Észak-Magyarország, 1987. június (43. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-20 / 144. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1987. június 20., szombat Ha Déryné látná... Miskolcon, a Hunyadi utca 52. számú ház homlokzatán márványtábla hirdeti: „Dicsőséges, művészi pályafutása után az 1867—1872- ik években, itt e házban talált otthonra — e falak között írta meg NAPLÓJÁT, s itt tért örök álomra. DÉRY ISTVÁNNÉ, született SZÉPPATAKI RÓZA a tüneményes hangú magyar színművésznő, akinek művészeténél csak honszerelme volt nagyobb. A Múzsák e kegyeltje halhatatlan emlékének miskolci közadakozásból emelték e táblát a miskolci Nőegyletek. 1923." A forgalmas utcán sokan megállnak a ház előtt, elolvassák a márványtábla szövegét és megcsóválják a fejüket. No, nem a szöveg miatt. Az épület állapotának láttán. Az épület ugyanis - sajnálatosan siralmas látványt nyújt. — Mi 42 éve lakunk itt, de még a házat soha, senki nem renoválta, — halottuk Szalánczy Istvánnétól, aki negyedmagával az egyik udvari lakrész bérlője. Az ut- cia fronton egy házaspár (Földközi Dezső és felesége) már szintén több évtizede lakik. Rajtuk kívül még egy magányos férfi-bérlő van itt. A bérlők a lakrészeiket belülről szépen rendben- tartják (saját költségükön még a gázt is bevezettették), de a külső renoválás nagy összegét már nem tudják vállalni. Kinek a kötelessége volna ez? Nyilván a tulajdonosé. A mintegy 150 éves ház jelenlegi tulajdonosa azonban egy idős házaspár. A több, mint 80 éves néni és bácsi Budapesten lakik, s amint megtudtuk, ők örökségként jutottak a házhoz, amelybe soha be nem költöztek, s amelynek renoválása tőlük már nem várható. Nem várható továbbá egyetlen fiuktól, a leendő örököstől sem, aki ugyancsak távol, Amerikában (!) él. A lakók egy különös esetre; emlékeznek, amikor a tanács évekkel ezelőtt mégis segített valamit szépíteni a házon. Történt pedig ez egy művészeti rendezvény alkalmából, amikor külföldi delegációkat is vártak Miskolcra, s az eseményre —állítólag a művelődési osztály intézkedésére — bevakolták az utcai homlokzatot. — A kapu belsejére pedig egy magas furnér-tábla került, hogy ne lássanak be a járókelők az udvarra .. . Nos, mi a jövőt illetően nem ilyen megoldást szeretnénk. A városkép szépítésén kívül a kegyelet is megkövetelné, hogy a „tüneményes hangú" Dérynének — aki egész életét a magyar nyelvű színművészet megteremtésének szentelte — utolsó otthonát ne engedjük át az enyészet martalékául. Nem engedhetjük, hiszen az a „honszerelem", amely ebben a. nagy művésznőben éli, bennünk is kell, hogy éljen. Ruttkay Anna Ahogyan utcáink, tereink, városaink átalakulnak, nemcsak a múlt és a jelen változása szembetűnő, hanem határozott divatáiramlatok is leolvashatók az épületekről. A házak formája, díszei egyre inkább tükrözik az építtetők anyagi viszonyait és kulturális igényeit — nem ritkán igénytelenségét ■is. Ám nemcsak a vékony vagy éppenséggel vastagabb pénztárcáról árulkodnak az új otthonok, hanem szellemi alkotójuknak, az építésznek a szakmai színvonaláról, ízléséről is. Vannak olyan utcasorok, amelyek egyetlen építész- tervező keze nyomát őrzik. Azét, akiinek ,neve már eleve garancia a jó házra; korábban fölépült házai elegendő bizonyítékok, hogy érti a szakmáját. A megbecsülés ha név szerint neki is szól, mégis az egész építésztársadalom elkönyvelheti. Hiszen hatásával, örök árulkodóképességével az épített környezet túléli alkotóját. Amikor az építészek felelősségéről beszélünk, ezt, a többi szakmától eltérő sajátosságot kell mondanivalónk középpontjába állítani. A sikeres alkotó számára — ha elkötelezetten műveli Á „levite és társai A szocialista demokrácia fejlesztését és a határozatok következetes végrehajtását szorgalmazva, mostanában egyre furcsábban cseng a fülemben néhány régi, de a mai helyzetben már idegenül ható kifejezés. Elsősorban politikai munkások, párttisztségviselők szájából. Például, ha egy-egy határozatról van szó. Amit „kivittünk” a pb-ról, „levittük” a területre, az alapszervezetekbe, a községekbe, stb. Amit később feldolgoznak, adaptálnak, stb. Tehát az emberek megismerik és a helyi sajátosságoknak megfelelően elkezdik a végrehajtást. Persze, senki sem vonja kétségbe, hogy az eredményes végrehajtás érdekében megvan a kialakult útja- módja annak s — ez nem zárhatja ki az új módszerereket —, hogy egy adott területen hogyan kell ismertetni, értemezni egy határozatot. De úgy tűnik, az elmúlt időszakban többet beszéltünk a levitelről, a bevonás, a közös gondolkodás, a célokat jobban pontosító, a módszereket is válogató, s az együttes cselekvést elősegítő egységes értelmezése helyett. Szóhasználatunk bizonyára tükrözi a közelmúlt gyakorlatát. Mostanában nehezebb a végrehajtás, szerényebbek az eredményeink. Az is előfordul, hogy az illetékesek rákérdeznek egy- egy határozat végrehajtására, akkor elmondják: hogyan „vitték le”, milyen fórumokon, hányán hallgatták meg, hányán szóltak hozzá, stb. S amikor egy bizonyos idő utón arról érdeklődnek, hogyan áll, pontosabban, hogyan megy a végrehajtás, akkor sokkal pontatlanabb válaszok hangzanak el. Ezekben a válaszokban általában szó van a végrehajtást akadályozó objektív nehézségekről, melyek lassítják a termékszerkezet változását, a régóta szükséges kádercseréket, vagy bármilyen más, az adott területen a fejlődéshez szükséges változásokat. Jelenlegi feladataink a dolgozók, a kommunisták érdemibb tájékoztatását, bevonását kívánják. Ha úgy tetszik, beavatását. Mert így jobban tudunk koncentrálni a végrehajtásra. És talán könnyebben megtaláljuk az előrelépést segítő utakat, módokat is. (Petra) hivatását — nemcsak dicsőség a hírnév, az egymást hozó megbízatások, hanem nyomasztó teher :is. Különösen igaz ez napjainkban, amikor a környezetvédőik szava nélkül ás minden városlakó érzi, hogy kiseb.be- ditk körülötte az esztétikus tér, amikor zsúfoltságban éljük le életünk nagy részét. Ezt megállítani vagy tovább növelni az építészek gondja, joga, kötelessége és lehetősége. Nem személyes felelősségről van csupán szó, hanem az egész társadalom jövője iránti kötelezettségről. Ez az erkölcsi kategória úgy Válik hétköznapi gyakorlattá, ahogyan az a tervezés során, az építész és partnerei kapcsolatában nyomon követhető. Elsősorban arra a felelősségre kell gondolni, ami a szakembert saját hivatásával szemben elkötelezi a folyamatos megújulás iránt. Az etikai .magasságok helyett a földön maradva inkább arra ,‘kel.l itt gondolni, hogy még az épí- 1 «anyaggyártók sem tudják naprakészen követni a hirtelen megszaporodott új anyagok, szerkezetek tulajdonságait, felhasználási lehetőségeit. Ám ezek az építész számára ugyanolyan Megállapodás A z egyetemi tanár ösz- szeráncolt homlokkal meséli az egyik jellemző esetet: „Munkáról kellett tárgyalnunk az egyik gyár főmérnökével. Azt mondta a telefonba, hogy ő holnap délelőtt elfoglalt. Akkor találkozzunk reggel — ajánlottam neki. Beleegyezett. Közölte, hogy reggel hétkor kezd dolgozni. Nekünk megfelel az időpont — feleltem, s ebben megállapodtunk. Másnap a kollégámmal már reggel hét óra előtt kiszálltunk a gyárkapu előtt a kocsiból. A portás azt mondta, hogy a főmérnök még nem jött meg. Olt vártunk rá kint az utcán, és öt perc késéssel befutott. Csodálkozott, hogy mi már ott vagyunk. Hát reggel hét órára beszéltük meg, nem? — kérdeztem tőle. Erre azt felelte: ó, hát ő nem gondolta, hogy ez komoly ...” Az eset azt mutatja, hogy a szóban kötött megegyezéseket fölöttébb lazán kezeljük. Nagyvonalúan kimondjuk a szavakat, s velük az ajánlatokat időpontra, helyszínre, árra, mennyiségre, minőségre. S aztán mi csodálkozunk a legjobban, ha akad, aki komolyan veszi ezeket. Meglepett képpel bámulunk a másikra, s bűnbánó szavakkal próbáljuk elmis- másolni a dolog lényegét. És fogadkozunk, hogy legközelebb valóban komolyan vesszük majd, amit mondunk. És legközelebb? Jó esetben talán annyi a változás, hogy nem ígérünk semmi biztosat. Mind gyakrabban találkozni gazdasági berkekben egy angol kifejezéssel: gentleman’s agreement. Sokan magyarra fordítva emlegetik: úriemberi megegyezés. Hogy a honi változat kissé nehézkes, arra utal: nincs nagy múltja e formának a magyar gyakorlatban. Mert ámbár szép teljesítményekkel is kirukkolt a múltban, különösen a múlt század harmadik harmadától a magyar ipar és kereskedés, a szóban kötött megállapodások szentségét nem sikerült a gazdasági élet köznapi velejárójává tenni. Vagy ha sikerült is valaha, a dolog nem volt folyamatos, nem vált kisza- kíthatatlanná a gyakorlatból. Mit akarunk mi a szóbeli megállapodásoktól? Hiszen még az írásbeli, lepecsételt, aláírt egyezségeket is gyakorta papírrongyként kezeljük — vetődhet föl sok gazdasági szakemberben e tapasztalat emléke. Mert valóban: a papíron való megegyezés sokszor csak arra jó, utólag pontosan fel tudjuk mérni, mitől térünk el a megvalósításkor. S ha megállapítjuk az eltérést, ennek is alig van gyakorlati jelentősége. Mert aki érvényesíthetné a kötelezettség nem teljesítéséből adódó törvényes jogait, az is szemet huny. Minek feszültséget szítani? Hiszen lehet, hogy legközelebb ő lesz az, aki eltér az írásba foglalt követelményektől. Homlokráncolás, vagy telefonon közvetített évő- dés, esetleg asztalcsapkodással egybekötött többszöri személyes közbelépés a következmény, ha eltérünk az írott szerződéstől. Így hát — merülhet fel a gondolat — jobb lenne először a papíron szentesített egyezségeknek becsületet teremteni, s csak ezután hozzáfogni ahhoz, hogy rangot teremtsünk a szóbeli megállapodásoknak. Ügy tűnik, nem árt az ügynek, ha időnként egyoldalúan az élőszóban kimondott megegyezések fontosságát, komolyságát hangsúlyozzuk. Ugyanis az a tapasztalat, hogy sokszor épp az ragaszkodik az írásos' változathoz, akinek azt sem akaródzik precízen betartani. Az önmaga szavára adó tárgyalófél — amíg néhány csalódás nem éri — föltételezi, hogy a másik is szentírásnak szánja kimondott szavait. A már említett egyetemi tanár mesélte, hogy egy telefonon kötött megállapodás végén a partner megkérdezte: mikor ülünk le aláírni a szerződést? A gyárvezetőt alighanem meglepte az egyetemi válasz: „Mi elküldjük a műszert, Önök kipróbálják, és ha nem felel meg, visszaküldik. Ha megfelel, utólag lebonyolítjuk az üzleti formaságokat. Addig elég szóban is, hiszen az igazgatóval beszélünk, nem?” Alighanem sokan a pártjára állnának annak, hogy valahogy így folyjanak a magyar gazdaság ügyei. Mennyivel rugalmasabbak lehetnének a vállalatok, mennyire frissebb lenne az alkalmazkodás a világpiac változó követelményeihez? — ábrándozhatunk a kérdésen. Ám a megvalósítás ezúttal sem csak emberi szándékon, készségen, jóindulaton múlik. Kegyetlenül nehéz állni a kimondott szót olyan gazdaságban, melynek folyamatait át- meg átszabdalják a hiány jelenségei. Ismerheti egy műszaki precízen a technológiát, percre pontosan kiszámíthatja, mi, mennyi, és mikor készül el vele. Elvileg. Ám elég egyetlen apró alkatrész hiánya, s a termék már nem szállítható ki a gyárkapun. Beüthet egy még fontosabb feladatra való átcsoportosítás, és az áru elkészülte napokat, heteket késik. Vagy — és ezzel a jövőben mind többször számolhatunk — a technika „robban le”, bénítja meg hosszabb-rövidebb időre a gyártást. Ám a vállalatnak élni kell, nem csappanhat a rendelésállomány. Tehát a vezető: ígér. És belevág a munkába, szervez, szemrehány, mentegetőzik, ígér .. . Nem könnyű a dolga annak, aki feltette magában, hogy partner, társ akar lenni a szóbeli megegyezésekhez. Alapos és naponta megújított — hitelesített — valóságismeret szükséges hozzá. Ez szellemi követelményben is igen magas szint. Áttekinteni olyan gazdaságot, amelyet egyfelől fontos irányelvek vezérelnek, másfelől bonyolult szabályozók, harmadik felől egyéni és csoportérdekek kusza szövevénye. Ám az e feladattal megbirkózó gyakorlatias gondolkodás sugallja: megalapozott eredményt produkálni aligha lehet nemes emberi tartás nélkül. Itt, ebben a gazdaságban kiváltképp fontos érték, ha a személy egyben garancia is a kimondott szóra! M. P. fontos eszközök, mint a papír és a ceruza, mert ezek nélkül nem újíthatja meg tudását, csak önmaga korábbi ismereteinek reprodukálására szorítkozhat. együttműködésről. Szerencsére ez ma már nemcsak az építész és az építtető személyiségétől függ: jogszabályok szorítják a tervezőket abba az utcába, hogy munfelelőssége Az építésztársadalom tagjait erős kohéziós erő köti össze, és a szakma iránti tisztelet megköveteli azt is, hogy a tervezőik a hagyományok megőrzésére, egyúttal megújítására törekedve alkossanak. Ehhez nemcsak az építészet történetében kell járatosnak lenniük, hanem a társművészetektől kezdve a társadalomtudományokon át a mindennapi életig — az élet teljességében. Enélküil nem alakíthatnának .k.i élő kapcsolatot megbízóikkal, akiknek pénzéből épülnek az új lakások. És itt sem csupán tankönyvízű emberismeretről van szó, hanem közvetlen, partneri káju.k ne merüljön ki a kész tervdokumentáció átadásával, hanem elejétől végéig kísérjék figyelemmel az építkezést. A legújabb jogszabályok szerint a tervező kötelessége az is, hogy az engedélyezési okmányokat megszerezze a helyi tanácstól és a — most már ugyancsak kötelező — felelős műszaki vezetővel együttműködve őrködjék a szakszerű kivitelezésen. Ez el is várható attól a szakembertől, aki ma már nem tudná hivatását gyakorolni anélkül, hogy ne legyen tisztában a szigorúbb hőtechnikai szabállyal, a házilagos kivitelezés előírásaival. Ezek a jogszabályok nem azért születtek, hogy tovább nehezítsék a magánépítkezők amúgy sem köny- nyű helyzetét, hanem hogy kötelező normaként írják elő a biztonságos, tartós épület,kivitelezést. Ezen belül az esztétikai jegyeket mindenki maga választhatja meg, de ezzel egyenrangúan fontos szempont lett a takarékos építkezés, a környezet védelme és nem pusztítása, hanem értő kezű gazdagítása. Városaink, erdőink, vizeink anélkül is pusztulnak, hogy az ember ügyetlenségével siettetné azt. A természeti folyamatokba beavatkozó társadalom ma már igyekszik legalább egyensúlyban tartani a kincsek kiaknázását, a pusztítást és az új teremtését. Ha egy csúf, környezetből kirívó házat látunk, először az elrondított utcaképet sajnáljuk, aztán a természeti látvány egyensúlyának megbomlását, ami elkerülhető lett volna, ha az építész, a megbízó, a kivitelező, és az építkezésen őrködők, mindenki a maga posztján, előrelátóan, megfontoltan végezte volna a munkáját. Sz. K.
