Észak-Magyarország, 1987. június (43. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-20 / 144. szám

1987. június 20., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 Megyaszói sorsok Kaukázusi krétakör?. A NEVELŐSZÜLŐKNÉL: Elvették a gyermekemet! — zokogta szerkesztőségünk­ben egy megyaszói fiatalasz- szony. Csak nagy sokára ér­tettük meg, miért ,is fordult hozzánk segítségért. Nyugod- tabban azonban csak az eseményeik, után két héttel tudta elmondani a történ­teket Lakatos Zoltánná: — Régen fontolgattuk fér­jemmel, hogy örökbe kelle­ne fogadnunk egy állami gondozott kislányt. Nekem van ugyan az első házassá­gomból egy tizenkét éves lányom, de több gyermekem .nem lehet. Esztétikát Abaúj- szántóról többszöri látoga­tás után, tavaly január fi­án hoztuk el. Kis törékeny, szőke, kék szemű pici lány volt, még pelenkáztam, amikor hozzánk került, itt tanult meg beszélni is. A gyermekvédelmi intézettől rendszeresen ellenőriztek bennünket, a gondozási könyvbe sem 'írták soha, hogy valami baj lenne a ne­veléssel. Az előlkerült fényképek láttán, s visszaidézve má­jus 21-ét Laikatosnéból új­ra feltört a sírás. — Azon a napon a nagyobb .lányom ment Eszterért az óvodába, mert én dolgoztam a téeszben. Amikor hazaér­tem, az egész család sírva fogadott, hogy elvitték a kislányt, a óvodából a gy.i- visek. Most mondja meg, micsoda embertelenség?! Előzetes értesítés és minden indok nélkül . . . Itt volt másfél évig, addig semmi baj nem volt, most meg azt állítják, hogy nem tartottam tisztán, nem gondoztam ren­desen. Elmentem a tanács­ra a gyámügyeshez, elmen­tem a gyermekvédelmi igaz­gatójához, de hiába... A gondozási könyvet is elvet­ték, én jóhiszeműen odaad­tam, most meg sem tudom mutatni, hogy soha nem ír­tak rosszat bele. Az egész csalód el volt keseredve, Andi, a nagyobb lányom még enni sem akart Eszter nélkül, orvoshoz kellett vin­ni. Most mondja meg, kihez forduljak segítségért, hogy visszakapjam a kislányt?! A nagymama szintén köny- nyes szemmel mondta: — Úgy szerettük mint a saját unokáinkat. A fiiam felesége volt a keresztanyja, arany fülbevalót vett a keresztelő­re. Én is mindig úgy vásá­roltam neki, mint a többi­eknek. Hogyan tehettek ilyet velünk? Ha nem gondozta rendesen a lányom, miért nem figyelmeztették? Más lett volna, ha értesítenek, hogy elviszik, de így... Az óvodában azt mondták, hogy Eszterkét a nagymamája, az igazi fogja nevelni a nővé­rével együtt. Miért nem le­hetett ezt nekünk is elmon­dani? AZ ÓVODÁBAN ÉS A HELYI TANÁCSNÁL Orosz Lászióné, az óvoda vezetője és Német Ferenc- né csoportóvónő mondta: — Mindössze két hónapot járt ide a kislány. Ez alatt az idő alatt jól beilleszkedett a társai közé. Átlagos tisztasá­gú volt, kirívó dolgot nem tapasztaltunk. Érzelmileg ki­egyensúlyozottnak mondha­tó, a gyerekek között fel­oldódott. Az okot, hogy mi­ért viszik el, velünk sem közölték, sőt mi kerültünk kényelmetlen helyzetbe a fa­lu előtt, mert azt hiszik, mi javasoltuk az intézeti visz- szahelyezést. Amikor nekünk gondjaink voltaik, ha nehe­zen is, szót tudtunk érteni a szülőkkel. Igaz, az anyuka azt mondta: ha bárki bánta­ni meri a kislányt, kikapar­ja ^ szemét. Karcagi Imréné, a Me­gyaszói Közös Községi Ta­nács gyámügyi előadója: — Egyszer voltam Lakatosoknál a gyermek felügyelőjével együtt. A kislány nem az óvodában, hanem a nagyap­jával — aki leszázalékolt — volt otthon. Akkor találkoz­tam Eszterrel többnyire, miikor a testvére hozta, vagy vitte az óvodából. Azt nem mondom, hogy patika tisz­taság volt Lakatoséknál. Va­lamikor pedig Lakatosné adott magára, csinosan, ápol­tén járt, de az utóbbi idő­ben eléggé elhanyagolta ma­gát. Egyébként azzal tisztá­ba kellett lenniük, hogy a nevelőszülőkhöz való kihe­lyezés bármiikor megszűnhet, ha a gyermek érdeke úgy kívánja, így a ragaszkodás ellenére sem értem a felhá­borodásukat. A GYERMEKVÉDELMI INTÉZETBEN Tímár Lászlóné megbízott igazgató: — Jelenleg me­gyénkben 900 gyermek van nevelőszülőiknél. Előfordul, hogy a gondozás alatt meg­változnak a körülmények, nekünk ezt figyelemmel kell kísérnünk. Ebben az eset­ben is ez történt. Egyre gyakrabban .kaptunk olyan jelzést a nevelőszülő fel­ügyelőktől, hogy ragaszkod­nak ugyan a kislányhoz La­katosék, de elhanyagolják, kevés gondot fordítanak rá. Ez a kihelyezéskor nem így volt. A gondozási könyvben az szerepel, hogy kötődik Eszter a szülőkhöz, de nem jár rendszeresen óvodába és nem tiszta, ápolt. Márpedig ez elsődleges követelmény, főként, mert Lakatosék örökbefogadási szándékot is jeleztek, még 1984-ben. Hogy miért nem értesí­tettük őket arról, hogy el­hozzuk Esztert? Ez bizony magyarázaltra szorul, hiszen az a gyakorlat, hogy érte­sítjük a nevelőszülőket, és ők maguk hozzák be a gyer­meket az intézetbe, ha meg­szűnik a gondozás. Itt ezt azért nem tehettük meg, mert amikor szó volt ko­rábban arról, hogy vissza­hozzuk a kislányt, a nevelő­anya azt hangoztatta, hogy inkább megöli a gyermeket, mintsemhogy visszaadja. Ki merte volna ezek után vál­lalni a felelősséget, ha vala­mi tragédia történik? Nehogy azt higyjék, köny- nyen döntöttünk. Munkatár­saink nem azzal a szándék­kal menték ki, hogy minden áron behozzák a kislányt. De talán mondja el egyi­kük mit tapasztalt. Balogh Istvánná, előadó: Lakatos Zoltánná 1984-ben jelezte először intézetünkben, hogy szeretnének örökbe fo­gadni egy gyermeket. Egy év múlva érdeklődtünk, hogy meghosszabítja-e az igényét. Levelünkre válasz sem érke­zett. Eszter sorsát figyelem­mel kísértem, mióta Abaúj- szántóról hozzájuk került. Eleinte valóban nem volt semmi baj. Néhány hónap után azonban a hozzám ér­kező jelentésekben egyre többször fordult elő, hogy a körülmények rosszabbod­nak, a gyermeket nem tart­ják tisztán. Később a kör- zetes gyermekfelügyelők már egyértelműen azt tapasztal­ták. hogy a tisztaság kifo­gásolható. Május 21-én az­zal a szándékkal mentünk ki Megyaszóra, hogy mind­erről magunk is meggyőződ­jünk. Bizony nem voltak megnyugtatóak a látottak. Többen megerősítették a csa­lád agresszív megnyilvánulá­sait a gyermekkel kapcsola­tos dolgokban. Itt kaptuk azt a javaslatot is, hogy ne a családtól, hanem az óvo­dából hozzuk el Eszterkét. A nekünk elmondott véle­mények hivatali titkok, de higgye el, mi teljes mérték­ben a gyermek érdekében cselekedtünk — minden előítélet nélkül — arra gon­dolva, hogy ez a kislány jobb sorsa érdemes, és rö­videsen jobb körülményeket .tudunk biztosítani számára. Én elhiszem, hogy a szülőik ragaszkodtak hozzá, szeret­ték, hiszen szeretetre méltó, szép kislány. Mindenesetre az igazsághoz az is hoz­zá tartozik: Eszter sírás nélkül jött el velünk, idege­nekkel, és az esti lefekvés­nél sem esett könny. Más­nap vígan játszott az Inté­zeti óvodás pajtásokkal, s azóta sem emlegeti nevelő­szüleit. Talán ennek is le­het valami oka!... * Ugye, ismerik a Kaukázu­si krétakör történetét, amely­ben az igazi anya inkább le­mondott gyermekéről, csak­hogy megmentse életét. Ta­lán még nehezebb ez a helyzet, mint az ottani bí­róé, amikor ítélkeznie kel­lett: kié legyen a gyermek? Akik döntöttek, egy három­éves kislány sorsáról, úgy érezzük, felelősséggel tették azt, s hogy jól is, azt majd talán az élet .igazolja. Re­méljük, a nevelőszülők is megnyugszanak, ha látják, hogy Eszter sorsa rendező­dik, hiszen ezt akarták ők is, és minden szeretetüket saját tizenkét éves kislányuk felé fordítják, hiszen a ser­dülőkor küszöbén nagy szük­sége .lesz rá ... Orosz B. Erika A miskolci főutca máso­dik szakaszának műszaki át­adásakor az építésvezető Boncsér László mondotta el, hogy kétszázezer követ rak­tak le, ennyi darabból áll a díszburkolat. Aki nem hiszi, járjon utána... A fene tud­ja, hogy melyikünknek jutott eszébe, de jelen pillanatban csaknem minden miskolcinak van egy köve, ha úgy tetszik: téglája a Széchenyi úton. Akár egy ingyenes, s soha meg nem hirdetett téglajegy- akciónak is minősíhető ez a számokkal manipuláló törté­net. Rontja, vagy sokkal in­kább javítja a képet, hogy a főutca rekonstrukciója to­vább tart, s a díszburkolat a Tanácsház térig ér majd, így aztán egynél több kő jut majd a város minden lakó­jára. A téglák száma jobban nő, mint a miskolciaké. A kettő között természetesen semmi összefüggés nincs, de érde­mes eljátszadozni a gondo­lattal, hogy tíz, húsz, száz év múlva hányán is vallhatják miskolcinak magukat. A do­log már csak azért is csábító, mert Miskolc lényegében ur­bánus múlt nélkül lett az or­szág második, vagy ha úgy tetszik a vidék első városá­vá. Kaffka Margit kicsi, par- venű (felkapaszkodott) fé­szeknek nevézte, Móricz Zsigmond viszont a legna­gyobb jövőjű magyar város­Ismét fiatal életeket köve­telt az italozás és a felelőt­len száguldozás. A kissé megkésve beköszöntött nyár alaposan megnövelte me­gyénk közúti forgalmát. Saj­nálatos, hogy ezzel egyidejű­leg a forgalom „lázgörbéje” (a közúti balesetek) is ala­posan megemelkedett. Kü­lön gond az italfogyasztás­sal összefüggő balesetek ará­nyának növekedése. Ezek többségében jóval súlyosabb következményekkel járnak, gyakorta végződnek halállal. Hasonló eset történt az el­múlt hét végén Büttös és Kány községek között is, amikor Vágó Attila 21 éves -fiatalember személygépkocsi­jával az úttestről lehaladva egy fának ütközött. A gép­kocsi vezetője és az egyik utasa a helyszínen meghalt, a két másik utas súlyos, il­letve életveszélyes sérülése­ket szenvedett. Az ügy ed­digi vizsgálata során az ál­lapítható meg, hogy a négy fiatal Krasznokvajda köz­ségben az ottani általános iskola ballagási ünnepségén vett részt. Amint az ilyen al­kalmakkor — sajnos ma még sok helyen lenni szokott — pálinkát és sört fogyasztot­tak. Az senkit nem zavart, hogy a fiatalemberek egyike gépkocsival érkezett, majd az ünnepség után azzal el is indult Kány irányába. Fel­tehető, hogy az elfogyasztott ital hatására a sebesség jó­val nagyobb volt a megen­gedettnél — a helyszínen megjelenő szakértő szerint meghaladta a 100 km/órát—, ami végül is egy értelmetlen tragédia okozójává vált. Mindez alig pár nappal történt a jóérzésű embereket megrázó arlói súlyos közúti baleset után, ahol az italtól mámoros állapotban lévő Vojtehovszki István 26 éves egerbocsi lakos gyorshajtás következtében halálra gá­zolt egy négyéves gyermeket. Ám mindez nem volt elég. Ahelyett, hogy megállt vol­na és megkísérli a segítség- nyújtást, megállás nélkül továbbszáguldott. Jelenleg „vendégszeretetüket” élve­zi... Időközben megállapítottuk, hogy bizony nem az első eset Vojtehovszki István éle­tében a balesetet is előidéző gyorshajtás. A trafipax jó­voltából kiderült, hogy ő bi­zony nem az az ember, aki csínján bánik a gázpedállal. Ugyanis három nappal a bal­eset előtt Arló községben rögzítésre került, amint 104 km/óra sebességgel közleke­dett. A bevezetett rendőri intézkedésből azonban nem okult. Gyorshajtás és figyelmet­lenség idézte elő az Ózdi Kohászati Üzemek területén történt tehergépkocsi és vo­natszerelvény ütközéses bal­esetét is, ahol két ember vesztette életét. Mi, rendőrök azon mun­kálkodunk, hogy ne legye­nek hasonló tragédiák. Igyekszünk megfékezni a ma­gukról megfeledkező ámok- futókat, az italtól megvadult közúti garázdákat. Ez persze nem mindig jár sikerrel, hisz’ minden autós, kerékpá­ros mellé nem állíthatunk rendőrt. A józan észre kell apellálnunk, tanuljon min­denki a tragikus példákból! Pónus Ferenc rendőr őrnagy. MKBT titkára nak jövendölte. Milyen város Miskolc? A vélemények megoszlanak. Ki-ki vérmér­séklete, patrióta indulata, s lakhelye szerint ítéli. Sze­gednek jobb a klímája, Sop­ron gazdagabb műemlékek­ben, Debrecennek nagyobbak a kulturális hagyományai, Pécsett több a múzeum, Győr gazdagabb, Zalaegerszeg szebb bérházakat épít... Nem folytatom. Az ellenér­vek sorjázása aligha győzi meg az idegent: a Garadna völgyében 217 évvel ezelőtt gyújtották be az első vashá­mort; a csizma és a búza révén híres volt a miskolci piac, a diósgyőri acelvázra épített repülőgép versenyt nyert a Budapest-Róma út- vónalon; a lillafüredi Palo­taszálló a harmincas-negy­venes évek legkorszerűbb hazai vendéglátóhelyének számított; itt még vesztett­nek tűnő helyzetben is tün­tettek a háború ellen; s a nagy múltú kőszínház nem sokkal a felszabadulás után már megnyitotta kapuit. A hajdan a jókedv forrása, a pincés Avas negyvenezer embernek ad otthont, a sportcsarnok és a jégpálya megépítése más városoknak szolgált például, jó ötlet volt a zene-malom, a Kós-ház, a csanyiki vadaspark. Érde­meinkre, eredményeinkre legyünk-e inkább büszkéb­bek. vagy pedig jobban ke­seregjünk, fanyalogjunk mu­lasztásaink okán? Ügy vagyok én ezzel a lak­helyül szolgáló várossal, mint Cyranó az orrával... Magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy azt más tegye, nem tűröm el... Persze, hogy zavar a szemét, felhá­borít a köztéri szobrok ron­gálása, s bosszant, hogy e táj lakói gyakran szerepel­nek a Kék Fényben. A Bor­sodról, Miskolcról egyre szaporodó tömegkommuni­kációs híradások arról tu­dósítanak, hogy baj van a kohászattal és bányászattal, eladták a Medicor-Orelt, parttalan viták folytak ar­ról, hogy hol épüljön meg az új szálloda, hogy baj van a közbiztonsággal, hogy a Zsarnai piac sosem látott virágzást ért meg ... Régi fóliánsokból tudom, hogy víz, tűz, kolera pusztította ezt a várost, s Péter mester, a Búza téri égetőpást hóhé­ra, annak idején a legjob­ban kereső pallosos volt az országban, egyszerűen azért, mert nagy pacientúrát kellett kiszolgálnia ... Ülök a formatervezett és méregdrága utcai bútorok egyikén a miskolci főutcán, összekeveredik a múlt és a jelen. Mostanában valahogy a jövő izgat. Azzal az illú­zióval már leszámoltam, hogy földalatti, vagy kéreg­vasút épül, hiszen közpénz­ből a közeljövőben aligha jut többre az átkos, áldott villamos (pálya) rekonstruk­ciójánál. Szép lányok köny- nyű blúza leng előttem, fö­löttem az avasi televíziós torony betontüskéje figyel­meztető ujja áll, s érzem a kohászat, az ércelőkészítő mű és Sajóbábony illatát. Az új főutca köveit tapossa lábam. Hová tűntek a ta­valyi kerékpáros rendőrök? Zöldért, azaz fűért és fáért miért kell a Bükkbe zarán­dokolni? Ki kínál egy pa- rolázási lehetőséget ebben a kőrengetegben? Boncsér után szabadon: nekem is van egy téglányi helyem a miskolci főutcán. Mit tettem érte? Elfogadom, élek vele. Ez a sansz újra elég arra, hogy megvessem a lábam. A cipőm a régi. Csak a kő új. Brackó István Ez a város olyan város... Közlekedési tragédiák a megye útjain

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents