Észak-Magyarország, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-06 / 81. szám
1987. április 6., hétfő ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 Justitia istenasszony nagyon meg szokta válogatni, hogy kiket enged felkent papjainak soraiba, ám ha valaki jól szolgálja őt, élete fogytáig sem ereszti el a szolgálatból. Ügy is mondhatjuk: bírónak lenni nem foglalkozás, hanem hivatás. Mert bizony nem mindegy, hogy A Népköztársaság nevében! kezdőszavakat milyen ítélet követi. Mert akkor Justitia kezében rezzenéstelennek kell maradnia a serpenyőnek, amelyben az Igazság méretik le. Csakhogy Justitiának mostanában egyre több a dolga. Nem azért, mintha a „több száz éves átlag”-nál nagyobb volna manapság a pereskedők száma (bár nem is kevesebb), hanem mindenekelőtt azért, mert a kor hozza magával, hogy mind a büntető, mind a polgári ügyek egyre bonyolultabbak, nagyobb körültekintést igényelnek. S még ehhez járul — nem kis mértékben —, hogy a bírói kar elnőiesedett. Jelenleg az első fokú bírák 70 százaléka tartozik a szebbik nemhez. Ez azzal jár, hogy évek esnek ki a bírói gyakorlatból, amíg a bírónő asszonyi-anyai kötelességeit teljesíti. Így jutott mind több munka az idősebb, gyakorlottabb bíráknak. Az igazság szolgáltatása pedig felelősségteljesebb tevékenység, mint hogy „futószalagon” lehetne intézni. A peres (nemegyszer bontóperes) felek életét is nehezítette, hogy ügyeik intézésére sokáig kell várniuk. Megoldást kellett keresni, s mert a gondok egyre súlyosbodtak — meg is találták. A megoldás: gyakorlott, tapasztalt, köztiszteletben álló bírák visszahívása nyugdíjból. Erre rájönni természetesen könnyebb volt, mint megvalósítani, hiszen a nyugdíjba vonult bírák közül sokan időközben elhelyezkedtek más területeken. Előfordult, hogy jónevű, közismert egykori tanácsvezető híró — valami jelentéktelen, kis vállalatnál vezette a jogsegélyszolgálatot. (Talán mondani sem kellene, hogy azt is kitűnően, közmegelégedésre.) Nagy tapintattal fordultak az igazságügy felelős tisztségviselői hozzájuk, hiszen — Justitia anyagiakban nem áll olyan jól, mint némelyik vállalat. De — mint kiderült — vonzereje nagyobb. A nyugdíjba vonult bírák a hívó szóra igent mondtak. Akkor már „csak” jogi akadályai maradtak a nyugdíjas bírák visszatérésének, hiszen őket az Elnöki Tanács választja meg és menti föl. Ezért hozta .meg az Elnöki Tanács — egy korábbi törvényt módosítva — 1986. évi 30. törvényerejű rendeletét, amely most már lehetővé teszi a bírák nyugállományba helyezését úgy is, hogy nem mentik fel őket- automatikusan bírói tisztük alól. Maradnak bírói jogaik és kötelezettségeik — vagyis nyitva áll a kapu a visszatéréshez. Az első 26 bírót ez év januárjában választotta újra az (Elnöki Tanács. Továbbiak fogják követni őket — ha nem is nagyon sokan, hiszen ennek is vannak korlátái. Nevezetesen az, hogy nincs mód számukra külön státus kialakítására, a tartósan távollevők — vagyis elsősorban a gyed-en, gyesen levő kismama-bírák — helyét foglalják el átmenetileg. Külön anyagi keretet sem kapott az Igazságügyi Minisztérium a nyugdíjas bírák foglalkoztatásához. Havi ötezer forintot tudnak nekik fizetni, egységesen. Természetesen emellett változatlanul kapják a nyugdíjat. Mindez együttesen is jóval kevesebb, mint amennyit vállalatnál tudnának keresni. Ám, mint mondtuk, Justitia szolgálata nem foglalkozás, hanem hivatás. Így fogják fel a bírói pulpitusra visszatérők. A legfontosabb — mind az ő számukra, mind a bíróságoknak —, hogy tapasztalataiknak, nagy gyakorlatuknak megfelelő munkát végezzenek. Ezt pedig messzemenően szem előtt tartják a bíróságok vezetői. Rájuk osztják a „nagy ügyeket”, amelyekben sok szálat kell kibogozni, az ő ember- és jogismeretük, sok évtizedes gyakorlatuk szükséges ahhoz, hogy valóban igazságot lehessen szolgáltatni. S valóban: a törvény betűjének és szellemének egyaránt érvényt szereznek Justitia veterán papjai. A törvényesség egyik alapelve, hogy a bírák mindentől és mindenkitől függetlenül, csakis az igazságot szem előtt tartva hozzák meg ítéleteiket. Ezért a kezdő, az igazságszolgáltatással csak most ismerkedő bírák munkáját instruktorok segítik. Nem az ítélkezésben, a döntéshozatalban vesznek részt, hanem a bírói munka szakmai tudnivalóival ismertetik meg a fiatal pályatársakat az instruktorok, akiknek szinte mindig hiányos létszámú gárdáját most a nyugdíj mellett dolgozó, idős bírókkal erősítik meg. Nagy segítséget jelent a tapasztalt bírák újra megjelenése a bontópereknél is, különösen az új családjogi törvény életbelépése után. Köztudott, hogy most nagyobb szerep jut a békéltető tárgyalásoknak, amelyeken még egy, utolsó esélyt adnak a nem reménytelenül elromlott házasságok helyreállításához. Ha valamihez, hát ehhez aztán nagyon kell az élettapasztalat, s magától értetődik, hogy itt sokat tudnak segíteni az idős — de korántsem elöregedett — bírák. Korhatár ugyanis — nincs. A legidősebb, visszahívott bíró a hetedik X-en is túl jár, de fizikailag és szellemileg ereje teljében van. Ugyanígy a többiek is, akik szíves-örömest vállalják újra az igazság szolgálatát. Volt ugyan vita, mielőtt határozatot hoztak a visszahívásról — többen a bírói felelősség és a nyugdíjas státus összeegyeztethetőségét vonták kétségbe —, de az első eredmények igazolják a várakozásokat. Annál is inkább, mert a fiatalabb, sőt, a legfiatalabb bírói korosztály tagjai mind nagyobb bizalommal és szeretettel fogadják a visszatérőket. S nemcsak azért, mert a szinte mindenütt erősen felhalmozódott munka egy részét átveszik tőlük. Legalább annyira azért is, mert sokat tudnak tanulni tőlük életszemléletben, hivatástudatban, etikai tartásban. Mindezekre elengedhetetlenül nagy szükség van a bíráskodásban. így tudnak egyre jobban együtt dolgozni az igazságszolgáltatás felelős munkaköreiben idősek és fiatalok. Amiről jó néhány más területen is példát vehetnének ... V. E. Sárospatakon Országos gyógyszerészeti kollokvium A Magyar Tudományos Akadémia Szerves és Gyógyszeranalitikai Munkabizottsága és a Magyar Gyógyszerészeti Társaság Gyógyszeranalitikai Szakosztálya a megyei gyógyszertári központ és a megyei gyógyszerészeti szervezet közreműködésével, április 8—10-én Sárospatakon a Művelődés Háza nagytermében rendezi a 19. országos gyógyszeranalitikai kollokviumot. Ezen mintegy 220 hazai, köztük több külföldi vendég is részt vesz. A háromnapos tudományps programot Nikolics Károly egyetemi tanár, a Magyar Gyógyszerészeti Társaság elnöke nyitja meg. Ezt követően — felváltva — Görög Sándor, paál Tamás, Selme- czi Béla, Pesti Vince és Szepesi Gábor elnökletével 21 előadás hangzik el, egyetemi professzorok, a kutató- intézetek, gyógyszertári központok szakemberei részéről. Az első napi előadások a biológiai módszereknek a gyógyszeranalízisben való alkalmazása témakört ölelik fel. A második nap témája a gyógyszertechnológiai kutatás és a gyógyszeranalitika kapcsolata, a harmadik napon pedig a gyógyszertári központokban, gyógyszertárakban dolgozó gyógyszerészek számolnak be az általuk végzett analitikai munkáról. Az előadók között két külföldi vendéget is hallgathatnak a kollokvium résztvevői. Dr. I. Krilov szovjet professzor „Biológiai módszerek alkalmazása kész gyógyszerek minőségének értékelése során” címmel tart előadást. A másik előadó dr. J. Elis csehszlovákiai professzor, előadásának címe; Farmakológia és gyógyszeranalízis. Megyénk szakemberei közül hárman tartanak előadást, éspedig Papp Klára, Elek Béláné és Fo- dorné Kassai Erika, mindhárman a Megyei Tanács Gyógyszertári Központjában dolgoznak. A kollokvium ideje alatt gyógyszerészeti műszerekből kiállítást és bemutatót rendeznek a Művelődés Háza pódiumtermében. Ezen külföldi cégek is jelezték részvételüket, elsősorban Bécs- bő] hoznak modern műszereket. A délutáni órákban a vendégek megismerkedhetnek Sárospatak nevezetességeivel, és autóbusz-kiránduláson vehetnek részt a Sátoraljaújhely—Széphalom— Hollóháza útvonalon. Megtekintik a széphalmi Kazinczy- emlékcsarnokot és Hollóházán a Porcelán Múzeumot. <h. j.) Ahol a zene is gyógyszer Nekem jutott a szerkesztőségben az a tisztesség, hogy a mozgáskorlátozottak életét, munkáját figyelemmel kísérhetem. Rövid idő alatt is megismerkedtem közülük jó néhány emberrel. Természetesen közöttük is van sokféle, jó természetű és nehéz ember is. Van aki többet dolgozik, mint egy egészséges ember, hajtja magát, hogy bizonyítsa elsősorban önmagának: így is ér annyit, mint bárki más. Abban azonban érthetően egyformák, hogy érzékenyebbek, könnyen sértődök, nehezébben teszik túl magukat az élet buktatóin, a fricskákon, a közönyön, szóval mindazon, ami mindnyájunkat ér nap mint nap, csak mi egészségesebbek, talán könnyebben tolerálunk. Mozgáskorlátozott gyerekkel viszont most találkoztam először. Természetesen utcán, villamoson láttam már néhányat, de így közelről, életük egykét óráját csak most figyelhettem meg. Miskolcon a József utcai óvoda lényegében nem különbözik a többi óvodától. Tiszta, rendes, a falakon, a szobákban gazdag a dekoráció, látszik, hogy az itt dolgozók sokat adnak a külcsínre. Egyvalamiben mégis különbözik: tavaly szeptembertől egyedülálló kísérletbe fogtaik, új csoportot hoztak létre mozgássérült gyerekek számára. Tudom jól — magam is gyakorló szülő lévén —, hogy mennyi gonddal, bajjal, aggodalommal, féltéssel jár egy gyermek felnevelése. Sőt, a szülőnek még felnőtt gyereke is gyerek marad, akkor is aggódik érte, ha régen kirepült a családi fészekből, ha régen a saját lábára állt. Hogyne okozna hát gondot, aggodalmat és szomorúságot a betegen született gyerek, az, akiről a szülő is tudja, hogy állapota változhat, de meggyógyulni nem fog soha. Bodnár Péterné vezető óvónő ismerteti velünk röviden, hogyan is került sor ennek a csoportnak a kialakítására. A városi tanács művelődési osztálya kérte meg dr. Peja Márta főorvosnöt, hogy mérje fel az igényeket, a lehetőségeket, hogyan is lehetne a mozgássérült gyerekeket óvodába járatni. Dr. Vel- key László és Peja főorvosnő külföldi tapasztalatait is felhasználták a csoportszoba berendezéséhez, a foglalkozások rendjének, módszereinek megtervezéséhez. Tavaly szeptember első napjaiban kapták a megbízást, és 15-én fogadták az első gyerekeket. Ez alatt a két hét alatt kellett beszerezni és beépíteni a felszerelési tárgyakat, a mosdókat, a lépcső- feljárót. Át kellett alakítani a játékokat is. A pénzt a művelődési osztály biztosította. Tapasztalatcserére nem volt lehetőség, hiszen az országban korábban két ilyen óvoda létezett. Az óvónőknek sem volt tapasztalata, annyit tudtak csak, hogy más, sokkal nehezebb ez a munka, mint amit megszoktak. Plusz pénzt nem ígérhettek nekik, önkéntes jelentkezés alapján választották ki őket. Háromszoros volt a túljelentkezés ... Pedig ezeket a gyerekeket fürdetni kell, némelyiket tisztába tenni, s legtöbbjüket egy pillanatra sem lehet magára hagyni. Nem tagadják, hogy féltek, hogyan tudják oda- szoktatni a gyerekeket. Még a bölcsődét jártak is sírnak az első napokban. Ezek pedig nem jártak sehova, felnőttek között éltek, gyerektársak nélkül. Ezért is döntöttek úgy, hogy az anyuka egy hónapig egész nap ott lehetett az óvodában. A legtöbben néhány nap, vagy egy-két hét után mehettek dolgozni. Az óvónőket hamar elfogadták a gyerekek, egymással nehezen barátkoztak. Most már jobban ragaszkodnak egymáshoz, mint a többi gyerek az egészségesek között. Megbeszélik, ki mikor megy kórházba, mikor van műtétje, mit csináltak vele. Mint tapasztalt „szakemberek”, úgy használják ezek a három-hat éves gyerekek az orvosi műszavakat. Az óvodai nevelési program alapján dolgoznak ebben a csoportban is, de minden gyerekre külön lebontva kell tervet készíteni. Külön füzetet vezetnek róluk, feltüntetve benne a nevelési problémákat. A gyógytornát szigorúbban veszik, mint a szülők, akiknek gyakran megesik a szíve, sajnálják a gyereküket, hiszen a torna néha fáj. Dr. Peja Márta főorvosnő hetente egyszer eljön, s mint mondják, elégedett az egészségügyi rehabilitációs és nevelési módszereikkel. Egy héten egyszer logopédus is jár hozzájuk, a nehezebben beszélők tanítására. A gyerekeket többször is vinni kell a gyermekegészségügyi központba .tornáztatni. A mozgáskorlátozottak egyesületének elnöke, László Vilmos fölajánlotta mikrobuszukat a szállításhoz, a baj csak az, hogy nincs ember, aki vezesse a járművet. Talán ha egykét nyugdíjas pilóta jelentkezne segíteni... Szóval beindult a csoport, s annyi év után a szülők is eljárhatnak dolgozni. A sérült gyerekek szülei különleges, meghosszabbított gyesen lehetnek. Ez persze problémát is okoz, a szülők félnek, hogy a gye-, rek nem tud beilleszkedni, s ha egyszer felmondták a gyest, visszacsinálni ezt nem lehet. Pedig sokkal több rászoruló gyerek van a városban, mint ahányan ide járnak. Négyszeres a létszámuk, de a napi utaztatás (hiszen ezek a gyerekek busszal, villamossal nem járhatnak), vagy anyagi okok miatt nem hozzák őket a szülök. Majdnem hét hónap telt el az indulás óta. Velkey professzor úr is járt náluk a közelmúltban, tetszett neki, amit csinálnak, s a jövőben is figyelemmel kíséri munkájukat. Segítséget ad a továbbképzésben is, hiszen az óvónőknek a saját szakmájuk mellett szaktovábbképzésen is részt kell venniük. Egy óvónő már jelentkezett is főiskolára. Bemegyünk a csoport- szobába. A kép első pillanatban ugyanaz, mint bármelyik más óvodában. Csupa játék, kép,1 mese itt minden. Csak a gyerek sokkal kevesebb. És nincs ugrándozás, szaladgálás. A hangszóróból vidám gyerekdal szól, hamar felismerték a zene gyógyító hatását. Van, aki színes figurákat ragaszt, a másik kockákból várat épít, a harmadik ül a gondozónő ölében és képeskönyvet nézeget. Nagy sikere van a fényképezőgépnek, a kiürült filmes doboznak. Nincs köztük szomorú, síró gyerek. Csak mikor el kellene indulni... Még arról beszélünk, hogy milyen nehéz a tárgyi feltételek biztosítása. Például egy megfelelő óvodai méretű karosszék az egész országban nem kapható. Pedig ezeknek a gyerekeknek ülés közben is kell a megbízható támaszték, a karfa, amibe kapaszkodhatnak. Már csak annyi van hátra, hogy feljegyezzem a nevüket azoknak, akik itt dolgoznak. Kiss József- né, Tóth Józsefnc, Kolo- zsi Zsoltné óvónők, Ludva Lászlóné gondozónő, Hegedűs Lászlóné és Lovas Lászlóné dadusok. Megyünk ki az ajtón. A gyerekek hangosan köszönnek. Még annyit látok, hogy egyikük most tanulja, hogyan is kell kinyitni egy ajtót. Szatmári Lajos Fotó: Fojtán László Óvoda mozgássérült
