Észak-Magyarország, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-25 / 47. szám

1987. február 25., szerda ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 A Magyar Reklámszövet­ség legutóbbi közgyűlése egyebek között azt is meg­vitatta,. milyen ma a rek­lám helyzete Magyarorszá­gon. Kétségtelen például az, hogy a reklám mennyisége és szerepe a gazdasági élet­ben növekszik. Ám míg a szakemberek még nagyobb szerepet szánnának a rek­lámnak, addig a publikum­nak olykor épp ellenkező a véleménye. HIRDETÉSEK - CÉL NÉLKÜL Vitathatatlan tény, hogy hirdetésekkel igencsak sű­rűn és sok helyen találko­zunk. A rádió reggeli rek­lámműsorával ébredünk, és a televízió esti reklámfilm­jeivel — vagy azok közben — alszunk el. Munkába me­net a hirdetőoszlopok, a vil­lamosok, az autóbuszok pla­kátjait tanulmányozhatjuk; ha gyalogszerrel járunk, az utcai transzparensek, az üz­letek kirakatai, feliratai vesznek célba bennünket. Ha moziba, vagy strandra megyünk, ha meccset né­zünk, vagy újságot olvasunk — mindenütt ott a reklám. Ami a milyenséget illeti, legyen bármennyi indokolt kifogásunk ellene, tudnunk kell, hogy az újkori magyar reklám viszonylag fiatal, s „hogy még gyermekcipőben jár. Az általános hiány kö­zepette nincs szükség rek­lámra; ahol nem akarnak árut, szolgáltatást eladni, ott a hirdetés csak amolyan tessék-lássék dekoráció. Az intenzív reklámtevékenység a piacgazdaság sajátja, már­pedig a piacgazdaság ná­lunk ma még inkább csak szavakban létezik, semmint a valóságban. Az igény haloványságára jellemző, ami a szakembe­rek közgyűlésén is elhang­zott: a reklámot sok helyen még mindig autonóm tevé­kenységként, nem pedig az értékesítési politika része­ként kezelik. Ez, némileg leegyszerűsítve, azt jelenti, hogy a vállalatok egy része meghatározza ugyan, mennyi pénzt fordít a reklámra, s azt többnyire el is költi, ám majdhogynem függetlenül attól, érdekeitől. SIKERES ORSZÁGPROPAGANDA Egyszerű példák: mondjuk a helyi áfész szolgáltatásait felesleges országos napila­pokban, célszerűbb a megyei lapban hirdetni, vagy olyan árut, amelybői nincs elegen­dő, felesleges, sőt, tilos rek­lámozni. Egyes vállalatok ezekkel az alapszabályokkal sincsenek tisztában, nem­hogy, tegyük fel, hatásvizs­gálatokat végeznének, és azok ismeretében döntené­nek: mit, mikor, milyen esz­közökkel reklámoznak. Aligha véletlen, hogy a magyar vállalatok külföldi reklámtevékenysége célratö­rőbb és színvonalasabb a hazainál: a külföldi eladá­sokban a vállalatok érdekel­tebbek, és ott a reklámok óriási áradatában is észre­vehető, feltűnő ötleteket kell produkálni. A külkereskede­lemben inkább érvényesül a marketingszemlélet: ott a propagandát a vállalatok in­kább az értékesítési feladat részének tekintik. Lényegében ugyanez mond­ható el azokról a külföldi akciókról, amelyeket ország­propagandának nevezhetünk: a nemzetközi kiállításokon való részvétel, a külföldön megrendezett magyar gazda­sági vagy műszaki napok, idegenforgalmi kiállítások, árubemutatók pontosabban veszik célba a befogadókat. Ez jellemzi az egyik legsi­keresebb kampányt, amely „Gutes aus Ungarn” jelszó­val folyik az NSZK-ban a magyar élelmiszerek iránti igény fokozása céljából. BIZTATÓ ÉLÉNKÜLÉS A reklámpiac belföldön is kezd önálló szervezeti egy­ségeket kialakítani. Az élén­külésre jellemző, hogy a Magyar Reklámszövetség tagjai sorában már ötven reklám kisvállalkozót szám­lál, és számukra külön ta­gozatot létesített. Nyilvánvaló, hogy amint bővül az eladandó áruk és szolgáltatások köre, amint kialakul a valós verseny a gazdálkodó szervezetek kö­zött, amint a hiánygazdál­kodást felváltja a piacgaz­dálkodás, úgy lesz mind na­gyobb szerepe a reklámnak is. G. Zs. Egy kiló Jó dolog, hogy az élelmi­szerüzletekben a megvásá­rolt áru mennyiségének el­lenőrzésére a csomagolórész­be kitesznek egy mérleget, így legalább minden vásárló saját megnyugtatására meg­mérheti a húst, burgonyát, felvágottat. Jó dolog, de... Mindez csak akkor érvényes, ha a vevő egy kilogramm alatt vesz valamit. Ugyanis a vá­sárlóknak szánt mérlegen csak egy kilóig terjedő meny- nyiséget lehet mérni. Három­vagy négytagú család a hét végére bizonyára ennél na­gyobb mennyiségű húst vesz. A hús egyébként sem olcsó, hátha még 10-15 dekával rö- videbb is, mint amit kifizet­tünk. Gondolom, ha már megad­ja a kereskedelem ezt a le­hetőséget a vásárlóknak, te­hetné úgy is, hogy ne ilyen furcsa félmegoldást alkal­mazzon! Mert úgy érezzük, mint az ismert népmesében: hogy adott is, meg nem is, ellenőrizhetünk is, meg nem is (?), mérhetünk is, meg nem is. (obe) Csengös szánnal a A városban ismét • friss hó lepi a már- már teljesen elolvadt, latyakos elődjét. Abbéli re­ményünk, hogy február kö­zepén meglátjuk a hóvirá­got, porba (azaz hóba) hullt. Bükkszentkereszten azon­ban az első hópehely óta szinte minden hétvégén hallható volt — és még egy darabig valószínűleg lesz is — a szánokat — és ha úgy vesszük, a telet, hide­get — jelző lágy csengőszó. Sok fogatos éjszakai mű­szak után jön ki a lovak­kal. Pihenésük délután sincs, hiszen az állatokkal sok dolog Van. Többek közt ezért nem túl olcsó egy ilyen utazás. Egy lovas szán elhajt mellettünk, gyerekek moso­lyognak le róla. Talán so­sem ültek még fogaton, lo­von. Talán sosem simogat­ták meg nagy, kedves fejét. Nem adtak neki tenyerük­ből kockacukrot. Talán fél­tek, talán nem is volt rá lehetőségük. Most ott ülnek — szüleiket nagy költségbe verve —, vidámak, boldo­gok. Figyelik a tájat, az ál­latokat, hallgatják a csen­gőszót. Már-már közhely — s ha ilyen szintre jutott, lehet is benne valami —, távolo­dunk a természettől. Mint ahogy távolodik a fogat is. Egyre messzebbről hallani a csengő hangját, a gyere­kek nevetését... D. K. Kereskedelem, diákétkeztetés, lakásgazdálkodás A népi ellenőrzés tapasztalatai Kazincbarcikán A Kazincbarcikai Népi El­lenőrzési Bizottság legutóbbi ülésén az elmúlt évi vizs­gálatokról, s azoic tapaszta­latairól volt szó. Elemezték a gyermék- és diákétkeztetés helyzetét. A városban 1981. szeptember 1-től a Bükkvidéki Vendég­látó Vállalat látja el ezt a feladatot. Megállapították, hogy az ételek változatosak, ízletesek és megfelelő meny- nyiségű fehérjét tartalmaz­nak. Kedvezőtlen, hogy az elsősök és a nyolcadikosok nyersanyagnormája azonos, bár ezt megpróbálták az adagok kiosztásánál diffe­renciálni. Javítani kell az étkeztetés körülményeit, és növelni a résztvevő gyerme­kek számát. Megvizsgálták a város és vonzáskörzetének kereske­delmi ellátását. Megállapítot­ták, hogy a hálózatfejlesz­tés nem mondható egysé­gesnek, mert a korszerű üz­letek mellett, a zsúfolt, kis alapterületűek is jellemző­ek. Az alapellátás: az élel­miszer, a ruházati és ve­gyesiparcikk összhangban van a szükségletekkel, de egyes árukból időszakos, vagy tartós hiány mutatkozott. Javult a fogyasztói érdek- védelem helyzete, gyakorib­bak voltak az ellenőrzések, és a szabálytalankodóikkal szemben bátrabban alkal­maztak szankciókat. A lakásépítés, -gazdálko­dás és -ellátás helyzetét elemezve megállapították, hogy az állami építések csökkenése miatt előtérbe kerültek a magánerős épít­kezések. Az utóbbi években elsősorban vállalati támoga­tással jöttek létre építőkö­zösségek. Ezeket a tanács közművesített telkek jutta­tásával segítette. A VI. öt­éves tervben 1407 lakás épült, a VII. ötéves tervben 757 épül. A számokat figye­lembe véve megállapították, hogy Kazincbarcikán a la­káshoz jutás lehetőségei jók, és a lakásügyek intézése tör­vényes keretek között folyik. A munkaidőalap védelmét szolgáló intézkedések még nem hozták meg a kívánt eredményt, mert nehezítik a megbízhatatlan közlekedési viszonyok, a napközbeni ügyintézések. További rom­lás tapasztalható az állam- polgári fegyelem terén, ami kihat a munkafegyelemre, közlekedési morálra, az em­berek egymás közötti kap­csolatára. Ismertették az idei ellen­őrzési tervet is, amelynek összeállításánál törekedtek arra, hogy a várost és von­záskörzetét érintő problé­mák legyenek az elsődlege­sek. Sor kerül többek között a magánkereskedelem szere­pének ellenőrzésére. A hul­ladékok másodlagos felhasz­nálását, a szövetkezeti bel­ső ellenőrzés helyzetét, az alkoholizmus visszaszorításá­ra tett intézkedéseket is vizsgálják. Nyugtalan században élünk. Ez önmagában is ele­gendő a sokkolt élethez, még akkor is, ha tudjuk, hogy erő áll az erővel szemben; akkor is, ha nem vagyunk pacifisták. Lokális háborúk, emberrablások, robbantások, éhező afrikai milliók, csil­lagháborús fenyegetések, s a tudat, hogy a katasztrófához elegendő egy őrült tábornok és egy gombnyomás. Még­sem élünk, nem élhetünk örökös halálfélelemben. S ha mindezzel számot ve­tettünk, e hazában van még nekünk elég okunk a nyug­talanságra. Ha nincs, csiná­lunk magunknak. Nem a gazdasági élet gondjait citá­lom elő. A közéletünket sok­koló egy-egy jelenségre uta­lok. Itt van például a rák. Még a magát legegészsége­sebbnek tudó ember sem lehet biztos a dolgában. Amikor szemléltetve is rész­letezik előtte a képernyőn a rettenetes kórt, egyszer­smind hiába vigasztalják, hogy ma már bizonyos mér­tékig megelőzhető és bizo­nyos esetekben gyógyítható — a túlzott publikáció mi­att az emberben mégis ösz­tönösen kialakul és folytono­san erősödik a félelem. Egyetlen szóval se mondom, hogy hallgassunk a dolog­ról! Ha strucc módjára ho­mokba dugnánk a fejünket, hogy ne lássunk és halljunk, attól még veszély maradna a veszély. Azt azonban hely­telenítem — és nem egye­dül —, ha szakértői alapos­sággal akarják beavatni a laikust abba, amit úgysem ért meg, még rosszabb, ha félreérti — ezért a „felvilá­gosítás” inkább kárára van, mintsem hasznára. A nagy vizet kavart Bé- res-cseppek hullámai elül­tek. Ám, nem sokkal ké­sőbb jött a Celadam, ami még nagyobb hullámot ka­varva, sokkolni kezdte a közhangulatot is. A feltaláló és néhány (nem is kevés) orvos a gyógyszer eredmé­nyességéről szólt — a nyil­vánosság előtt! A felettes hatóság pedig arról, hogy még (1984 óta!) nem győ­ződhetett meg róla, hogy a Celadam, ha nem is árt, használ-e? Tette ezt szintén a nyilvánosság előtt! Amíg élünk, remélünk ... Miért kellett hát megtudnia az esetleg már „leírt”, menthe­tetlennek tartott betegnek, hogy volna „még egy szal­maszál, ámde nincs döntés, ahhoz még idő kell. Csak­hogy neki már nincs ide­je!... Van-e bárkinek is joga valakit az utolsó re­ménytől is megfosztani? A téma gyakoriságának megfelelően, maradjunk még az egészségügynél, olyan példáknál, amelyek irritál­nak. Mondjuk, mondogat­juk: sok a hypertóniás, az elhízott, az alkoholista, a cu­korbeteg, a nikotinnal élő. Sajnos, igaz. Ha a jelenle­ginek többszöröse volna az egészségügyi felvilágosítás, akkor se lenne sok. Nyilván jó szándékkal történik mind­ez, senki nem akarja fokoz­ni a halálfélelmet, nem alkar sokkolni, félelmet kelteni még akkor se, ha tudja, hogy ez esetben nem árt egy kis ijedelem. Csak hát... Az éremnek ebben az esetben is két oldala van. Az egészsé­gesebb életmódhoz nem ele­gendő a jó tanács. Például a magas vérnyomás csök­kentésére az orvos felírja a gyógyszert, a patikus kiadja azt. De ki adhatja meg az ehhez szükséges viszonyla­gos nyugalmat? A munka­hely? Az otthon? A mun­kahelyi légkör sok helyütt ideges, kapkodó, többre és jobbra sürgető. Ám higgadt­ság, megfontoltság, viszony­lag kiegyensúlyozott ke­délyállapot nélkül lehet-e többet és jobbat produkál­ni? Hol vannak azok a ve­zetőik, akik képesek ilyen légkört teremteni? Az igazi alkotás légkörét!... Az ott­hon pedig? Elég, ha a te­levízió egyik-másik család­műsorára gondolunk. Az apa, az anya, no meg a gye­rek is hazaviszi a hangula­tát. A tévében pedig éppen elegendőt látnak ahhoz, hogy nyugtalanságukat sokkolt- ságba hangolja. Meghitt be­szélgetések? Könyvolvasás, rádió? A valaminek látása izgalmasabb, kígyóigézet. Ha jól emlékszem, Kodolányi írta, hogy a XX. században az ember a gép rabszolgá­jává válik. Igaznak látszik a jóslat. Akinek van autója, legszívesebben még az il­lemhelyre is azzal járna... Gyalogolni jó — mondotta Móricz. Egy villamosmeg­állónyit sem! Tévé helyett este egy jó kiadós séta a családdal? Ugyan! De kissé elkanyarodtam az imént felsorolt „diagnózi­soktól”. Kövér vagy — dié­tázz! — hangzik a felvilágo­sítás. S a tanács: kenyeret, lisztet, cukrot, zsírosat ne, vagy csak módjával. Ha van pénzed elegendő, meg ha mindig és mindenütt kapsz például diabetikus italt! Aminél a sör is olcsóbb ... Vagy: reklámozták, jön a nikotinos rágógumi. Csak­hogy — ha jól értettem — az ára körülbelül azonos lesz a külföldi cigarettákéval. De ki szív Marlborót, Camelt? Akinek csak Kossuthra te­lik, azt nem akarjuk leszok­tatni a dohányzásról? Pedig ez a többség. Milyen a közérzeted? Hogy érzed magad? Ámde ez a kérdés is gyakorta formali­tás, közhely, nem őszinte, inkább csak megszokás. A minap találkoztam egyik ismerősömmel. Kérdezrte tő­lem, hogy érzem magam? Választ se várva, adta a ta­nácsot: „Mindig, mindenki­nek azt válaszold, hogy ra­gyogóan, ilyen jól még so­ha, nagyszerűen mennek a dolgok!” Majd még hozzá­tette: „Hadd irigykedje­nek ...!” Az esetet nem sok­kal később elmeséltem egyik barátomnak. „Az istenért, ne tedd! Volt egy ismerő­söm, aki ugyanezt mondta, és öt nap múlva eltemet­ték ...” Sokkoljuk magunkat, sok­koljuk egymást. Élhetünk-e folytonosan stresszelve? Ügy, hogy a nyugtalanságra ma­gunk is rá-ráteszünk egy- egy lapáttal... Mi szükség erre? Csala László Fácánok Szaga van már a földnek, friss, nyirkos szaga. Jólesik szippantani belőle, miközben egy kis sétát teszünk a ha­tárban. Csípős még a levegő, érezni benne a tél leheletét, de ha kis időre megcirógatja arcunkat a szelíd napsugár, a tavasz közeledtét véljük érezni. így vannak ezzel a fácá­nok is, amelyek a dombok alján szürkülő csenderesből bukkantak elő. Télen itt húz­hatták meg magukat. Tüskés kökénygallyak, tövises csipke­bokrok, száraz dudvaszárak, zörgő kórók közt raktak ma­guknak vackot. Hárman van­nak, két tojó meg egy kakas, ügyet sem vetnek ránk, nem riadnak vissza a bokrok közé. Éhesek lehetnek, s őszről ma­radt magvak után matatnak. Tétován, bágyadtan lépked­nek, látszik rajtuk, hogy meg- cibálta őket a hosszú, kemény tél. De ha a nap pár percre kibújik a felhők mögül, a fá­cánkakas „kihúzza magát", fénylő tollai barna-vörös-kék színben kezdenek ragyogni. Látványnak is szép, s úgy érezzük: a tavaszból kaptunk — egy kis előzetest. . . (h. j.) Hogy érzed magad?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents