Észak-Magyarország, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-24 / 20. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1987. január 24., szombat Ma délután a képernyőn Pipafüstben Akik hajdan, hosszú hetekkel ezelőtt a képernyő elé ültek, hogy meghallgassák a Pipafüstben című műsort, megnézzék, É. Szabó Márta miként biztatgatja Hegedűs Gézát, beszéljen „a nagyon komoly könnyű irodalomról." azokat aligha kell invitálni újra, magúkról is a televízió elé telepszenek, ha e nagyszerű sorozat újabb adása következik. Bizonyára így lesz ez ma. délután 16.05-kor is, amikor az első műsorban újra beszélgethet képviseletünkben É. Szabó Márta Hegedűs Gézával, s a korfestő, érdekes csevegést meg-megszakítják az irodalmi illusztrációk — most főleg Heltai Jenő, Ady Endre és Molnár Ferenc írásai — ismert színészek tolmácsolásában. A képen: Hegedűs Géza. Apályban a gimnázium? Szándékok és lehetőségek Tapasztalataim szerint ilyentájt, januárban az egyik legnépszerűbb, s legtöbbet (legtöbbek által) forgatott könyv az a füzetecs- ke, amelyet a pályaválasztás előtt álló fiatalok okulására ad ki (legalábbis a mi megyénkben) a Megyei Pedagógiai Intézet. A Pályaválasztási Tájékoztató ugyan nem lektürn olvasmány a szó eredeti értelmében, de talán felesleges is mondógatni, rövid, velős ismertető szövegei, s legfőképp a felvételi lehetőségekről közölt számadatok igazán izgalmasak az érintettek számára. Különösen, ha összehasonlítják a kék füzetecske adatait annak a tájékoztatónak a számsoraival is, amelyek ugyanezeknek a fiataloknak az egy évvel ezelőtti elképzeléseit ültetik át a statisztikákba. Mert a kettő igazán együtt érdekes, még akkor is, ha — ugyancsak tapasztalatból tudjuk — a szülők és a gyerekek hajlamosak arra, hogy a maguk esetében ne mindig a józan ész, a realitások figyelembevételével döntsenek. Akármennyire is népszerűtlen dolog , kimondani, mégiscsak meg kell tennünk. Az elmúlt években tapasztaltuk: igen magas volt az intézetben — akkor még a Pályaválasztási Tanácsadó Intézetben — a mindkét helyről elutasított gyerekek kartonjainak a száma. Volt, hogy ezren felül őriztek, s ha szeptemberre általában el is rendeződnek a sorok, mégiscsak a beiskolázás elhúzódását jelezték. Aminek mindkét oldal számára vannak negatív következményei. Egyrészt a továbbtanulás bizonytalansága idegességet szül, másrészt, nagyon sok iskola is labilissá válik a képzést illetően, illetve, bizonyos szakmákra csak erőteljes megalkuvások árán tudja felvenni a szükséges induló létszámot. Aminek persze későbbi kihatásai is vannak; különösképpen a szakmunkásképzés nagymértékű lemorzsolódásába kell bekalkulálnunk a kényszerlépés hatását. Tudniillik, hogy végül is csak azért fogadták el a gyerekek (és szüleik) azt a bizonyos szakmát, hogy arra az egy esztendőre is legyen helye a gyereknek. Pedig hát lényegében valamennyi végzős nyolcadikosnak van helye valamelyik középfokú intézményben. Így ez persze csak a nagy számok törvénye szerint igaz; a valóság — mint már jeleztük — ennél sokkal bonyolultabb. Mert a helyek három iskolatípusban oszlanak meg, s már ebben az első választásban is meglehetősen nagyok a szóródások. A legszembetűnőbb, hogy változatlanul tart a gimnázium apálya. Jóllehet például Miskolcon a következő tanévben egy új gimnázium is működni kezd az Avason. A szándékfelmérés adatai szerint a megyében mintegy nyolcszázzal kevesebben kívánják gimnáziumban folytatni iskolai tanulmányaikat, mint amennyit fel tudnak venni az első osztályba. Persze vannak kivételek is. A miskolci Földes, Herman és Zrínyi Gimnáziumba lényegesen többen kívánnak jelentkezni a felvehető létszámnál, s általában nagyobb az érdeklődés a speciális tantervű osztályokba. A két tannyelvű sárospataki osztályokba sem gond a beiskolázás. (A Művelődési Minisztériumban már összegezték a jelentkezéseket, a két pataki angol osztályba is lényegesen többen jelentkeztek a felvehetőknél.) De elgondolkodtató, hogy a mező- csátiba csak a helyek 19,4, a putnokiba csak 23,6, a szikszóiba csak 25 százalékát „igénylik” meg a gyerekek. Kevesen kívánnak továbbtanulni a szerencsi és az edelényi gimnáziumban is. Kétségtelen, a szakközép- iskoláknak (akármennyire is szidják őket olykor-olykor) nagy a vonzereje. A szülők többsége is úgy vélekedik, hogy a biztosabb út a szak- középiskolán át vezet az életbe, s sajnos, tapasztalható, hogy a pedagógusok is erre hajlanak. Magyarán és nyíltan: felfedezhető a gimnázium ellenpropagandája a pedagógusok körében, és ennek kiszámítható (vagy nehezen kiszámítható) következményei is lehetnek. Mert igaz ugyan, hogy a magyar továbbtanulási rendszer nyitott abban az értelemben, hogy a szakközépiskolai érettségi bizonyítvány is jogosít továbbtanulásra. De a szakmai vértezettség csak szakirányú továbbtanulás esetében jelenthet megalapozottabb előnyt (ha azt jelent). Épp a korai pályaválasztás esetlegessége miatt az érdeklődés igen szélesen ágazhat (és ágazik is) tovább. Jelen pillanatban is (gondjaival együtt) a gimnázium az az iskolatípusunk, amely a legteljesebben és a legszélesebben készít(het) fel főiskolai, egyetemi tanulmányokra. És éppen ezért távlatokban rossz ómen, ha ez az iskola kénytelen már az induláskor, a felvételnél megalkudni a követelményekkel. Beleszámítva a később érőket is, azt kell mondanunk, hogy társadalmi kívánalmunk mégiscsak az, a legáltalánosabban képző középiskolánknak legyen (!) merítési lehetősége. Csutorás Annamária Film- és tévéhősök múlandósága Fel-felbukkannak a mozivásznon, meg a televízió képernyőjén — különösképpen ez utóbbin — régi, már elfelejtett filmhősök; olyanok, akikre a lassan felnőtt korba lépő generáció már nem is emlékszik, és eszünkbe juttatják, mennyire beszédtémát jelentettek ezek a valós, vagy csak költői fantáziában élt személyek hajdan, amikor ők uralták a mozivásznat, a képernyőt. S ettől elválaszthatatlanul az is eszünkbe jut, mennyire múlandó is a film- és tévéhősök népszerűsége. Nem akarok visszamenni évtizedekkel az időben, pedig érdemes lenne, mert éppen a közelmúltban mutatta be a televízió is a Vasziljev-testvérek örökbecsű filmjét, a Csapájevet. A harmincas éviek első felében, a szovjet hangosfilm kezdeti időszakában készült Csapájev központi alakja a polgárháború rettenthetetlen hősének állított emléket, annak az egyszerű parasztemberből lett hadvezérnek, aki maga is kivont karddal lovagolt csapata élén, és aprította az ellenséget. Amikor a magyar társadalom a felszabadulás után a szovjet filmekkel ismerkedett, Csapájev és társai voltak a filmhősök, és a követendő példák. Az akkori fiatalság és a felnőtt néző is Csapájevért és a hozzá hasonló hősökért lelkesedett. Aztán később másfajta hősök váltották fel ezeknek a valós embereket megjelenítő, vagy róluk mintázott filmhősöknek a helyét. Jött például a Magyar Televízióban a Kloss kapitány izgalmas kalandjait .bemutató sorozat, s nem sokkal utána a Stier- litz őrnagy izgalmas hírszerző kalandjainak sora. Amikor a Kloss-sorozat ment, a gyerekek is Kioss-t játszottak, a Kloss-t megjelenítő lengyel színész képével voltak tele a lapok, őt hívtuk meg vendégségbe, még Miskolcra is lehívták egy futballmeccsen asszisztálni; ő volt az eszménykép, mindaddig, amíg a másik hírszerző-hős, Stierlitz valósággal ki nem radírozta a köztudatból. A tavasz 17 pillanata című izgalmas kémsorozat hőse, akit más szovjet filmekben való gyakori szereplése révén sem ismertünk eléggé, szinte az egész ország jó ismerőse lett. Őérte izgultunk, őt emlegettük, Kloss-t már nem is emlegettük. Példákat lehet hozni más területről is. A hatvanas évek tévéhőseit: Robin Hood, Teli Vilmos, Ivan- hoe kalandjainak folytatásos sorozatai százezreket láncoltak a képernyő elé, a serdületlenebb nézők őket utánozták, a nyilazás utánzásában még balesetek is adódtak, de mindenképpen nemes hősöket tisztelt a nézőtársadalom ezekben a népi hősökben, csakúgy, mint a már említett Csa- pájevben, Kloss-ban, Stier- litz-ben. Olyan embereket, akik magasabb eszmékért, önfeláldozóanl küzdöttek, éppúgy, mint a hatvanas évek igen nagy sikerű és azóta már sokadszor megismételt és napjainkban ugyancsak már ikszedik ismétlésben látható A Ten- kes kapitányának központi alakja, Eke Máté. Emlékszem, amikor először láttuk ezt az időtálló sorozatot, mennyire lehetett ra- jonjgani érte, és mennyien szerették, rajongták is Eke Mátét. Szintúgy, mint a hetvenes évek végén Szabó Magda és Zsurzs Éva Abigéljének hőseit. De okkal kedveltük meg a nagyon népszerű csehszlovák kórházi sorozatból az idős Sova doktort, meg a Milos Kopeczky alakította makik idős, bölcs orvost, később egy másik csehszlovák sorozatban Annát a cseme- géspult mögött. A maga excentrikusságában is megkedveltük a jugoszláv sorozatból Surdát. Ezeknek a film- és tévéhősöknek képeivel voltak tele a képeslapok, a trafikok, az ő fényképüket ragasztották a bazári tükrök hátára, róluk beszéltek egy-egy adás után munkába menet a villamoson, vagy a munkakezdetkor az emberek. Aztán eltűnt ezek körül a hősök körül a tisztelet, belepte őket a feledés homálya, és a mozivásznat, meg a képernyőt újabb főszereplők, újabb értelmezésű hősök népesítették be. Hosszú lenne sorolni fokról fokra, milyen minőségi változás ment végbe a filmhősök milyenségében. A nemes célért, önzetlenül küzdő vadnyugati hőst felváltotta a bérvagány, megjelent a bérgyilkos, elszaporodtak a különböző nyomozók, majd lassan ezek helyét is felváltották az ijesztgetö-ré- mítö alakok. Begyűrűzött hozzánk is — ha nem is a maga teljes valóságában — a horror, legalábbis jó néhány katasztrófafilm erejéig, és a nemes szándékok helyett az emberek rémisztgetése vette át a főszerepet a filmvásznon, kisebb mértékben a képernyőn. (Bár a szerencsére abbahagyott Airport- sorozat ízelítőt adott ezekből.) Ezzel párhuzamosan megjelentek a bunyófilmek, és Bud Spencer és Terence Hill, meg mások jól koreografált ütlegelései vették át a domináns szerepet a filmtörténetekben. Ugyanekkor már kívülről, határainkon túlról másfajta filmekről lehetett hallani, és a Művelődési Minisztérium Filmfőigazgatóságának egyik osztályvezetője egy interjúban', arról beszélt, hogy a horror- és katasztrófafilmek kora lejárt, fel fogja váltani azt a kegyetlenség és a terrorizmus a filmvásznon, és elkerülhetetlenül a képernyőn is. S íme, eljött az idő! Bruce Lee távol-keleti verekedéseinek variációi és más hasonló alakok öldöklései, a nindzsák színre. lépése töltik be a mozivásznakat, és a serdület- len gyermektől a felnőttig szurkolva nézik a vad kegyetlenségeket, a naturalista módon ábrázolt kínzásokat, a véres öldökléseket. Szó sincs már itt semmiféle eszményről, szó sincs esztétikáról. Hallottam, amikor egy tizenkét éves kislány az egyik kung-fu film megtekintése után ajakbiggyesztve monidta, hogy ebben nem volt sem nyíltszíni szemkinyomás, se gerinctörés, se karlevágás, hát ez sma- fu. Szelíd cowboy, Csapájev, Kloss, Stierlitz, Robin Hood, Ivanhoe, Teli Vilmos, Eke Máté, Surda, Sova doktor, Anna, meg a többiek! Hová lettetek? Igaz, hogy az elmúlt hetekben nagyon sokan rajongtak egy rabszolgalányt játszó brazil színésznőért, és szurkoltak arínak felszabadításáért (sokan feledve, hogy mindez másfél száz évvel ezelőtt már megtörtént), s ez azt mutatja, hogy a romantikusan szépért és jóért tud még rajongani a társadalom. De ha más fórumokon csupa oktalanul gyilkoló, véres kezű „hőst" állítanak elé példának, ezeknek gyorsan mozgó keze, ökölcsapása és rúgása, nyila és szablyája, láncos botja mielőbb elsöpri a romantikus hősnő emlékét is, mint ahogy azt tette az előbb említettekkel. Tartok tőle, hogy a mozik és a video után a televíziót és ezzel otthonainkat is elárasztja a kultúr- ipar perifériájának mocska ... Benedek Miklós .Mint egy fáradt ember, ki felér a csúcsra Visszanéz a megtett, fárasztó nagy útra Ügy nézünk mi vissza tervre, eseményre Az Ezerkilencszáznyolcvanhatos évre" Imre bácsi tehát „füllentett”. Ezt ő maga vallja be a vershez mellékelt levélben. Merthogy december közepén, amikor beugrottam hozzá taktaszadai otthonába, a kérdésre: írogat-e még? — azt válaszolta, hogy most már nem. Felhagyott a rí- melgetéssel. Most mentegetőzik, hogy mégis elővette a ceruzát — mindig ezzel írt — az év fordulóján, s rovogatta a sorokat újságszélekre. Mindig újságszélre jegyezgette a rímeket, fiatalkorában is a határban, ha mondjuk szántás közben eszébe jutott valami. Imre bácsi hetven néhány évével most szobafogságra van ítélve. Az elmúló esztendő az új közeledtén kezébe adta néha a ceruzát, meg az újságot, s éppen ahogy jött, „megrímelt” néhány dolgot a „Visszapillan- tás”-ban. „Sok intést tettünk ifjúinkhoz Sok reményt fűztünk Reykjavíkhoz” Ügy tűnik, kapásból legalábbis, hogy ifjaink az elmúlt évben sem fogadtak meg több vagy kevesebb intelmet, mint a megelőző években. Az ifjak már csak mindig is ilyenek voltak. Sose szerették a sok intést, intelmet. Mint ahogyan az is mindig tulajdonságuk volt: sose nézték kritikátlanul a felnőtteket, az intőket. Sajnos, Imre bácsi, szomorú „intést” is kaptunk a fiataloktól; arról (is) szóltak híradások nemrégiben, hogy itt & megyében tovább nőtt a fiatalkorú bűnelkövetők száma ... És ez nem sok jóval kecsegtet. És nem vált teljesen valóra a reményünk Reykjavíkot illetően sem. Sokat, nagyon sokat hallhattunk erről az utóbbi hónapokban. A reménysugár azért kezdettől megmaradt, ezt mindkét fél kinyilvánította. És éppen e napon, mikor rovom a magam sorait, olvasható az újságokban: „A Szovjetunió a jövőben is következetesen fog küzdeni azért, hogy tovább lehessen lépni a Reykjavíkban elért pozíciókról.” Reménykedünk tehát az új esztendőben is. „Volt hogy Ivánékkal mi sem voltunk jóban Mer’ csúnyán megvertek minket Mexikóban" Hát erről aztán igazán annyit beszéltünk, írtunk, hogy annak híre még külföldre is eljutott. Gondolom, sok helyütt jól meg is mosolyogtak bennünket. Meg ámultak rajtunk — mint azt a bizonyos meccset látva. „A mezőgazdaság bírta a bizalmat Minden magyar polgár jóllakotton alhat" Pedig, tudjuk jól, sok a baj a szövetkezeteinkben, sokat szenvednek, hogy talpon tudjanak maradni. És bizony — ahogy Imre bácsi a rímek folytatásában írja is — az ég sem volt hozzájuk kegyes tavaly, a szárazsággal szinte tüntetett a mezőgazdaságban dolgozók ellen. Reméljük, belátja az ég, hogy az ember nem arra született, „hogy legyőzzék”... „Csak sok kisnyugdíjas törölgeti szemét Nem tudta megvenni télire a szenét Aki megvette is mást óhajt törölve, A felét hordhatta a kubik gödörbe” Én csak azt mondhatom, Imre bácsi, hogy a rím igaz. Sajnos, most már visszatérően. Egy múlt hónapi információs jelentésben például ezt olvasom: „Hónapok óta sok embert foglalkoztat a tüzelő, elsősorban a szénellátás problémája. Az, „Sok embernek volt a Aki belenézett este a Ezt, Imre bácsi, nemigen értem, mi abban az élmény, hogy sok rettenetét, csúnyaságot, riasztó cselekményt látunk és nézünk. Mert nézzük, rendületlenül. Néha már az az érzésem, hogy az emberek várják is ezeket az „izgalmakat”. Megint egy információs jelentésből idézek ide: „Sokan úgy érzékelik, hogy romlik a hogy a fűtési szezon előtt jóval korábban megrendelt szenet miért nem kapják meg időben.” Keserűen azt is mondhatnám még, hogy jelentések és jelzések vannak — mint szénben a meddő ... rendőrrel élménye Kék fénybe” közrend, közbiztonság helyzete hazánkban, véleményük szerint szaporodik a garázda bűncselekmények, gyilkosságok, rablások száma. A bűnözőkkel szemben határozottabb fellépést és súlyosabb büntetést sürgetnek. Ezzel kapcsolatban sokan kritizálják a tájékoztatást is.” Van tehát okunk a panaszra elég... ,Ám ne csak panaszra nyissuk az ajakunk Mert saját jó munkánk segíthet csak rajtunk" Remélem, Imre bácsi sem teszi le a tollat. Egy év múlva tehát várom a beszámolót. A „jó munkánkról”. (t. n. j.)
