Észak-Magyarország, 1987. március (43. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-23 / 69. szám

1987. március 23., hétfő ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 „Mindenre alkalmas...” Még néhányat alszunk, és itt a születésnap. Meg leihet a négy gyertyát gyújtani. Az ünnepelt gyönyörűnek szüle­tett. Csodájára jártak. Jár­nak ma is, hiszen megőrizte szépségét, ragyogását, a „test” csak fejlődött. Az ün­nepelt kicsit nehezen tudott elindulni, sok-sok botladozó lépést is tett. Mára már egy­re biztosabban áll a láibán, „értelme” felnő szépségé­hez .. . Gyertyát persze senki nem gyújt majd a születésnapi ünnepen; ünnep se lesz, lé­vén szó házról, épületről. Művelődés Háza — ez a becsületes neve négy eszten­deje Sárospatakon a város büszke intézményének. Szem előtt Régi, jogos vágya volt a patakiaknak, hogy a város létéhez, híréhez méltó köz- művelődési Intézménye le­gyen. Az éppen négy évvel ezelőtt felavatott Művelődés Háza, mint építészeti re­meklés, kárpótolt a várako­zásért. A helybéliek szere­tettel és sűrűn „ízlelgették” az épületegyüttes szépségét, a városiba érkezőknek is ép­pen szem előtt volt az in­tézmény. A patakiak aztán lassan- lassan azzal is kezdtek fog­lalkozni, ami a falak között van, amiért felépült ez a ház. A benne folyó élettel. Az itt dolgozók pedig, túl­zás nélkül állíthatjuk, kü­lönösen „szem előtt” voltak, munkájukat nagyítóval néz­ték. És bizony, voltak idő­szakok, amikor parázslottak az indulatok a ház körül. Mára megnyugodtak a ke­délyek. A Művelődés Háza belülről is kezdi megtalálni önmagát, megélni lehetősé­geit. Saláta László igazgató­val ezekről beszélgettünk. — Talán nem közismert, ezért hadd mondjam el, mi mindent takar az a fogalom,, hogy Művelődés Háza? Üt- törőház, ifjúsági ház, könyv­tár, művelődési ház, idegen- forgalmi centrum, szolgálta­tóház ... Gazdaságilag is in­tegrált intézményről van szó. Módszertani központként fel­adataink vannak a város- környéki községekben is. Ez az épület valóban csodálatos, impozáns, megragadó léte­sítmény. Ám ezt a házat be kellett lakni az évek során, meg kellett tanulni együtt élni vele, élni benne. Hosszú folyamat az, hogy minden­ki megérezze: helye van itt, élményt kaphat, hasznos el­foglaltság várja a falak kö­zött — mondja az igazgató. Nyitottan —. Gyakorlatban mit je­lent lebben az intézményben a sokat emlegetett nyitott­ság? — Sokan úgy értelmezték ezt a fogalmat: nyitott ház, hogy azt jelenti, tárva-nyitva van minden ajtó ... Számom­ra nem elsősorban a tárt ajtókat jelenti a nyitottság, hanem azt, hogy ha bejön ide valaki, mindig találjon valami magának valót. Az első népművelő, akihez oda­megy, tudjon lehetőséget ajánlani. Az eredeti elkép­zelés is az volt, hogy forgó- színpadszerűen műkö.djön minden, váltsák egymást a programok, a házba betérők. Akiket a művészet érdekel, azoknak színház van, film, koncert, kiállítás ... Aki ol­vasni akar, beszélgetni, sak­kozni, játszani, barkácsolni — szintén megtalálja a le­hetőségét. Van kondicionáló­termünk, helyet adunk szak­mai tanfolyamoknak ... Jön­nek őrsi foglalkozásra a gye­rekek és összejövetelre a nyugdíjasok ... Most kopog­tattak, hogy francia kört szeretnének létrehozni, tud­nánk-e lehetőséget, technikai eszközöket, előadókat bizto­sítani? Természetesen ... Mindennek helyet adunk, amire érdeklődés van. Ez a ház mindent tud ... — Hadd vessem itt köz­be, hogy az elmúlt években voltak azért kifogások, gond­említések a házzal kap­csolatban, az épülettel ma­gával .. . — Én nem akarok sírni. Az épületnek valóban van­nak gondjai; áthallások, fű­tési zavarok, helyiséghiány, könyvtári szellőztetés ... Ezeken nem sopánkodni, nyavalyogni kell, folyama­tosan meg kell szüntetni eze­ket a gondokat, ez a fel­adatunk. Egy biztos: ebben a házban mindent meg le­het csinálni, minden emberi tevékenységre alkalmas, mindenre való! Itt városi sportnapot rendezünk, fil­harmóniai előadást, színház van, operaelőadás, kongresz- szusok, tanácskozások ... Ki­emelkedően jók a technikai feltételeink, a forgószínpa­don kívül mindent tud az épület. Azzal tehát, hogy ilyen a ház belül, mégolyán a ház — nem megyünk sem­mire. Jobban kell szervezni a munkát, ez a döntő. Az a döntő, hogy mi az emberek között éljünk, figyeljünk az igényeikre és ők meg itt él­jenek, együtt velünk, ebben a házban. — Ehhez azonban olyan népművelők kellenek, akik felkészültek, elkötelezettek, fel tudnak nőni ehhez a házhoz. A kezdetekben, úgy tudom, e körben is voltak problémák. Ma mi a hely­zet? — Én az első évekről csak „kívülállóként” szólha­tok. Véleményem szerint az volt az alapvető probléma, hogy nem gondolták át elő­re a személyi feltételek biz­tosítását. Olyan fiatalok ke­rültek ide, akiknek ambí­ciójuk ugyan volt, de meg­felelő népművelői vénájuk nemigen. Az az igazság, elődömnek nem is volt „me­rítési lehetősége”. A közvé­lemény pedig sokszor felüle­tesen, egy-két megnyilvánu­lás alapján ítélte meg az itt dolgozók magatartását, noha akkor is törekedték a tar­talmas, színvonalas mun­kára. Aztán Pista bácsi (No- vákovits István, volt igaz­gató, a szerk. megj.) megbe­tegedett és nem volt, aki az ő koncepcióját a megvaló­sításban folytassa. Amikor idejöttem, elmondtam, min­denkivel együtt akarok dol­gozni, aki értelmes célért hajlandó beállni a sorba. Rengeteg vita és gond elle­nére is kialakult lassan a csapat és kezd egy irányba húzni. Egyet elmondhatok: akkor, amikor bizonyítani kellett, amikor olyan feladat volt, hogy az a megméretés, megítélés alapja lehet; ami­kor be kellett bizonyítani, hogy ez a ház mit ér, akkor itt olyan kalákamunka folyt, olyan óraműpontossággal, amely nemcsak elvárható, de garancia is a továbbiakra. Alapkőnél és „kormánynál” — És az igazgató hogyan találta meg a helyét? Tu­dom, te sem vagy népműve­lő végzettségű . . . — Megbízott vezető lettem 1985. augusztus elsejétől. Pa­tak, az itt élők, a Művelő­dés Háza számomra nem volt ismeretlen. Az ifjúsági szövetsége titkáraként jól is­mertem a viszonyokat. Az épület megszületésénél is je­len voltam, hivatalból az alapkőletételnél is. Az el­képzelések megfogalmazása­kor a mi javaslatunkra ke­rült a tervekbe, hogy ifjú­sági ház is legyen az intéz­mény. Aztán Politikai Főis­kolára mentem, a művelő­déspolitikai szakon végez­tem. Tipikusan és közvetle­nül ugyan nem voltak köz- művelődési tapasztalataim, de a mozgalmi munkában nagyon sokszor találkoztam konkrétan kulturális mun­kával, hadd említsem csak a diáknapokat... És szeret­tem mindig emberek között lenni. Feltételeztem, itt, a Művelődés Házában olyan munka van, amelyik ezzel azonos; vagyis az emberek­nek, az emberekkel együtt kell életteret, élményt, fog­lalkozási lehetőséget adni a Művelődés Házában. Azt gondolom, az én feladatom, most már kinevezett igaz­gatóként is a komplex tevé­kenység összefogása, a me­nedzselés. Mit jelent ez? Népművelőnek ugyan nem tartom magam, de valami­lyen szintű politikusnak igen, menedzsernek, akinek az a feladata, hogy jó szakem­berekkel vegye körül magát. A menedzser-igazgatónak nem az a dolga, hogy min­den területen ő legyen a szakember, ő mondja meg, mit miért és hogyan kell csinálni. Nem konkrét vég­rehajtó és nem ő minden­ben a legokosabb. Azt én soha nem hittem, hogy „én vagyok a legjobb népműve­lő, vagy a legbölcsebb —, mert én vagyok az igazga­tó”. Az igazgató rendelkez­zen megfelelő emberismeret­tel, tudja felmérni munka­társaiban az értékeket, azt, hogy ki hol használható a legjobban, miben profi. Ám ahhoz, hogy a munkatársak felvállalják az ügyet és azt szívvel-lélekkel szolgálják, ahhoz tiszteletben kell tar­tani az ő érdekeiket is. Ma­gyarán: aki itt dolgozik, az találja meg itt a számítását. Meggyőződésem az is, hogy ezt a munkát nem lehet csak fizetésért, csak mun­kaidőben csinálni. Itt vál­lalni kell az estéket és éj­szakákat, a szombatokat és vasárnapokat. Itt csak cé­lokban, feladatokban, meg­oldásokban lehet gondolkod­ni. Itt csak egy frakció le­het, elmondtam, mikor ide­jöttem: a munka frakciója. És munkatársaim, a Műve­lődés Házában dolgozók ma becsülettel helytállnak a szolgálatban. Ezúttal nem tudunk az igazgatói irodában beszél­getni. Bár délelőtt volt és hétköznap, kiszorultunk a munkaszobából, valahol egy csendes zugot keresve. Nagy volt a nyüzsgés ezen a na­pon is a házban. A negye­dik születésnapjához köze­ledő intézmény egyre bizto­sabban áll a lábán belül is. Egyre jobban igazodik el „a világban”. Tcnagy József A Greenpeace mozgalom természetvédelmi övezetté akarja nyilvánítani az Antarktiszt Cook kapitány tévedése Mi lesz veled, Antarktisz? Öt évnél kevesebb idő van hátra, s lejár az Antarktisz- szerződés érvényessége. Kö­zeleg 1991., amikor az egyez­mény működését a szerződő felek felülvizsgálják. E vi­tában az érdekek komoly ütközésére is számítani le­het. A fehér kontinens gyakor­latilag az életét köszönheti az egyezménynek. Területén tilos a katonai tevékenység, valamint bármiféle — így a nukleáris — fegyverzetek kikísérletezése. A szerződés érvényessége alatt egyetlen állam sem terjesztheti ki szuverenitását a hatodik kontinensre, továbbra is fennáll viszont a tudomá­nyos kutatás szabadsága, va­lamint tetszés szerint lehet itt békés tevékenységet foly­tatni. Az Antarktisz a ping­vinek, rozmárok és tudósok földrészévé vált. Az atom­fegyvermentessé tett fagyos földön igen jól megférnek egymással a különféle náci­ók kutatói. Békésen terül el egymás mellett a Szovjet- fennsík és az Amerikai- magasföld. Mi háborgathat­ja hát e kietlen távoli vi­dék nyugalmát? James Cook angol tenge­részkapitány 1774-ben a fel­fedezések történetének egyik legnagyobb tévedését követ­te el. Anélkül, hogy elérte volna az Antarktisz part­jait, a 61. szélességi foktól visszafordult, s ezt jegyezte be hajózási naplójába: „Ami ezen a ponton túl van, ab­ból a világnak úgysem lesz semmi haszna”. (A Déli-sar­kot végül is először a nor­vég Amundsen érte el 1911- bén, mindössze 34 nappal előzte meg a brit Scottot.) Ezek után, bő kétszáz év elteltével a helyzet merőben másnak látszik. Geológiai kutatások bizonyítják, hogy a jeges felszín alatt 2—4 kilométernyire húzódó föld mélye aranyat, mangánt, bauxitot, krómot, gyémántot és urániumot rejt. Óriásira becsülik az itteni olaj- és földgáztartalékokat is. E te­mérdek kincs mellett az Antarktisz jegében van a Föld felszíni édesvízkészle­tének kétharmada. A rend­kívüli természeti adottsá­gok pedig lehetővé teszik, hogy a tudósok szinte steril környezetben dolgozhatnak.. Igen fontos tehát az Antark­tisz egy sor, gazdaságilag is igen jól hasznosítható kuta­tási program számára. Lenne tehát mit kisajátí­tani, s lenne, aki szívesen vállalkozna erre. A hatodik kontinens nagy szeleteire századunk folyamán hét or­szág — Argentína, Ausztrá­lia, Chile, Franciaország, Nagy-Britannia, Norvégia és Üj-Zéland — jelentette be igényét. Az Antarktisz-szerződés gyengéje, hogy nyitva hagy­ta a területi követelések kérdését és nem rendelke­zik a természeti kincsek ki­termeléséről. Ez utóbbi prohlémát — kevés ered­ménnyel ugyan —, de 1982 óta tárgyalásos úton próbálják megoldani a szerződést alá­író országok. A területi kérdések esetében azonban az ellenlábasok inkább csak fagyosan méregetik egymást. Mind a területi felosztás, mind a bányászat kérdése komoly aggodalmakat kelt a környezetvédők körében. A nemzetközi Greenpeace moz­galom például állhatatosan követeli az Antarktisz ter­mészetvédelmi övezetté nyil­vánítását. Túlságosan sötét képet festeni a kontinens jövőjé­ről még korai. Már csak azért is, mert a terület kincsei kiaknázásának még nem ér­tek meg a műszaki feltéte­lei. Az amerikai Exxon olaj- társaság egy geológusának kijelentése szerint ugyanis „a jégtáblák, amelyek mé­rete néha vetekszik Massa­chusetts állam területével, úgy gyűrnék össze az olaj- kutakat, mint a részeg em­ber a sörösdobozt”. Ezen múlna csak minden? P. D. Nehéz a vitaindítás fel­adata, Különösen nehéz, ha olyan valaki vállalja azt el, akit a hallgatóság inkább csak ünnepségek, megnyitók mikrofonja előtt láthatott a legtöbbször. A fiatalok nagy többsége is innen ismeri Ző- di Imrét, a HNF Borsod Me­gyei Bizottságának titkárát, aki Fedor Vilmossal, a KISZ Miskolc Városi Bizottságá­nak megbízott titkárával be­szélgetésre invitálta kedden délután a középiskolai és egyetemi hallgatókat, ez utóbbiakat nem sok siker­rel. Ződi Imre olyan tények és problémák felől közelí­tette meg a beszélgetés té­máját — otthonunk, hazánk, hazafiságunk —, ami az if­júság gondolatvilágát régóta foglalkoztatja, és eddig nyílt fórumon kevés konkrét vá­laszt kapott rá. Például a határon túli magyarság helyzete; az elviselhetőnél gyakrabban felbukkanó koz- mopolitizmus, sehová sem tartozni akarás. A diákok reflexszerű reagálása e té­mákra tovább bővítette a beszélgetést. Nincs reális történelem­ismeretünk. Ennek okait nagymértékben az oktatás hibáiban és a reformot kö­vető tantervekben találják, így alakulhatnak ki szélső­séges nézetek a magyarság történelmi szerepéről. Pél­dául az Európában helyét nem találó üldözött, szeren­csétlen nemzet képe egy­szerre lelhető fel társadal­munk gondolatvilágában, az önimádat határát súroló, magyar modellt példaként állítókkal szemben. Ez utób­bira a jelenlegi gazdasági helyzetben pedig nincs sem­mi okunk. Az elfojtott ér­zések, hibás úton haladva, irracionális formáiban mu­tatkoznak meg, ha nincs nyílt és demokratikus fó­rum, ahol ennek hangot adjon. Szovjetunióbeli ka­zahsztáni példákkal támasz­tották e tényt alá. A beszél­getésen részt vevők minden tagja felháborodottan ejtett szót a március 15-i ünnepsé­geken feltűnt jelenségekről. Néhányan még a Himnusz éneklése alatt sem hagyták abba a sétálgatást. Fedor Vilmos, mint kitűnő beszél­getőpartner ismételten be­mutatkozott. Korrekt és lé­nyegre törő válaszaiban nem­csak a kérdésekre felelt, ha­nem vázolta A jövőnk a tét! akció főbb elgondolásait. Napjainkban nagyobb szere­pet kell vállalniuk a fiata­loknak. Jövőjüket a tanulás mellett a közéletiség is meg­határozhatja. Ezért a jövő­ben, a jövő érdekében fogé­konyabb, vitálisabb, az élet­re nyitottabb emberekre van szükség. A KISZ re­formjának megmutatkoztak az első jelei. Bizonyítja, hogy az új felvételi rend­szerben 13 ezerről 8 ezerre csökkent a miskolci KISZ- tagok száma. Szó esett arról, hogy a fiatalok közönyösek az ország gazdasági helyzete iránt, politikailag tájékozat­lannak érzik magukat, és foglalkoztatja őket az a nagymértékű értékdevalváló­dás, ami tapasztalható kör­nyezetükben. Nemcsak a társadalom, hanem a maguk által kialakított értékrend­ben is látják ezt a változást. Izgalmas és tartalmas ta­lálkozóként könyvelhetjük el ezt a — tulajdonképpen a forradalmi ünnepekhez kap­csolódó — beszélgetést. Egy kérdés merült fel bennem. Hol maradtak az egyetemi hallgatók? Ismét bizonyítani kívánták, hogy ha a városban és nem az Egyetemvárosban készítenek elő számukra epv progra­mot, az érdeklődés leghal­ványabb jelét sem hajlan­dók mutatni. Érthetetlen ez a „csigaszindróma!” A je­lenlegi lehetőségekkel teli időkben azt hiszem nem er­re van szükség, annál in­kább az egyetemisták éret­tebb, összefogottabb problé­máinak, gondolatmeneteinek „kinyilatkoztatására” is, ha az egész ifjúságról esik szó. Nagy Zsuzsa

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents