Észak-Magyarország, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-12 / 9. szám

1987. január 12., hétfő ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 Porladnak a burkolólapok Ez a ki nem kikemény ■W Arak Január elsejétől megváltozott az ifjúsági takarékbetétek utáni prémium mértéke Porladnak a kövek a mis­kolci Széchenyi úton, a sé­tálóutca első • szakaszán. Azok a vöröses színű 50x40x8 centiméteres mére­tű burkolóelemek, amelyek­kel lerakásuk pillanatában is bajok voltak már. Igaz, akkor még nem porladtak, csak — törtek. Az idő tájt mondták is az építők (az Észak-magyarországi Álla­mi Építőipari Vállalat a ki­vitelező), hogy az a kő nem az igazi, lesz még vele gond a későbbiek során is. Hát lett... És erről sem az épí­tők tehetnek ... Nézem a Budapesti Mély­építő Vállalat katalógusát (ez a cég készíti a díszbur­koló lapokat), nincs benne ez az ominózus kő, csak a ki­sebb elemek, az úgyneve­zett Viacolor burkolólapok, amellyel egyelőre semmi gond nincs Miskolcon. — Nem is lehet benne eb­ben a gyártmányismertető­ben — mondja a kivitelező vállalat építésvezetője, Bon­csér László —, hiszen eze­ket az elemeket kimondot­tan Miskolc kívánságára gyártja a vállalat. Ugyanis — teszi hozzá —, a felújí­tás tervezője, az Északiterv ilyen formátumú elválasztó lapokat tervezett ide, s a mi külön kérésünkre a Buda­pesti Mélyépítő Vállalat, el­vállalta, hogy a kis burkoló­elemek minőségében elkészí­ti ezeket a köveket is. A kövek elkészültek, az építők több, mint három­A felhőjárásról semmit se lehetett kiolvasni, ami a született parasztot ki­hozta sodrából. Ilyenkor azt szokta volt mondani: „Rohadt idő!” Nem ol­vadt, nem is fagyott, egy­szerűen az a „rohadt idő” járta, amikor az ember nem találja a helyét, tén- fereg a félig-meddig nagy­városi (miskolci) főutcán, és nem tud mit kezdeni magával. Ám látta is, ol­vasta is, hogy a hirtelen támadt felmelegedés elvit­te a havat a földekről, és veszélybe került az őszi vetés. Mondhatta volna, fene se bánja, hiszen most is csak annyi a földje, mint gyerekkorában („ami a csizmám talpára ra­gad ...”), mégis bántotta a dolog. Az ország- és nem országutakat járva, nem kerülte el figyelmét, hogy a búza gyéren kelt, csak foltokban zöildellt, és az aratásra gondolt, meg ar­ra, miféle szóbeszéd járta ilyenkor: „Rohadt idő!” Lapályon nem szalad el a hóié, de náluk, a dimbes- dombos Abaújhan a fagyott földről nemcsak hogy to­vábbáll, magával viszi a felszíni televényt, amely­ben könnyen mosódó és nagyon drága műtrágya van. És amikor befutnak a tavasz melengető napjai, nincs mibe fogózniuk a gyengécske gyökereknek, tátognak, mint a partra vetett hal. De van annak valami értelme, hogy — napiren­den heverő gondjait fe­ledve — olyasmin törje a fejét, ami — úgymond — tudatától független termé­szeti tényező? Különben is azt hallja-látja-olvassa, hogy „rossz idők járnak a mezőgazdaságban dolgozók­ra, nem kedvez nekik az időjárás”. Ha nem volna született paraszt, fittyet hányhatna az efféle meg­jegyzésekre, hiszen az ő fi­zetése se több, se kevesebb nem lesz (immár négy év­tizede sántító .^lovacská­ja” értelmiségi „gyepen legelész . ..”), de tudván­ezer darabot helyeztek el belőle a sétálóutcán. A szál­lítólevelek tanúsága szerint valamennyi kő I. osztályú minősítést kapott. Pedig hát ezek a kövek nem készül­hetnek méretüknél fogva azon a gépen, amelyen a Viacolor elemeket gyártják. Más technológiát kellett al­kalmazni a budapesti cég­nek ... — Az Észak-magyarorszá­gi Állami Építőipari Válla­lat — folytatja az építésve­zető — saját költségére el­küldött néhány követ az Építésügyi Minőségellenőrző Intézetbe, vizsgálatra. Csak­nem 55 ezer forintunkba került a látlelet, ellenőriz­ték az elemek: hajlítószilárd­ságát. nyomószilárdságát, testsűrűségét, alakját, felüle­tét. fagyáillóságát, kopásálló­ságát. A végeredmény: vál­tozó a minőség. Az egyik elem jó, a másik már ke­vésbé ... És tartalmazott ez a vizsgálat egy igen lényeges megállapítást: az elemekből készített burkolatot tilos sózni, mert a só a burkola­tot néhány hét alatt telje­sen tönkreteszi. És még va­lami: ez a kő nem fagyálló. A fagy és a só (mert­hogy a 3-as út városi átve­zető szakaszával is szomszé­dos a sétálóutca, s a 3-as utat sózzák, és így elkerül­hetetlen, hogy a sós hóié felfröccsenjen a díszburko­latra) megtette a hatását. A kövek porladnak, múltá­nak. tudja: a. kenyér és a hoz­závaló — nevezzük élel­miszeriparnak — valóban mindenek fölött való. Kon- fucius (játsszuk meg a tá­jékozottat: alias Kung Fu- ce, élt i. e„ azaz Krisztus születése előtt a 6. század­ban) kínai bölcselő mon­dása ma is érvényes: „A magas politika lényege nem más, minthogy a népnek .legyen mit enni és inni”. És elment a hó, de a föld fagya maradt. Szá­mok röpködnek az éter hullámain: átlagosan 100, némelyütt 200 milliméter víz hiányzik a talajból, és ez példátlan az elmúlt emberöltőben. Tulajdon­képpen kétségbe kellene esnünk, hiszen e prognó­zis szerint katasztrofális aratásnak tekinthetünk elébe, ami nemcsak a me­zőgazdálkodásból élőket fogja sújtani. Mégis, és mindezek el­lenére, az utca hókásás latyakjában csúszkáló-tén- fergő, eget fürkésző „volt- parasztban” reményt daj­káló élmények parázslanak múltja hamujában. Jó két esztendeje részt vett egy határszemlén (hivatalosan „bejárás” a neve). A fő- agronómus imigyen szólott egy hatalmas ősziárpa-táb- la aljában: „Erre már hi­deg vizet ihatunk”. Más­nap ünnep, május 1. volt. A történelmi jogon szer­zett kastély udvarán kisüs­tit és sört nyakaltak a té- esztagok. Egyszer csak meg- zendült az ég. E sorok író­ja azt hitte, atyafiai meg­hibbantak, mert kipende­rültek a szakadó esőre, összekapaszkodva táncba fogtak. Nem a részegség­nek — valamiféle pogány rítus kényszerének enge­delmeskedtek. (A szerző suhanckorában egy hithű görög katolikus néni —- már a hamut is „mamu- nak” mondta — belehalt — Mi — mondja Boncsér László — jeleztük a gyártó cégnek a vizsgálat eredmé­nyét, de ők továbbra is ál­lítják; első osztályú minősé­get produkálnak. Ezt vi­szont mi nem fogadjuk el... Az ÉÁÉV — mint gene­rálkivitelező — öt év ga­ranciát vállalt munkájáért. Az építésvezetőség udvarán mintegy négyszáz, vöröses színű nagy burkolóelemet halmoztak fel, legyen mivel pótolni az elporladt köve­ket. Ám félő, ez a jelenté­keny mennyiség is kevés lesz ... Egy 'kő ára egyéb­ként csaknem kétszáz fo­rint ... És egyelőre az ÉÁÉV saját zsebéből finanszírozza a pótlást, olyan hibát kor­rigál, amelyről nem tehet. Egyébként a tervező vál­lalat is lépett: a sétálóutca második szakaszáról már száműzték ezeket a nagy elemeket, ide sötétszürke színű, 20x10x8 centiméteres méretű, téglatest formátu­mú lapokat raiknak le az építők. Ezeket a lapokat már géppel készítik — nincs is velük gond. Esetleg meg­fontolandó lenne az első szakaszon is kicserélni a köveket kisebbekre. Ez per­sze nemcsak többletköltség­gel jár majd, hanem — vél­hetően — lakossági felhá­borodással is. az efféle rituáléba; ami­kor már mindenki iszkolt a közeledő vihar elől, ő kapált tovább, mert — vélte — „ha az Isten egy teremtett lelket nem lát a határban, nem áztatja meg a földet”. Megfázott. De életáldozatából akkora kukorica sarjadt, lovas ember elveszett volna ben­ne ...) És mi lett azzal a már „leírt” árpával? Re­kordterméssel fizetett az esőben táncolóknak ... Csak nekik? A legjobb fajta sörárpa termőhelye a csereháti dombság. Megy az utcán, megfon­tolva minden lépését, és kihallgatja a vele egy vá­ros fedele alatt élők beszé­dét. Némelyek tartós me­legért „fohászkodnak”, hogy száraz legyen a jár­da, az úttest. Mások — ezekkel egyetértve — ha­vat óhajtanak, de csak a Bükkbe (téli örömök: sí­elés, szánkózás). A természet azonban másképp járatja az eszét. A plusz 10 fok néhány nap alatt mínusz 15 Celsius- fokra süllyed. És az eny­heségtől nekibátorodott, kizöldült vetés, takaró nélkül maradva, megkö­tött, elbújni nem, tudó eb­ként vonítana a jégbe fa­gyott csillagokra. (25 ern­es hóréteg alatt a föld fel­színen 0 fok is lehet —20 fokos hidegben!) Az óév vége felé olyan bárányfelhők fodrozódtak az alacsonyan járó nap fé­nyében, hogy a vadgalam­bok turbékolásra ragad­tatták magukat. Meglehet, ezek a természet dolgai­ban még járatlan, hevülé- keny ifjoncok voltak. A szó szoros értelmében tor­kukra fagyott, az „ének”. A bárányfelhők csak­hamar szertefoszlottak. Másfélék borították el az eget. A sokadalomban is mindig magányos utcai vándor kedvetlenül figyel­Befagyott vagonok Szikrázik a csákány, mesz- sze hangzó dörrenéssel rob­ban el a patron, amikor a Borsodi Szénbányák Beren- tei Központi Szénosztályozó­ján „feltörik” a nedves szén­nel befagyott vagonokat. A múlt évihez hasonlóan keményre fordult téli időjá­rásban naponta mintegy 400 vagont kell megszabadítani a befagyott széntől, hogy az az osztályozóra kerüljön. Számos nagy termelékeny­ségű üzemből, igy Putnokról, a fekete-völgyi bányából, ru- dolftelepi aknából, kisebb mennyiségben pedig Ormos­bányáról is vagonokban ér­kezik a szén a Központi Szénosztályozóra. A nedves, úgynevezett aknaszén pedig a szállítás alatt kemény tömbbé fagy össze — amit csak nehéz fizikai munká­val, hosszadalmas módon le­het kiüríteni. Az osztályozó személyzete nem is bírja ezt a munkát. Ezért kellett át­csoportosítani az üzemekből erre a célra létszámot. Ám a befagyott vagonok száma így sem csökken számotte­vően. Ez pedig hátráltatja a ter­melést, hátráltatja a szállí­tást, nemkülönben pedig meghosszabbítja a vagonfor­dulót. Mindez kedvezőtlen. Komolyabb gondot csak azért nem okoz, mert meg­felelő tartalékok találhatók a lakossági ellátásra. A kemény téli időjárásban a vagonok ürítésén három műszakban dolgoznak, hogy minél kisebb legyen a fenn­akadás. Az osztályozón már nagyon várják azt a vagonürí­tő gépet, amelyet az NSZK- ból vásároltak, s amely tavaly, a próbaüzemelés során be­bizonyította, hogy igen jól használható a nálunk szo­kásos kemény téli időjárás­ban a vagonok ürítésére. A bányászok bíznak abban, hogy a gép mihamarább munkába állhat. te az egybefüggő felhőta­karót. Nem tetszett neki. fgy gondolkozott: „Ebből legfeljebb esni fog a hó, márpedig annak nem es­nie — hullnia kell, sűrű pelyhekben, mintha dun­nából eresztenék szél­nek.” „Vékonypénzű”, sem- micske hó esett. Egy öt­centis, vacogó búzaszál se bújhatott alája a dermesz­tő éjszakában. Már — hogy is mond­jam? — annyira „bele­szoktunk” a kenyérbőség­be, senkinek, vagy csak keveseknek bántja a fü­lét, ha a tömegtájékoztatá­si eszközök főképp az út­viszonyok romlása miatt emlegetik a havazást. Igaz, baj származik belőle az úton, de az utak mentén haszon. Itt és most mé-' teres hónak kellene lennie szántóföldjeinken, hogy a maholnap „hét szűk esz- tendőnyi” aszály vesze­delmei elháruljanak fe­jünk fölül. Miért a többes szám? Legdrágább nemzeti kin­csünk, a termőföld csupán emelkedett költői túlzások „alanya” volna, melyből vétettünk és „hantjával el­takar”? Ezt is él lehet ró­la mondani. De azt is, hogy egyetlen más népgaz­dasági ág sem „szól” bele annyira minden egyes ma­gyar életébe — csecsemő­től az aggastyánig —, mint ő. S ha „rossz idők jár­nak” azokra, akik termő­re fogják, egy „műkedve­lő” közgazdásznak se esik nehezére bizonyítani, hogy mindnyájunkra — még rosszabb idők járnak; a szabadpiac megvadult lo­va a csillagokig rúgja az árakat. Bánjunk tehát csínján a szóval. Szeretném, ha kedvezne az időjárás a síelni, szán­kózni akaróknak. Remél­hetőleg nemcsak a téli sportok kedvelőinek jutna hó — vetéseinknek is. Gulyás Mihály Ez év első napjától meg­változtak a fiatalok lakás­hoz jutását 'támogató szabá­lyok. A változás lényege, hogy ezentúl az ifjúsági ta­karékbetétek kamatai, vala­mint az utánuk járó külön jutalom együttes aránya a korábbinál nagyobb lesz, s a változtatást javaslók sze­rint követni képes a lakás­árak emelkedését. Amint egy múlt év végi tájékoztatón elhangzott, ezt valahogy úgy kell érteni, mint amikor ma valaki befizet két téglára, s azt a garanciát kapja, hogy a befizetett pénz — kama­taival kiegészítve — tíz év múlva is elegendő lesz arra, hogy két téglát vegyen. Így értékelve, a változás nem túl kecsegtető, hiszen eleve lemond a pénz gyara­pításának, szaporításának le­hetőségéről, azonban másik oldalról vizsgálva a KISZ által kezdeményezett takaré­kossági akciót, látható an­nak társadalmi jelentősége. Ehhez azonban tudni kell, hogy a lakásépítési költsé­gek emelkedése, a magas lakásárak jelentősen csök­kentették az elmúlt években a rendszeres megtakarítások vásárlóértékét, s ez a tény különösen a kisebb megta­karításra képes fiatalok hely­zetét rontotta aggasztó mér­tékben. A lakásépítés költ­ségei 1983 és 1986 között a kivitelezés, az építőanyag-, a telekárak és a közműköltsé­gek növekedése miatt átla­gosan — lakásonként — 230 ezer forinttal növeked­tek. Az árnövekedésnek csak a felét ellensúlyozta a szo­ciálpolitikai támogatások és kedvezményes hitelek növe­lése, valamint a helyi taná­csi támogatási rendszer be­vezetése. Üjabb feszültsége­ket okoztak a fiatal családok körében a már meglevő la­kás miatti eladósodás gyak­ran már alig viselhető ter­hei. A jövedelmek és a lakás­árak közötti különbség a fi­atalok rovására növekedett. Az 1980-as évet száz száza­léknak tekintve, az építési árindex 1985-re 150 százalé­kot ért el, a nettó építési költség 152 százalékot, míg az egy keresőre jutó nomi­nális átlagkereset indexe csupán 134 százalékra emel­kedett. Az építés erőteljes megdrágulását jelzi, hogy az előbbiekhez képest az átla­gos fogyasztói árindex csu­pán 139 százalék volt tavaly, ami ugyan több az átlagke­reset emelkedésénél, de jócs­kán elmarad az építési árak emelkedésétől. Mindebből az is követke­zik, hogy számítások szerint, ha például egy két gyerme­ket vállaló, átlagos nagysá­gú és költségigényű családi ház építője, vagy lakótelepi lakás vásárlója 1985-ről 1986-ra halasztotta lakás- problémája megoldását, ez a késedelem családi ház eseté­ben havi 2900, lakótelepi la­kás esetében havi 1750 fo­rintjába került neki. Ennyi­vel többet kellett gyűjtenie ahhoz, hogy csupán az épí­tési szektorban érvényesülő áremelkedéseket ellensúlyoz­za. Ezt a vészes tempójú ár­növekedést ismerve, a KISZ által kezdeményezett, és még a múlt év végén érvényre juttatott új ifjúsági takaré­kossági forma máris jobban értékelhető, mivel célja az árnövekedést lineárisan ki­egyensúlyozó takarékosság bevezetése és támogatása, ami elsősorban éppen a kis jö­vedelmű, tehát eddig kifeje­zetten hátrányos helyzetű fia­taloknak jó. Az akció beve­zetését sürgette, hogy míg 1980-ban a 29 éves vagy an­nál fiatalabbak által fönn­tartott lakások közel 57 szá­zaléka volt tulajdonjogú, s 30 százalékot főbérlőként laktak, addig négy év múlva a tulajdonosok aránya 48,7 százalékra, a főbérlőké pe­dig 23,6 százalékra csökkent. 1985-ben például száz fiatal közül 37 lakásigényét lehe­tett kielégíteni. Egyfelől nyilvánvalóan azért, mert csökkent a ki­utalható tanácsi bérlakások száma. Másfelől pedig azért, mert az eddig ismertetett fo­lyamat eredményeképpen az évről évre növekedő szük­séges saját erőt, vagyis azt az összeget, amivel a vásár­lást el lehet indítani, még az emelkedő kölcsönösszegek ellenére is egyre nehezebben tudják a fiatalok előterem­teni. Ma Magyarországon — örülni ennek túlzás volna — a kétgyermekes, de leg­alábbis két gyermeket vál­laló család a társadalmi mo­dell. Az OTP által kiadott tájékoztató könyvecske füg­gelékében egy ilyen fiatal család található, akik együt­tes jövedelme havi 11 ezer forint. Kétszobás lakást vá­sárolnak 850 ezer forintért, amelyről tudjuk, hogy ha a két gyermek nem ígéret, ha­nem valóság lesz, kicsinek bizonyul. A könyvecske sze­rint ennek a lakásnak a fenntartása havi 1500 forint­ba kerül. Minden különleges kölcsönigénylés nélkül, pusz­tán az állami és bankköl­csönt igénybe véve, a csa­lád, ha van 165 ezer forint­ja, havi 3621 forintos tör­lesztés mellett jut a lakás­hoz. Ehhez jön még az 1500 forintos lakásrezsi, valamint a család saját költsége. Nem sok pénzük marad. Ifjúsági betéttel a helyzet biztatóbb, öt év után pél­dául, hogyha havi ezer fo­rintot tettek a betétbe, a pré­miummal együtt 73 ezer fo­rinttal rendelkeznek, amely­hez ugyancsak 3 százalékos kamattal a betét 120 száza­léka, még 87 ezer forint jár. Ez együtt már 160 ezer fo­rint. De elképzelhető, hogy mindkét fél önállóan kez­dett, vagy kezd el takaré­koskodni. Ekkor az összeg, s a hozzá adható kölcsön a duplája lehet. És persze igénytől, lehetőségtől függő­en nőhet a takarékoskodás ideje, s a betett összeghez adható kölcsön nagysága is. Az újfajta takarékoskodási akció azonban önmagában bármennyire is rugalmasan kezelt, nem futhat versenyt az építőipar szédítő tempó­ban emelkedő áraival. A végső megoldás a fiatalok előnyösebb kölcsönnel való segítésén túl az lesz, ha si­kerül ebben a szektorban új, jobb technológiákkal, az eddigieknél sokkal hatáso­sabb munkaszervezéssel, fe­gyelemmel, takarékoskodás­sal az árak növekedésének ütemét mérsékelni, mi több, megállítani. Mert az igazi megoldás azért ott van — s ehhez nem kell különösebb szakismeret —, ahol az árak és a bérek egyensúlyt tarta­nak. I. S. B. A.

Next

/
Thumbnails
Contents