Észak-Magyarország, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-11 / 86. szám
ESZAK-MAGYARORSZAG 12 1987. április 11., szombat Csernobil napjainkban A csernobili atomerőmű közelében felépített „Zöld fok” munkástelepülés Muhi neve a világtörténelembe is bekerült. A magyar nemzet történetében pedig Mohács mellett a második szomorú gyász- térré vált. A csatában a harctéren maradt az ország főuralnaík java része, s elpusztult a magyar sereg jelentős hányada. 1241. április elején IV. Béla király 65 000 emberrel indult az országba betörő tatár hadak elé. Batu kán, a mongol sereg fővezére — aki közben Eger városát dúlta fel —, amikor arról értesült, hogy a magyar had közeledik, a Sajó folyó partjáig hátrált, s ott a,túloldalon megállt. A korabeli szemtanú, krónikás. Rogerius mester „Siralmas Ének” című művében így számol be az eseményről: „...mikor ,a magyarok egy bizonyos folyóhoz érkeztek, melyet Sajónak hívnak — amely Eger városától nem nagyon messze folyik, és a Tiszába ömlik, a folyón egy hídon átkelve, megálltak, tábort ütöttek, őröket állítottak a hídra, hogy éjszakai őrszolgálattal őrködjenek. A tatárok pedig a mocsaras helyen való átkelés után a víz körül a síkságon helyezkedtek el. És mivel a víz nagy volt és mocsaras, nem volt hihető, hogy a hídon kívül bárki átkelhessen.” A tatár hadakkal szemben, a Sajó túlpartján egy kis falucska, Muhi mellett helyezkedett el a magyar sereg. A tatárok erejét alábecsülő magyar had április 9-én ütött tábort. A magyar had többszörösét számlálta a tatár had, de harcmodorukhoz híven elrejtőzködtek a part menti sűrű erdőkben, ezért a magyarok teljes egészében nem láthatták őket. Átellenben egy csoportban állt a magyar sereg. Ráadásul Béla király elkövette azt a hibát, hogy katonáit sátrakkal és szekerekkel körülvett csoportokba tömörítette össze, s így az igen szűk területen a magyar sereg veszedelmesen összezsúfolódott. A már idézett Rogerius így ír: „...úgy össze voltak a sátrak zsúfolva s köteleik úgy össze voltak kötözve- bogozva, hogy a táborban járni-kelni nem lehetett. Az egész magyar sereg mintha valami hálóba lett volna beszorítva... A tatár kán egy dombról szemlélte a körülzárt magyar tábort s legott észrevette, hogy a magyarok nagy hibát követtek el, hogy katonáikat, mint a birkákat szűk akolba zárták.” Ezt tartották a magyarok erős védelemnek, pedig legfőképpen ez okozta a vesztüket. Április 10-én az ellenséges seregtől egy orosz fogoly szökött át a magyarokhoz, aki elmondta, hogy az éjjel támadásra készülnek a tatárok. A támadást április 11-én éjjel a kán testvére. Sejbán kezdte meg. Batu, a sereg zömével a folyón levő hídon, alvezére, Sabutáj pedig lentebb kísérelte meg az átkelést a Sajón, hogy a magyar tábort bekerítsék. Béla a híd védelmére, az átkelés megakadályozására öccsét, Kálmán herceget küldte, aki Ugrin érsek csapataival együtt heves csata után visszaszorította a hídon átkelő tatár elő- hadat. A véres közelharcban a mongolok riadtan hátráltak a túlpartra. A sikeres csata után megerősítették a híd védelmét és visszatértek a táborba. A magyar táborban a győzelem hírére örömmámorban úszó csoportok alakultak ki. Azt hitték, hogy e csatával legyőzték az ellenséget. Csak Kálmán herceg serege és a már korábban a tatárok ellen hadakozó temploPaul Almásy fotói A csernobili atomerőmű 1986. április végén balesetet szenvedett atomreaktora megbízhatóan el van zárva a külvilágtól. A baleset következményeinek elhárításában a legkülönfélébb foglalkozású emberek vettek részt: tűzoltók, orvosok, tudósok, mérnökök, fizikusok és természetesen építőmunkások. Jöttek Moszkvából, Tomszkból, Kraszno- jarszkból, Juzsno-Uralszk- ból, Sevcsenkóból, Dnyep- ropetrovszkból és más városokból. Munkájukat az egész ország segítette. Befejeződött az atomreaktort beborító szarkofág A csernobili atomerőmű negyedik blokkja fölé épített sugárzásvédő „szarkofág”. elkészítése, miközben ezzel párhuzamosan végezték a környék sugármentesítését. A szarkofág' építésénél eredeti műszaki megoldásokat, bátor alkotó ’elgondolásokat valósítottak meg. Mindez lehetővé tette, hogy üzembe helyezzék az atomerőmű első és második blokkját. A Csernobilban termelt elektromos energia bekerülhet az ország energiakeringésébe. A helyzet fokozatosan normalizálódik, s egyre inkább napirendre kerül a csernobili járásban élő lakosok eredeti lakóhelyükre való visszatérése. (APN—KS) „Vad ellenség porba hulljon ez az ország felviduljon nyíl és kopja kettétörjön igaz békét magyar földön." Molnár István A világ egyik legjobb fotósa. Sajtófotói és művészképei egyaránt bejárták a világot. Csakúgy, mint ő maga, aki világkörüli utazásokat tett-tesz — felkérésre és hivatásból —, az UNESCO, az ENSZ, a WiHO megbízásából készít riportképeket. A Szaharában, Távol-Keleten, az Egyesült Államokban. a Szovjetunióban, Iránban, Afrikában, Észak-Európában, a csendes-óceáni szigeteken. Paul Almásy, azaz Almásy Pál budapesti kiállításának is ezt a címet adta, Bejártam a világot. S a Budapest Kiállítóterem emeletén április 26-ig nyitva tartó tárlaton valóban jelen van szinte az egész világ. Saját megjegyzése szerint „munkásságom végső összegzésben korunk átfogó képét adja”. A sajtófotó és a fotóművész Almásy személyében szerencsésen ötvöződik. A világot objektívjével igazán objektiven adja visz- sza, de nem hiányzik képeiből az esztétika sem. Valamennyi fotója embercentrikus, nemcsak úgy, hogy szinte nincs is olyan felvétele, amelynek ne az ember lenne a főszereplője, de úgy is, hogy az emberi lét szépsége, fájdalma, felemelő és izgalmas pillanatai szólalnak meg képein. Elgondolkoztatóak, magukkal ragadóalk a világ szenvedéseiről szóló fotók. Sokat mondanak az emberi kizsákmányolást, elnyomást felidéző képek. De vannak derűs, ironikus színei is, amelyek ugyanolyan magukkal ra- gadóak, mint a tragikus felvételek. A nyolcvanegyedik évében járó mester Budapestről indult, s külföldi tanulmányok után, 1938-ban telepedett le Franciaországban. Innen indult, mint sajtófotós, a háború utáni Európa országaiba — helyzet- felmérésre. Járt az indokínai fronton, tanulmányozta Dél-Afrikában a faji probNyalóka lémákat. Létrehozta Togó fotóarchívumát. S annyi távoli célpont után, 1970—7il-ben fotótanulmányúton járt Magyarországon és a környező országokban. Kapcsolata hazájával nem szakadt meg. Almásy Pál, a fáradhatatlan fotós szívesen Oktatja az ifjabb nemzedéket. Tanít Budapesten a Bálint György Újságíró Iskolán és a Nemzetközi Újságíró Szervezet Iskolájában. Nagyszerű kézikönyvet szerkesztett Képírás, sajtófotó címmel, oktatási célokra. 1980-ban megszervezte magyar fotósok franciaországi kiállítását. Paul Almásyt kiállítása megnyitásán a Magyar Népköztársaság Csillagrendjével tüntették ki művészi munkásságáért. K. M. mos lovagok maradtak higgadtak. Ök érezték, hogy az igazi ütközet még csak ezután következik. Batu viszont késő éjjel támadásra indult, hajítógépekkel és a korábban már átkelt jobbszárny csápataival bekerítéssel fenyegette a hídőrséget. Az erős támadás a hídon maradt őrséget a tábor felé szorította vissza. A tatárok a birtokukba került hídon, valamint a Sabutáj által lentebb vert, szálfákból épített másikon egyre nagyobb erőkkel keltek át a folyón, elárasztották a Sajó jobb partján levő síkságot. Reggel hét órára a magyar sereg százezer mongol által volt körülkerítve s a Sajónak szorítva. IV. Béla serege kelepcébe került. Nagy zűrzavar keletkezett a táborban. Zászlósak keresték csapataikat, fegyveresek az uraikat, senki sem találta amit keresett. A király és Kálmán herceg hiába nyargaltak a legsűrűbb nyílzápor közepette csatára buzdítva, a sereget nem lehetett csatasorba állítani, mert ekkor már minden oldalról ellenség állt a síkon. Egészen délig hasztalan erőlködött kitörni a tábor a csatatérre, mindenütt visz- szaverték a szekérsáncok közé. Végre déltájban Kálmán herceg rendbe állította a balszárnyat, s a tatárokra tört, azokat hátranyomva, időt biztosított a királynak a jobbszárnyat és a középhadat csatarendbe állítani. Ezzel kezdetét vette az ütközet. A főerők összecsapása órákon át, sőt némely források szerint egész nap tartott. Míg kezdetben Kálmán herceg az érsek csapataival együtt vérfürdőt rendezett mongolok sorai között, azalatt a jobbszárny elkezdett szétszéledni. Pedig a csata addigi szakaszában — a kínai évkönyvek tanúsága szerint — Batu akkora veszteséget szenvedett, hogy már a visszavonulásra gondolt, de alvezérei biztatására új támadást kezdett. A véres csatában végül a mongol túlerő kerekedett felül, az ígyre súlyosabbá váló helyzetben a nehézfegyverzetű magyarok is kénytelenek voltak menekülni. A mongolok az üldözés helyett mind tágabb teret engedtek nekik. Mindig több és több magyar használta ki az alkalmat a menekülésre. A tatárok pedig hagyták futni őket. Egyedül a király volt Batu célja. A király pedig a jobbszárny felbomlásáról mit sem sejtve, a középhaddal a mongol had közepébe rontott. Mikor már az ellenség tömött hadsorai között volt, akkor vette észre, hogy egyedül van. A jobbszárny elfutott, a balszárnyon Kálmán ugyan még harcolt, de serege vészesen fogyott. Elesett Ugrin érsek is, s nemsokára a herceg is súlyos sebet kapott. Sebesülten vágott magának utat a Dunáig, s hazajutva várába, ifjú felesége karjai között adta ki hősi lelkét. A király maroknyi, önfeláldozó hívével egyedül maradt a csatatéren köröskörül véve a győzelmes ellenségtől. Egypár fő úr, öt püspök, több lovag, számra kevesen, de vitézek mind, kiknek most már egyetlen feladatuk volt, megmenteni a királyt. IV. Béla hívei segítségével északnyugat felé menekült, s a Bükk hegység felé vette az útját. Á tatárok mindenütt a nyomukban. Batu egy országot ígért annak, aki a királyt élve elfogja. Végül a királynak a Sajón átúsztatva sikerült leráznia az üldözőket. Késő éjszaka jutott el egy barlangba, ahol megpihenhetett. A tatárok nem sokat törődtek azokkal a kincsekkel és fegyverekkel, melyeket a könnyebb menekülés érdekében a magyarok eldobáltak. Akik dél felé menekültek, azokat beszorították a posványokba. Rogerius így ír: „Mind a Pest felé vezető széles úton menekülők között, mind a seregnél maradók között oly nagy volt a mészárlás, annyi ezer ember pusztult el, hogy azt felbecsülni sem lehet, és hitelt sem adhatunk egykönnyen az erről beszélőknek a felmérhetetlen veszteség miatt.” A csatában elhullott az akkori Magyarország fő- urainak többsége, itt vesztette életét többek között Tomajd Dénes nádor, András országbíró, Gut- kel end M iklós horvát-szla- vón bán, Ugrin esztergomi, Mátyás kalocsai, Gergely győri, Rajnáid erdélyi és Jakab nyitrai püspök. 1241. április 11-én Muhi mezején, a Sajó partján a magyar védelmi had gerince megtört, az ellenállás teljesen megszűnt. Az egész ország, de elsősorban Borsod vármegye a rabló tatár hordák martaléka lett. A vármegye névadó várát is ekkor dúlták fel, mely utána már nem épült újjá. Szörnyű világ köszöntött Magyarországra. Nem hiába fohászkodott Rogerius Magyarország békéjéért: Bejártam a világot Borsodi csaták
