Észak-Magyarország, 1987. március (43. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-21 / 68. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8 1987. március 21., szombat A Tanácsköztársaság' küldetése Feledy Gyula rajza A gyűjtőfogházban 1919. március 21-én a késő délutáni órákban egy hosszú politikai válságot lezárva pont került a kommunista és a szociáldemokrata párt úgynevezett egységokmányára, amely lényegében az előbbi álláspontját tükrözte. íme a legfontosabb pontok: „A proletárság diktatúráját a munkás-, katona- és paraszttanácsok gyakorolják ... haladéktalanul megteremtendő a proletárság osztályhadserege, amely a fegyvert teljesen kiveszi a burzsoázia kezéből. A proletárság uralmának biztosítására és az antant imperializmus ellen a legteljesebb és legbensőbb fegyveres szövetség kötendő az orosz-szovjet kormánnyal.” A márciusi fordulatról azonnal tájékoztatták Lenint, aki március 22-én a következőket válaszolta: „Itt Lenin, őszinte üdvözletem a Magyar Tanács- köztársaság proletárkormá- nyáhalt és külön Kun Béla elvtársnak. Üdvözletü- ' két átadtam az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Kongresszusának. A lelkesedés óriási.” A távirat nem túloz. Lenin és elvtársai Októbert egy világforradalmi folyamat nyitányaként fogták fel, ám mégis több mint egy éve még>! magányosan küzdöttek ad'belső ellen- forradalom és az intervenció megújuló támadásai ellen, s joggal számítottak 1919 tavaszáén egy újabb, minden addiginál veszedelmesebb offenzívára. Ebben a kritikus pillanatban érkezett meg a magyarországi szocialista forradalom híre. A magyar kommün Október hatásának — és persze a belső forradalmi fejlődésnek — egyik legfontosabb eredménye volt. Jelentőségét csak fokozta, hogy olyan pillanatban született, olyan helyzetben osztotta meg az intervenciós erőket, amikor ezzel — puszta létével — lényeges segítséget tudott nyújtani az intervenció és a polgárháború kettős szorításába fogott Szovjet- Oroszországnak. Ha a szovjet rendszer győzelmében — s ez vitathatatlan — szerepe volt a világ proletariátusa szolidaritásának, úgy ebben a támogatásban nem volt jelentéktelen — s ez úgy véljük, jogos büszkeségünk — a magyar- országi munkásság tettekben megnyilvánuló segítsége. A Tanácsköztársaság történeti irodalmában ma is vitatott, hogy a magyar proletariátus „eget ostromló” kísérlete mennyiben tekinthető Október „törvényes” folytatójának. Anélkül, hogy a viták részletezésébe belemennénk (ezek eredete az 1919-es vereséget követő, természetszerű frakciós küzdelmekre, a személyi kultusz időszakának tudatos torzításaira vezethető vissza), vitathatatlan, hogy a magyar proletárdiktatúra születése pillanatától számtalan szállal kapcsolódott idősebb testvéréhez. 1919. március 21- től rendszeres volt (a fronthelyzet függvényében) futárok küldése, a szikratávíró-kapcsolat, s Október hatása többek közt kifejeződött az államszervezet, s az alkotmány nagyfokú hasonlóságában. Lehetetlen a párhuzamok és azonosságok akár rövid tételes felsorolása is, de bátran mondhatta Lenin 1919. április 17-ei beszédében, hogy Magyarországon „figyelembe veszik az orosz forradalom minden tapasztalatát”. Érdemes itt a lenini formulára ügyelni: figyelembevételről, azaz alkalmazásról van szó az Oroszországtól több tekintetben eltérő körülmények között. Az utóbbiak közül elég, ha utalunk az akkori Magyarország fejlettebb gazdasági-társadalmi viszonyaira, a proletárforradalom békés győzelmére (amely a munkásosztály szervezeti egységének helyreállításával vált lehetővé), a proletariátuson kívül dolgozó rétegek támogatására, s a belső ellenség viszonylagos gyengeségére. Mindez érthetővé teszi, hogy a magyar kommunisták Lenin tanításainak adaptálásakor mindenekelőtt az Áprilisi tézisekből, az Állam és forradalomból, illetve az Októbert követő viszonylag békés időszak lenini megnyilatkozásaiból a szovjethatalom alapvető rendelkezéseiből indulltak ki, ezeket a műveket fordították le és terjesztették 1918—1919- ben. A Tanácsköztársaság a jövőjét a világforradalomra alapította. Ez a külpolitikai helyzet túlságosan optimista megítélése volt. Ugyanakkor a magyar proletárdiktatúra nem akart, nem tudott „ostromlott vár”-ként .berendezkedni, hiszen elszigetelten úgysem maradhatott volna fenn. Éppen ezért államszervezete, gazdaságirányítási rendszere, a kulturális élet szervezete a dolgozók szélesen vett önkormányzatának elvére épült, s a forradalom fejlődése során — sokszor katonailag-politi- kailag nehéz pillanatokban is — inkább az önkormányzat kiszélesítésének, s nem korlátozásának irányába haladt. A proletariátus diktatúrája számuk- . ra elsősorban demokrácia volt, a lakosság többsége számára. A gazdaság irányításában kiemelkedő szerepe volt a szakszervezeteknek, amelyek jelentős történelmi tradícióik miatt nagy tekintéllyel rendelkeztek. Ezek az autonóm munkásszervezetek hagyományos tevékenységük mellett jelentős feladatokat vállaltak az üzemek társadalmi tulajdonba vételében, a proletariátus katonai mozgósításában, a munkaügy, a szociálpolitika megszervezésében. Országos szerepet kaptak 1919 májusától, amikor^kül- dötteikből hozták létre a gazdaságot irányító csúcsszerv, a Népgazdasági Tanács választmányát (a szakszervezeteknek ezt a jogkörét az 1919 júniusi alkotmány is rögzítette.) Ez a választmány gazdaként járt el a termelés, a gazdaság ügyeiben, sokat tett a termelékenység növelése, a munkafegyelem megszilárdítása érdekében. A kulturális életet irányító direktóriumok a különféle művészeti ágak legjobb szakembereiből szerveződtek (a zenei élet vezetői közt Bartók és Kodály, az irodaloméban Móricz Zsigmond, Babits Mihály, a filmügyében Korda Sándor — a későbbi Sir Adexander K|orda — nevével találkozhatunk.) Itt is egy sajátos „önigazgatás” valósult meg a proletár- diktatúrában. A Tanácsköztársaság, mint ismeretes, mindössze négy és fél hónapig tudott fennmaradni. A küzdelem kudarcának okát sokan és sókáig Október példájának helytelen alkalmazásában látták. Való igaz, a magyar proletárdiktatúra vezetői — nyilván nem hibák, tévedések nélkül (gondoljunk csak a Tanácsköztársaság agrárpolitikájára, a nagybirtokok felosztásának elmaradására) — adaptálták és nem másolták mindazt, ami Szovjet-Oroszor- szágban történt. A szovjet államot példaképnek, a hasznosítható tapasztalatok gazdag tárházának, s nem kötelező érvényű modellnek tekintették —, s ezt a legkevésbé épp Lenin várta el tőlük, gyakran utalva a két forradalom lelyzetének különbözőségeire. A magyar forradalom vereségét döntően az objektív körülmények: a külső ellenség túlereje, a katonai vereség, a viszonylag kicsiny (a visszavonulásra lehetőséget nem nyújtó) terület, az elszigeteltség, a gazdasági blokád okozták. Ennek ellenére ez a történelmileg pillanatnyi időszak missziót töltött be azzal, hogy bizonyította Október nemzetközi érvényét, az Áprilisi tézisekben körvonalazott lenini politika helyességét, a szocialista forradalom békés győzelmének lehetőségét. A magyar kommün létének 133 napja alatt igazolta Lenin reményét arról, hogy „megmutatja az egész világnak azt, ami Oroszország tekintetében nem volt világos, nevezetesen, hogy a bolsevizmus az új, proletárdemokráciával, munkásdemokráciával függ ösz- sze .. .” „Ragadj fegyvert, s pörölyt!...” Március 21., a Magyar Tanácsköztársaság születésének a napja két emberöltő múltával is népünk jeles napjai közé tartozik; legalábbis nekünk, a maroknyi magyarságnak. Ha szűkítem a kört, még hatványozottabban az északi iparvidék munkástelepüléseinek. Volt itt már koleralázadás, branyiszkói csata, állóháború az Uzsoki-szorosban; ropogott a puskapor Tarjántól Miskolcon át Tokajig 1919 tavaszán, és akkor mégsem múlt el a nyomor. Az északi hadjárat, az intervenció- sok fiaskója, a vöröskatonák el nem évülő haditetteinek szép példája. Elindulnék most is, de most már késő; hívnám baráti, bajtársi találkozóra mindazokat, akik az első- proletárállam védelmének főpróbáján fegyvert és pörölyt ragadtak. Hívogatnám őket, akik a kohász próba- kanalát, a bányász fecske- far.kú ácsolatot faragó fejszéjét, vagy a hengerész fogóját cserélték föl a mann- licher-rel, mert a haza érdeke úgy kívánta. Jó lenne időnként felidézni a bátorsággal és a furfanggal megfutamított ellenség felletti győzelmet, vagy a fegyveres harc leverését, ia számonkérés, a megtorlás embertelen pillanatait. Egy ilyen baráti találkozóra 1987-ben már aligha kerülhetne sor; bármennyire segít az orvostudomány, a gerontológia az emberi élet meghosszabbításában, a 90 évesek nemzedékéből már hírmondót i,s alig találunk. Különösen itt az iparvidéken koptatta el a szervezetet a hengermű forró levegője, a bánya egészségtelen klímája. Az 1919-es tavaszi hadjárat vöröskatonái közül már a 60. évfordulót sem érhették meg; így csak emlékezhetünk rájuk. Lakóhelyemen ehhez a dátumhoz és forradalmi tetthez kapcsolódik Göllner János, Gurnicz Pál, Gledura Ernő, Löffler József, Repaszky Rudolf és Vo- zár Gyula neve. Ezek innen indultaik el vöröskatonaként a munkásállam védelmére. Aztán volna még egy -másik gárda, Borbély József, Jászai Mihály és társai, akik már a kommün után gyökeresedtek meg Nádasdon, de előzőleg 'harcoltak a Vörös Hadseregben. Nem marad más megoldás, mint azokat hívni tanúkul, akikhez sorsom elvezérelt. A politikai folklórt kutatva érdeklődéssel hallKovács István (1904) aGö- mör megyei Licén tartózkodott a Murány völgyében 1919 májusában, amikor a Vörös Hadsereg -elérte a községet : „A bevonuló vöröskato- nákkal együtt mentem Rozsnyóra, ott voltam akkor villanyszerelő tanuló. Pünkösd délutánján mentünk Pelső- cön, Berzétén keresztül. Útközben megütköztünk a csehekkel; nékem a golyószóróhoz kellett adogatnom a hevedereket a szekérről.” » A falu plébánosa ezeket jegyezte föl az eseményekről: „Űrnap reggelén óriási ágyú- és fegyvertűzzel támadta meg itt a cseheket a Vörös Hadsereg. Amikor nyolc helyen bevágott a Nyugosznak ők, a hős fiák, dúló csaták után gattam 1919 eseményeiről beszámolójukat. Át is adom a szót nékik, hadd legyenek kútfők -mások számára is, mert számomra azok voltak és maradnak. * Eperjessy Béla (1899) így summázta emlékeit 1974- ben: „Sátoraljaújhelyen a Szív utca 25. sz. ház kertjében ástuk el a fegyvert a kommün bukása után. Be kellett volna szolgáltatni. Valaki besúgta, és kijöttek hozzánk. Tízéves húgom azon a helyen téblábolt, ahol elástuk a fegyvert. — Csak itt ne keressék, másutt kereshetik ! — mondogatta. Rábukkanták a fegyverre, lecsuktak. A húgom hordta az ebédet á fogdába, de a pat- rul ráparancsolt, hogy a piros szalagot vegye ki a hajából, mert az a forradalomra emlékeztet. Tajti Károly törvényszéki bíró -közbenjárására szabadulhattam ki a fogdából. A húgom a kom- mün után még sokáig énekelte a vörös'katona nótát: Nincs is annál betyárosabb élet, Cigaroska vörösbakát szeret; Cigaroska osztja cigarettát, VöröSbaka lopja el a csókját.” * Ha már Zemplénben kezdtem a mustrát, ugorjunk át a szomszédba, Abaújba, Gál- szécs falujába. Éppen tíz éve kérdeztem meg Béda István (1898) ny. rendőrt, vöröskatonát, a miskolci csata egyik epizódjáról: „Ott voltam a szilvásvára- di harcoknál és Miskolc felszabadításánál. Amikor Miskolcról indultunk Sajószent- péter felé, hogy Kassát is felszabadítsuk, a soknemzetiségű szakaszunkban mindenki a maga nyelvén énekelte az Internacionálét. Egy gálszécsi vöröskatona, Gyur- kovics nevű énekelte a szólót: cseh gránát, a három Szegedi hajadon leány az asztalnál -térdelt; imádkoztak, rettegtek”. * Bubrovszky Károly (1902) miskolci vöröskatona életrajzát 1978-ban jegyeztem föl. Ö Diósgyőrből szökött K-isgyőrön át Ernődre, hogy beállhasson a Vörös Hadseregbe. Ott a szin-tén diósgyőri Virág József szakasz- vezető képezte ki. „Hatvanban megállították a vonatunkat; ott volt Bőhm Vilmos és- Kun Béla. Kérdezték, hogy vállaljuk-e a harcot Miskolc felszabadításáért. Ujjongtunk, hogy vállaljuk. Alsóhámoron keresztül közelítettük meg a csehek trén- jeit. A papírgyárnál a faraktárba bezárt, foglyul ejtett vöröskatonákat géppuska tűzzel szabadítottuk ki. A csehek menekültek az erdő felé. A tizenöt fős csapatunk akkor már hetvenre szaporodott föl. így folytattuk a harcot az apátfalvi cementgyár mellett. Onnan tizennégy cseh foglyot kellett bekísérnem Szarvaskőre. Béda István volt a századparancsnokunk. Az Apátfalvánál harcban elesett és orvul lemészárolt bajtársainkat ru- dakból készített hordágya- kon hordtuk le a temetőhöz. Sírjaikat még mostanában is megkoszorúzzuk. Az 1959-es találkozón még éltek a baj- társaink közül: Favári, Mit- terpach, Kremniczky, a diósgyőri Kahoulák-fiú és Bencsik Jóska”. * Gurnicz Pál (1876) borsod- nádasdi lemezgyári csapkenő 1899-ben hiába kérte felmentését, mint nyomorult édesapjának egyetlen egy fia, csak el kellett mennie. Sorsának alakulását kutatva 1961-ben az foglalkoztatott, miért nem volt neki elég a 10 év 3 hónapi katonáskodás a 34. kassai gyalogezredben miért is lett 43 éves korában vöröskatona? „Mihály Pál, Érsek Jutka József és Gyárfás Tót János mozgalmi emberek voltak a tanítóim; elmentem a vörösökkel, a géppuskásokkal egészen Tiszolcig. Még a feleségem is eljött meglátogatni Rimaszombatba, hadd lássa meg, milyen is a háború, ahol a férje harcol”. A leánya még hozzátette, hogy teljesebb legyen az apja portréja: „Ö maga olvasni nem tudott, de ha megérkezett a Népszava, elvitte olyan asz- szonyokhoz, akik tudtak olvasni belőle”. * Március 21-én újra és újra lapozgatok feljegyzéseim között; az emberi sorsok egy-egy szakaszát illesztem egymáshoz. Keresem és fel is fedezem az összefüggéseket; a közös sors kovácsolta egységbe ezeket az embereket. Jó ezeket a sorsokat együttlátni, mert együttesen váltak történelemformáló erővé. Az örömöm mégsem teljes ; nemzedékünk fogyatékossága is felötlik bennem. Arra gondolok, talán a századelő emberei körültekintőbben jártak el. Történészek, néprajzosok, a társadalmi fejlődésre érzékeny közéleti emberek hatvan év múltán külön fényképeken örökítették meg a 48-as magyar honvédeket. Igaz, hogy nem pozitív példa, de idekívánkozik: a Belügyminisztérium az agrárszocialista mozgalom valamennyi főkolomposát lefényképeztette, hogy a mozgalom felszámolása érdekében azonosíthassa őket. De jó lett volna 1969-ben, vagy még 1979-ben is szervezett keretek között regisztrálni a Magyar Vörös Hadsereg életben maradt katonáit. Ha vannak is dokumentumaink, közel sem teljesek. Ezért munkál bennem az akarat, hogy a „hősi csaták bajnokaidnak emlékét ápoljuk, nehogy a hálátlan utókor bélyegét nyomja ránk a történelem. Nemesik Pál Stavajce utlaceny raby, Stavaj ty lacny proletár! Hozina nasa uderíla, Za slobodu vojovac! Naj pozdicha tá zbojnicka banda, Bezpravny lud, spojáe znami! Álljatok talpra ti, elnyomottak, támadjatok föl éhes prolik! Ütött a mi óránk, hogy a szabadságért harcoljunk, Hogy dögöljön meg a rablóbanda, Jogtalan nép, indulj velünk!”