Észak-Magyarország, 1986. december (42. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-03 / 284. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1986. december 3., szerda A város, a színészei, WmmMiá a -• t r meg a megbecsülés Egyik országos hetilapban jelent meg a közelmúltban az a sok fényképpel gazdag cikk, amelyben a pesti újságíró úgy készít interjút a Miskolci Nemzeti Színház — színészi teljesítményei nyomán — valóban magas elismerést érdemlő, de ilyenfajta reklámra aligha szoruló és aspiráló művésznőjével a diósgyőri Déryné- emlékszobában, hogy alapvetően a színésznő és a város, a mai miskolci színház és a város kapcsolatát feszegeti, mindegyre — igen hatásosan — Déryné példáját emlegetve, összehasonlítva a halhatatlan színésznő, meg az akkori színészek miskolci megbecsülését, a város és színészei mai kapcsolatával. Mindez annak a lapnak és annak az újságírónak a dolga. Nem kellene vele foglalkoznunk, érdemben nem is kívánunk, ám egy diósgyőri olvasó levelet írt szerkesztőségünknek, figyelmünkbe ajánlva a cikket és elmarasztalva a várost, amiért nem ápolja eléggé Déryné emlékét, meg hogy a színház, a színész ügyé nem olyan jelentős manapság Miskolcon, mint Déryné korában volt. Jó lenne — írja —, ha lapunk is foglalkozna ezekkel a gondokkal, például a színész és néző közvetlenebb kapcsolatával, a pártolás mennyiségével és módjával, egyebekkel. Érdemes a pontosítás végett feljegyezni, hogy a diósgyőri vármúzeum szomszédságában lévő Déryné- emlékszoba kiállítási anyagáról, annak bővítéséről, illetve szűkítéséről a Herman Ottó Múzeum adhat felvilágosítást. Ugyanis mind a cikk, mind az olvasói levél kifogásolja a kiállítási anyag milyenségét. Nem tűnik ki viszont, hogy a cikkíró a múzeumot .megkereste volna. Igaz, amit olvasónk levelében ír, nevezetesen, hogy Gyarmathy Ferenc színművész új emlékház létesítésén fáradozik. Erről éppen lapunk adott részletesen tájékoztatást. De az erre való hivatkozás nem a legjobbkor történt. Gyarmathy Ferenc ugyanis —• nagyon helyesen — olyan emlékházat tervez, amelyben a miskolci színészként vagy a miskolci színház nyugdíjasaként elhunyt 1 művészek emlékeit gyűjtik össze. Azaz azokét, akik végleg idekötődtek. És nem azokét, akik „jöttek, láttak, győztek”, vagy csak jöttek és itt voltak, aztán elmentek és elfelejtették Miskolcot. Itt érkezünk el egy olyan gondolatkörhöz, amit nem lehet kihagyni, ha Déryné korát emlegetjük, ha a mai Miskolc és a színészek kapcsolatáról szólunk. Déryné Miskolcra jött és örök életére idekötődött. Polgára lett az akkori városnak, ismert egyede a város társadalmának, aki a közmegbecsülést színpadi szerepein túl azzal is kiérdemelte, hogy együttélt a város lakóival, közös volt velük gondja, öröme, élete elválaszthatatlan lett a városétól. Mint ismeretes, itt is nyugszik a Szent Anna temetőben. Ugyanakkor a mai színészek igen nagy hányadáról ezt a városhoz váló kötődést nem lehet elmondani. Sajnos, vezető színművészeink között nem egy olyan akad, akit színpadon kívül a város közönsége még nem látott, mert nem él a városban sem lélekben, sem fizikailag. Azaz „kofferes színész”, ahogy ezt a szakmában hívják, aki budapesti otthonából csak akkor jön le Miskolcra, amikor dolga van, azaz próbál, vagy játszik, szabad idejét nem itt tölti, Miskolcon nem is kíván otthont teremteni, színészházban, tehát átmeneti szálláson lakik, nem kíván idekötődni. Ehhez a nem kívánáshoz nagymértékben hozzájárul a rövid időre szóló szerződtetést rendszer is, hiszen nem lehet benne biztos a színész, hogy két év múlva is itt tartják, tehát itt kell gyökeret vernie, ám nem egy színésznél effajta „fenyegetettség” nélkül sincs jele és szándéka a Miskolchoz kötődésnek. Az államosítást követően is sok színész gyökerezett meg Miskolcon, és vált a város társadalmának megbecsült tagjává. Nem is az itt születettekre, vagy ily módon idekötődőkre gondolok, hanem olyanokra, akik más színházaktól jöttek ide az ötvenes és a hatvanas években, bekapcsolódtak a város életébe, a közéletbe is, baráti körük a város polgáraiból alakult, együtt voltak a város lakóival a strandokon, a piacokon, a boltokban, a különböző közéleti megnyilvánulásokon, közéleti tisztségeket vállaltak és viseltek becsülettel, egyáltalán úgy éltek, mint ahogy azt egy város az értelmiségi lakosától elvárhatja. Többen közülük immár nyugdíjasok, de továbbra is tevékeny miskolciak. Nem hiszem, hogy az ő részükről elhangzana olyan panasz, miszerint a város kevéssé becsüli meg őket. Kevesebb juthat ebből a személyes emberi megbecsülésből természetszerűen annak a színésznek, akit a nézők döntő többsége személyesen nem ismer, legfeljebb lapokban olvas róla és a színpadon lát. A rivalda ez esetben igen erős választóvonal. Egy város társadalmába beolvadni, annak megbecsült tagjává lenni csak úgy lehet, ha ezt a merev határt átlépjük. A kofferes színészeknek nevezett, csak fél lábbal és fél lélekkel itt lévő művészek, akiknek művészi teljesítményei mindenkor megkapják az elismerést mind a közönségtől, mind pedig a város hivatalos vezetésétől — tessék csak áttekinteni a különböző városi díjakat! — természetszerűen kirekesztik magukat a baráti, a szélesebb körű városi társadalmi befogadásból. Idéz egy mondatot a levélíró a pesti cikkből: „ ... a színház, a színész ügye sem olyan fontos. Nemcsak a jelenünk, múltunk sem.” Ez így nem igaz, de tény, hogy Miskolcon Déryné kora óta igen sokfajta társadalmi és gazdasági változás ment végbe, amelyeknek eredményeként a színház XIX. század eleji központi szerepe mellé felzárkóztak más fontos létesítmények, intézmények is, amelyek ugyancsak igénylik -a város támogatását, megbecsülését. S meg is kapják. Megközelítőleg sem olyan mértékben, mint a színház kapja ma is. Nagyon egyszerű volna részemről statisztikával operálni, hogy például az államosítás óta eltelt harmincnyolc év alatt hány lakást juttatott a város színészeknek (s abból hányat kótyavetyéltek el azok, akik itthagyták a várost), hány kitüntetés jutott a színház tagjainak, és így tovább. A város vezetése a maga eszközeivel messzemenően támogatja a színház ügyét, benne a színészeket is. A város társadalmának igen nagy hányada szeretettel fogadta és fogadja a színházat, de hogy mutatkozik bizonyos elidegenedés, annak oka aligha kizárólag a közönségben keresendő. Például a bérlők számának a csökkenése is olyan jel, amelyre fel kell figyelni: miért csökken? Színészek jöttek Miskolcra, színészek mentek el az utóbbi években, akiket jóformán meg sem ismert a közönség. Kölcsönösnek kellene lenni a közeledésnek, a baráti légkör megteremtésének. De a kétszázezres város nem mehet néhány színész után, aki nincs itt mindig. A színésznek kellene jobban a városban élni, a várossal lélegezni, gondolkodni. (A fővárosi rádiós, televíziós, egyéb lehetőségek tagadhatatlanul nagyobbak, mint itt, de amikor valaki idejött, ezt a várost vállalta.) Negyvenkét éve szabadult fel Miskolc. Néhány héttel a felszabadulás után már játszott a miskolci színház. A városhoz hű akkori színészek, akik a közelben voltak, összese- reglettek, s életet teremtettek a színházban. 1944 karácsonyán már — nemcsak a korábbi egy-két előadáshoz hasonlóan "a sebesült katonák, hanem — a nagyközönség is látta és hallotta a János vitézt. A színház azóta is sok jelentős esemény részese volt Miskolcon, meg a színészek is. Becsülte is őket a város. S becsüli a maiakat is és szeretné még jobban becsülni. Benedek Miklós Hódmezővásárhelyi porcelánok Évente 12 millió porcelánedény hagyja el ar Alföldi Porcelángyár hódmezővásárhelyi üzemét. Hz mintegy kétszázötvenfajta terméket jelent, amit szorgos kezek alakítanak á nyers masszából használható, esztétikus edénnyé. A képen: Erdős Erzsébet Beáll salátástálat matricáz. > Útjelző C sanyik, Majális-park. A Nap erős fényt vet a szemembe, ezért a kalapom szélét lehúzom. így most már tisztán látom a fát, amely ott áll előttünk. A kis fán pedig jól látható egy tábla, nagy szöggel odaszögezve. Rajta betűk, hogy erre, meg erre visz a turistaút. A kis táblán egy kis simli, hogy a betűk el ne mosódjanak, ha esik. Milyen szép, gondoltam, minő gondoskodás a turistákról! Aztán megdermedtem; jó a gondoskodás az emberekről, de mit szól hozzá a fa? (sárközi) Vendég Vologdából Megyénkbe érkezett Vlagyimir Dmitrijevics Szoko- lov, szovjetunióbeli testvérmegyénk, a vologdai terület pártbizottságának munkatársa. Vendégünk tegnap ellátogatott az MSZMP megyei bizottsága oktatási igazgatóságára, ahol dr. Vancza János, az intézmény igazgatója tájékoztatta az ott folyó munkáról. Vendégünk több napos ittléte során előadást tart az ÓIG miskolci és sárospataki tagozatán, részt vesz a magyar—szovjet baráti napok néhány rendezvényén, megismerkedik megyénk több nevezetességével. Az év utolsó hónapjában megjelenő művelődéspolitikai és kritikai lap ismételten bő választékot kínál a lap olvasóinak. A rövidesen árusításra kerülő Kritikában minden valószínűség szerint sokan szívesen tanulmányozzák az Erdélyről szóló írást. „Erdély sorsa és helyzete ma nagyon kemény és kényes kérdés. Annyira, hogy nemcsak a kérdés megoldásán, hanem már puszta megfogalmazásán is hallatlanul sok múlik” — 1 írja a múltat idéző és a jelep helyzetet ezzel együtt vizsgáló cikkében Boldizsár Iván. Elemző gondolatainak kiinduló pontjaként egy 1935-ben a Napkelet című lapban közzétett „Erdély Előzetes a Kritika decemberi számából második Trianonja” című közlemény. A több mint fél évszázados úti beszámoló megállapításait szembesíti az erdélyi magyarság jelenlegi helyzetével. A szerző több magyar író véleményének is helyt adva így zárja le gondolatait: „. . .reméljük, hogy a romániai szocialista politika és a két világ nemzetközi együttműködése el fogja tüntetni az aggodalom felhőit.” Ha nem is e cikkel közvetlen összefüggésben, de kétségtelenül gazdag tanulsággal szolgálhat Vári Attila Erdélyből Magyarországra települt fiatal szerző írása, amely „Milyen vagy Magyarország” címmel közli az író benyomásait, észrevételeit, véleményét hazánk állapotáról. További hozzászólásokkal gazdagodott „A vallás szerepe társadalmunkban” című vita. Erről szól, a „Mi nem jó a dialógusnak” című írás. t Egy régebbi beszélgetést idéz Koltai Tamás, aki az év elején készített Major Tamással egy hosszabb riportot. Az azóta elhunyt művész sokoldalúságát, életét, közvetlen munkatársaihoz fűződő viszonyát írja le a cikk szerzője. Néhány kiemelt gondolat az interjúból: Major élete szorosan összefüggött a politikával; „A Major-ügy” színész és rendező, „Milyen legyen egy nemzeti színház”, és még jó néhány kérdés szerepel az említett interjúban. A Kritika év végi száma még egyéb, más tartalmas anyagokat nyújt azoknak, akik művelődéspolitikai kérdésekben újabb ismereteket kívánnak elsajátítani. V. M. Konczek József: Galambok, galambok a történelemben Annyi antológiabeli szereplés után első önálló kötetével jelentkezik Konczek József. Nem tudhatni, hogy örül-e neki, öröme teliik-e benne? A fülszövegben azt írja, hogy elmúlt negyvenéves ... Egy negyvenéves férfi a legjava férfikorban van (?) — szokták mondani. S ha költő, első kötetes ? Akkor fiatal... Megértem, hogy keserű. Ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely a Tiszta szívvel, majd az Elérhetetlen Föld című antológiával indult. Lesz még dolga az irodalomtörténetnek ezzel az évtizeddel. Meg fogják írni, hogy az ekkor indult korosztály radikálisan szakítani akart egy szemlélettel, költői magatartással, amelynek a vezércikkek hangján tudta nevén nevezni a világot. Türelmetlen és felkészült volt ez a csapat, de valamilyen ok miatt késleltették porondra lépését, szellemi felnőttségük elismerését. Emiatt aztán — kénytelen-kelletlen tovább imitálta, hogy mutál a hangja, hogy még nem nőtte ki a postpubertáns infantilizmu- sát. Márpedig nincs fárasztóbb, gyötrelmesebb, mint a rajtkőn toporogni. Ráadásul Konczek József — ennek okát nem a recenzens dolga kideríteni —• még csapattársaitól is lemaradt kicsit. A többieknek: Utassynak, Oláh Jánosnak, Mezey Katalinnak, Rózsa Endrének, Péntek Imrének (nem sorolom föl, mind a kilencet), ha nagy-nagy kihagyásokkal, megkésetten is, de megjelent a második-harmadik kötete. A kritika, az irodalmi köztudat lassan tudomásul vette őket, ha úgy tetszik „jegyzik a tőzsdén”. Konczek József viszont arra kényszerült, hogy ebben, az első kötetében a már régen meghaladott lét- helyzetét, tudatállapotát rögzítő verseit is fölvegye. Gyanítható, hogy ettől lett a kötete olyan, mint az arit- miás, ki-kihagyó lélegzet. „Gondolatsor a hatvanashetvenes évekből” — írja a fülszövegben. De micsoda gondolatsort produkált ez a két évtized? •Egy szóval is válaszolhatnak: ellentmondásosakat Mit tesz a kamaszember, a kezdő költő? Birtokba akarja venni a világot. Rácsodálkozik. A fű zöld, az ég kék, a szerelem édes-gyöt- relmes. Kicsit nyers, bak- szagú. Élmény a kocsmapult, a cigaretta. A gyermekkorba már nincs visz- szaút, a jelen tele konfliktussal, a jövő csupa rejtély. De még ígéret. Később jönnek az élmények. Keresetlenül, kéretlenül, mint a ráncok a homlokon, a szem körül. A szemrés szűkül, mint a horizont. Elmúlik az ámulat. A férfi .már nem csodálkozik. Szava, mint a kalapács, üt. Lehetőleg pontosan, mert nincs idő tétovázásra. A kamasz még lehet naiv, lelkes, a felnőtt csak okos. Még nem bölcs, erre még nincs elég múltja, távlata. Úgy indul Konczek költészete, mint sok társáé: a folklórból merít, a népiesek pantheizmusából. Ereje a természeti kép. Később, mintha már nem lenne türelme hozzá. Élményeket, gondolatokat, képeket ránt össze. Már nem törődik az olvasójával. Fejtse föl a vers 'burkát, ha akarja, ha tudja. Ettől kicsit rejtvényszerű lesz minden, de nem elég csupán a formális logika a megfejtéshez. Azonosulni kell vele, átvenni a költő hullámhosszát. Lehet, de fárasztó. Gyaníthatóan ezért is sodródott a jelen peremhelyzetbe a költő. Újabbak jöttek, akik merészebben avantgárdok, játékosabbak. Talán cinikusab- bak is. Konczek nem az. Keserű és magányos, keserű, mert magányos. Színei kifakulnak, takarékosabban bánik a természeti képpel. A vers már nem érzéki öröm, noha nem is csupán logikai művelet. A lét, a világ önmagába zárja. Az egyik legszebb példa erre az Imádság című verse. A gondolkodó ember megalkotja a maga ismeretelméletét, amely már dialektikus. Rettenetes feszültségekéi fegyelmez versse. Horpácsi Sándor
