Észak-Magyarország, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-07 / 32. szám

1987. február 7., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 Az Észak-Magyarorszóg vitafóruma Miskolc szellemi életéről Jó emberi erők összefogása Kényes területre lép az, aki a szellemi életről akar beszélni. A fogalom meg­határozásával kell kezde­ném, mert másként látom, mint a Kulturális Kisen­ciklopédia szócikkírója. Ha úgy fogjuk fel a szellemi életet, hogy az az „anyagi javak rendszerén kívüli kulturális javak összessé­ge", az sem nem idealista, sem nem materialista, ha­nem valamiféle tudatha­sadásos társadalomfelfogás­hoz vezet. Ismereteim és gondolataim kapcsán úgy látom, hogy az ember és a maga alkotta közössé­gek szellemi élete az ősi- ségtől fogva szerves része mindennemű kultúrájának. Simonyi Károly fizika­történetében megállapítja, hogy „nincs kétféle kultú­ra". Az anyag és a gon­dolat egymást feltételezik. Egy ősi kínai szimbólum pontosan fejezi ki ezt a viszonyt. Az anyagi, gazdasági lét­nek szerves része a szelle­mi élet, s ahol a szellemi élet pang, ott baj van a gazdasággal is. Ahol pezs­gő gazdaságot alkotott a teremtő ember, ott a gaz­dasági produktumok mel­lett a szellem ápolásának is megtalálta az intézmé­nyeit. Ahol a szellem in­tézményei virágoznak, ahol a társadalom áldozatot hoz anyagi javaiból szelleme ápolására és ahol ezt az ápolást igénylik* ott Szé­chenyi István szavaival él­ve: a közjó virágzik. A szellemi élet áthatja a kö­zösségeket, s nem lehel kiszakítva a közösségi köz­tudatból úgynevezett kul­turális intézményekbe dug­ni, mert ezek „csinált in­tézmények" lesznek, me­lyek a valóság anyagi és szellemi magvátói távol es­ve ál-életet élnek. A kul­turális intézmények műkö­dése akkor tükrözi a kö­zösség képét, ha a közös­ség alkotó erejének moz­gása hívta őket létre és tartja fenn. Erről az erőről Miskolc több ízben számot adott: megiramodott anya­gi léte termékeként házat emelt kultúrája ápolására és megtöltötte azt szelleme alkotó erejével. Iskoláira és színházára gondolok el­sősorban. Mielőtt azonban e két kérdés taglalására rátér­nék, -Miskolc nagyvárosi létének eredetéhez kell visszatérnem. Miskolc ősi település. Főutcája nyom­vonala és házainak fundu- sa nyolcszáz éve egy cen­tit nem változott. A környe­ző települések hozzácsato­lásáról már a harmincas években tárgyaltak (Schnel­ler Károly: Nagy-Miskolcz népessége 1930.) A felsza­badulás után csupán vég­rehajtották azokat a ter­veket, amelyeket a har­mincas évek képviselő-tes­tületének szociáldemokrata képviselői következetesen leszavaztak. A terv mel­lett állók Hannovert, Dort- mundot, Frankfurtot hoz­ták fel példa gyanánt, ahol a „társadalomgazdaságilag összefüggő, jórészt össze­épült helységek egybeol­vadtak". Ami jellemző Dortmundra, nem biztos, hogy jellemző Borsod me­gye szívére. Ha távolsági­ig közel került is egy­máshoz, nem biztos, hogy „társadalomgazdasági szem­pontból" is közel áll a ma­gyar királynők koronaura­dalmának legszebb ékköve: Diósgyőr, a széles vidékek népét magába bolondító párás illatú Tapolca, a tót rózsa mosolyú, gomolyasza- gú Görömböly (sehol olyan káposzta nem terem, mint annak határában) és városi jogaiért évszázadokig küz­dő, ésszel, erővel feltörek­vő, csillogni vágyó, s min­dig porba hulló Miskolc. A többiről nem is beszél­ve. Az egyesítés után mi maradt belőlük? Ahogy a sémává merevedett emblé­mák mutatják: két gyár­kémény és egy tévétorony. Miskolc a diósgyőri ko­ronauradalom birtokteste volt. Jobbágyváros. A sza­bad városi rang megszer­zésére irányult évszázado­kig erő és akarat. A sza­badságért való szüntelen küzdelem sajátos légkört teremtett, belátó, mások szabadságjogait tiszteletben tartó, toleráns légkört szült, olyannyira, hogy a megye jeles szülöttje, Magda Pál 1819-ben úgy vélekedett, hogy a város népe pénz­ben, áruban, fabrikában, tudásban, kultúrában, mű­vészetben annyira gyara­podott, hogy „a tudomá­nyokra is van tekintet, mert Miskolcon öt hiten valóknak vannak oskolá­ik, s nemes indulattal igyekeznek nagyobbra vin­ni tudományos intézetei­ket”. (Magda Pál: Magyar országnak és a határ őrző katonaság vidékeinek leg­újabb statistikai és ge- ographiai leírása. 1819.) A tudományos intézmény alatt a református skólá- ra gondolt, amely 1850-ig főiskolai ranggal műkö­dött és tanárokat képzett. Gondolt ennek országos hírű gazdag könyvtárára és gondolt arra a színház­ra, melynek alapjait ép­pen könyvének megjelené­se előtt rakták le, s az építés legjobb úton ha­ladt az 1823-as megnyitás felé. E három intézmény „a szabadelvű polgárság" szellemi életének fegyver­ténye, s mivel a könyvtár és a színház ma is műkö­dik, immár letagadhatat­lan tény. Elsőként azonban a főiskola sorsáról kell szólnunk. A középületek sorsáért és a természet megtartá­sáért a generációk felelő­sek. A Föld addig élő boly­gó, amíg testét és légkörét megőrzik és tisztán tovább­adják. Egy nemzeti vagy vá­rosi közösség addig tartja identitását, amíg középüle­teit anyagában és szelle­mében továbbéli és to­vábbadja. Egy épület szim­bólum. Emlékeztet és fi­gyelmeztet. Pesten az Aka­démia épülete a magyar tudomány egyetemességét és a nemzeti öntudatot szimbolizálja. Az Avas al­ján álló több száz éves skóla, dacolva forgalom­mal és városrendezőkkel, Miskolc régi tárgyi emlé­keit körbeölelő meleg fa­laival egy megbecsülendő városi közszellem emlék­műve. Falai között papok, tanárok, későbbi világhí­rességek tanultak, kövei­be évszázadok bölcsessége Lévay József szobra ágyazódott. Magyar mes­terek építették, földmíves, kereskedő, iparos emberek áldozatkészségét sugározza a ház nemes szépsége. Festmények, fotók, rajzok állandó tárgya, csak ének­ben nem örökítették meg tökéletes harmóniáját. Ere­dete homályba vész, mint a katedrálisoké. Lett. És itt áll ma is, hirdeti a jó emberi erők összefogásá­nak erejét, a városlakó nép esztétikai igényessé­gét, szellemi munkálkodá­sát. Arányos mérete, vál­tozatos külső tagoltsága, érdekes tetőszerkezete, kis csengőtornya, embermére­tű bejárata a tökéletesség érzetét kelti. Apáink mesélték, hogy a skóla főiskolai jogát büntetésből törölte el a ka- marilla a vesztett szabad­ságharc után. Miskolc re­bellis város volt, veressip- kás honvédéi, Kossuth La­jos és Szemere Bertalan okot adtak erre. De rászol­gált a büntetésre a nép, a skóla, annak tanári ka­ra, önképzőköre, ahonnan a gúzsba kötött nemzet számára elsőként küldött üzenetet a szabadságesz­me a Kazinczy-centenári­um alkalmából. A halk szavú Lévay József, az ak­kori segédtanár önképző- köri mozgalma, harca és sikere drámai szituáció volt. A város lassan újra lábra kapott és 1944-ben már iskolavárosként emle­gették. Három tanítóképző, két leány és egy fiú mű­ködött, egy óvónőképző, egy leánylíceum, egy le­ánygimnázium, katolikus, református és zsidó gimná­zium, egyik főgimnáziumi ranggal, amely éppúgy egy főiskolai kibontakozás elő­feltétele volt, mint a ki­tűnő tanítóképző intéze­tek. Ezenkívül fiú és le­ány kereskedelmi iskola, fiú és leány ipari iskola, felsőfokú képzést biztosító Városi Zenede, hat polgá­ri iskola és a menhelyek- ben működő elemi és pol­gári iskolák. 1953-ban több iskolát megszüntettek, má­sokat összevontak, s a mű­szaki egyetem megteremté­sével oldották meg a fel­sőoktatást Miskolcon; az egyetem nagy vívmány volt, örült neki mindenki, de a tanítóképzők meg­szüntetésével feltúrták a humán műveltség megta- padásának lett és leendő fészkét. Feladtuk a lehe­tőségét a főiskolai tanító- képzés meghonosításának, rákényszerítettük érettségi­zettjeinket, hogy idegen városban kísérletezzenek a felvételivél az oklevél meg­szerzéséhez. Mivel a szűk méretű túlzsúfolt főiskolák kellő számú jelentkezőt nem tudtak felvenni, álta­lános iskolás gyermekein­ket szakképzetlenek kezé­be kellett adnunk. A szel­lemi fészkek szétrombolása mindig a szürke agyállo­mány elleni merénylet, a szellemi tevékenység közös­ségekben csiszolódik. Mi­nél szélesebb körű ez a közösség, annál tömörebb és ívelőbb szellemi életet képes produkálni. Azzal, hogy tanulni vágyó fiatal­jainktól megvonjuk az is­meret kenyerét, és a tu­dás italát, továbblépésünk­re mondunk halálos ítéle­tet. A tanulással minden­kinek joga van felfegyver­kezni az életre. A fiatalok számára ezt a jogot biz­tosítanunk kell. Sokkal töb­ben szeretnének tanulni, mint amennyit fel képes venni a magyar felsőokta­tás és a visszamaradottak megkeseredetlsége a két­ségbeejtő egészségügyi és halálozási statisztikákban hallatja segélykiáltását. Ké­pesek vagyunk érchegység nélkül vasat gyártani és képesek vagyunk ugyanak­kor a körülöttünk vajúdó értelmes emberfőket kimű­veletlenül hagyva boldog­talanságra ítélni. Sem a műszaki egyetem, sem an­nak jogi kara nem képes befogadni azt a sokrétű érdeklődésű fiatalságot, aki érettségi után tanulni vá­gyik. A legtöbbjük tanító, tanár szeretne lenni. A vá­A régi református skóla, 1850-ig főiskolai ranggal működött Főutca. Kapurészlet ros népe humán művelt­ség után kiált és elvesz­tett intézményei helyett újakat igényel. Minden ismeretszerzés tárgyi alapfeltétele a könyv, a könyvtár. Miskolc a hat­vanas évek óta a legjobb hazai könyvtári hálózattal rendelkezik. Az egyetemi, a megyei és a városi könyv­tár, és azok rendezvényei, kulturális összetartó ereje a szellemi munka megújí- tója, a szellemi energia ak- kumulálója. A hajdani skó- lai könyvtár. Magda Pál büszkesége töretlen épség­ben fennáll és várja a megújulást, azt az időt. amidőn újra a tanári, ta­nítói felsőoktatás munkáját szolgálhatja. De a könyv­táraktól nem lehet csodát várni. Adhatnak könyvet, jó szót, fészket ahhoz, hogy egy-két fej összehajoljon, de a szellem megmunkálá­sának feladatát, a felsőok­tatást nem oldhatják meg. Fgy ilyen városban, ahol nem elégednek meg a szak­képzéssel, hanem a gondol­kodás iskolája felé is meg­indult a fiatalság menete, ott meg kell nyitni a szé­les tömegek számára a kö­vetelt iskolát, mert ha nem az iskolában merít a tudás kútjából, a szellem vagy elburjánzik, vagy fellázad. Ki ellen? A város ellen, ahol nem találja helyét, az előttünk járó generációk ellen, akik csak kevesek számára teremtették meg a kedvező feltételeket az élethez, lázadnak a társa­dalom és önmaguk ellen, vagy önsorsrontással vagy cinikus megalkuvással. Az önsorsrontás intézmé­nyei, a talponállók, a cse­llók, a presszónak álcázott alkoholtankolók gomba módra szaporodnak. A ré­gi hidegbüfék, cukrászdák tatarozás után nem kapják vissza régi arcukat, hanem sörözővé, borozóvá minő­sülnek. Kinek jó ez? Ki akar keresni e nép életere­jének, tehetségének alko­holba fojtásával? Nem a tiltás, hanem az emelke- dettebb gondolkodásmód tud ennek a bomlasztó fo­lyamatnak gátat vetni. A pillanat érdekeit szolgálni látszó anyagi haszonért a jövőnket árusítjuk ki. Az egyoldalúság nemcsak a képzésben mutatkozik, hanem a' szellemi élet minden területén. Az a színház, amely 30 ezer em­ber igényeit 150 évig ki tudta elégíteni prózai, ope­ra- és operett-társulattal, ma már teljesen felhagyott az operával, zenekara, amely szimfonikus igény­nyel működött, ma jelleg­telenné vált. Nemcsak a város lakóinak száma nőtt, az érdeklődés is sokfélébb lett. És ezt a sokféleséget már nem lehet azzal kielé­gíteni, hogy ennek az egyetlen színháznak kama­raszínháza működik, ha­nem azzal, hogy másfajta emberi gesztussal terem­tett színházat adnak a nép­nek. Semmi másról nem beszélek, csak gesztusról. Mi az, hogy színházművé­szet? Lejáratott fogalom, melynek ürügyén lebecsül­ték, kinevették a közönsé­get. Országosan köztudott, hiszen a 150. évfordulóra kiadott albumban országos szerv írógárdája szögezte le, hogy a miskolci színház mind a magyar prózai, mind az operaszínháznak bölcsője volt. A zenés szín­ház Déryné nevével meg­bonthatatlan egységet al­kotott a közönség és a mu­zsika között. Ma, kínke­servvel operettet játszanak, három-négy hangszer gyarló kíséretével vagy a nagy színházban ízléstelen csinnadrattával, mégis unott fáradtsággal. A közönség hibája lenne ez? A közön­ség szereti a zenés színhá­zat és ezt is megnézi, de jobbat érdemelne. Nem ve­szik észre, hogy a fúvós- zenekarok pótolják szá­mukra az operaelőadáso­kat? Hogy Ujj Viktor, a Vasas Fúvószenekar veze­tője a legnagyobb sikere­ket a Rigoletto-parafrázis- sal érte el, ahol klarinét énekelte a koloratúráriát, tomboló sikerrel. Hogy Heiner Károly, a Vasutas Fúvószenekar karmestere közkívánatra transzponálja az operanyitányokat fú­vószenekarra, s a kedvé­ért autóbuszokkal jön a nép a meghallgatásra. E karmesterek és zenekarok egy közegben élnek a kö­zönséggel és mint a nehéz időkben mindig, tartják bennük a lelket. Mert ahol a gesztus he­mes, ott nemes a reagálás is. A miskolci közönség ősei nemes gesztussal ad­tak otthoni a színészetnek és nem törődve korszak- váltásokkal, őrizték a nem­zeti színházukat, ma is őr­zik az égés után megma­radt köveit beépítve a fa­lakba, szimbolizálva a foly­tonosságot. Ma, jellegét te­kintve ez az országban a legősibb épület, mely meg­élte a hőskort és fennállá­sával a nemzeti színművé­szet eszméjét is továbbvi­szi. A hajdani közönség pi­pázott, belebeszélt az elő­adásba, de a hajdani szín- igazgatók és jeles színé­szek nevelték őket szere­tettel, tapintattal. S ha van valami, amit pó­tolhatatlan veszteségnek érzek, az a szeretet gesztu­sa. Olyanná lett minden, mint a pengő cimbalom szétpattant húrja utáni bé­na csend. Szellemi életről beszélünk, amikor a jó szó­ra. nemes, békés és jóaka­raté emberi gesztusokra vágyunk. Gyárfás Ágnes Fojtán László felvételei

Next

/
Thumbnails
Contents