudacskáikat, vagy betartja-e valaki e tilalmat a pénztárak előtt. Alighanem elhamarkodott volt a rendelkezés, senki sem számolt a bekövetkező ellenállással. Ugyanitt a villamosról csak egy közbeiktatott aluljárón át közelíthető meg az állomásépület, benne a pénztár. Hányán mennek át tilalom ellenére az úton?! Keményre taposott gyepsáv, átlépett lánckorlát árválkodik itt. Láttam pedig már gázolást e helyen. Fittyet hányunk e tilalomra. Pedig ez életmentő, balcsetmegelőző szándékú, ha kényelmetlen is a lépcsőjárás. Arra sem emlékszem, hogy a sétálóutcává deklarált miskolci Széc- helyi úton eltörölték volna a villamosok húsz kilométeres sebességi maximumát. Mégis sebesebben járnak. Igaz, a gyalogosok ennél sokkal fegyelmezetlenebbek, vigyázatlanabbak, s e kettő együtt már nem egyszerűen a rendelkezések fu- migálása, hanem a veszély- helyzet fokozása. Űjabban — igen okosan — mind több bolt ajtaján ott apiktogram: fagylaltot nem szabad bevinni, mert lecsöpögteti az árut, más vásárlók ruháit stb. Mégis lépten-nyomon figyelmeztetni kell renitens embereket. Nemcsak kiskorúakat. A vonaton, villamoson való rádiózás, magnózás már agyonrágott téma ... Elgondolkoztató, mennyi a figyelmen kívül hagyott tilalom. Pedig csak apróságokról szóltam most. Nem érintettem a közlekedéssel kapcsolatos tilalomáthágásokat, sokféle más rendelkezést. Töprengek, vajon érdemes-e olyan rendelkezéseket hozni, amelyeknek betartásáról gondoskodni már nincs elég erőnk, hatalmunk ... * Elegáns tanácskozóteremben ültem a minap. A meleg, kora délutáni órákban sokaknak ellankadt a figyelme, de senki sem aludt el. A formatervezett, egyedi gyártású torosszékek karjai ugyanis erősen lejtettek, csúszósra képezték ki őket. Az elszenderedő vendég karja azonnal lecsúszott, s felébresztette a fáradt ülése- zőt... Ez is megoldás ... (bencdck) Kétszáz palack tokajival vett részt a borkombinát a nemzetközi hírű Sotheby’s cég londoni borakcióján. Kiváló muzeális boraival nagy sikert ért el, s különösen az 1906-os, 1912-es, 1925-ös és az 1937-es évjáratú asszú- eszenciák, asszúborok keltek el magas áron. A legtöbbet, palackonként 220 angol fontot az 1906-os asszúeszenciá- ért fizettek a muzeális borok gyűjtői. Széthullott tükörcserepek Tokaji - Londonban
