Észak-Magyarország, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-21 / 44. szám

1987. február 21., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 13 özv. Jáger Józsefné, • Valika néni portáján ezen a csípősre sike­redett sötétlő hajnalon ősz- szegyül t a nagy család. Itt van a fia, meg a menye, lánya és a veje, a nászék a sógorral, no és persze a kisunokák. A nyári kony­hából kitüremlő frissen főtt kávé illata a rádió Reg­geli krónikájának hangjá­val - keveredik. Az udva­ron asztal, rajta még üres fateknő.. A vő a böllér- kés pengéjét ellenőrzi. A család megindul az ól felé. A gazdasszony szeme még egyszer végigpásztázza a jószágot. ,,A két mázsán biztos felül van ...” Nem­sokára pedig utoljára visít a „malac”, jó messzire el­hallani . . . * Mostanában megsokasod­nak a falusi disznótorok. A napokban készül disznót vágni a sajóládi Németh Pista bácsi is, de ő — mint mondja — szakít a hagyo­mányokkal. Nem kell ne­ki már a kétmázsás, hiá­ba áll egy hátul a portán. Miért nem? Mert a hús­ipar is a százkilósért fi­zeti a legtöbbet, biztos an­nak van a legjobb húsa, azért nem. — Ha már erre jár, jöj­jön a belső udvarba, leg­alább megtapasztalja, mi­lyen is az én gazdaságom — invitál. A kerítés men- lén egy fekete kendős, öreg néni bő szoknyában, kala­páccsal a kezében a hát­só udvarba vezető beton­úton a jeget töri. A fiata­labb asszony éppen sep- reget: — Muszáj itt tüs­ténkedni, mert igen csú­szós ám a járda, s naponta többször hátra menni kész életveszély. Pláne most, hogy olvad. Az utcafronttal párhuza­mosan az udvar mélyén ti­zenkét disznó röfög az ól­ban. \ — Csak tíz a hízó közü­lük, mert egy hasas anya­koca, a másik meg „túl­súlyos”. Az igazság az, hogy ez utóbbi a múltko­riakból maradt meg, az­zal hogy majd levágjuk. De időközben meggondol­tam magam. Nem kell ne­kem mór a kétmázsás, in­kább eladom. Vágni pedig ezek közül a százkilósak közül fogok — mutat Pista bácsi hét takaros jószágra, amelynek sorsa mór meg­pecsételődött. Még néhány nap, s hatból a miskolci „húskombinátban”, egyből pedig itt, Sajóládon lesz hurka, kolbász, sonka. Meg ki tudja, hányféle finom jó falat. — Már alig várom, hogy elkeljenek, s lehet, hogy aztán teljesen kiürül a ser­tésól, mert igen kétkedem mostanság, osztok, szorzók, számolok, nem is tudom, hogy érdemes-e disznóhiz­lalással foglalkozni. — Pedig mióta mi össze­kerültünk, a férjem min­dig nevelt tíz-húsz hízót értékesítésre. Harminchat év alatt tudja hány disznót neveltünk mi fel? Ezeknek az árából lett a házunk, s ezekből jutott a gyere­keknek is erre meg arra. Most mégis úgy gondol­juk, elég volt. Pista bácsi igen ingatja a fejét: — Tudja, nemigen éri meg ma a hizlalás. Nem sok ám a haszon. Ha van kedve, számoljuk együtt át újra ... Vesz az az ember a vásárban egy malacot, olyan tizenöt ki­lósat, mondjuk kilencszúz termelni. Akkor még léte­zett a megyei keltető köz­pont, és leszerződtünk hoz­zájuk évi 100-120 ezer te- nyésztojás értékesítésére. Abban az időiben én már 600 naposcsibét neveltem a tavaszon, s később hetente nálam kétezer, társaim por­táján pedig háromezer to­jás termelődött. A szállí­tásról mindig mi gondos­kodtunk. Akkortájt még nem volt kocsink, úgyhogy vagy fuvart fogadtunk, vagy — és ez történt több­ször — ládákban vittük férjemmel a tojást, buszon, vonaton. Nehéz is volt az az idő, és szép is. Talán ezért is lett, hogy a barom­fi ma már a szenvedélyem­mé lett. — Szenvedély? No, már az igaz. Mert még a felsőfokú .iskolát is elvé­gezte emiatt. Az államvizs­gán találkozott először dr. Gonda Irénnel, a Kiste- nyésztők Lapja egykori fő- szerkesztőjével. S miért ér­dekes ez? Azért, mert ak­korra már több tucat szak­cikke jelent meg éppen eb­ben a lapban. A találko­zásból persze igaz barátság fejlődött ki — említi, nem kis büszkeséggel, a feleség sikereit a férj. — Ugyan már — sze­rénykedik az asszony. — Nem akartam én igazából újságcikkekét írni. de az­in így adódott. Az egyik ste olvastam egy cikket, amelyet egy nyitrai állat­orvos írt a baromfikolera elleni küzdelem tapasztala­tairól. Erre hamarosan rea­gált két magyar főállator­vos is, akik megvétózták a nyitrai tapasztalatokat, s amelyek egyébként az én itthoni megfigyeléseimmel tökéletesen megegyeztek. Ezt már nem hagyhat­tam annyiban, és tollat ra­gadván, hozzászóltam én is a vitához. Mindez 1964-ben történt, s azóta több mint százharminc szakcikkem je­lent meg, sőt 1982 áprili­sában a Kistenyésztők Lap­jában kifejtett tevékenysé­gemért a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium Kiváló Munkáért kitünte­tését is megkaptam. — Akkor a legilletéke­sebbtől kérdezzük. Megéri ma tyúkot tartani? — összetett kérdés ez — mondja. — Itt, Megyaszón minden agitáció ellenére, igazi követőm nem akadt. Mint már említettem, min­dig is szerettem a szám­tant. Így aztán nem taga­dom, állandóan osztok, szorzók. Meggyőződésem, két-háromszáz tyúk tartá­sánál meg lehet évente ke­resni azt a pénzt, amit az ember bárhol máshol meg­kereshet. S ezért a pénzért itthon lehetek — mondja, és elnézést kér, hogy házi­asszonyi teendőinek nem tud a továbbiakban eleget tenni, mert hívja a gazda­ság. A tenyésztojásokat ugyanis a tojófészekből két- óránként kell szedni. Amíg mi készülődünk, ő is gyor­san átöltözik. Fekete gumi­csizma kerül a lábára, kék köpeny a vállára, fehér sil- des sapka a fejére. Ránk néz, mosolyog. Aztán egy zöld műanyag kisvödörrel a kezében, megindul a ba­romfiól felé. — Cip-cip-cip-cip — szó- longatja a jószágot, s azok az ismerős hangra 'köré se­reglenek. A kakasok ver­senyt kukorékolva köszön­tik a gazdasszonyt. Balogh Andrea forintért. ' Ennyi az ára mostanság — bizonygatja nemcsak nekem, önmagá­nak is. — Ha súlyban akarja értékesíteni, úgy rá kell hizlalni még száz ki­logrammot, mégpedig vagy táppal, vagy kukoricával. Mire a jószág megnő, el­vitt már vagy négyezer fo­rintot, adnak érte négy­ezer-négyszázat. Hát ezért a pénzért,' én úgy gondo­lom nem érdemes ezt csi­nálni, helyette most a vemhesüsző-neveléssel ka­cérkodom. Németh István és fele­sége nem idegenkedik a szarvasmarhatartástól, el­lentétben sok kistermelő társától. Hogyan is ide­genkedne, mikor hajdanán kettőt is fejtek, ámbátor fura két jószág volt az, mert a tizenhárom évi tar­tás alatt egyszer sem hoz­tak leány utódot. A bika- hizlalásnak gyökerei akkor fogantak, most a ház men­ti istái lóba n mégis négy üsző hízik. — Ügv történt ez — mondja Pista bácsi —, hogy az őszön elkevered­tem Tiszakeszibe, Veres Bertalan portájára. Ott megláttam egy szopós bor­jút, meg egy növendéket. Meg is kérdeztem rög­tön nem eladók-e véletlen. Mondja, azok. Mennyiért? Szó szót követett, végül megállapodtunk tizennégy­ezer forintban. Aztán az ónodi vásáron vettem még két választott borjút, újabb tízezer forintért. A faluban kukoricát, mázsáját három­százötvenért, búzát három­százharmincért. Ennyi a befektetés. Tavasztól őszig kaszáltam az útszéli árko­kat, gyűjtöttem a szénát. Májustól novemberig pedig reggeltől estig legelőn van­nak az állatok. Egykettő­re elröpül az idő, s érté­kesíthetők lesznek mint vemhes üszők, darabonként huszonnyolcezerért. Kiszá­moltam, él tiszta hasznom több mint negyvenezer fo­rint lesz, nem is ez a lé­nyeg, hanem az, hogy egy­szerre kapok kézhez majd százhúszezer forintot. A pénznek ezer helye van — mondja Erzsiké né­ni, a feleség. — A múltko­riban két üszőt adtunk el, abból lett a fiú házában a parketta meg a lambéria, most meg bútor kéne a fiataloknak. Tudja ezt a O 'Q * A •V -O .0 beleszerei a káplánja lá­nyába. amit később házas­ság követ. A házasságot pedig gyerekáldás: három szép kislány. Mostanra fia­talasszonyok, elszármazot­tak Debrecenbe, Budapest­re, s még messzebb, Ka­posvár mellé. Tanult mes­terségükre nézve — meg­valósulván az anyai álom — matematikusok. — Itt voltunk Megyaszón, nagy család és a piciny lel- készi fizetés. Szűkösen él­tünk a nagy kert árnyéká­ban, mindig azon töpreng­tem, mit is tudnék, hasz­nosat csinálni, amivel ki­egészíthetném a jövedel­münket. Hizlaltunk disznót, s a falusi portának megfe­lelően számtalan aprójószág kapirgált a ház körül. Én meg csak gondolkodtam, gondolkodtam. Aztán eszembe jutott, ősszel mindig felmegy a pia­con a tojás ára, tartja magát magasan egészen tavaszig. No, ez az, amit meg kell próbálnom, vil­lant át bennem — ősz­— Tényleg, és hogy vi­gyáztunk rájuk! Ha jól emlékszem, hét forintot fi­zettünk egv naposcsibéért. 1957-ben 700 forint, ma el­gondolni sem lehet, milyen nagy pénz volt. Pláne, koc­kázatos befektetésnek. Am, amikor a férjem megérke­zett, kirakta a kosárból a piciket és azok csak csipi- tottak, csipitottak. és olyan jó érzés kerítette hatalmá­ba a családot. Szóval igv kezdődött, ezzel a száz na­poscsibével, amelyből gon­dosságunk és szeretetünk eredményeként nem is hul­lott el több. Persze, én azt már a kezdet kezdetén megfogadtam, hogy csak a szakirodalom útmutatásai szerint teszem, mert lát­tam, jó eredményt csak így érhetek el. A legtöbb mun­ka azóta is mindig tavasz- szal van a ház körül. Mert­hogy harminc év óta min­den évben tavasszal érkez­nek az újabb naposcsibék, s ekkor kezdjük el kiselej­tezni a tyúkokat is, azaz tucatjával hordom be a pi­acra eladni, ugyanakkor már éled a kert is, és elkel a szorgos kéz ott is. Idő­közben persze az étkezési tojástermelésről a tenyész- tojás-termelésre került a fő hangsúly ... — ... megfertőzve ezzel a szenvedéllyel a szom­szédasszonyodat. éppúgy, mint a sógornőidet. Ne fe­lejtsd el ezt sem! — egé­szíti ki a félbemaradt mon­datokat a tiszteletes. A gazdasszony a férjére mosolyog. — Valóban így van. Papíron úgy is nevez­tek bennünket sokáig, hogy Csőriné és társai. Arról volt szó ugyanis, hogy idő­közben elkezdtem New Hampshire tenyésztojást férjem is jól, tán’ ezért is akar újabb vállalkozás­ba kezdeni. — Igaz, ami igaz — mo- solyodik el Pista bácsi —, sokat törjük a fejünket egy kistermelő társammal kö­zösen. A juhászkodáson jár az eszünk. Egy hónap múl­va leszek hatvanéves. Vé­gigdolgoztam az életemet. A munkahelyemen még párttitkár is voltam, a fa­luban önkéntes rendőr. Ter­mészetes, hogy a nyugdíjas időmre elfoglaltságot kere­sek magamnak. A mostani fiatalokkal ellentétben, én mindig úgy tartom, a ház­táji gazdaságban megtalál­ja az ember a számítását. * Sok fiatal mehetne Né­meth Pista bácsi portájára gazdálkodást tapasztalni. Mert sertéstartást, üszőne­velést tanulni lehet Sajó­ládon csakúgy, mint a ba­romfi-, tojástermelés forté­lyait meglesni Megyaszón, a református papné gazda­ságában. De hogy miként lett Csőri Istvánnóból a háztáji baromfitartás elis­mert szaktekintélye? Lám. ennek is megvan a maga históriája ... tői tavaszig tojást termel­tetni, s eladni. így kezdő­dött — emlegeti fel a rég­múltat Csőri Istvánná. — Emlékszel? — néz a feleségére a férj. — Most harminc éve, hogy a kosa­rakba jól bebugyolálva, Szikszóról gyalogolva meg­hoztam az első száz napos­csibét. Akkor még nem úgy volt, mint ma, a ke­lésgyengéket is eladták, úgyhogy még az úton kido­báltam vagy hat-hét elhul­lott kiscsibét. Hosszú volt az út, hideg is volt, de csak hazaértem, itthon pedig — még cserépkályhával fűtöt­tünk —, idehoztuk be a csibéket a szobába. A kály­ha körül kerítettünk el ne­kik helyet, hogy melegben legyenek és el ne pusztul­janak. .. . történt pedig, hogy a negyvenes évek végén egy lelkész a családjával haza­települt. A leányka ez idő tájt a miskolci Tóth Pál is­kolában oltja tudásvágyát, s kitűnik csillapítatlan ma­tematikaéhségével. Az édes­apa Megyaszón helyezkedik el káplánnak. Aztán meg­történik, ami általában for­dítva szokott, a tiszteletes

Next

/
Thumbnails
Contents