Észak-Magyarország, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-04 / 80. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 12 1987. április 4., szombat Részlet a lineáris polietiléngyárból A Tiszai Vegyi Kombi­nátban mindig is azt az elvet vallották, hogy az új termelőkapacitások lét­rehozásakor lehetőleg a legkorszerűbb, a leghaté­konyabb technológiák meg­vásárlására és üzembe he­lyezésére kell törekedni. Ez történt a lineáris po­lietiléngyár esetében is, amely egy rendkívül kor­szerű. úgy is mondhat­nánk, a holnap technoló­giáját megtestesítő üzem, ahol a polimerizációs fo­lyamatokat komputerek szabályozzák. Ottjártunkkor a kombi­nátban éppen az aznapi ünnepélyes gyáravatásra készülődtek, ám az üze­meltetők csakúgy mint más napokon, ezúttal is élték megszokott életü­ket; ki a műszerek mellett ügyelt, ki a termékkiké- szítőben, vagy a laborató­riumban tette a dolgát. Vigh László gyárvezetőt kivételesen az irodájában találtuk. Most nyugodtabb- nak látszott, mint egy év­vel ezelőtt. — Ma már múlt idő­ben beszélhetünk az üzem­indulással járó megfeszí­tett munkáról; mindarról a nehézségről, amely velejá­rója egy ilyen, a ma­gyar beruházási gyakor­latban rendkívülinek szá­mító gyárépítési ütemnek — mondja most már fel­szabadultan Vigh László gyárvezető. — Az történt ugyanis, hogy az elő­irányzott 35 hónappal szemben 28 hónap alatt si­került felépíteni a lineáris polietiléngyárat, ugyanak­kor háromszázmillió fo­rinttal kevesebb költség­felhasználással készült el a létesítmény. Számunkra igen nagy előny volt ennél a beruházásnál az, hogy a kivitelezési munkákkal egy időben a termelési igazgatóság irányítása alá tartozó üzemeltetői csopor­tot hoztunk* létre, amely a leendő gazda szemével vizsgálta, illetve kísérte figyelemmel a gyárépítést. I fgy nemcsak a beruházói szempontok érvényesültek a megvalósításnál, hanem igyekeztünk a majdani üzemeltető érdekeinek is hangot adni. A próbaüzem ideje a múlt év végén lezárult, így az idén már rendelte­tésszerűen termel a gyár — jegyezte meg Vigh László. — Elmondhatom, hogy a lineáris polietllén- típusok kedvezőbb fizikai tulajdonságuknál fogva gazdaságosabbak, mint a hagyományos polietilén­fajták, s mind a csoma­golóiparban, mind pedig a műszaki alkalmazástechni­ka területén bővítik a ter­mékválasztékot. Ezért jól értékesíthetők a tőkés ex­portpiacokon, de kereset­tek a hazai felhasználók körében is. Természetesen ma már teljes kapacitással termelünk. Sok fiatal szakember dolgozik ma ebben a gyárban. Közéjük tartozik Csernyik István üzemmér­nök is, aki a TIFO-tól „pártolt" át a kombinátba. — Mindig vonzott az új. a bonyolult technológia, amivel itt a TVK-ban nap mint nap szemben találja magát az ember — mond­ja kérdésünkre a szimpa­tikus fiatalember. Annyi bizonyos, minden nap tar­togatott. és még ma is tar­togat valami újszerűt a szakember számára, amit meg kell „emésztenie", il­letve meg kell ismernie, hogy azután vérévé vál­jék. Persze, még hosszú időnek el kell telnie ah­Vigh László tanulják hoz, hogy elmondhassuk; tökéletesen megismertük a különböző gyártási folya­matok legapróbb részeit is. A legfelemelőbb pilla­nat számomra az volt, amikor mindegyik üzem­ben „végigzongorázluk" az üzemi próbákat, azaz a technológiai berendezések sikeres funkció-próbái után az elmúlt év augusztus 21-én megkezdődött a ka­talizátor beadagolása és ezzel megindult a polime- rizáció. Kevés olyan emberrel találkoztam a vállalatnál, aki szinte valamennyi ter­melőüzemben megfordult. Ez esetben Budai Vilmos művezetőről van szó, aki tizenkilenc évvel ezelőtt a kis etiléngyár üzembe he­lyezésében vett részt. — Mindig ott dolgoztam, ahol a vállalat érdeke meg­kívánta — idézi fel az el­telt közel két évtized fon­tosabb állomásait. — A vállalat vezetői ugyanis azt az álláspontot képviselik egy-egy új gyár indítása­kor, hogy tapasztalt, a ter­melési folyamatokban jár­tas művezetők kerüljenek a fontosabb posztokra. Budai Vilmos munka­helye a termékkikészítő- üzem, ahol gondos, előre­látó tervezés eredménye­ként <hár a múlt év má­jusában elkészültek a gra­nuláló, raktározó, zsákoló és palettázó üzemrészek, illetve az energiaszolgál­tató rendszerek. — Ez tette lehetővé, hogy import polietilén­por felhasználásával má­jus 27-én legyártottuk az első lineáris polietilén granulátumot. Annak meg külön is örültünk, hogy a gépek, a berendezések jól vizsgáztak, ugyanis ké­sőbb, amikor elkezdődött a polimerizáció, mi már felkészülve vártuk a sa­ját polietilénpor megjele­nését. Távol áll tőlem, hogy dicsekedjek, az vi­szont tény, hogy szakmai­lag ezúttal is megfeleltünk a magas követelmények­nek. A gyár egyik legfiata­labb szakembere Kovács István rendszerkezelő, aki a polimerüzem vezénylő­termében a számítógépes folyamatirányítást ellenőr­zi. — A leninvárosi szakkö­zépiskolában végeztem és mindössze hat éve dolgo­zom a TVK- ban. Az ole­fingyárban tettem szert bizonyos szakmai ismere­tekre, közben technikusi minősítést szereztem, így kerültem a mostani mun­kahelyemre. Arra a kérdésre, milyen tulajdonságokkal kell ren­delkeznie egy polimer­üzemi rendszerkezelőnek. Kovács István tömören fogalmaz: — Legyen megbízható, legyen ura a rendszernek, ismerje a technológiai fo­lyamatokat, s biztonsággal tudjon beavatkozni, ha a termelés közben nem várt helyzetek adódnak. Lovas Lajos Fotó: Laczó .Tózsef Budai Vilmos Kovács István Csernyik István II Kissé befelé forduló vilá­gunkban mindinkább ritka­ságnak számít, hogy valaki szívesen vállal tisztséget a közélet valamely fórumán. A megannyi gonddal, sok­sok idővel, a segítségadás­hoz állandó készenléttel já­ró megbízatások különösen a fiatalok körében váltak nép­szerűtlenné. Minden László, Sóstófalva 33 esztendős elöl­járója azon kevesek egyike, aki már évekkel ezelőtt be­bizonyította: vannak még, akikre számítani lehet. Rá­termettségével, lelkiismeretes munkálkodásával csakhamar kivívta magának a faluban a „mindenes” jelzőt. Mert­hogy Minden Lacira min­denben lehet számítani. Az ifjú elöljárót otthonában, családja körében kerestük fel: — Feleségem és én itt születtünk és most már úgy tűnik, meg is maradunk sós­tófalviaknak. Két kislányunk, a most nyolceszlendős Be­áta és az ötéves Dalma már itt nő fel, új otthonunkban. Iskoláim egy részét a me­gyeszékhelyen végeztem el, mint ahogyan munkát is ott, a December i. Drótművek­ben vállaltam. Nejem a Vo­lánnál. Miskolc nincs mesz- sze, a huszonkét kilométeres távolságot pillanatok alatt megteszi a sűrűn közlekedő autóbusz. Dolgozni ugyan el­járunk, de élni itt akarunk falun. — Erre a vidéki életre, a megmaradásra ösztönözte né­hány éve, KISZ-titkársága idején kortársait is ... — Valóban, és örömömre szolgált, hogy nem sikerte­lenül. Leszerelésem után há­rom évvel, 1981-ben válasz­tottak meg KISZ-titkárnak. Akkor mindössze tizenhá­rom tagja volt a szervezet­nek. öt év múlva, amikor leköszöntem erről a tisztség­ről, már negyvenen felüli volt az alapszervezet létszá­ma. Kezdetben táncos ösz- szejöveteleket, kiránduláso­kat szerveztünk. Később tár­sadalmi munkákat, politikai vitaköröket. Műsorokat állí­tottunk össze nagyobb ünne­peink tiszteletére, ami ko­rábban nem volt jellemző. És nemcsak beszervezni, ha­nem itt tartani is sikerült a fiatalokat. Öt év alatt több családi ház épült Sóstófal­ván, mint a megelőző tizen­ötben összesen. Később meg­nyertük az idősebb korosz­tályt a közös majálisokkal, pótszilveszterekkel. Rendez­vényeinken ott voltak az unokák és a nagyszülők is. Egyébként az itteni emberek nagyon összetartóak. Ennek szép példája volt a Hajdú család házának a megépíté­se, amelyet jószerivel teljes egészében a KISZ-tagok vál­laltak magukra. Értéke csak­nem félmillió forint. Ám van olyan értéke, amit pénz­ben nem lehet kifejezni. És ezt mi óvjuk, őrizzük, hogy átmentsük az utókornak. Mert egy ilyen kis létszámú közösségnek nagy szüksége van az ilyenfajta összetartó erőre. A sóstófalvi KISZ-esek munkáját nem csupán a helybeliek, hanem az ifjúsági mozgalom irányítói is elis­merték. 'Bizonysága ennek az 1982-ben elnyert, alapszerve­zeteknek járó KISZ KB ván­dorzászló, majd 1985-ben a KISZ Központi Bizottsága ál­tal adományozott vörös ván- dorzásZló. Ezzel egy időben jó néhány aktívát jutalmaz­tak aranykoszorús KISZ- jelvénnyel, Minden Lászlót pedig a Kiváló Ifjúsági Ve­zető éremmel. Mellette másik nagy elismerésnek számított: részvétele a XII. moszkvai Világifjúsági Találkozón. Szép búcsú volt ez az ifjú­sági mozgalomban betöltött igen aktív szerepkörtől. A búcsú azonban — mint mondotta — nem jelentett végleges elszakadást: — Igaz, ma már nem olyan szorosan, mint néhány éve, de most is kapcsolatban va­gyok az ifjúsági szövetség­gel, tagjaival. Nem lehet ez másként, hiszen elöljárói mi­nőségemben ugyanúgy kell képviselnem a fiatalok érde­keit, mint az idősekét. És ez gyakran jár konfliktusok­kal. Ugyanis, az alig há­romszáz lélekszámú Sóstó­falva csak társközség. Üjcsa- náloshoz tartozunk. És néha úgy érezzük, hátrányos hely­zetben vagyunk a székhely­községhez viszonyítva. Ér­zéseink természetesen nem minden alap nélküliek, ame­lyet szóvá tettek az emberek a legutóbbi falugyűlésünkön is. Mert azt tapasztalták, hogy abból a bizonyos „kö­zös pénztárcából” valahogy minden esztendőben jóval több forint csurran a csaná- losiak javára, gyarapodásá­ra, mint a miénkre. Ez is oka annak, hogy bár 1983- ban megkezdődött a helyi ravatalozó építése, ma sem alkalmas a gyászszertartá­sokra. Tíz év óta pedig hi­ába kérjük a tanácsi veze­tést a művelődési otthon gépházának a felújítására, hogy néha levetíthessünk egy-egy filmet. A válasz mindig az: nincs rá pénz. A gondokat rendre elmond­juk elöljáró társaimmal a ta­nács elnökének. Mégis ne­hezen jutunk ötről a hatra. Mert kicsinyke az az egyet­értési jog, amivel az elöljá­róság rendelkezik. Nem be­szélve arról, hogy a döntési joga még ennél is kevesebb. Mégis bizakodunk. S ha oly­kor vita árán, máskor pör árán is, de tudjuk, jó ügyet szolgálunk. A közösség ügyét. Monos Márta Fotó: L. J. Alsóregmecen [miét állítanak Kazinczynak A jeles író és literátor, a nyelvújítási mozgalom vezéregyénisége a Bihar megyei Érsemlyén községben született ugyan,_ az anyai nagyszülők házában 1759. október 27-én, de nyolcéves korában, az akikor még Abaújhoz tartozó Alsóregmecre került, és attól kezdve az ottani Kazinczy-kúriában, a szülői házban élt egyvégtében csaknem két évtizeden át. Széphalom mellett tehát itt töltötte a legtöbb időt. Az egykori regmeci kúriából már csak a telek és néhány darab kő maradt meg. A mindössze két éve működő Kazinczy Fe­renc Társaság mint az író szellemének éb­ren tartója, a Kazinczy-hagyományok ápolója és terjesztője legutóbbi közgyűlé­sén elhatározta, hogy a meglevő kövek fel- használásával emléket állít névadójának Alsóregmecen. A társaság két képzőművész tagja, Lavo- tha Géza és Pócsik István — a helyszínen szerzett ismeretek alapján — tervet készí­tett, s eszerint — mivel a Kazinczy-telek be van építve — egy mellette kialakítandó kis parkban állítják majd fel a Razinczy- emléket. Hűvös tavasz Gubbasztó gólyák Kis időre meglangyosodott a múltkorá­ban a levegő, még a nap is ki-kisütött né­hány órára. Bízvást hihettük, hogy végre itt az oly sóvárogva várt tavasz. Annál in­kább reméltük, mert egyszer csak megje­lentek a levegőben gólyáink is. Köröztek, köröztek a házunk fölött, aztán megcélozva a kéményt, lassú, méltóságteljes lebbenés- sel leereszkedtek ősszel itt hagyott fész­kükre. Valamicskét igazítottak rajta. Az össze- kuszálódott gallyakat ide-oda rakosgatták, hogy kényelmessé tegyék otthonukat. De — velünk együtt — nem sokáig örülhettek a tavaszt ígérő időjárásnak. Újra télies hideg tört ránk esővel, hóval. Pedig a szomszédos ház északra néző eresze alatt a korábbi hó sem olvadt még el, s most friss réteggel magasodott. A gólyapár ezekben a lucskos, havas na­pokban tollazatát felborzolva gubbaszt a fészkében. Talán megbánták, hogy ott hagyták Afrikát. Értetlenül, meredten né­zik a hókupacokat. Hiszen még sohasem láttak ilyet. Mi tagadás, havat és gólyát így együtt — mi sem ...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents