Észak-Magyarország, 1987. március (43. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-07 / 56. szám
1987. március 7., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 FECSKE CSABA VERSEI: Harangok szóitok hiszen lobogtál te is harangok szóltak érted ragyogtál hamvas lányok szemében zölden sóhajtozó percek árnyéka alatt volt idő hogy egyedül sem voltál magad szóltak a harangok érted hangok hullámaiban farodtól bűntelen talán még emlékszel az első letépett tiltott gyümölcsre szádban összefut a nyál bőrödön kipirosodnak a hajdani csókok nyomai kigyulladnak a szögligeti erdők szemedben örök naplementék bíbora talpad alatt zizegő avar elbolyongtál messzire ki hallaná szíved távolodó kolompszavát te sem hallod a többiét lelkűk ágakra rakódott zúzmara lassan a hó is megérkezik: mintha megőszü'lt első szeretőd hajolna föléd Nehéz megbocsátani ÍT-J u olykor nem történik semmi sem boldogok vagyunk hogy nem fáj a fogunk vagy nem szorít a cipő megnézzük a tavalyi naptárt megpörkölődött fű eltévedt hajszál sok kihűlt nap lábnyomok és hirtelen mint fagy harapásától i/l .Jolii - ... I-1 . .. I r b<.ví>Vcntea tOíS.ak tolszisszenunk nem tudom mit felejtettél el ma is d>e fáj és nehéz megbocsátani mikor magunkra haragszunk csak igazán É vtizedeken át az volt a megszokott látvány, hogy az autóbuszok volánjai mögött csak férfiakat láttunk. A Budapesti Közlekedési Vállalat volt az első, amelyik a troli- és villamosvezető-nőket átképezte buszokra. Jó néhány évnek kellett eltelnie, amíg Miskolcon először — 1986. szeptemberében — találkozhattak az utasok női sofőrrel. A létszámhiány — 78-an hiányoznak, ez mintegy 15 százaléka az állománynak — rákényszerítette az MKV-t, hogy ne a villamosvezetőnőkből képezzen át, hanem külső embereket hozzon. Hat hónap alatt hét asz- szony állt munkába ilyen minőségben. Velük beszélgettünk munkájukról, életükről, arra kérve őket,» mondják el, miért döntöttek a férfias, embert próbáló szakma mellett. Noválc Tiborné: — Harmincöt éves vagyok, három fiam van. Nálunk a közlekedés családi hagyomány. Édesanyám kalauz volt, édesapám villamosvezető. A' húsiparnál voltam 10 évig gépkocsivezető. Ha rakodót nem adtak mellém, nekem kellett az árut is lepakolnom. Fele pénzért dupla munka. A hirdetést a férjem olvasta az újságban — egyébként ő is itt dolgozik, azután a nagyfiam. Ök beszéltek rá, hogy próbáljam meg. Örülök, hogy rájuk hallgattam, mert nagyon jól érzem itt magam. Bár azt igazságtalannak tartom, hogy a BKV-s dolgozók kapnak forgalmi juttatást — tudják, amit a reklámfilmben is mutatnak, 25 ezret — mi pedig ugyanazért a felelősségteljes munkáért nem kapjuk ezt meg. Talán, ha itt is bevezetnék, nem kellene a reklám, többen jelentkeznének. Most a 32-es, 35-ös, 36-os vonalon járok. Lippainé Farkas Mária: — Harminchat éves vagyok. Tizenöt évig dolgoztam a Volánnál, tehergépkocsi-vezetőként. Már túl vagyok a négyszázezer kilométeren, ezt balesetmentesen tettem meg. A 29-es, és a 16-os vonalon járok. Még nem Hét nő a volán mögött Ök heten kezdték először Miskolcon, a kék autóbuszok volánjai mögött. Balról jobbra: Nagy Lászlóné, Nyíri Ferencné, Strukkel Istvánné, Székely Julianna, Osza Jánosné, Lippainé Farkas Mária, Novák Tiborné. Fotó: Fojtán L. csuklós, hanem szóló buszokkal megyünk. Nagyon könnyű vezetni, mert automata sebváltós mindegyik. A férfikollégák egyenrangúnak tekintenek bennünket. Én már kicsit ismerős kollektívába jöttem, mert a férjem is itt volt sofőr. Most már anyagbeszerző és úgy gondoltam: „darab-darab”, hát jöttem helyette. No, meg azért is, mert itt sokkal könnyebb. Nem kell szerelni, hiszen ha lerobbanunk, jön a műhelykocsi. Osza Jánosné: — Negyvenkét éves vagyok. Két nagy lányom van. Mielőtt idejöttem, a Borsodi Volánnál voltam tehergépkocsivezető, majd három évig magántaxis. Most már nemigen éri meg taxizni. Sokan vannak és sok adót kell fizetni. Meg az az igazság, hogy mindig vonzott a busz. Amikor beül az ember a kormány mögé, és kinéz a hatalmas ablakon, olyan mintha uralná a világot. Igaz, vannak kellemetlenségek is, főleg a 69-es vonalon, amelyen én is járok. Az utasok az utolsó pillanatban lépnek ki a házból, kezükben a gyerekkel és rohannak a busz elé. Ha nem várjuk meg őket. máris kész a feljelentés. Székely Julianna: — Harminchét éves vagyok. Tíz évig voltam a Volánnál, teherautón. Én is a pénz miatt jöttem el elsősorban, és eddig nem bántam meg. A 23-as és a 29-es járatokon vagyok. Furcsák néha az utasok. Van olyan, aki nem száll fel, ha látja, hogy nő ül a kormánykerék mögött. Nem bízik bennünk. Szerencsére ez elég ritkán fordul elő, és főként a nők ilyen bizalmatlanok. A 29-es vonal elég nehéz, az erre utazók gyakran reklamálnak. Strukkel istvánné: — Harmincöt éves vagyok, egy lányom és két fiam van. Tizenhat évig dolgoztam a Borsod Volánnál. először raktárosként, aztán tehergépkocsi-vezető lettem. Most a 16-os, 19-es, 29-es, 69-es vonalán járok. A 16-os volt a legkedvesebb járatom télen. Az innen utazó bányászok még az ablakot is segítettek letörölni, hogy jobban kilássak. Elsősorban az időbeosztás miatt változtattam munkahelyet. Itt két részesek vagyunk, ami azt jelenti, hogy hajnaltól nyolc óráig lemegy az egyik rész, aztán négy óra pihenő következik, majd a második rész, amely után fél hét körül otthon vagyunk. A két rész között mindent el lehet intézni: főzést, bevásárlást, takarítást. Mindig tiszta otthonba megy haza a család. Nyíri Ferencné: — Huszonnyolc éves vagyok, egy fiam van. Én a 32-es, 34-es, 35-ös járatokon vagyok. A Volánnál dolgoztam, aztán egy téesz-melléküzemágnál. A pénz miatt jöttem el, nem bántam meg, hiszen januárban már hét és fél ezer forintot vittem haza. Én nem kétrészes munkarendben dolgozom, mint a többiek, hanem úgy, mint a fiúk; négy nap délelőtt, négy nap délután, közötte egy nap szabad. Ezt magam választottam. Nagy Lászlóné: — Harmincéves vagyok, egy fiam van. A Borsod Volánnál kezdtem, mint gépkocsivezető. Most járok itt tanfolyamra, tulajdonképpen én már az utánpótlás vagyok. Engem is a fizetés, a jobb munkabeosztás és a kedvezőbb feltételek csábítottak, no meg a testvérem, mert ő már régebben itt van. Az asszonyok türelmesebb vezetők, mint a férfiak. Még nem okoztak balesetet, amióta vezetik a kék autóbuszokat. Orosz B. Erika recenzió helyett tak a „Bikkben tanyázó guerilláktól”, akik időnként le-lecsaptalc a völgy községeiben táborozó tisztekre, s az ellenség csapataira. Büszkeséggel gondolhatunk vissza a 48-as borsodi partizánokra, akik mindaddig folytatták portyázásaikat, amíg erre a cseppnyi lehetőség is riyílott. A partizánkodás érdekes epizódját őrizte meg Herman Ottó, a neves botanikus, a Bükk szerelmese, akinek közléseit később az esemény résztvevője s irányítója, Ruttkay Imre volt honvédhadnagy egészítette ki. Ruttkay Imre a nyolcadik honvédzászlóaljhoz tartozó Spányik században szolgált, s harcolta végig a szabadságharcot. A váci csata után századát Besztercebánya felé indították útnak az ellenség kifürké- szésére. Ott vették hírét, hogy az oroszok benyomultak Magyarországra. A Kriván hegyig haladt fel századuk. A vidéket már megszállták Grabbe cári tábornok seregei. Görgey csapataival Rimaszombaton át Miskolcnak vette útját. A Spányik század is erre irányította menetét. Sziklás ösvényeken, járatlan hegyi utakon vonultak dél felé, gyakran látták az országutakon menetelő cári csapatokat. El-eltévedtek az ismeretlen hegyi tájakon, hosszú, fáradságos út után jutottak el Hámorba. Itt tudták meg, hogy Görgey Tokajba ment, Miskolcot pedig ellepték az oroszok. Csapatuktól elvágva, körülvéve cári katonáktól Hámorban rekedtek. A helyzet parancso- lóan írta elő számukra a partizánéletre való berendezkedést.. Herman Ottó apja, aki gyerekeivel gyakran kijárt Ómassára, segítette őket, hogy élelmüket megszerezhessék. Nyugalmukról, védelmükről úgy gondoskodtak, hogy állandóan portyázták az erdőket, s a közelükbe kerülő orosz előőrsöket visszariasztották. Spányik kapitány egy reggel magához szólította Ruttkay Imrét. Azzal bízta meg, hogy egy szakaszt magához véve ereszkedjenek le a diósgyőri erdőkbe, s fésüljék azt át. A „Tatárárkon" keresztül hatolt be a kis csapat. A „Kom- lósárnyék"-szőlőben tudták meg, hogy nem messzire fürdő fekszik: Görömböly- Tapolca. — Na, oda már csak elmegyünk — jelentette ki a hadnagy. Lassan, óvatosan haladtak tovább a bokrok rej- tekeiben, fülelve minden neszre, s elkészülve bármely pillanatban a védekezésre. Amint a fürdőhelyhez értek, látták, hogy egy asztalnál derűs, békés nyugalomban két muszka tiszt ugyancsak fogyasztja a jó magyar bort. Harmadik társuk épp akkor jött ki a fürdőből. — Maradjatok itt az istálló mögött — adta ki a parancsot a hadnagy. — Csak akkor jöjjetek elő, ha intek. Három altisztet vett maga mellé; feltűzött szuronnyal, lövésre készen az asztalhoz léptek. A cári tisztek ijedten ugrottak fel, az egyik pisztolyához kapott, de a hadnagy „Cél”-t vezényelt, mire a tisztek, látva helyzetük menthetetlenségét, megadták magukat. Kardjukat lecsatolták, s minden fegyverüket átadták. Ruttkay hívására az egész csapat előjött az istálló mögül. A cári tisztek kocsin rándul- tak ki Miskolcról Tapolcára, aligha sejtették, hogy a visszaút Hámorba vezet a borsodi guerillákhoz. A hámori szegverő műhely mellett mérte a bort vendéglőjében Zinzifa György uram. Állandó őrség posztolt a kocsma mellett. A soros őr a muszkafogást követő reggel jelentette a csapat parancsnokának, hogy három polgári személy, s egy pap kíván vele beszélni. Spányik kapitány magához hívatta őket. Bemutatkoztak. László József városi főbíró, két városi tanácsnok s Beller József felsőmiskolci plébános foglalt helyet a küldöttségben. Reszkettek az ijedtségtől. A főbíró hangja remegett, mint a nyárfalevél. — Kapitány úr! A Miskolcon székelő muszka generális megparancsolta, hogy a tegnap elfogott tiszteket mindenáron szabadítsuk ki. Az egyik fogoly magának a tábornoknak a testvére; nagyon lelkére vette fivérének sorsát, s kijelentette, ha a foglyok bármelyikének akárcsak a haja szála is meggörbülne, Miskolcot felperzseli. Könyörüljenek, uraim, nem vehetik szívükre, hogy a város a tűz . martalékává váljék. Engedjék velünk szabadon a tiszteket. — Hja, uraim — szólalt meg Spányik kapitámy —, nem megy az olyan köny- nyen! — Miért, talán váltságot követelnek? Spányik nem válaszolt. Visszavonult Ruttkayval. Rövid ideig tanácskoztak, majd a hadnagy közölte döntésüket. — Abban az esetben kiadjuk a foglyokat, ha maga a generális jön értük — jelentette ki a megszeppent küldötteknek. Azok megpróbálták jobb belátásra bírni a hadnagyot, s más feltételt kicsikarni tőle, de Spányik hajthatatlan maradt. A hámori partizánok vidáman újságolták egymásnak: Alaposan kifogtunk a muszkán, ha akar valamit, hát jöjjön ide a, generális. Arra maguk sem igen számítottak, hogy a cári tábornok <el ‘is jön. Még aznap este futár érkezett Hámorba a generális üzenetével: Kész teljesíteni a feltételt, ha írásban szavatolják bántatlanságát. — Mondja meg urának — harsogott haragosan Spányik — írást nem adunk, de szavunkat adjuk rá. s ez elég lehet egy muszka generálisnak is! Másnap megjött a generális. Az őrség tisztelgéssel fogadta. Spányik és tiszttársai Alsó-Hámorban a fürdőháznál üdvözölték a magas vendéget. Hamarosan összemelegedtek. A generális csodálta a táj szépségeit. Gyalog folytatták útjukat Ómassára. A fogoly cári tisztek épp a tó partján sétáltak. A generális alig tudta türtőztetni örömét, amikor testvérét viszontlátta. ,A foglyok elújságolták neki, milyen jó bánásmódban részesítették őket a magyarok. A generális, ezt hallva, összevissza csókolta a magyar tiszteket. Szívélyes baráti társalgás alakult ki. Ámon, a diósgyőri vasgyár igazgatója, aki értett valamelyest tótul, tolmácsolt. Alig akart végeszakadni a beszélgetésnek. A generális úgy megszerette a magyar honvédeket, hogy nehéz szívvel vált -el tőlük, miután lelkűkre kötötte, hogy másnap visszaadják a látogatást. De ez már szöget ütött Spányik fejébe. Elvégre mégis csak háborúi járta, ök a magyar honvédség katonái voltak, a generális meg az ellenség egyik feje. Nem nagyon bíztak benne, de gyávának sem akartak látszani, ezért úgy döntöttek, hogy ..levizitál- nak” a muszka generálisnál. Ámon igazgató jött értük kocsival. Diósgyőrt elhagyva, megpillantották az első cári lovasokat, akik tisztelgéssel üdvözölték a magyar vendégeket. — Jó jel — jegyezte meg Spányik, — Ügy látszik, szívélyes vendéglátásra számíthatunk. A fogadtatás felülmúlta minden várakozásukat. A Nagy-Hunyad utcára érve polgárok, katonák hatalmas tömege fogta körül kocsijukat. Cári törzstiszt lovagolt eléjük, az ő vezetésével vonultak be a Szathmáry-féle házba, a generális szállására. A teremben tartózkodó vezérkari tisztek hangos üdvrivalgással fogadták s ösz- sze-vissza csókolták a magyar vendégeket. — Ráki, ráki! — nyújtották feléjük tízfelöl is a vad orosz itallal megtöltött poharakat. — Vinó, vinó! — magyarázta Ruttkay. Annyi üveget nyomtak a kezébe, azt sem tudta, melyikkel kezdje. Asztalhoz tessékelték őket. Volt nagy evés-ivás, „bru- derozás”. Éjféltájra úgy bemelegedtek a mulatságba, hogy egészen elérzéke- nyültek. Talán már muszkául is beszéltek! Reggel kedves emlékekkel gazdagodva visszatértek Hámorba. Nem is volt aztán bán- tódása a hámori kis csapatnak. De nem sokáig tartott a szabad élet. Kö- zelgétt a világosi fegyver- letétel sötét napja. Előzetesen Görgey parancsát hozta hozzájuk Vadnay Pál központi főszolgabíró: „Mindenki tegye le a fegyvert, s térjen haza békésen otthonába." Keserű érzés töltötte el Spányik katonáinak szívét. Tudták: a szabadság elveszett s megmentéséért, visszaszerzéséért ők háromszázan a hatalmas túlerővel szemben hiába is próbálkoznának, Szétszéledt a kis csapat, amely annyi kemény harcban állta ki a vitézség tűzpróbá- ját... ' Kövér Árpád
