Észak-Magyarország, 1986. december (42. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-13 / 293. szám
1986. december 13., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 15 sport ,, , •” * ■ j l-V*Í ■: Elnök: Balogh Árpád Tisztújító közgyűlésre került sor a Borsod Távhő tanácstermében, ahol a Diósgyőri VTK Baráti Kör Intéző Bizottságának beszámolóját hallgatták meg a résztvevők. A vitát és a hozzászólásokat követően módosították az alapszabályt, majd megválasztották a tisztségviselőket. A baráti kör elnöke ismét Balogh Árpád, a Borsod Távhő gazdasági igazgatója lett. Titkárának Kovács Lajost, a Borsodi Szénbányák Vállalat Pártbizottságának titkárát választották. Tagja lett az Intéző Bizottságnak Bárkái Barnabás, dr. Kiss Lajos, Király László, Lakatos László és Oláh Pál. Tanít, kutat, ír, egyesületet vezet Dr. Frenkl Róbert a sport és az egészségügy kapcsolatáról Neve akár márkavédjegy is lehetne. Tanszékvezető a Testnevelési Főiskolán, a Magyar Sportorvos Társaság elnöke, az Orvosegyetemi Sport Club vezetője. „Mellesleg” egyetemi tanár, professzor, több könyv, tudományos igényű írás, tanulmány szerzője. Pénteken Miskolcon járt és a MAB székházában „A sportorvoslás aktuális kérdéseiről, az egyetemi sport helyzetéről és várható tendenciáról” tartott előadást. Időt szakított arra is, hogy kérdéseinkre válaszoljon. — Nyilván nagyon elfoglalt ember. Jut elegendő ideje arra, hogy kinevezett és választott funkcióiban helytálljon? — Az idei esztendő nehéz volt, mert a sport területén rengeteg „mozgás” történt. Formális tisztséget egyébként nem vállalok, és az úgynevezett „kivételekkel való” vezetés híve vagyok. Azt jelentem a feletteseimnek, ami a megszokottól eltér, és napi munkámban szintén azokra térek ki. Ténylegesen szeretek dolgozni, előadásaimat a TF- en mindig megtartom, mert így tudok kontaktust teremteni és a nélkülözhetetlen visszajelzésre szert tenni. Az orvosok között közszájon forog egy mondás, melynek lényege: ne mozgassuk, ne bántsuk azt, ami nyugalomban van. Nos, vallom, hogy az „ártás és a mozgatás” nélkül is lehet jó hatásfokkal megoldani egy problémát. A határidőket betartom, cikkeimet az ígért időre „szállítom”, leveleket nem fektetek el. Megszoktam egy tempót, szerencsére nincs is különösebb baj. — Egyik kollégájától ezt hallottam; „ Frenkl doktor azért ír, hogy levezesse a benne felgyülemlő feszültséget". Igaz ez? — Tökéletesen! 1971-ben kerültem a Testnevelési Főiskolára és azóta publikálok. Az írás remek levezető, olyan mint egy villámhárító. Ha sok a szöveg, gyenge a hatásfok, ezért mindig a lényegre török és sohasem személyesítek. Jelenségekről mondom el a véleményemet. Sokszor a pusztába kiáltok, olykor viszont hegyeket mozgatok meg. — Váltsunk „témát". A Magyar Sportorvos Társaság feladatáról nagyon keveset tudok... — Ez talán a mi hibánk is. A Magyar Orvostudományi Társaságok és Egyesületek Szövetségén belül több mint ötven társadalmi szerv működik. Ezek közül az egyik a sportorvosoké. Húsz éve funkcionál, de ha a kevésbé szervezett múltjára gondolok, akkor fél évszázados. Tisztünk, hogy segítsük a szakterület tudományos munkáját, előbbre vigyük a sportegészségügyi szolgálatot, tudományos üléseket szervezzünk, állást foglaljunk a szakmai kérdésekben, írjuk a Sportorvosi Szemle szakanyagát. Mivel integrált terület a miénk, gyakran más társaságokkal is szövetkezünk és közben igyekszünk „fertőzni”. Tavasszal a kardiológusokkal, a traumato- lógusokkal, az ortopédekkel és a gyermekorvosokkal tartunk konferenciát. Háromszáz tagunk van és a népesség szempontjából a kicsik közé tartozunk. Van köztünk biológus, szociológus, pszichológus, gyógytornász, testnevelő tanár. A társaságnak én vagyok az első sportorvos elnöke. Túl a személyes megtiszteltetésen, ennek azért is örülök, mert emelte a szakma egyébként szerény presztízsét. Eddig 1982-ben és ’85-ben rendeztünk kongresszust, a soron következőre két esztendő múlva, Komárom megyében kerül sor. — Tudomásunk szerint Borsodban mindössze egyetlen szakvizsgával rendelkező sportorvos dolgozik. Az egyesületek többnyire belgyógyászokat, traumatoló gusokat, kardiológusokat alkalmaznak. Hozzáértésükhöz nem férhet kétség, de — mégsem sportorvosok ... Mi a véleménye erről? — Szigorúak a követelmények. Amennyiben valaki az első szakvizsgájára jelentkezik, négyéves, a sportban végzett szakmai gyakorlatot kell igazolnia. Már van tankönyv és több olyan jegyzet, amiből a jelöltek felkészülhetnek. Évente mindössze öten-tí- zen „kopogtattak” eddig, a frontáttörésre viszont hamarosan sor kerülhet. Tudnillik a kluboknál tevékenykedő doktorok jelentős hányada fiatal, ambiciózus, és remény van arra, hogy lesz kellő belső késztetésük a szakvizsga letételéhez. — A labdarúgó-világbajnokság óta sok idő eltelt, a kedélyek mégis nehezen csillapodnak. Orvosi szempontból mit kellett volna másként csinálni? — Az orvosi vonalat nem lehet elmarasztalni, mert az az „egy szál” ember, aki a csapat mellett dolgozott, minden tőle telhetőt megtett. Tehát inkább arról beszélek, ami nem történt meg. Mert a magyar futballisták orvosilag sokkal kevesebbet kaptak, mint a nemzetközi élvonal. Mi ezen a fontos területen messze elmaradtunk a világszínvonaltól. Szükség lett volna egy tanácsadó-ellenőrző orvosra; egy ortopédiával foglalkozóra, hogy a mozgatórendszer ügyeit felügyelje; egy belgyógyászra, hogy a belső szervekkel és az étrenddel törődjön; továbbá egy olyanra, aki benne él a sportágban, aki partnere az edzőnek. Soroljam tovább? Nem ártott volna egy asz- szisztens, egy pszichológus. A VB-re olyan sokan utaztak, különösebb megbízás nélkül, hogy ez a plusz 4—5 fő nem okozott volna különösebb megrázkódtatást — természetesen a költségek oldaláról nézve! Ha ott vannak, talán minden másként alakul. — A közelmúltban szót váltottam az egyik országos szövetség elnökével, aki a doppinggal kapcsolatban a következőket mondta: a tiltott listán szereplő szerek húsz százalékának a kimutatására képesek. Aki tehát a maradék nyolcvannal kísérletezik, „célba” érhet... — Ezt a húsz százalékot talán inkább a mennyiségre értette. Képtelenség ugyanis minden héten mindenkit vizsgálat alá vetni. A Sportkórházban a listán szereplő valamennyi tiltott szer analizálására képesek vagyunk, nap mint nap mégsem tehetjük, mert ehhez sem időnk, sem pénzünk, sem apparátusunk nincs. A dopping elleni harc folytatódik, mert a pirulák ártanak az egészségnek és használóit jogtalan előnyhöz segítik. A sajátos háború megfertőzte az „élsportcirkuszt”, és furcsa kettősség determinálja: a lebukástól és a vereségtől való félelem. Valamit mindenki szed, de hogy mikor lesz másként? ... Kolodzey Tamás A képünkön látható ziccerdobást akár tanítani is lehetne a kosáriskolában. Bemutatja: Molnár Gabriella, a DVTK sportolója. Fotó: Mák A jubileumok mindig rövid megállásra késztetik az embereket. Egy-egy évforduló alkalmat kínál a visszatekintésre, számvetésre. Az MVSC az idén ünnepli megalakításának 75. évfordulóját, s a patinás múlttal rendelkező klub igyekezett méltóképpen emlékezetessé tenni a jubileumot. Rangos eseményeket rendeztek, nemzetközi viadalokra kerítettek sort. Biztosították a szórakozási lehetőséget jó néhány sportág kedvelőinek, s így jutottak el december 9-ig, amikor az egyesület ünnepi közgyűlést tartott. Jöttek sorban a meghívottak, fiatalok és idősebbek. Jókedvűen, derűsen léptek a szépen feldíszített tanácsterembe. Sokan voltak, akik évekkel ezelőtt látták egymást utoljára, az első pillanatok így az emlékek felidézésével, a másik sorsa iránti kíváncsiság kielégítésével teltek el. De a rendezvény arra is módot teremtett, hogy a különböző szakosztályok képviselői egy asztalnál ülve vitassák meg esetleges gondjaikat, s beszámoljanak elért sikereikről. Szerencsére az MVSC-nél akad néhány olyan sportág, amelynek legjobbjai méltán lehetnek büszkék eredményeikre. A közgyűléseknek sajátos hangulatuk van. Ez a mostani mégis különbözött a „hagyományos” rendezvényektől. Igaz, nem mindennap ünnepelhet az ember születésnapot, s a 75 esztendő tekintélyes időnek számít. Számtalan generáció cserélődött ki a zöld-fehéreknél, de aligha lehet vitatéma, hogy a színek szeretető egyformán jellemezte valamenny vüket. Máskülönben aligha érhette volna meg ezt a kort Borsod megye egyik patinás klubja. Hiszen az eltelt évtizedekben akadtak feladatok, gondok, nehézségek, amelyeket meg kellett oldani. Nos, az MVSC háza táján rendre sikeresen dacoltak a viharokkal, úgy kormányozták a „hajót”, hogy vissza tudták verni az elemek meg-meg- újuló támadását. Persze, a valósághoz tartozik, hogy a kép korántsem festhető kizárólag rózsaszínűre. Mert az évek során az MVSC egyre inkább a „nagy egyesületek” kincsesbányájává változott. Érdemes lenne annak utánaszámolni, hány nagyreményű tehetség távozott el a Csokonai úti sporttelepről. Pedig a kezdő lépések megtételétől még igen-igen hosszú út vezet a „csillagokig”, s azokban az esztendőkben, amíg a nevelő egyesület égisze alatt tevékenykedik a tehetség, nem kevés „befektetésre” van szükség. Gondoljuk csak el: Hajtós Bertalan például az MVSC-nél ismerkedett meg a cselgáncsozással, itt sajátította el az alapokat, az Európa- bajnoki aranyérmet viszont már a Bp. Honvéd színeiben nyerte, tehát a kispesti klub profitált belőle... Ez a „kicsik” sorsa — summázhatnánk, de helytelen lenne ezzel az állásponttal azonosulni. Inkább csak javaslatként vetjük fel: erősíteni kellene a klub, a város, a megye megtartó erejét. Azért, hogy valódi értékeink itt és nekünk, valamennyiünknek szerezzenek örömet. * Tisztújító közgyűlést rendezett a DVTK Baráti Kör Egyesület. Közismert, hogy a BK 1982-ben alakult. Akkor 28 jogi személy és 125 egyéni támogató lépett a patrónusok sorába. A négyéves időszakban végzett munkáról szóló beszámolóból értesültünk róla, hogy a vállalatok, intézmények, szövetkezetek száma azóta gyarapodott (jelenleg 44-en vannak), ugyanakkor csökkent (55-re) az egyéni tagok száma. Ez utóbbi feltétlenül el- gondolkoztatásra késztető tényként könyvelhető el. Jól tudjuk, hogy a BK bevételének döntő hányada nem az egyéni befizetőktől származik, mégis mellbevágó az adat. Egyszerűen képtelenség, hogy Miskolcon csak ennyien vállalnak sorsközösséget az országosan kiemelt klubbal. Köztudott, hogy a BK bevételeit a DVTK patronálására, a minőségi sport segítésére, a teljesítmények honorálására használják fel, tehát nemes ügyet, jó célt szolgálnak. Megnyugtató volt hallani azt is, hogy a BK vezetői pontosan tudják, melyik területen van javítanivaló. Az eltelt, időszakban képtelenek voltak tömegbázisra szert tenni az ötletszerű, alacsony hatásfokkal végzett szervezés miatt. Hozzátehetjük: nem kedvezett a BK népszerűsítésének a labdarúgás leszálló ágba kerülése sem. Az 1982—86-os időszakban bevételként 13 millió 915 ezer forintot könyvelhettek el, s ebből 51.7 százalékot fordítottak a labdarúgásra, az eredmények mégis elmaradtak. A tervszerű gazdálkodást azonban nehézkessé teszi a tagdíjak befizetésének üteme, jelenleg is egymillió forint a hátralék. A beszámoló önkritikus hangja láthatóan megnyerte a közgyűlés résztvevőinek szimpátiáját. Találóan fogalmazott az egyik felszólaló: ......legalább világosan l átjuk, mire is költötték a forintjainkat." Az természetes, hogy a BK tagjai szívügyüknek tekintik a DVTK sorsát. Az a hév, az a lelkesedés, ügyszeretet azonban mindenképpen egyfajta pluszként könyvelhető el, amellyel a véleményt formálók „letették az asztalra” javaslataikat. Mostanság érthető módon a labdarúgás áll a figyelem középpontjában. Egyet kell értenünk a klub társadalmi elnökével, aki úgy fogalmazott: ., az egyesület nem bírja el tartósan éveken keresztül az NB I-es csapat hiányát.” A jelenlegi helyzet cseppet sem szívderítő, de a sport sajátosságaiból adódik, hogy olykor a keserű poharat is ki kell üríteni. Vélhető, hogy az egykor szebb napokat látott Manchester United háza táján sem repesnek a boldogságtól, hiszen együttesük pillanatnyilag az élvonalbeli tagság meghosszabbításáért harcol. Felesleges most az okokat, összetevőket firtatni, publikáltunk már erről nem egy esetben. Sokkal fontosabbnak tartjuk azt, hogyan sikerül az erőket összefogni, megtalálni a megfelelő embereket a posztokra. Amennyiben ez a törekvés sikerrel jár, jönnek majd az eredmények is. S az is biztosra vehető: gyarapodik a DVTK-t segíteni akarók száma is. Doros László A 21 esztendős atlétát sikerei magabiztossá tették. — A tavaszi indianapolisi fedettpályás, s a nyár végi római szabadtéri világbajnokságon egyaránt indulni akarok — nyilatkozta. — S ha már ott vagyok, akkor mindkét aranyérmet szeretnem hazahozni. Emmijan kettős győzelemre készül A szovjet Robert Emmijan az elmúlt idény kétségkívül legsikeresebb távolugrója. Madridban fedettpályás Európa-bajnoki aranyat nyert (832 cm), majd augusztusban Stuttgartban, a szabadtéri kontinensviadalon sem talált legyőzőre (841 cm). Legnagyobb ugrását Moszkvában, a Jóakarat versenyeken mutatta be: 861 centis teljesítményével nemcsak az NDK-beli Lutz Dombrowski Európa-rekord- ját (854 cm) javította meg, de az idei világranglista első helyét is megszerezte.
