Észak-Magyarország, 1986. december (42. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-20 / 299. szám
ÉSZAK-MAGVARORSZÁG 4 1986. december 20., szombat M indig kínosan érzem magam, ha eszembe jut érettségi elnökos- ködésem első éveiből ez az epizód. Magyar irodalomból húzott tételt — gyönyörűségesen szépet véleményem szerint — az egyik kislány. A feladata az volt, hasonlítsa össze a Himnuszt és a Szózatot. „Mit csinál?!” — riadtam fel — némi ripako- dás-hangsúllyal —, amikor észrevettem, hogy odaballagott a fal melletti asztalkához, és keresgélni kezdett a könyvek között. A gyereklány zavarba jött, vagy inkább értetlenül nézett rám. „A köteteket keresem”... „Na de...” — kezdtem volna, amikor a magyar szakos kolléganő finoman oldalba bökött és odasúgta: „Szabad használni a köteteket.” Ettől meg én jöttem kínosan zavarba. „A Himnuszhoz és a Szózathoz is?” „Ahhoz is.” „De hát ezt a két verset...” A tanárnő egy kézmozdulattal eligazította, helyre küldte a kislányt, ő már bőszen lapozta a köteteket, én még mindig hüledezttem és háborogtam — belülről. Mert amit észérvekkel magyarázott csendes szóval a tanárnő nekem, hogy tudniillik nem kötelező e két hosszú verset kívülről fújni, sehogysem tudtam elfogadni. Abban a naiv hiszemben védtem a magam igazát, hogy lehet, hogy nem kötelező, de talán mégis illik. Vagy illene... Ha semmi mást, legalább ezt a kettőt... S később, borzongással vegyes idegenkedéssel figyeltem, hogy az egyébként okos, szép felelet közben az idézeteket olvassa a felelő. Ötöst kapott, ha jól emlékszem. Azt viszont biztosan tudom, hogy a felelet későbbi értékelése alatt én sürgős elfoglaltságot találtam magamnak, s lázasan kotorásztam jegyzeteimben, hogy nehogy kibukjon ismét belőlem a méltatlankodás. Honnan s hogyan kavaro- dott elő most bennem ez a régi történet? Hallgattam a rádiót, valamilyen budapesti népfronttanácskozásról szólt a tudósítás. Ünnepeink ün- neptelenségéről mondtak mindenféle okos dolgokat a résztvevők. A szigorú helyzetfeltárásnál talán csak a jövőt illetően okosabbakat. . Bólogatok magam is egyetértőén, mert jártamban-kel- temben bizony magam is tapasztalom, valahogy nem tudunk ünnepelni. Hagytuk, hogy szétzilálja kevéske együttlétünket is az idővel való rohanás, bedőltünk a divatos szlogennek, hogy pénzzel időt vásárolhatunk magunknak, így azután elfelejtettük, hogy a legegyszerűbb paprikás krumpli is finomabb, mint a méregdrága pénzen vett hidegtál, mert a fövő étel illata hozzátartozik az otthonhoz. Állítólag megvesszük magunknak az időt — de mire? Mert féllábon állva, futtában kapjuk be a reggeli vajas kenyeret, s bebőröződik a kihűlő tea is, mert nincs időnk kikortyolgatni. A gyerek a tévé előtt, a fotelban kuporogva kanalazza a levest, a családtagok meg nem várják meg az étkezés végét, mert ahogy a maguk adagját elfogyasztották, máris sürgős tennivalójuk akad. Rohanunk a hétköznapokban. s ha mégis egy asztalhoz kényszerül piros betűs napokon a család, nem tudunk mit kezdeni egymással. Szegények lettünk, s bizony mondom, ebben nem segít rajtunk, hogy pénztárcánkból kitelik a mindenféle drága játék, divatos butikpulóver, az extra extrája, ami reményeink szerint másnak nincs. Mert az időt megvehetjük magunknak. de hogy mire s hogyan fordítjuk, ebben már magunknak kell eligazodást találnunk... De hát messze jutottam (tényleg messze?) attól a régi történettől. No, meg attól az okos tanácskozástól is, amelynek híradása felkavarta az emlékeket. Azt mondja a tudósító, sokan szóvá tették, nemzeti ünnepeink ünneplésének szerényes külsejét. Rólunk ugyan azt szokták mondogatni (s mi magunk is mondogatjuk), hogy „ünnepelni, azt aztán tudunk”. Hát hogy van ez? Lám-lám itt a válasz. Ami igaz is lehet. Hogy tudniillik nem lehet igazán jó Himnusz- és Szózat-lemezeket kapni. Szép feldolgozásokat. (Nem említették, de gondolom, így van ez az In- ternacionáléval is.) A régiek elhasználódtak, recsegnek, ropognak már, nem alkalmasak az ünnep ünnepélyessé tételéhez. Így igaz. Néha a lemezjátszókkal is baj van persze, noha többnyire valamelyik fizika szakos kolléga szigorú kötelme, hogy hibátlanul működjön a szerkezet. De nem működik hibátlanul! Recseg, ropog, sistereg, meg elakad... Hát ezért is találták ki minden jobb helyen, hogy énekeljen az énekkar. Az ugye nem akad el... „Hallgassuk meg...” És meghallgatjuk. Vigyázzállásban. Ahogy illik. Ámbár... Voltam már olyan szabadtéri ünnepségen, ahol a Himnusz (Szózat, Internacionálé) alatt vidáman kergetőztek gyerekek. És drága jó szüleik nem szóltak rájuk. El voltak foglalva a beszélgetéssel... De hát hagyjuk ezt! Vagy mégsem? Mert egyszer már gondoltuk úgy, hogy ünnepélyesebb lesz az ünnep, ha nem a résztvevők rekedtes, mutáló, éles, szép (szóval kinek milyen a hangja) int.onálásában csendülnek fel nemzeti vagy nemzetközi énekeink. S lám mire jutottunk?... A. lemez recseg, ropog — elhasználódik. Volt már „divat” a hallgassuk meg... S ha néha bátortalanul úgy hangzik el a felszólítás, hogy énekeljük el közösen, tiszta szerencse, hogy ott van az énekkar. Már az sem segít, ha az elnökségben valaki valóban énekelni kezd. Szégyelljük a magunk felemás, bizonytalan hangját... Vagy nemcsak szégyelljük? Motoz bennem a gyanú. S próbálok megszabadulni attól a régi, kellemetlen, kínos emléktől. Csutorás Annamária Három-négyféle mintá- # zattal még az idén 20 ezer négyzetméter kínai szőnyeget gyártanak a Lakástextil Vállalat szombathelyi gyárában. A különböző méretben készülő szőnyegek ára lényegesen olcsóbb, mindössze negyede a hasonló minőségű, eredeti kínai szőnyegekéhez képest. 1987-ben több mint 60 ezer négyzetméter szőnyeg készítését tervezik. y ", . >?' Ujj Tükröződő Hold száll kósza víznek Súlyos menny alatt pásztorok ülnek: három királyok, botos istenek, Naiv bölcsek ők, — akik abban hisznek, elbitangolt nyájaik még megtérülnek. Feketerigó Mint bírja szívvel! — torkából hogyan nem szökken ki a vér? Imádva ontja magából a íényt, ahogy a szemein kifér. . . Óh, mennyi alázat feszül ebbén a kis testben, istenem, percnyi sorsához magasodni ki merészel - nem ismerem! Ők és a Többiek Tél kopogtat az ajtón — fejem válladra hajtom Vala nádszál-kisasszonyok ékes derekát ölelte át Balassi is ama híres brassói bálban . . . — S tündérszép hajadonok csillag-kínjával istenült Csokonai, miként időbe-hanyatló Rokonai, — mielőtt a közömbös, honi rögre a tüdejét kiköhögte! Fejem válladra hajtom — tél kopogtat az ajtón Akác István versei Nemzetközi mikroszámitógépes találkozó A Budapesti Tavaszi Fesztivál eseményeinek sorában, az Utazás ’87 kiállításon rendezik meg a II. nemzetközi mikroszámitógépes találkozót. A március 20-tól 25-ig tartó program során megnyitják A számítástechnika mindenkié című tárlatot. Ezen az olcsó, kisszervezetek, kisvállalkozások számára is elérhető, illetve éppen az általuk előállított berendezéseket mutatják majd be. A tárlat rendezője a Neumann János Számítógéptudományi Társaság olyan külföldi kiállítókat is meghívott, mint a Siemens, a Bull, az IBM, az ICL, a Commodore cég. A gépeket, berendezéseket a kiállításon az érdeklődők kipróbálhatják, hiszen a cél az, hogy a legkorszerűbb számítástechnika alkalmazásának lehetőségeit széles körben népszerűsítsék. E rendezvénysorozat Keretében szervezik meg az iskola-számítástechnikai találkozót is, ahol — előzetes jelentkezés alapján — tanárok és diákok adhatnak ízelítőt eddigi tapasztalataikból, eredményeikből. Hasonló program lesz a hardware-, software- és alkalmazó amatőrök találkozója, voltaképpen ez az első lehetőségük a bemutatkozásra e hobbi művelőinek. A rendezők mindkét programra pályázatot is meghirdetnek, s értékes díjakkal jutalmazzák a legötletesebb szerkezetek, programok és alkalmazások készítőit. E találkozókra külföldi vendégeket is várnak, így többek között a Szlovákiai Kibernetikai Társaság, a bolgár Komszomol, a francia X— 2000, a görög Computer Society ifjúsági tagozata, az österreichische Computergc- sellschaft, a lengyel Bojtek című újság képviselőit. A rendezvénysorozatra várhatóan megjelenik Gold- stine: A számítógép Pascaltól Neumannig című könyvének magyar nyelvű kiadása is. Bevezetőben tessék nekem becsületszóra elhinni, hogy nem a Rabszolgasors című tizenhárom hetes tömegfogyasztási kultúrtermékre, a milliókat képernyő elé láncoló romantikus mesére akarok visszatérni, hanem női főszereplőjének, az ismeretlenül is bálvánnyá növekedett Isaura nevű rabszolgalány alakítójának közeli magyarországi látogatása ürügyén jutott eszembe valami, és arról szeretnék egy-két gondolatot feljegyezni. Nincs az a világhíresség, akiinek magyarországi látogatását mostanában olyan sokszínű és sokhangolású dobon vert reklám előzné meg, mint a mindeddig ismeretlen brazil színésznőét. Azóta már tudjuk róla, hogy miket játszik, meg hogy az itthon gyűlöletessé lett — de állítom: nála jobb színésznek tűnő — Leoncio nem a férje, meg sok egyebet. Már foglalkozott vele egy sor országos újság, a televízió, sőt még a rádió igen tisztes kulturális magazinja, a Gondolat—jel is, igaz, a maga módján. Valami három hetet kell még várni, amíg a brazil leányzó a maga testi valóságában is közöttünk lesz. És mi lesz akkor? Azt nem tudni. Valamit csak produkál majd, ha már ideinvitálták, s több szervező intézmény — bizonyára valami kis anyagi haszon elvárásával — több helyen is a közönség elé állítja. Isaura most egy kicsit tömeghisztéria is. Mint volt néhány éve a Sandokant játszó maláj színész, akinek hazai látására autókaravánok és buszok vitték a kíváncsi magyar nézőket családostól az ország legtávolibb sarkaiból is. Igaz, tömeges csalódást okozott ez a találkozás, meg volt némi rossz mellékíze is, bizonyos „nem hibátlan” fotókkal, ilyesmivel, de itt járt a maláji tigris, a félelmetes Sandokan, láttuk — már, aki látta — és igen hamar elfelejtettük. (Arról nagyon kevesen olvastak, hogy éppen magyarországi portyája idején jelent meg nyugati lapokban panasszal teli nyilatkozata, mert az amerikai filmvállalatok nem foglalkoztatják.) Ki törődik ma már Sandokannal, amikor Isaurára tekint az imádók tábora?! Ki törődött egyáltalán azzal, hogy milyen színész ez a maláj fiú és milyen ember. A tévésorozatbeli Sandokan, az igen’. Az valaki, a többi nem fontos. Nem az előzetes ünneprontás szándékával írom e sorokat, senkit sem akarok lebeszélni az Isaura megtekintésére rohanástól-vönato- zástól-autózástól. Csak fel- rémlenek bennem egyes művész—közönség találkozók apró mozzanatai, feltolulnak mellékízei, csinnadrattái, amelyek a lényeget nem egyszer elfedik. Hivatásomnál fogva meglehetősen gyakran veszek részt olyan film- és tévébemutatókon, ahol a meghívott, illetve a nézőtérre bejutott közönség szinte nem is a bemutatott műre kíváncsi, hanem a jelenlevő művészek személyes látásának kedvéért jött el. Mondhatni, természetes dolog ez a kíváncsiság, hiszen százezrével vagy akár milliószámra élnek emberek, akik a televízió képernyőjéről ismerik a legrangosabb művészeket és velük személyesen találkozni nem mindennapi lehetőség. Élni kell hát az alkalommal. Érdemes elmenni, mert Iksz művészt már legalább húsz szerepből ismerik, lássuk, milyen is az életben. Tehát művészi oldaláról már ismert személyiséget kívánnak megismerni, vele esetleg szót váltani az éppen látott szerepéről. Van persze, aki csak a puszta látás kedvéért jön, hogy elmondhassa, látta Ipszilon művésznőt, akinek aktját már többször megismerhette a képernyőn vagy mozivásznon, s felöltözve feleannyira sem jó nő, mint a reflektorok fényében, s közelről szeplős, meg hasonló. Voltam már találkozón, ahol csaknem azt fogalmazta meg egyik felszólaló: nem baj, hogy a film nem jó, de az a fontos, hogy Zé művész úr itt van közöttünk, isten éltesse sokáig. Nem művész—közönség találkozókon szerzett élményeimet akarom itt mazso- lázgatni, és korántsem szeretném elutasítani e találkozók hasznát, a néző szellemi gazdagodásának lehetőségét, a kölcsönös gondolatkifejtések esetén a beszélgetés mindkét irányba ható hasznosságát, a művészek, rendezők, írók számára a visszajelzés szükségességét. A művész—közönség találkozók tehát többségben jók, értékesek, ha a puszta személyes látáson kívül mást is adnak: szellemi élményt, gondolati gazdagodást, s ha tevékenysége alapján már ismert művészt ismerhet meg még jobban a néző. S főleg, ha e találkozón elsősorban a műről vagy művekről, a színész vagy egyéb művész nagy vonalakban ismert munkásságának elemzéséről esik szó. (Nem pedig magánéleti vonatkozásokat próbálnak egyesek feszegetni, ami elől a művészek általában kitérnek.) Nem szeretném sorolni a rosszul sikerült találkozókat, amikor kevéssé ismert művésszel a közönség nem tud mit kezdeni, s ez nagyon kínos, vagy amikor egy-egy személy iránti túlzott lelkesedés annyira félreviszi a dallamot, hogy merőben másról folyik a szó, mint tervezték. A januári nagy Isaura-fel- mutatás juttatta mindezeket eszembe. Mit fog csinálni itt ez. a színésznő? A filmben látott alakítása alapján lehet nagyon tehetséges és lehet kevésbé az, hiszen nem alakításának színeivel vívta ki a tömegek rokonszenvét, hanem az ellenséges környezet, a vele szemben megnyilvánuló rosszakarat tette szá- nandóan szeretetreméltóvá. De attól még lehet sokoldalú- művész. Nem tudhatom. Azt sem tudom, menynyibe kerül az idehozatala, megéri-e. Talán nem is az én dolgom ezen meditálni. A vele műsort szervező intézmények, bevételre törekvő ren,dezőirodák bizonyára kiszámolták mindezt. Mint hajdan Sandokannál. Lehet, hogy Isaura sorsa is a San- dokanéhoz fog hasonlítani? Majd jön egy újabb tévésorozat újabb főszereplővel, aki esetleg úgy kiradírozza a tömegek emlékezetéből Isaurát, hogy fél esztendő múltán — ha csak meg nem ismétlik a sorozatot — senki sem fog rá emlékezni? De ha a brazil vendég nemcsak Isaura, hanem valóban sokszínű művészegyéniség, hagyhat hosszan megmaradó, értékes emléket is. Nem is merem említeni azt a lehetőséget, hogy a találkozó bosszúságot is okozhat. A találkozó egyelőre háromesélyes . . . Benedek Miklós
