Észak-Magyarország, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-10 / 34. szám
1987. február 10., kedd ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 Már harmincegy éve is annak, hogy # Varga István hűsége, szeretele és megbecsülése jeléül gyűrűi húzott Hacsi Erzsébet ujjára. Gondolta-e volna Hacsi Erzsébet akkor, hogy egy fél emberöltővel később, négy asszonytársával együtt, az ünneplők figyelmének kereszttüzében áll majd és egy másik férfi, a hűség és megbecsülés jelképeként aranygyűrűt húz az ujjára. —■ Bizony, bizony régen, még 1956-ban kerültünk össze a párommal. Aztán jöttek a gyerekek, egyik a másik után, háromévenként. Mikor aztán a legkisebbik elérte a három évet, úgy gondoltuk, itt az ideje, hogy munka után nézzek. No, látja, ez az aranygyűrű, amit most kaptam, akkor fogant. Hogy én eljárjak Püspökiből Ózdra, vagy máshová, szóba sem került. Meg egyébként is, elég egy utazó a családban. A férjem ugyanis mozdonyvezető volt akkortájt, s mozdony- vezetőként ment később nyugdíjba- is, sokat volt távol. Ha pedig én is elmentem volna, hát ki tartotta volna össze ezt a rétesként össze-visszanyúló, orgonasípot formáló apró népet? Így aztán kimondtam a szót, jobb lesz, ha én itt maradok a tsz-ben. Ez az én világom! A falu, meg a föld. Ha édesanyám is megtalálta a számítását a közösben, én miért ne? Egyébként is itt dolgozik három testvérem. Az egyik ma már a traktorosok brigádvezetője, de a másik kettő is traktoros. Aztán itt talál megélhetést az unokatestvérem és annak fia. Szóval, a fele rokonság. Látja ott azt. a három kislányt? no, Hacsi lányok azok is — mutat Erzsi néni az irodisták szabójába, ahol ezen a napon az ünnepi seregben három kisebb- nagyobb lány sürög-forog. Aztán hirtelen megakad a szeme a gyűrűn. Elmosolyodik. — Szép, ugye? — kérdezi. — Szép. — Tudtam, hogy én is kapni fogok. Nálunk ugyanis az a szokás alakult kr, hogy aki húsz éve tagja a szövetkezetnek, annak törzsgárda jutalomként ezt adják. Mit tagadjam, vártam is ezt a napot. Mégis az utóbbi hét olyan lassan döcögött előre, mintha sohasem pörgött volna el előtte, a gyorsan eltöltött húsz esztendő. Még 1966-ban lettem tagja a szövetkezetnek, s a Dobó Katica gyalogbrigádnak. Földműves asszonyok csapata ez. Olyanoké, akik- neik a múltjuk egy tőről fakad, akiknek jelenük, s egyetlen tudásuk a föld szere- teléből ered. A közös sorsú asszonyok között rögvest jól éreztem magam. Pedig akkor még azt hittem — de hogy miért hittem, nem is tudom —, hogy majd mindig otthon leszek időben. Ehelyett, ha egy kicsikét jobb idő volt, mi kint voltunk a határban, és olyankor sokáig. Végül en- -nek meglett az „eredménye”, hamar önállóak lettek a gyerekeim, még a fiú is el tudta látni önmagát. Aztán ripsz-ropsz felnőttek, s elkeltek. A legidősebb lányom már régebben, de tavaly a fiam lagziján, az előtte lévő évben a lányomén sírhattam, örülhettem. — A lányokat vették, s vitték? — Ügy bizony. Ózdra és még messzebb. A nagyobb ma már konyhafőhök-helyet- tes, a kisebb programozó, s egyik sem itt a tsz-ben. Pedig minden nyáron itt dolgoztak a közösben, s lám mégsem hódította meg őket a mezőgazdaság. Talán, mert látták, az édesanyjuk által megkeresett. kenyeret milyen nehéz munkáért adják. De nemcsak az enyéimmel van ez így, a brigád többi tagjának gyermekével is hasonló a helyzet. Még a fiam kötődik leginkább a tsz-hez, mert ő közös gazdaságban dolgozik, de nem itt, hanem put- nokon, s nem a földeken, hanem az ipari műhelyben. Mégis azt mondja, itt fog építkezni Sajópüspökin. Ahogy Erzsiké néni ezt egy szuszra el- fujja, pihenőként megforgatja ujján a gyűrűt. Szeme, arca örömben úszik. Hiába, ez a nap, az ő napja. — Van, aki a pecsét részébe kalászt vé- setett — mondja —, de én még nem tudom, hogy ezzel mi lesz. Majd otthon megszavazzák a dolgot. Biztos vár már a párom, meg a kisebbik lányom is, aki a legkisebb unokával hazalátogatott. Merthogy ,az elmúlt húsz év krónikájához az is hozzátartozik, hogy nagymama lettem. Mégpedig háromszorosan. Nagy lett a család. Utoljára disznóöléskor voltunk együtt, karácsonyra készülődvén. Itt falun természetesen mi is süldőt nevelünk házi szükségletre, és már hagyományosan bikákat is, de ezeket eladásra. Van a pénznek ezer helye. Nekünk nincs másunk, csak a munkaszeretetünk és -bírásunk. Ezt a szövetkezet látja és értékeli. Most is négyen kaptunk pecsétgyűrűt. Papp Elemérné, Lenke Lászlóné, Kovács Istvánná és én. — A többiek hol vannak? — Kint, az iroda melletti nyári konyhában. Pontosabban nem olyan igazi nyári konyha ez, de a célnak megteszi. Már egy hete készülünk erre a mai napra, a mostani zárszámadásra. Nálunk az a szokás, hogy a tagokat, családostól vendégül látja a tsz, itt a központi irodában. Több száz embert ellátni, bizony nem kis dolog. A társnőim bizonyára türelmetlenül várnak már engem. Már feltálaltuk az ebédet, s készülünk a vacsorára, meg egy kis mulatozásra. — A Dobó Katicások közüí hánynak van ilyen gyűrűje? — Hánynak? — Inkább úgy kérdezze hánynak nem volt? Mert bizony már csak mi voltunk egynéhányan, akik mindösz- sze húsz éve vagyunk tagjai a brigádnak — mondja nevetve, büszkén, aztán gyorsan kisiet a társai közé. Balogh Andrea * Ózdon az OTP és a városi tanács közös beruházásában a Vörös Hadsereg út térségében (a Centrum Áruház mögött) épül egy 120 lakásos épület OTP-értékesitéssel, A földszinten kap helyet két felnőtt- és két gyermekkörzetet ellátó orvosi rendelő, valamint a városi orvosügyeleti központ. Az épület megépítésével egy időben kerül átadásra a Vörös Hadsereg út és a Néphadsereg utat összekötő tehermentesitö Arany János út is. Fotó: Kerékgyártó Mihály A durvahengermű tartósorát nyá ron leállítják. Az Ózdi Kohászati Üzemek hitt az előrejelzéseknek, miszerint kisebb mértékű konjunktúra várható - a kohászati termékek piacán. A beharangozott 1—2 százalékos megélénkülés váratott magára, miközben .a vállalat adóssága egyre nőtt. Ugyan a nyolcvanas évek elején — óvatosságból, a drasztikus intézkedések elkerülése végett — készültek felmérések a hatékony foglalkoztatással kapcsolatban, azonban nem volt kényszerítő erő, amely a gyakorlati megvalósítást megkövetelte volna. Mint a legtöbb magyar gazdálkodó egységnél, Öz- don is vártak. A várakozás jogosságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy még az elmúlt esztendőkben is 950 ezer tonna hengerelt készárut kértek a gyártól, sőt a tavalyi terv 960 ezer tonna volt. A száznyolcvan fokos fordulatot az Állami Tervbizottság beavatkozása jelentette. Ennek első jele az elmúlt évi termelés 900 ezer tonnára való lecsökkentése volt. Ebben az évben más következményei is lesznek az ÁTB-döntésnek, éppen olyanok, amilyeneket az ózdi vállalat szeretett volna elkerülni. Már az évet ilyen felfogásban kezdték az ÓKÜ- ben: Már leállt a régi drótsor, egy kohó és egy Siemens—(Martin kemence. Az intézkedések még nem igényeltek munkaerő-átcsoportosításokat, így elbocsátásokat sem. Az év közepére tervezett leállítások viszont (durvahengermű tartósor és finomhengermű abroncssor) már elkerülhetetlenné teszi, hogy az elhelyezésre váró több mint 400 dolgozó közül néhányan ne kerüljenek a gyárkapun kívülre. Kormos Imre, az ÓKÜ bér- és munkaügyi főosztályvezetője ezzel kapcsolatban a következőket mondta: — Az átcsoportosított dolgozók nagy többsége a korábbihoz hasonló munkát fog végezni, hasonló bérért. Csak a fegyelmezetlenektől, illetve azoktól válunk meg, akik nem vállalják a felajánlott munkahelyet és az Is kivin Mi a dolga a vállalatnak? átképzést. Ezzel együtt a főmunkaidőn kívüli foglalkoztatásnál legalább 300 dolgozó munkaidejével azonos munkaidőalap-megtakarítást kívánunk elérni. — Ebben az esztendőben tehát mennyi dolgozó mozdul el eredeti munkahelyéről? — Szándékunk szerint ez év végéig 1200-zal csökkent volna a 13 200 fős kollektíva létszáma. Ám ne feledjük, hogy a fejlesztés előtt álló munkahelyeken növekedni fog a kapacitás, s emelkedik majd a kvalifikáltabb, jobban megfizetett dolgozók száma. Ezt is figyelembe véve, 800 fős létszámcsökkenéssel számolunk. — A közvélemény úgy gondolja, hogy ez lényeges megtakarítást jelent a vállalatnak ... — A közhiedelemmel ellentétben a munkások elbocsátása egyetlen vállalatnál sem oldja meg a gazdálkodási nehézségeket. Nem kevés az ebből származó megtakarítás, a mi esetünkben néhány tízmillió, viszont ez csak töredéke a cég több mint 10 milliárd forintos költségének. Az megint más kérdés, hogy az elhatározott programok megvalósítása elkerülhetetlenné teszi a létszámleépítést. — Mi lesz a kapun kívül került emberekkel? — A válaszadás előtt tisz«- tázzuk, hogy a mai helyzetben mi a vállalat dolga. Mindenekelőtt az ÁTB-dön- tés megvalósítása, ami elbocsátásokkal is együtt jár. Az ÓKÜ annyit tehet dolgozóiért, hogy igyekszik minél több jó szakembernek továbbra is munkát adni. Azzal viszont nem tudunk foglalkozni, hogy mi lesz azokkal, akik a kapun kívülre kerülnek. Tisztában vagyunk azzal, hogy akit elbocsátunk, az nehezen fog munkához jutni a városban. Tavaly szeptembertől 300 fegyelmezetlen, megbízhatatlan dolgozót bocsátottunk el, többségük alkalmi munkához is alig jutott hozzá. Később sem lesz sokkal jobb a helyzet, mert ismereteim szerint Ózdon egy fő részére egymillió forintba kerül egy munkahely létesítése. Ha gépipar kerül a városba, ez az összeg elérheti a 10 millió forintot is. — Tegyük fel, hogy két- három év múlva megélénkül a kohászati termékek piaca, s így a vállalat is fokozhatja termelését. Lesz akkor elég munkaerő? — Konjunktúra esetén az ÓKÜ helyzete csak akkor javulhatna, ha időben elkezdődik a műszaki fejlesztés. Néhány év múlva ugyanis kizárólag csak magasan feldolgozott, kiváló minőségű áruval leh^t kihasználni a megélénkülés előnyeit. Ehhez a most elkezdett átalakítások nem átütő erejűek. Valóban nem, hiszen ha húzódik a diverzifikálási program megvalósítása, akkor az esetleg most szerzett ■némi előny is kárba vész. Az emberi oldalát nézve a várható eseményeknek, már bizonyos, hogy 1988 végére mintegy 3000 dolgozó munkája fölöslegessé válik. A mai elgondolások szerint ebből körülbelül 900 munkást tud a gyár hatékonyan foglalkoztatni. Minden külső szorítás ellenére ennél nagyobb létszám elhelyezését nem vállalhatja magára, különben értelmetlenné válna az ÁTB-döntést követően megkezdett munka. Elképzelések szerint félezer ember helyzete nyugdíjazással, a felvételek és munkafegyelem szigorításával megoldódik. A fennmaradó mintegy másfél ezer dolgozó foglalkoztatásához viszont már külső segítséget kér a vállalat. A gyors segítség egyébként is elkelne, mivel a változtatások következtében 1990 után további 3000—4000 ] ember marad munkahelyt nélkül, a gyárkapun belüli Ez pedig azt jelenti, hogy a| gyáron kívül is minden erőt , mozgósítani kell, mert csak; így születhetnek a megnvug- * tatóhoz közelítő megoldá-; sok. Fónagy István Rába 300-as típusú traktor A győri Rába-gyárban megkezdődött a 300-as típusú traktorok sorozatgyártása. A továbbfejlesztett, 280 lóerős Rába-motorral felszerelt erőgépek kísérleti darabjait korábban sikerrel próbálták ki a különböző mezőgazdasági termelési rendszerekben. Az első, 12 gépből álló sorozatot . is a tlégy nagv rendszer, az IKR, a KITE, a KSZE és a G1TR vásárolta meg. Ezek a traktorok februárban elkészülnek. a későbbiekben pedig az igényeknek megfelelő meny- nviségben gyártják a korszerű, nagy teljesítményű gépeket, amelyekhez hasonlókat a magyar gépipar eddig még nem állított elő. A Rába 300-as traktor sokkal többet tud, mint a 250 lóerős korábbi típusú. Teljesítménye nagyobb, üzemanyag-fogyasztása ehhez mérten kedvező, s jobban kíméli a környezetet, mint-; hogy motorja tökéletesebben égeti el az üzemanyagot. Vezetőfülkéje légkondicionált, karosszériájának for- í materveit az Iparművészetit Főiskolán készítették el.' Irányára 2 millió 252 ezer/ forint. További kísérletek, vizsgá-í latok, próbák lebonyolításárat két Rába 300-as traktort még* az első negyedévben a Mezőgépfejlesztési intézet rén-i delkezésére -bocsátanak. (MTI)* Százhúsz lakás
