Észak-Magyarország, 1987. május (43. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-30 / 126. szám
Akác István Anekdota kincstár Apám Apám ül a Dózsa-trónon — én az életéért aggódom. Karosszékét majd szétveti . . . Simogatás való Neki. Szemeit lángok cirógatják; — még a halált sem ingyen adják . . . Csontjai, mint gépfegyverek kattognak a sorsom felett. Hű szíve: csönd-szirmú virág; vergődik, és szóért kiált. . . Hanyatlásában vele vannak gyógyító emberi hatalmak, de rajta — immár — nem segít sem az akarat, sem a hit, Kedvét az Idő lefejezte. S 'ki a villámok éfét tenyerével kereste, léte óvására — kaloda lett a teste . . . Sírva kérdem: — Kinek a népe rohan dühödten ajtajára? És özönöl a Rossz cselédje . . . A kérdésekből — nem elég: hol van számára Menedék! Nyújtanék felé kezet, jaj, tudom, nem segíthetek . , . Szomorúságát rázza, rázza, és motozza a Kín finánca. Dacos fején bundás-sapka, — de hová tűnt a kalapja? Apám ül a Dózsa-trónon: én az életéért aggódom. Szivarhamu-kék a hajnal. - Szegény, ébred: gonddal, bajjal, őszi mennydörgés a hangja, így fáj minden virradatra. Intése: törött kapanyél. Parázzsá lettek lábai. S mint égi felleg-erezet, milyen kezek, milyen kezek, (csorba tudat Nap-robbanása - gyökerekként, az agyba ásva) A futó percekben remél . . . Hogy azután, megtöretve nézzen az örök egekre. S ha a csillag léptű, viola-alkony cirádákat ír ablakára, azétt virraszt, hogy meg ne haljon. Világirodalmi adomák Lambrecht Kálmán és Varró látván szerkesztésében a húszas évek elején látott napvilágot A világirodalom anekdotakincse című kétkötetes összeállítás, amelyben a szerzők színes csokorba szedték a világtörténelem nevezetes egyéniségeiről elterjedt anekdotákat. A megörökített történetek főhősei közölt nemcsak külföldi politikusok. írók, tudósok, művészek szerepelnek, szép számmal találhatók magyarok is. * Moliére-t anyjától örökölt tüdőbaja egész életén ál kínozta. Már egész fiatalon különös ellenszenvvel viseltetett az orvosok iránt, darabjainak orvosszerepei is erre vezethetők vissza. Tőle származik a következő epés megjegyzés: — Boldog emberek az orvosok. Eredményeiket napfény világítja, tévedéseiket pedig föld borítja! * Alexandre Dumas francia írót egy alkalommal gyűjtőívvel keresték fel, s kérték, adakozzék egy szegényen elhunyt adóvégrehajtó temetésére. — Mennyibe kerül a temetés? — tette föl a kérdést Dumas. — ötven frankba — hangzott a válasz. — Akkor itt van száz frank! Temessenek el még egyel! * Heinrich Heine, a költő már utolsó napjait élte, -amikor egyik barátja felkereste. Két ápolónő éppen akkor tette a beteget friss, tiszta ágyba, .amikor a baltit belépett. — Hogy vagy, Heinrich-’ — kérdezte a látogató. — Igen jól. pajtás — válaszolt a beteg költő. — Amint látod, engem az asz- szonyok még mindig a tenyerükön hordoznak! FURMANN IMRE Meiey István rajza Á halhatatlanság délutánja Legyen a versben egy ház, kúriaszerű, régi épület, hintaágyas udvar és hatalmas kert, s a kertben almafák. Én is legyek jelen a versben, a barátommal éppen sakkozok, délután van, nyári délután, az almafák megszűrik a Napot. A sakkozásban csak lustán vegyek részt, ne legyen lépéskényszerem, ne legyen minden lépés nyerés, vagy vereség. Ne érezzem, csak a tompa napfényt lehunyt szememen, s csak az ital hűvösét ha poharam a számhoz emelem. Veres Péter írja va • lahol. hogy minden valamirevaló írónak megvan a maga faluja. Ez a mondat amilyen egyszerűen hangzik, olyan nagy igazságot takar, hisz utalásként elég, ha az irodalomba emelt ogy-egy szülőfaluról (vagy városról) szólok — Mezőszilas. Ozo- ra. Farkaslaka. Biharugra vagy Balmazújváros —, azonnal Németh László, Illyés, Tamási, Szabó Pál és Veres Péter neve fénylik fel tudatunkban immáron elválaszthatatlanul. De idézhetném Szklabonyát. Tiszacsécsét, netán Szalonját is; az mindenképpen nyilvánvaló, hogy az író a szinte teljes világot jelentő falujában, a „mikrovi- lág'-ban mindig olyan alapvető összefüggéseket, igazságokat él át és ragad meg, melyek a „makrovi- lág"-ra is érvényesek. Nos, ez jutott eszembe, ahogy Serfőző Simon legújabb kötelét végigolvastam. mivel mai , irodalmunkban kevés olyan író van, akinek a szülőföld — Serfőzőnek a Zagvvarékas környéki tanyavilág — anv- nvirn meghatározta volna műveit, mint éppen az. övét. Verseiben csakúgy, mint szociográfikus kötetében — Amíg élünk —ezt a világot vallatja, ennek a valóságnak az ízei határozzák meg jóformán minden képét, gondolatát, még a szívverését is. S most az író ehhez a már ismert valóságképhez illeszt egy hiányzó darabot — noha verseiből sok mindent tudunk már erről is —, a keserves, tanyasi gyermekkorét. Akik a faluvégekről vagy éppen a tanyákról indultak. azoknak különösen kedves lehet ez a könyv, mert újra átélhetik a hajdanvolt kemény-szép gyerekidőt. Kinek ne jutna eszébe a tehénlegeltetés fárasztó unalma, még akkor is. ha a falusi gyereknek erre könnyen akadt pajtás, nem úgy, mint az író alteregójának. Matyi- nuk, kinek mindig árván kell a teheneket őriznie, s gyerekes produkcióit csak előttük, vagy a „tarajosok" előtt produkálhatja. Serfőző ott kezdi élete „történetét", amikor az anyja iskolába íratja, s ettől kezdve mindent elkövet, csakhogy ne kelljen tovább a „bömbösöket" legeltetnie. Ezért piszmog sokáig a leckeírással, ezért időzik el gyanútlanul újsütetű városi cimborájával, Csicse Pistivel, aki hamar megismerteti vele nemcsak a cigarettázás gyötrő perceit, de a csavargás ízeit is: a tanyasi kisfiút elámító rejtélyes titkokról most nem is szólva. (A föld alatt még most is élnek, sőt még a hangjukat is hallani, akikre bombázáskor rájuk szakadt a bunker.) Serfőző Simon aránylag rövid időbe — az első iskolában töltött őszbe — foglalja első rácsodálkozá- sát a világra, az addig nem ismert valóságra; észre kell vennie a megalázó helyzeteket — más könnyedén megy iskolába, s neki segítenie kell az örökké ci- pekedő anyját —, a reggeli sietséget, kapkodást, egyetlen talpalatnyi helyért való nyomakodást a vonatlépcsőn. az állandó gúnyolódást — jó, hogy a tyúkólat el nem hozták —, s első megdöbbenését, mikor a városi asszonyok az anyját „tejesnéni"-nek mondják, s ő csak mosolyog: szégyenletesen kopogó facipőjéről nem is szólva, tehát mind-mind olyasmit, amit eddig otthon sohasem tapasztalt. Az író finom érzékenységgel mutatja meg a kis tanyasi fiú dacosságát, az apjával való állandó hadakozást a kihajtás miatt —, de önérzetét is. hiszen a háromszoros ismétlővel is szembe mer szállni igaza érdekében; első találkozását az osztálytársakkal, a közösséggel — engem Tamási híres önéletrajzára emlékeztet —, s kellő konfliktusait is az iskolával — nem meri megmondani a tanító néni üzenetét —, kisgyerekes lázongásait az apai, anyai szigor s a ránehezedő teendők ellen. Megindító, ahogy az anyját is próbára akarja tenni a durrantyújával, csakugyan szereti-e, vagy csupán ő is azért tartja, hogy legyen kinek parancsolgatni? S a hamar poklokat járt kisfiú történetét azzal fejezi be, hogy az anyja nagyon is szereti öt, azért, hogy sose mondja, hisz kétségbeesetten rohant a segítségére, amikor elhajította magát. Az anya és kisfiú boldog egymásra találásával záródó kép nagyon szíven- ütő, hisz Matyi nemcsak az anyai szeretetet érzi meg, hanem arra is rádöbben, a család munkájában rá is számítanak, neki is megvan a teendője, a helye. Az utolsó mondatokban az otthagyottakkal közösséget vállaló író ars poeticáját olvashatjuk, amit a verseiben is annyiszor megfogalmazott: „S amit egy kisiskolás, tanyasi gyerkőc eszével akkor még aligha gondolhattam, de már megéreztem, ösztöneimben benne volt, hogy kötelességem : ne feledjem soha őket, hűséggel legyek hozzájuk, ha egykor az idő elsodorna is a barázdák széléről. Sorsuk zászlaját az égnek fölmutassam." Az eddig elmondottakból az is kitűnik, az író emlékezéseiben mennyire komolyan veszi a valóság törvényeit — még ha gyerekeknek íródott is —. nem szépít, nem hallgat el semmit. Ám „történetét" ráadásul még úgy mondja el, hogy háttérnek odarajzolja az 50-es évek komor világát, a szegénység, a kiszolgáltatottság sosem felejthető pillanatait. A már említett egymásra találásban érti meg a kisfiú, azért kell az anyjának minden reggel cipekednie, mert kell a pénz adóba, beadásba. Ebbe viszik a húsz tyúkot, a hízójukat. A gyermeki emlékezet hallatlanul pontosan őrizte meg azt a néhány rriondatot, amit a kulákká nyilvánított Gazsi Antal bácsi szájába ad: „Csak paraszt ne legyél!... Az teszi okosan, aki iskolát jár, eltörekedik innen... Most lehet tanulni a fiataloknak, meg van adva a lehetőség... Nekik kedveskedik ez a rendszer. Minket meg tönkretesz, nem vesz emberszámba se." De megőrizte azt a pillanatot is. amikor Antal bácsit kísérik a rendőrök, mivel — legalábbis ezt mondják — élelmet rejtegetett; s ő mindenképp az arcába akar nézni, hogy legalább köszönjön neki.de Antal bácsi nem emeli fel a fejét. Ugyanígy nem felejtette el az anyja kifa- kadásait sem „ezek" ellen, akik még a padlásseprésre is kaphatók. S ezeket az apró, valóságba kapaszkodó villanásokat még folytathatnám, de úgy érzem, ennyi is elég, hogy a „kisregény" valódi ízeit érzékeltessem. Nem fejezhetem be ezt a kis ismertetést anélkül, hogy éppen a „valódi ízeket" hordozó nyelvről ne szóljak: — Hol az a nyíves kölyök? — vagy a paraszti lét zord törvényszerűségeit sorjázó mondatokról: — „Neked meg tessék kifelé hajlani a teheneket.. . Hogy a széna ne fogyjon!... Nem hússal lakunk ám jól... Ezért etetünk, ruházunk téged, hogy ennyit se lehet tőled elvárni?" stb. Az is szembeötlő, hogy az apját mindig haragosnak. zsémbesnek mintázza, az anyját szelídre, érzékenyre. Nem kétséges, Serfőző Simon gyermekeknek írta a Gyerekidőt, a maga történetét, hogy megismerjék belőle a régiek tanító és tanuló iskoláját, a munkára nevelődést. S még annyi mást is. Serfőző Simon igaz könyvet írt komor, egyáltalán nem napfényes gyermekkoráról, gyermeki szemmel, ám mégis az 50-es évek valóságáról. Tanulságos könyvet. De nemcsak a gyermekeknek, a felnőtteknek is. (Móra) Takács József aKBara
