Észak-Magyarország, 1987. március (43. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-10 / 58. szám

1987. március 10., kedd ÉSZAK-MAGYARORSZAG 3 2,8 milliárdos elmaradás Talán majd csak július táján, a nagy kánikulában fejeződik be az a vita. amely január közepe óta dúl oraeáfjosan: fel koszul tünk-e az idei nagy félre? Anél­kül, hogy ebben a véget érni nem akaró vitában ál­lást akarnánk foglalni, annyit ki lehet jelenteni: az ipari vállalatok nagy általánosságban valóban felké­szülten várták a telet, jó részük számolt azzal, hogy ha nagyon sok hó lesik, vagy ha olyan hidegek lesz­nek, amilyenek mifelénk egy évszázadban alig há­romszor-négyszer fordulnak elő — termelni akkor is kell. Természetes, hogy ez nem volt olyan egyszerit, mint ahogyan — utólag — szólni lehet róla. A külfejtése« bányákban például január 13-tól 18-ig 33 ezer tonna szén kitermelése maradt el. Ennek éppen egyharma- :la 11 ezer tonna — volt a kiesés a hagyományos müvolésü szénbányáknál, elsősorban a perem-külfej­téseken. Hiányos felkészülés Ugyancsak lényeges volt a tél miatti kiesés a villamos- energia-.szó Igái tatásban, ahol január 12-én és 13-án élet­be kellett léptetni az orszá­gos terheléskorlátozás A-fo- kozatát. Ez 300 megawatt kiesését jelentette, és 166 fo­gyasztót érintett. Elsősorban ipari üzemeket, de előfordult áramkiesés háztartásoknál is. Az viszont kevéssé mutat előrelátásra, hogy az energia- termelés azoknál az erő­műveknél ősökként, amelyek a külfejtésű bányák szené­vel tüzelnek. Vajmi kevés lehetett ott a tartalék r— vagy ha igen, nem eléggé fagybiztos helyen tárolták a szenet. Az ok ugyanis min­denütt a szénkészletek lefa­gyása volt. Ahol viszont az úgynevezett alternatív tüze­lésre rendezkedtek be — vagyis gázzal éppúgy tudnak fűteni, mint olajjal — ott a leghidegébb, hófúvásos napo­kon egyszerűen átálltak az olajtüzelésre. Így történhe­tett meg — ami nemzetkö­zi elismerést váltott ki azok­ban a napokban, amikor egész Európa küszködött a téllel —, hogy Magyarorszá­gon nem volt zavar a gáz­ellátásban. Százhúsz vállalat — a népgazdaság szempontjából legfontosabbak — adott na­pi helyzetjelentést január 12-től az Ipari Minisztéri­um vezetőiből alakult ope­ratív bizottságnak. A jelen­tések olykor jobban hason­lítottak ostromlott városok hadijelentéseihez, mint bé­kés üzemek termelési szám­soraihoz — ám a helyzet sem volt békésnek, de leg­alábbis mindennapinak mondható: a fűtőanyag- és nyersanyagkészletek egyre fogytak, a havazást pedig előbb .szélviharok, majd rendkívüli hidegek váltották fel. — Éppen ezért — mint Andies Alpár, az Ipari Mi­nisztérium főosztályvezető­helyettese mondja —, az ipar operatív bizottsága ál­landó, szoros kapcsolatban állt a MÁV Vezérigazgatósá­gával. A szállítások, ponto­sabban: a szállítás nehézsé­gei okozták a legtöbb gon­dot. Sem a vonatok, sem a tá­volsági autóbuszok nem tud­tak menetrend szerint köz­lekedni. Ez pedig — többek között — azt jelentette, hogy január 12-én, 13-án a dolgozóknak átlagosan csak 30—50 százaléka jutott el munkahelyére, s ők is több­nyire nagy, több órás ké­séssel. Voltak olyan üze­mek, vállalatok is, amelyek­nél a dolgozók 90 százaléka hiányzott — az időjárás ál­tal igazoltan. Jól szervezett védekezés S ott, ahol a dolgozók — több-kevesebb hiányzással — bent voltak munkahelyükön, a termelés megindításának (vagy akár csak folytatásá­nak) első feltétele volt, hogy eltakarítsák a havat legalább az ajtók, kapuk elől, védett helyre vigyék az érzékenyebb anyagoikat, műszereket, s ál­talában a lehető legjobban védekezzenek a tél várható, további kártételei ellen. (Ha zárójelben is, de meg kell jegyezni: ezeknek a mun­káknak jó részét korábban is elvégezhették volna, szá­mítva arra, hogy 1987-ben — mint minden évben — várható a tél beállta.) Bizony, előfordult olyas­mi, s nem is egy helyen, hogy a vállalat igazgatója, és más vezetői a munkások­kal és az adminisztráció megérkezett dolgozóival együtt lapátolták a havat az üzemrészek közti utakról, a raktárajtók elől, meg ahon­nan a legfontosabb, legsür­gősebb volt. Az sem ment ritkaságszámba, hogy csak egy-két üzemrészben dolgoz­tak, oda vonták össze, a gyár más részlegeiből is a mun­kásokat, műszakiakat. Ab­ból kiindulva, hogy a rész­leges termelés is több a semminél... Mindez csak néhány na­pig tartott. Hozzá kellene tenni, hogy „szerencsére” — de ehhez nem sok köze volt a szerencsének, sokkal több az emberi találékonyságnak, a munkahely iránt érzett felelősségnek, mind a veze­tők, mind a többi dolgozó részéről. Egyetlen olyan ese­tet sem jegyeztek föl, hogy valaki a nagy hidegre, hó­fúvásra hivatkozással igye­kezett volna magának „fagy­szabadságot” szervezni. Sőt: már január 15-én — amikor pedig az ország sok helyén még el sem állt a hófúvás, a hőmérők pedig mínusz 20 fokot és még szi­gorúbb fagyokat jeleztek — szinte minden vállalatnál helyreállt a szokásos rend. Felmérték: mennyi kártoko­zott a — ha nem is rendkí­vüli, de szokatlanul hideg — időjárás. Megállapították, hogy fagykárt egyetlen vál­lalat sem szenvedett, s hogy az egész ipar összes terme­lési kiesése 2,5—2,8 milli­árd forint, ami nagyjából megfelel egyetlen januári munkanap termelési értéké­nek. Március végéig Mindenki számára ter­mészetes volt, hogy ezt be kell pótolni, hiszen a mainál jobb gazdasági helyzetben sem lehet ekkora hátrányt hurcolni egész éven át. Mindjárt hozzáfogtak a hét­végi műszakok megszerve­zéséhez: januárban 73 válla­latnál dolgoztak szombaton vagy (néhol és) vasárnap, összesen 204 műszakot telje­sítve. Februárra maradt a kiesés nagyobbik felének pót­lása: 103 vállalatnál tervez­tek 414 műszakot. így a feldolgozó iparban az első negyedév végéig fel­számolnak minden lemara­dást. A bányákban nincse­nek gondok, hiszen csak ott volt több-kevesebb kiesés, ahol a közlekedési nehézsé­gek miatt nem tudtak mun­kahelyükre jutni a bányá­szok. S a közlekedési vál­lalatok dicséretére szóljon, hogy az élelmiszer- és üzem­anyag-szállítás után — mert ez volt a legfontosabb, két­ségtelenül — a bányászjára­tok időben, rendben indítá­sát tartották legfőbb felada­tuknak. Legtovább tart a kiesés le­dolgozása a folyamatosan termelő üzemeknél, ahol a eél „csupán” az, hogy ne vigyék át az 1987-es tél mi­atti hiányt 1988-ra. Ezt azonban — ésszerű, gazda­sági-szervezési intézkedések­kel — el fogják kerülni. Vállalták, amint elmúltak a nehéz téli napok. Vagyis felkészültek a — reméljük, vissza nem térő — kemény télre. Jöhet a ta­vasz ! V. E. Gráfot GT Á megalakulás óta nyereségesen Az elmúlt hét végén tar­totta évzáró közgyűlését a Grafol Gazdasági Társaság, amelyet négy évvel ezelőtt a Borsodi Vegyi Kombinát és a Bánvölgye Mgtsz ho­zott létre. A GT igazgató­jának beszámolójából az de­rült ki, hogy ez az új szer­vezeti forma beváltotta a hozzá fűzött reményeket és a jövő egyik gazdálkodási módja lehet. A 116 dolgozót foglalkoz­tató Grafol igazgatója jog­gal beszélhetett dinamikus fejlődésről, hiszen 1983 óta több mint háromszorosára nőtt az árbevétel, s tavaly már meghaladta a 134 mil­lió forintot, a nyereség pe­dig négyszerese a négy év­vel ezelőttinek. A vadnai és sajókazai telephelyű cég ma már 136 vevővel és 76 szál­lítóval áll kapcsolatban, s egyre népszerűbbek granu­látumai, reklámtáskái és egyéb műanyag termékei. Évről évre gyarapodott az üzem, új raktárak, csarno­kok épültek, korszerű gépek­kel folyik a termelés. A fej­lődés töretlennek tűnik, mert Kriston Nándor, igazgató újabb fejlesztésekről beszéli a közgyűlésen, s mint mond­ta, olyan népgazdaságikig fontos területre is szeretné­nek „betörni”, mint a hul­ladékfeldolgozás. A dolgozók véleményét, hangulatát Luczi Józsefné, a sajókazai üzem gépkezelője érzékeltette a legjobban. Mint mondta, az üzem indu­lását követően a dolgozók csoportosan hagyták el a cé­get, nem hittek a Grafol jö­vőjében. Tévedtek, mert az utóbbi két évben már sok­szor hét végén is dolgozni kell, annyi a megrendelés, és tavalyról már exportra is termel a cég. A közgyűlésen szót kért Szabón György, a termelő- szövetkezet elnöke, aki a téeszek alkalmazkodóképes­ségének fontosságáról be­szélt és a vezetőség további támogatásáról biztosította a Grafol dolgozóit. Tolnai La­jos, a Borsodi Vegyi Kom­binát vezérigazgatója töb­bek között azt hangsúlyozta, hogy az ipar és a mezőgaz­daság összefogása az ország­ban talán sehol sem annyi­ra fontos, mint Borsodban. További szellemi és anyagi segítséget ígért a GT-nek, s arra biztatta á kollektívát, hogy külföldi piacokon is mérjék le munkájuk minősé­gét. Az évzáró közgyűlés vé­gén hatan vehettek át kivá­ló dolgozó kitüntetést, töb­ben pedig pénzjutalomban részesültek jó munkájukért. F. I. Ügy bánnak vele, mint a himes tojással Kezdetben az üvegszínű üveget vitték, aztán a sár­gára, zöldre volt vevő a pi­ac. Ma a füstszínű a sláger, a legtöbben ezt keresik. Az üveggyárnak színt kellett változtatnia és színt kellett vallania. Mindkét vállalkozás kockázattal és költséggel jár, s mint minden mutá­ció, ez is magáiban hordozta azt a félelmet, amellyel a bárányh'imlős kismamák küszködnek. Az Üvegipari Művek Mis­kolci Gyárának vezérkará­val ülök egy szépen rend­be hozott régi tárgyalóasz­talnál, s nem értem, hogy miért borongós a hangulat. TÖRÉKENY EGYENSÚLY Az igazgató teázik, a fő­mérnök egyik cigarettáról a másikra gyújt, a főkönyvelő a mérleget sdtliafoizálja, a többiek jegyzetelnek vagy ellentmondanak. A jövőről van szó. A társaságnak — s ezt persze mindenki szak­májának, beosztásának, vér- mérsékletének megfelelően fogalmazza meg — az a di­lemmája, hogy milyen mér­tékű legyen e kis csapat irá­nyító garnitúrájának opti­mizmusa. A múltban számolnak, de a jövőre gondolnak. Az üvegipar törékeny egyensú­lya idealistává nem teheti az embert. Reálisnak, racio­nálisnak kell lenni. Egy év­vel ezélőtt a testület arról adhatott számot, hogy „bo­rotvaélen táncolt”, de végül is csatét nyert. Az 1986-os esztendő, a diósgyőri nagyüzemek árnyé­kában meghúzódó kicsi gyár­ban Sikeres esztendő volt. A kínálati jellegű piac miatt futottak a pénzük, futottak a vevő után. Kedvezményes vásárokat rendeztek, pénz­ügyi engedményeket adtak, liberálisan kezelték a rekla­mációkat, saját boltot nyi­tották. Az árbevételi terv negyedmilliárd forintnál ke­vesebb volt, s 12 százalék­kal több lett. A gyár törté­netében kasszíroztak már ennél többet is, de ilyen ol­csón, ennyi üveget, ennyi nyereséggel még nem pro­dukáltak. A béreket tavaly, átlagosan több mint tíz szá­zalékkal tudták növelni. SENKI SEM PRÓFÉTA... Nemcsak a borsodi ipari konglomerátumnak, hanem az ezt alkotó üzemeknek is az a legnagyobb veszélye és kockázata, hogy monokultu­rálisak. Az üveg most nem olyan felkapott termék a piacon, mint a számítógép. A miskolciak arra gondol­tak az elmúlt év elején, hogy eladnak nyolcszázezer négy­zetméter síküveget. Az ér­tékesítés meghaladta az 1,2 millió négyzetmétert. A ter­vezett dolilárelszámolású ex­port megduplázódott. A ki­viteli lista térképén éppúgy szerepel Olaszország, mint Jugoszlávia, vagy Tunézia, Kuvait és Libanon. A siker eredményéből és értékéből semmit sem von le az, hogy sök európai üveg­gyár bezárt. Egyszerűen nem tudott megélni. A vevő igé­nyesebb lett, méretre vágott és komplettirozott árut akart, színválasztással. És Írét dolog még bebizonyoso­dott: senki sem lehet pró­féta a saját hazájában, il­letve — s ez már a köz­mondás kifordítása —, a jó suszter nem marad meg a kaptafánál. A miskolci üveggyár ugyanis alkalmatlan arra, hogy stratégiai fontosságú, a technikai divatnak megfele­lő árut dobjon piacra, de arra volt elég kurázsijuk, hogy olyasmivel próbálkoz­zanak, amely idegen és rendhagyó az itteni ipari kultúráten. Ügy vélték, hogy a jónál nincs jobb alkalom. A HULLADÉK AZ ALAPANYAG Az üvegcseréptető külföl­dön jobban ment, mint itt­hon. Kamionszámra vitték Jugoszláviába. A legnagyobb vállalkozás mégis a gyöngy volt. Ezt egyedül és elsőként Miskolcon készítik nagyipa­ri méretekben, úgy, hogy az idén már nem kell impor­tálnia Magyarországnak a közlekedési jelek felfestésé­hez szükséges csillámló anyagot. A jobbára saját erőből ta­valy létesített gyöngygyár átadását négy hónappal előbbre hozták, s olyan új terméket honosítottak meg hazánkban, amelyért eddig valutát kellett fizetni. A gombostűhegy nagyságú üvegpor tonnája 35 ezer fo­rintot ér. Pénzbe csak a be­rendezés megszerkesztése és megépítése került. Az alap­anyag, a korábbi hulladék, a filléres reszli, az üveg­törmelék: rendelkezésre áll. Persze, a hulladék is fogy. A 350 embert foglalkoztató üzem irányítói nemcsak kül­földön néztek szét, hanem gyáron belül is. Fogták a fillért, ahol csak lehetett. Kevesebb energiával, gaz­daságosabb alapanyag-fel­használással igyekeztek megfelelni vállalt termelési feladataiknak. A gyár — a korábbiakhoz képest ez is újítás, illetve új rizikó — csak egy kemencét működ­tet, a korábbihoz képest hosszabb ideig. Nagyobb vi­szont a fegyelem és a fi­gyelem. Az viszont el nem titkolható titok, hogy felújí­tottak egy régit, s így hi­degen, ha úgy tetszik, hű­tőben tárolják a tartalékol (azaz a tartalékkapacitást), abban a reményben, hogy csoda történik, hogy megló­dul a piac. S akkor begyúj­tanak ebbe a kemencébe is. Brackó István Ai eszközök hagyományosak, de a termék, az üvegcserép új fajtán László felvételei Mikor pótoljuk a téli kiesést? A miskolci üveggyár színe­változása II jónál nincs jól alkalom

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents