Észak-Magyarország, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-04 / 80. szám

1987. április 4., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3

Cselekedni kell

írta: Pál Lénárd, az MSZMP KB titkára

Az évfordulók számvetésre köteleznek.' Hazánk fel- szabadulásának 42. évfordulóján sem tehetünk mást. Mindenekelőtt tisztelettel emlékezünk a hősökre, és kifejezzük köszönctünket a világ első szocialista országának, a hazánkat felszabadító Szovjetuniónak azért, hogy elindulhattunk azon az úton, amelyen most is haladunk. Visszapillantva a múlt eseményeinek társadalomformáló sodrására, jogosan állapíthatjuk meg, hogy nagy, történelmi jelentőségű utat tettünk meg. Az elmúlt 42 év küzdelmei, eredményei és hibái, örömei és keserűségei, mindaz, ami történt, jelentik azt a tapasztalatokban gazdag múltat, amelynek tanulságaira nagy figyelmet kell fordítanunk mind jelenkori cselekvéseinkben, mind jövőt alakitó terveinkben.

Az elmúlt 42 év a szocializmus megalapozásának, építésének és fejlesztésének története, amelyben az állandóságot és a megújulást hordozó folyamatok egyidejű jelenléte és erős kölcsönhatása ösztönözte — néha talán megkésve — a társadalmi haladást szolgáló cselekvést. Ennek .a „cselekvésösztönzésnek” az átfogó programjait — főként az utóbbi harminc esztendőben — „a dolgozó nép pártja”, a Magyar Szocialista Munkáspárt kezdeményezte, szervezte és váltotta valóra az állampolgárok döntő többségének aktív részvételével. Ebben a kölcsönös cselekvésben jött létre az a nemzeti egység, amelynek megőrzéséért állandóan munkálkodnunk kell, és az a közmegegyezés, amelynek újból és újból való létrehozásáért érzékelhető eredményeket kell elérnünk a gazdaságban, a kultúrában, a népjólét fokozásában, a szocializmus vonzerejének erősítésében.

A történelem arra tanít, hogy a tennivalók kellő időben történő felismerésétől, és főként a soron lévő feladatok késlekedés nélküli, pontos végrehajtásától alapvetően függ a társadalmi, gazdasági fejlődés üteme. A jelen időszakban a tennivalók, a feladatok a társadalmi termelés hatékonyságának radikális javításával, a munka termelékenységének jelentős fokozásával, a gazdasági és társadalmi fejlődés ütemének meggyorsításával kapcsolatosak. A szocialista társadalmi rendszer igazi vonzerejét ugyanis csak akkor növelheti, ha minden téren jobb, értelmesebb és erkölcsösebb életformát garantál az embereknek, mint a kapitalizmus. A szocializmus természetéből, lényegéből adódóan ehhez megvannak a lehetőségek, azonban ezeket eddig csak részben használtuk ki. Társadalmi rendszerünkben hatalmas tartalékok vannak, amelyek feltárásában és hasznosításában magának az embernek van a legnagyobb szerepe.

Mindaz, ami manapság a szocialista világban történik, amit az SZKP XXVII. kongresszusának irányvonala jelent, amit az MSZMP XIII. kongresszusa feladatként megjelölt, s amit a végrehajtás eredményessége érdekében a KB múlt évi novemberi és decemberi ülésén elhatározott, ezeknek a tartalékoknak a feltárását, a szunnyadó erők mozgósítását célozza.

Amikor a tartalékokról beszélek, akkor nem egyszerűen csak az anyagi erőforrásokra, hanem sokkál inkább a legfontosabb termelési tényezőben, a humán erőforrásban rejlő, kimeríthetetlen lehetőségekre gondolok. Ezek a lehetőségek elsősorban nem a munka intenzitásának növelésében, hanem a munka minőségi jegyeinek javításában, a tudás, az alkotó tett megbecsülésében, az egyéni teljesítmények kiemelt elismerésében, az olyan társadalmi légkör kialakításában keresendők, amelyben nemcsak a jó közérzetnek, hanem magának a létezésnek is szükséges és természetes feltétele az eredményre törő, fegyelmezett munka.

A Központi Bizottság múlt évi novemberi és decemberi határozata utat nyitott az új kezdeményezések, az új reformok előtt. Most az a feladat, hogy megszülessenek a végrehajtást felgyorsító kormányzati, intézményi és vállalati intézkedések, hogy megkezdődjön a munka minőségének és eredményességének radikális javulása. Nem szabad megengedni a késlekedést, a tettrekészséget csökkentő huzavonát, a határozatok utólagos átértékelésére irányuló praktikákat. Meg kell követelni a határozatok torzításmentes végrehajtását, és vállalni kell az ebből adódó átmeneti konfliktusokat.

A munka megjavítása minden szinten új stílust követel. A figyelmet mindenekelőtt a feladatokra, az optimális megoldás kiválasztására és megvalósítására kell összpontosítani. Fel kell hagyni a rossz adottságokra, a támogatások és kedvezmények hiányára való hivatkozásokkal. Ugyanakkor minden vállalat és intézmény kötelessége, hogy küzdjön az eredményes működés feltételeiért, a határozatok torzításmentes végrehajtásáért.

Az elmúlt év december 28-án a Központi Bizottság nagy jelentőségű állásfoglalást fogadott el a műszaki fejlődés meggyorsításáról, és a tudományos kutatás eredményességének fokozásáról. Ez az állásfoglalás tulajdonképpen a novemberi határozathoz kapcsolódik, mivel a termelés hatékonyságát és a termékek versenyképességét alapvetően a műszaki fejlettség színvonala, a gazdaság innovációs készsége és képessége határozza meg. Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a műszaki haladás gyorsítása kiemelt jelentőségű, nem halasztható feladat, amelynek végrehajtásától alapvetően függ szocialista társadalmi rendszerünk erejének további növekedése, a népgazdaság teljesítményének javulása, és ennek eredményeképpen a társadalmi jólét kedvező alakulása.

Szeretném hangsúlyozni, hogy a műszaki fejlesztés elsősorban eszköz a különböző társadalmi és gazdasági feladatok megoldásában. Alapvető célja, hogy szolgálja a társadalmi szükségletek jobb kielégítését, a szocialista társadalom erejének növelését. Ezért a műszaki fejlesztést nem önmagáért, hanem a társadalmi haladásban betöltenLátlelet

szerény optimizmussal

dő funkciójának érvényesítéséért, az általa elérhető gazdasági eredményességért kell ösztönözni.

A műszaki fejlődés számára nélkülözhetetlenek az új ismereteket, jelenségeket, törvényszerűségeket feltáró tudományos alapkutatások eredményei. Az új felismerések meglepő és radikális változásokat okozhatnak a meglévő technológiákban. Ezek azonban csak nehezen prognosztizálhatók, a nagy áttörések sokszor nem ott következtek be, ahol azokat megjósolták. Ennek ellenére az tapasztalható, hogy korunkban erősen lerövidült még a legelvontabb tudományos eredmények esetében is az az idő, ami a gyakorlati felhasználásig eltelik. A gyors változásokra csak akkor tudunk megfelelően reagálni, ha fokozzuk a hazai tudományos kutatás újat teremtő képességét. El kell érni, hogy a hazai tudományos kutatás sokkal közvetlenebbül segítse az új, korszerű gyártási eljárások bevezetését, a termékszerkezet korszerűsítését, a gyártmányszerkezet korösszetételének javítását, a világ- színvonalú termékek kifejlesztését.

A műszaki fejlődés fel- gyorsulása elképzelhetetlen a műszaki értelmiség teljesítmények szerint differenciált, kimagasló anyagi és erkölcsi megbecsülése nélkül. Nyilvánvaló, hogy a vállalatoknál és intézményeknél, ahol a legközvetlenebbül megítélhető a műszaki alkotómunka értéke, ott lehet és kell az eddiginél jóval többet tenni a műszaki teljesítmények anyagi, erkölcsi elismerése érdekében. Ahhoz azonban, hogy a vállalatok és intézmények legjobb meggyőződésük szerint így járhassanak el, arra van szükség, hogy a központi irányítás a vállalati és intézményi jövedelem- és keresetszabályozás eszközeivel segítse, kényszerítse az ilyen magatartást. A pályakezdő műszaki értelmiség fizetését pedig úgy kell megállapítani, hogy a mérnöki szakma vonzereje valódi jelentőségének megfelelően növekedjen.

A munkaszellem javításának sokrétű feladatai között szólni kell az eszmei elkötelezettség erősítésének fontosságáról. Ismeretes, hogy a belső eszmei szilárdság, a meggyőződés számottevő hajtóerőt képvisel a munkában. A vonzó társadalmi célkitűzések, a nemzeti összefogást igénylő erőfeszítések, a szocialista építőmunka céljai kedvezően befolyásolják mind az egyéni, mind a közösségi magatartásformákat. Erről az utóbbi időben mintha kevesebbet beszélnénk, pedig az embereknek szükségük van mozgósító erejű perspektívákra; szükségük van arra, hogy érdemesnek érezzék a tudás, a műveltség elsajátításáért az erőfeszítéseket, a jó ügyért folytatott küzdelmet.

Az eszmei elkötelezettség erősítésében nagy feladat hárul a kommunistákra. Oly korban élünk, amikor a szocializmusról alkotott felfogásunkban új alkotó elemek erősödnek meg, amikor a marxista—leninista meggyőződés és a forradalmi elkötelezettség újból és újból történő megerősítése önálló gondolkodást, sokoldalú ideológiai munkát követel.

Cselekednünk kell, az idő sürget.

A mezőgazdaságban ha- • gyomány, hogy márciusig bezárólag az esztendő első negyede éppúgy időszaka a számvetésnek, mint az előretekintésnek. Mezőgazdasági üzemeink ilyenkor köz- és küldöttgyűlések keretében nemcsak az elmúlt gazdasági év mérlegét készítik el, hanem az idei esztendő feladatait, célkitűzéseit is meghatározzák.

Persze, a hagyomány, a tradíció csupán az események időpontjaira és formai kereteire értendő, hisz a tartalom minden esetben egyedi, sajátos, a konkrét társadalmi és gazdasági helyzet függvénye. Az esztendőkkel korábban szebb napokat megélt borsodi mezőgazdaság 1984-ben és 1985-ben például olyannyira kilátástalan helyzetbe került, hogy sok szakemberben kétségek támadtak a jövőt illetően. S e két nehéz év után következett a normálistól kedvezőtlenebb időjárással kísérve, az 1986-os esztendő, amelynek mérlegét az elmúlt hónapokban kritikusan ösz- szegezték vezetők, beosztottak, alkalmazottak, tagok, elnökök és mezőőrök, szóval valamennyi földből élő kis- és nagyközösség.

Mit mutatnak ezek a mérlegek? Tovább folytatódott a korábbi két évben tapasztalt negatív tendencia? Netán, túljutottunk a mélyponton? Milyen légkörben zajlottak le e közösségi tanácskozások? A múltra, mint alapra, a jelenben ráépített, de végső soron a jövőt befolyásoló célkitűzések mennyiben tükröznek, tükröznek-e egyáltalán reális optimizmust? Summa summarum: a helyzet- értékelés mit mutat, hol tart a megye mezőgazdasága 1986 után? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ abban a beszélgetésben, amelyet Hartman Bálinttal, a Teszöv titkárával megyénk mezőgazdaságáról folytattunk.

— Két, pénzügyi gondokkal súlyosan terhes esztendő után, „meggyengült egészséggel” vágtak neki mező- gazdasági üzemeink 1986- nak, amely évről azt mondhatjuk jellemzésképp, hogy rendkívül nehéz, aszálykárokkal alaposan tetézett esztendő volt. Mindezek ellenére a megye mezőgazdaságának mérlegét értékelve megállapítható — s ezt a jövőt illetően szerényen, de már optimizmussal mondjuk —, hogy a korábbi két év negatív tendenciája megállt, mi több, szerény, de pozitív irányú javulásról beszélhetünk. Hogy csak egy példát említsek: amíg 1985-ben a nyereség-veszteség szaldója átbillent negatív irányba, vagyis több volt az összvesz- teség, mint az össznyereség, addig ez a szaldó 1986-ban kiegyenlítődött, sőt talán pozitív irányba is billent.

— Erről még nincsenek pontos adataik?

— Forintra pontos adataink még nincsenek, mert néhány veszteséges üzem mérlegének a felülvizsgálata még tart, s csak e vizsgálatok befejezése után dől el, menynyi ezekben a szövetkezetekben a veszteség, kell-e szanálni az üzemeket, s nem utolsósorban az, hogyan alakul a megye összmérlege. Például a korábban veszteséget jelentett, s szanálás előtt álló Tiszapalkonyáról. valamint Ároktőről a PM- vizsgálat már megállapította, hogy van ugyan veszteség, de a jelzettnél lényegesen kisebb, vagyis szanálni sem kell, mert az üzem más módon le tudja a veszteségét rendezni.

— Azért úgy gondolom, akadnak olyan szövetkezetek is, ahol már eldőlt, hogy szükség van állami beavatkozásra, veszteségrendezésre, közismert nevén, szanálásra.

— Igen. Cigándot mindenképpen szanálni kell, akárcsak Karcsát és Rácsét. Prü- gyöt szintúgy. S Arló is hasonló sorsra jutott.

— E nem kevés név hallatán — s gondolom fel sem sorolt mindenkit — az 1986- os gazdasági év után is megfogalmazódik sok emberben a kétséggel terhes kérdés: hol itt a kedvező fordulat, még ha szerény mértékű is?

— Nézze, a gyenge pénzügyi helyzetben lévő gazdaságok — vannak egy páran, s azért nem mondok most pontos számot, mert egyikmásik sorsa, mint mondtam, a közeljövőben dől el —, ezek tények, s meglévő súlyos terhek, aminek lerendezése ez év, sőt a következő évek feladata. De az éremnek van másik oldala is. Szerencsére akadnak jó, megerősödött, vagy legalábbis abba az irányba fejlődő gazdaságok is. És én itt most nem az évek óta hagyományosan eredményes Borsod- szirákra, Szentistvánra, Mezőkeresztesre, Bőcsre, Her- nádnémetire gondolok csak.

Itt van például Hernádkércs, ahol még egy-két éve is több tízmilliós volt a veszteség. Most nyereséggel zárt. Vagy említhetem Pálházát. Ez a tsz önmagához képest óriásit fejlődött. Vagy ki gondolta volna, hogy a folyton bukdácsoló Csokvaomány talpra áll. Mégpedig úgy állt talpra, hogy külső injekciót nemigen kapott. Félreértés ne essék, nem országra szóló nyeresége van, de máskor itt 18 milliós veszteség rendezése miatt főtt a helyiek és a mi fejünk is. De említhetném jó példaként a leninvárosi Szőke Tiszát, Mikóházát, Tolcs- vát, Hercegkútot, Kenézlőt, Putnokot, Nagybarcát. Egy sor szerkezetét, pénzügyi helyzetét stabilizáló üzem. Közöttük nem egy olyan akad, akire évekkel ezelőtt azt mondták: itt legfeljebb a csoda segíthet. Bár csoda sehol nem történt, mégis talpra álltak, talán azért, mert többet és hatékonyabban gondolkodtak, s akartak, olykor erőt megfeszítve vállalva magukra a többlet- munkát. Véleményem az, hogy ezek a példák jogosan táplálják, táplálhatják az optimizmust, mert tényekkel igazolják: kilátástalan helyzet nincs.

— Ön sok közgyűlésen megfordult az elmúlt hónapokban. Milyen légkör, hangulat volt jellemző ezekre a munkahelyi tanácskozásokra?

— A kritikus hangvétel.

És sehol sem az idegeskedés, a vádaskodás, még a veszteséges üzemekben sem. Nem tapasztaltunk se egymásra, se kifelé mutogatást. Ahol én megfordultam, azokban az üzemekben nekem úgy tűnt: az emberek elégedettebbek és bizakodóbbak, mint az előző években.

— Nem érez összefüggést az előző éviekhez képest békésebb, mondhatjuk úgy is, bizakodóbb zárszámadási légkört, és a népgazdaság egyes ágaiban, például az ipar különböző területein bekövetkező cgzisztcnciaromlás között?

— Nyilván van közöttük kapcsolat. Hiszen minden értékelés egyúttal viszonyítás is. A más területeken jelentkező. esetleg kényszerű munkahely-változtatással is járó gondokat nyilván sok falusi család saját bőrén is érzi. Következésképp: a mezőgazdaságban meglévő gondok ellenére — megnőtt a becsülete az ágazatunkat jellemző egzisztenciális biztonságnak.

annak, hogy a jól végzett munka alapján még a veszteséges üzemekben is megtalálják az emberek a számításaikat.

— Persze több fórumon

azt hallottam agrárterületen jártas szakemberek szájából, hogy a borsodi mezőgazdaság sok problémája között az egyik legégetőbb: több embert kénytelen foglalkoztatni, mint a jelenlegi szerkezet [

mellett az optimális eltartó képessége. Mivel ezen emberek döntő többsége tsz-tag,

az üzemeket „foglalkoztatási kényszer" terheli.

— Ez igaz, hozzátéve azt,

hogy ez térségenként válta- j

kozó élességgel vetődik fel. [

Ott gond ez különösen, ahol

a földrajzi, közgazdasági ked- vezőtlenségek miatt az üzemek évek óta képtelenek

még az egyszerű újraterme- I lésre is. Példát is mondok.

A sok nehézséggel küszködő bodrogközi tsz-ek erőn felül legalább kétezer embernek adnak munkát. .. De említhetnék más, gazdaságilag elmaradott térséget is.

— A kiút?

— Ügy megtartani e térségekben a lakosságot, hogy értéket teremtő munkahelyekkel — ami több tárca és országos szerv közös feladata —, e terhektől részben mentesíteni kell a szövetkezeteket. E téren már megtörténtek az első lépések. Például az encsi térségben élen járnak ebben, mindenekelőtt azzal, hogy elsősorban alap- tevékenységre épülő élelmiszeripar megteremtésével (vágóhíd, tejüzem, baromfiüzem, zöldségfeldolgozó) többletmunkahelyet akarnak teremteni, a termékek magasabb feldolgozottsági fokát kívánják elérni, s — ez is népességmegtartó erő — alapanyag-termelő bázisként felhasználva, továbbfejlődésre szeretnék ösztönözni a háztáji gazdálkodást. Remélhetőleg e téren, különösen az elmaradott térségekben, idén még több gyakorlati lépésre, tettre kerül sor.

— Ha már az idei évnél tartunk: 1986 tapasztalataival, eredményeivel a hátunk mögött, 1987-től mit remélhetünk?

— örömmel mondhatom, szinte valamennyi üzemünkben optimista tervek születtek.

— Ez mind szép, csak kérdés: ezek az optimista tervek mennyire reálisak?

— Már 1986-ban is jórészt konszolidálódott a helyzet az ipari tevékenységek terén. Ezzel összefüggésben sokat javult, szigorodott az üzemek belső pénzügyi fegyelme. Költségtakarékosság terén is léptünk előre. A szerényebb mértékben javuló eredményeket 7,5 százalékkal kevesebb munkaerővel értük el. Én nagyon remélem, ez a jó irányú tendencia 1987-ben, ha lehet, még erőteljesebben folytatódik. Véleményem szerint, az mindenképp biztató jelenség, hogy az üzemi vezetők nem sírnak. Nem szidják a szabályzókat, tudomásul veszik, hogy ezekkel kell élni, próbálnak hozzájuk alkalmazkodni. Meggyőződésem, hogy ha az elvonásban nem következik be nagyarányú negatív fordulat, s helyette folytatódik a termelési szerkezet, mai követelményekhez jobban igazodó átalakítása, s ha végre az időjárás is kegyeibe fogadja az agráriusokat, akkor a legközelebbi számvetéskor, 1988 elején nem kell Borsod mezőgazdaságának és az ott dolgozóknak szégyenkezniük.

Hajdú Imre