Észak-Magyarország, 1986. december (42. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-29 / 305. szám

1986. december 29., hétfő ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 A falraírásokról Tisztelt Barátom! Arról van szó ugye, hogy Miskolc egyik lakótele­pén az általános iskola fa­lára fölfestették a szokásos ocsmány mondatok egyikét. Az ember ezeket a monda­tokat tudomásul veszi és tovább megy. Remélem, nem gondoltad komolyan, hogy az Észak-Magyaror- szág százezer példányszó- mában szó szerint idézzem! Elferdült lelkületű embe­rek — talán sihederek, de lehetnek idősebbek is — mindig léteztek, irkállak, firkáltak, üzeneteket közve­títettek ennek, annak, kö­zölve, hogy ki kinek a ki­je, míg ez meg amaz, kivel mit csinálna, de hát tisz­tes, törvényes akadályokat nagyon nehéz lenne elé- bük állítani. Nem is érné meg talán az energiát. Jellemző egyébként, hogy Te iMagad sem ezek ellen az elferdült jellemű-lelkű emberek ellen méltatlan­kodsz, hanem: az iskola vezetője ellen, aki megtűri ezt az ocsmányságot a fa­lon, nem tesz semmit el­tüntetéséért. iNem néztem utána, lehetséges, hogy iga­zad van (szellemében min­denképpen!) a szabályokat illetően is, ezért inkább idézem leveled eme részét: „Az 1968. I. törvény sza­bálysértésekről szóló 105. paragrafus 2. bekezdés a Tulajdon elleni szabálysér­tésekről úgy rendelkezik, hogy aki hanyag kezelést követ el, 10 ezer forintig terjedhető pénzbírsággal sújtható. Ezt az iskolát — ebből a szempontból — ha­nyagul kezelik! Kinek a kötelessége hát az iskolát szabálysértésért feljelente­ni?” A kérdés is, az iskola is konkrét, térjünk mégis ki­csinyég el az általánossá­gokban. iEz a kényelme­sebb. (Meg: az igazabb is.) Könyvtárat lehetne ma már összeállítani azokból a cik­kekből, tanulmányokból, melyek a csúnya beszéd ellen emelnek szót. Egy ennél sokszorosan nagyobb könyvtárat pedig az orde­náré, ocsmány beszédeket, káromkodásokat tartalmazó könyvekből, cikkekből. Ma­gára valamit is adó köl- tőcske, írócska föltétlenül használ ocsmány kifejezé­seket, útszéli módon ká­romkodik, mert úgy véli: ettől modern. Ezek nélkül •— szintén véli, de lehet, joggal — kinéznék a sor­ból. Ezek úgyannyira is­mert dolgok, hogy kár is szót vesztegetni rá. Jóma­gámnak — mégis hadd mondjam — nagyon tet­szik egy nehány évvel ko­rábbi eset. Az egyik újság­ban háromszor egymás után olvastam káromkodást, ilyen-olyan riportfélékben. Nem kipontozva, elharapva a szót, hanem magyaros nyíltsággal a pofámba vág­va. Pár héttel később pe­dig egy méltatlankodó jegy­zetet olvashattam, mely az ocsmány beszédet kifogá­solta. Vajh, honnan tanul­ják a fiatalok az ilyen or­denáré beszédet? — kérdez­te a jegyzet. Mit éppen az imént említett lap főszer­kesztője eresztett meg. A fiatailok persze, mo­dernek, maiak akarnak lenni. (Vagy felnőttek?) Modernek akarnak(unk) lenni a munkahelyeken is. Restelkedve vallom be, hogy ama kevesek közé tartozom, akiknek nem áll rá a szájuk minden máso­dik szónál a káromkodásra. Meg is kaptam már emi­att a „prűd” • kifejezést. Időnként ugyan ki-kirob- banok, mondom ezt is, azt is, de ez nem mérce. Az igazi, a valóban sikk az, ha az ember teljes nyuga­lommal, semmitől-senkitől sem háborgatva is tud ocs- mánykodni! Bizony! A család. Mindenelőtt a család! Ha már ilyen meg­hitten beszélgetünk: jó apám — nyugodjon — időn­ként úgy megeresztette a maga nemében utolérhetet­len, rendkívüli cifrítások- kal teli káromkodásait, hogy roskatag, kétszázéves házunk beleremegett. Igaz, mindig csak akkor, ha in­doka volt rá. Szerinte elég­gé gyakran volt. De: nem­igen tűrte, hogy mi, gyere­kek, utánozzuk. Nem mondta ő, hogy ejnye-bej- nye, ezt nem szabad, csak éppen ránézett valamely bátyámra, vagy a nővérem­re, ha éppen kiejtett vala­mi illetlent a száján, és ez a nézés éppen elég volt. Lévén, hogy száz kilónál súlyosabb, nagy termetű, erős embertől, kőművestől jött, akinek csupán — rit­ka — simogatásától is majd leroskadtunk. Meg­maradt bennem valahogy ez a nézés ... A mostani falrafirkálga- tások, az üzengetések en­nek, vagy annak a lány­nak, fiúnak, mindenképpen megnyilvánulásai a divat- ,nak. Jó ilenne bizony, el­kapni ezeket a feliratozó- kat! Mindenekelőtt őket kellene fülön csípni, és azt a bizonyos, korábban emle­getett 10 ezer forintokat tőlük behajtani. Az oldás, a vidámkodás kedvéért fejeződjék be mégis ez a levél apám egyik történetével. (A ká­romkodással összefüggés­ben.) Azok közé a kőmű­vesek közé tartozott, akik követ is tudtak faragni ka­lapácsukkal. Egy alkalom­mal bogárzümmögéses, for­ró nyár derekán, éppen egyik falusi plébániának rakták a kőkerítését. Az ilyen nyári napon nyitva a parókia ablaka is, mely ablak mögött szundít, vagy olvasgat az esperes. Más­részt: óhatatlan, hogy kő­faragás közben a kőműves rá ne csapjon az ujjára, a körmére, emiatt pedig a szent helyhez illetlen ki­törések hagyják el ajkát. Az esperes úr nem győz­vén cérnával, kijött hozzá­juk — többed magukkal dolgoztak a kőművesek — és mondá: — Megértem én drága mesterek, hogy fáj, ha az ujjúkra csapnak. De ne vegyék szájukra az Isten szent nevét! Mérgü­ket mondják bele valami másba! Például mondják mérgesen azt, hogy ... hogy ó, gereblye! Ebbe is bele lehet adni a mérget, nem? Bele, bele — bólogattak a mesterek, megígérvén híven, így is tesznek. Apám csapott először az ujjára. Fölegyenesedett, nagy le­vegőt vett, hogy beleadjon minden dühöt, de még élt az iménti intelem és buz­dítás a gereblyéről, hát összevonta hirtelenjében valahogy emígyen: Ó, hogy az a gereblyés kutya ... stb. Igaz, a gereblye már ben­ne volt, csak hát... No, de nem lehet ugye min­dent egyszerre elvárni. Ennyit a falrairkálások- ról. Talán még annyit, rá­juk gondolva, hogy az a gerebélyés, jó ... Priska Tibor Építőiparos asztalosok Bár az Észak-magyaror­szági Állami Építőipari Vál­lalatot gyárépítő cégként tartják számon, de gyár-at — a csökkenő beruházások mi­att — már régen építettek. Gyáregységet, üzemrészeket, készítenek, de az ÉÁÉV ki­veszi részét városépítési munkákból is. A cég sok mindent maga old meg, pél­dául ipari üzemének aszta­losműhelyében ablakokat, aj­tókat, faszerkezeti elemeket is gyártanak, amelyeket nemcsak az ipari megrende­léseik teljesítésénél használ­nak fel, hanem a kislakás- építők különleges igényeit is kielégítik. Fotó: Balogh Imre Kín csattan az ostor? H rendelet csapdát állított — Ég az arcomon a bőr! Szégyellem magam. De ez nem segít azokon, akiket rávettem, hogy dolgozza­nak többét, a bérezést pe­dig bízzák rám. Ök teljesí­tették, amit ígértek. Mi vi­szont nem tudjuík. A világ egyik legutá'latosaíbb dolga, munkásembert becsapni. Mert végső soron ezt tet­tük ... Pataki László, az Encsi iZój'a Termelőszövetkezet el­nöke nem próbálja rejteget­ni indulatát. — Ami a legjobban bosz- szamt: száz fórumon elis­merik, hogy mi, az első szá­mú vezetők ebben az egész ügyben vétlenek vagyunk, de segítség helyett, tanács­talanul széttárják kezüket. Dolgozóink pedig érthetően dühösek. Ügy is lehet fo­galmazni, hogy nem nagyon hisznek ígéreteinkben. So- íkan, s köztük a legjobb szakemberek egyértelműen kinyilvánították élke_seredé- süket. Kikérték munkaköny­vüket. NÉGYSZÁZ VÁNDORBOT (Hogy mi is történt ebben a szövetkezetben? Pár évre kell csak visszatekinteni. A nyolcvanas évek elején a jövedelemfökozás érdekében erőteljesen építették ki hely­ben, s a fővárosban a mel­léküzemágakat. Innen már sZinte szokványos a folyta­tás. A sült galamb nem re­pült a szájukba, s a több millió forintos nyereség he­lyett 1984-ben már tízmil­liós alap- és mérleghiány­nak „tapsolhatott” a tagság. A rákövetkező évben hét­milliót találhattak a pénz­ügyi mérleg negatív olda­lán, de az is igaz, hogy mindkét esetben önerőből megoldották a szanálást, s nem vették igénybe állami segítséget. Az idén már nyereséget könyvelhetnek el, de a talpra állásnak nagy volt az ára, a szövetkezet legkorszerűbb létesítményét, ia több éven át épített gép­műhelyt, 25 millió forintért el kellett adni. De térjünk vissza az elnök mondaniva­lójához : — Kritikus helyzetbe ke­rültünk. Alkalmaztuk az is­mert receptet, fölszámoltuk a ráfizetéses ágazatokat. Tisztában voltunk azzal, hogy tagjainknak, s megma­radt alkalmazottainknak az akkori rendéletek értelmé­ben minimális bérfejlesztést tudunk majd fizetni, ugyan­is a korábban létrehozott fővárosi munkahelyekre csák magas bérért tudtunk felvenni embereket. Az en­gedélyezett bérszínvonal megkövetelte, hogy helyben olyan munkahelyeket alakít­sunk ki, — varrodákat első­sorban — ahol az átlagfi­zetés alacsony, s így a két bér kiegyenlíthette egymást. A veszteséges év után első intézkedésként több mint. négyszáz dolgozót, s több tucat vezetőt küldtünk el; azokat, akiknek fizetése vi­szonylag magas volt, s meg­maradtak az alacsony bér- színvonalú, ráfizetéses var­rodák. — Emiatt a bérszínvonal annyira Visszaesett, hogy egyszerűen nem tudtuk meg­fizetni vezetőinket, trakto­rosainkat, gépkocsivezetőin­ket. Onnan kaptak segítséget, ahonnan nem is várták. A minisztérium — hosszú táv­ra —, három lehetőséget adott a mezőgazdasági ter­melőüzemeknek, hogy a leg­kedvezőbb formát kiválaszt­va bérszínvonalukat, a ha­tékonyság tükrében növelni tudják. Itt Encsen hónapo­kon át (!) töprengtek a leg- optimálisabbnak tűnő meg­oldáson, s végül az úgyne­vezett hozzáadott értéknöve­lést választották. Ez kissé bonyolultan hangzik. Pedig, csak arról van szó, hogy az egy dolgozóra eső nyere­séget, bért, termelési adót, SZTK-hozzájárulást, beren­dezések, gépek értékcsök­kenését a bázisul vett 1984- es évtől növelni kell, s en­nek arányában emelkedhet­nek a bérek. Akkor a téesz 80 ezer forintnál tartott. El­képzeléseik jogosságát iga­zolja, hogy két év után már közel 115 ezer forint az egy dolgozóra jutó összeg. A rendelet értelmében ez ötven (!) százalékos béremelést tenne lehetővé. HA LENNE RENDELET... De nincs. Nyolc hónap után az illetékes miniszté­rium visszavonta. Megfelelő indok nélkül. Ez már csak azért is furcsa, mert az MSZMP kongresszusi határo­zata, a minisztertanácsi ren­deletek egyértelműen amel­lett foglalnak a mai na­pig állást, hogy kevesebb élőmunka-felhasználással, nagyobb intenzitással kell növelni a minőséget, a ha­tékonyságot. Encsen az ak­kori rendelet érdekében el­küldték, elbocsátották azo­kat a dolgozókat, akiknek munkája nem felelt meg a jövedelmezőségnek, a fegye­lemnek, a teljesítménynek. Ugyanennek a rendeletnek értelmében önelszámoló ága­zatokat hoztak létre, ame­lyek funkciója megfelelt az előírásoknak. A többlet- munkáért, több bért kell fi­zetni. Kiapóra jött mindez a szövetkezetnék, mert akik maradhattak, vállalták ezt a bizonyos többletmunkát, hiszen ráadás-vállalásaik alapján akár 20 százalékkal is emelkedhetett a bérük. Urbán László, a gazdaság főmérnöke meg is jegyzi: — Ment is a munka. Min­denki átérezte a felelősségét. Bíztak az ígéretünkben, ami­re a rendelet alapot adott. Novemberben, mint derült égből a villámcsapás módo­sították az egészet. Szó sem lehet az ígért bérfejlesztés­ről. Nyolc százaléktól többet nem emelhetünk. Nyolc hó­napos csecsemőkort élt meg ez a rendelet. Visszavoná­sával cserbenhagyták az üzemi vezetőket, hiszen nem az illetékesek hallgathatják a morgást, nem őket, ha­nem minket ítélnek el az ígérgetésért, amit a munká­sok átverésnek éreznek, s amit úgy fejeznek ki, in­gyen, szívességből rendbe rakatták velük a téeszt, amit az előző vezetés a csőd szélére sodort. Miért rajtunk csattant az ostor? — Jogos az érzésük? Az elnök szókimondó: — Igen. Kétszáz méternyire gépműhelyünktől egy fővá­rosi cég átlagosan 52 ezer forintot fizet a varrodai al­kalmazottainak évente. Most tanítják őket be. A mi bér- színvonalunk ezer forinttal kevesebb. De kérem itt húsz éve dolgozó kvalifikált em­berek vanhak, akik ismerik ez a szakmát. Lassan már arról álmodom, hogy a leg­jobb autó-villamossági sze­relőm jelentkezni fog varró­nőnek. GMK-BAN NEM LEHET ARATNI Megint egy kérdés: — Tisztázták már, hogy meny­nyit vesztettek a dolgozók? — Igen! Tizenhatmillió forint munkabér-megtakarí­tásunk volt, van, ezekben az években. Az előző rendelet szerint ennek 50 százaléka mozgósítható, bérként kifi­zethető. Természetesen ezt csak úgy érhettük el, hogy a 980-as létszámot 560-ra csökkentettük, s a bérszín­vonalat 45 millióról 30 mil­lió 800 ezerre mérsékeltük. Fölszámoltuk a fiktív, vatta állásokat. Növeltük a haté­konyságot, önelszámoló rend­szereink maguk szabályoz­ták a bért, a költséget, s a létszámot. Az ígért nagyobb fizetésért, amiből semmi nem lett. — A többletmunkáért ta­lálták ki a gmk-kát! Az elnök riposztol: — Ha csak rajtam múlna, ebben a szövetkezetben sohasem ve­zetnék be. Ez nem ipar! A szabályozók alapján nem alakíthatunk munkahelyi közösségeket vetésre, szán­tásra, aratásra, talajmunkák- ra, fejésre, takarmányozás­ra. (Akkor mire? Néhány szerelőből, műszaki ember­ből csináltunk alig egy tu­cat emberit számláló gmk-t. Ök viszonylag jól keresnek, legalábbis a többiekhez ké­pest. — ön feladott egy kérdést egy megyei tanácskozáson a mezőgazdasági miniszternek. Valahogy így kezdődött: „Még véletlenül sem gon­dolhatott egyetlen szövetke­zeti vezető sem arra, hogy a három évre meghirdetett keresetszabályozási formákat, szinte szerződésszegésként a Pénzügyminisztérium nyolc hónap elteltével eltörli. A szövetkezet az önelszámolós rendszerek bevezetésével csapdába került, mivelhogy a „plafon” bérfejlesztési le­hetőségét egyoldalúan 8 szá­zalékra veszik vissza! Eb­ben a helyzetben a szövet­kezet csak egyet tehet. Az elbocsátott, lógós embereket visszaveszi, Vattázza me­gint a létszámot. Meg kell alkudni azért, hogy becsü­letes munka, nagy teljesít­mény helyett, rossz munka­helyi légkört teremtve, a gazdaság terheit növelve, el­kerülhessük a magasabb adót? 400 SZÁZALÉKOS ADÓVAL SÚJTJÁK! Az elnök felsóhajt: sajnos ez az utolsó törvényes kis­kapu is becsukódott. A kör­nyék szinte minden üzeme magasabb bért tud munká­sainak fizetni, így mi már nem vattázhatunik, hiszen már egy érettségizett, gépel­ni nem tudó adminisztrá­tor is kinevet, amikor meg­hallja, hogy mennyit tu­dunk fizetni! Megoldás jelenleg nem mutatkozik. Az ajtó becsu­kódott a szövetkezet szán­déka előtt, bár az ígéretek szerint tárva-nyitva volt. A Pénzügyminisztérium, a MÉM, s a TÖT szakemberei különböző fórumokon azt hangsúlyozták, hogy a bi­zonyos nyolc százalék csak az évközi bérfejlesztésekre vonatkozik, a megtakarítást fel lehet, sőt ahol alacsony a bérszínvonal fel is kell használni. A szó elrepült. A Pénz­ügyminisztérium mereven el­zárkózott a szövetkezet ké­résétől. Pataki László ma­gára maradt. És fél. — Ezen nem lehet cso­dálkozni. Mi törvényes ke­retek között szerződtünk a munkásokkal. A jogszabá­lyok megváltoztak, a szer­ződés pontjai nem, azok to­vábbra is érvényben van­nak. Vagyis minden szerelőnk, gépkocsi- és erőgépvezetőnk panasszal élhet az illetékes bíróságon. Ahol — szerin­tem —, csak azt tudják meg­állapítani, hogy a munká­soknak van igazuk, hiszen a szövetkezet nem fizette ki a nekik járó, s előre megálla­pított munkabért. És itt jön a neheze. Elvileg van pén­zünk, így a bírósági döntés alapján mindenkinek boríté­kolni tudjuk. De, ha csak százezer forinttal túllépjük a bérkeretet, négyszáz szá­zalékos adót fizetünk, s ez­zel megint évekre tönkre­tesszük a közös gazdaságot. * Jelen esetünkben nem százezer forintról lenne szó. Csak a munkások közösségi érzésében lehet bízni, hogy jogsérelmükre nem bírósági úton keresnek orvoslást. Vi­szont azok, akik ezt a hcrsz- szú távra meghirdetett ke­resetszabályozási rendszert kidolgozták, s zöld utat ad­tak neki, hogy nyolc hónap múltán a villanylámpát pi­rosra váltsák, elgondolkoz­hatnának valamin. Azon a felelősségen, amely nem egy mezőgazdasági üzemet hozott ilyen lehetetlen helyzetbe. — kármán —

Next

/
Thumbnails
Contents