Észak-Magyarország, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-12 / 266. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1986. november 12., szerda Mária főhadnagy Várkonyi Szilvia és Dézsy Szabó Gábor, az előadás egyik jelenetében. Fotó: Jármay György A nagyoperett minden csillogása, a könnyen meg­ragadó melódia, az érzel­mes, fordulatos cselek­ményszövés jellemzi Husz- ka Jenő Mária főhadna­gyát. Már bemutatásának körülményei is egyediek némiképpen; amikor 1942- ben bemutatták és játszot­ták az Operettszínház szín­padán, Budapest utcái — a berepülések miatt — sö­tétbe borultak. Ez persze legfeljebb a hatvanéves, vagy hatvan körüli operett­barátok emlékezetében kap­csolódik ehhez az ízig-vé- rig romantikus, de a törté­nelmi hitelességet sem nélkülöző Huszka-műhöz, amely több mint két évti­zednyi távoliét után (22 éve mutatták be Miskol­con) most újra életre kelt, Orosz György rendezésében a Miskolci Nemzeti Színház nagyszínpadán. A siker — mondhatnánk — szinte előre garantált, lefogadható volt; nemcsak az operett- és a Huszka- kedvelők mindmáig népes tábora, s nemcsak a hálás történet miatt. (A Mária főhadnagy, s benne Leb- stück Mária romantizált története az 1848—49-es szabadságharc idején ját­szódik, s nemzeti történel­münk e fejezete valóban fényes betűkkel íródott a késői utókor szívébe is.) A rendező, Orosz György sze­mélye is egyfajta garancia volt erre, ha szabad ezt a kifejezést használni. Orosz György kitűnően és ponto­san ismeri a színpad, s a színpadi hatás törvényeit, sőt, apró mozzanatait is. Az operett színpadáét pedig különösképpen. Így hát a közönség sem vállal koc­kázatot, nem kell számíta­nia meglepetésre, egy mél­tán klasszikusnak számító nagyoperett klasszikus elő­adására ül be, ahol, s ame­lyen minden pontosan a „nagy forgatókönyv”, a ha­gyományos hatáselemek fel- használásával történik, ahol másodpercre kiszámított a primadonna belépője, a fel­csattanó taps a magyar ju­rátusuk zászlós bevonulásá­nál. Gyorsan hozzáteszem, a fentebbi mondatokban nincs semmi elmarasztalás, semmi hátsó gondolat, egy­szerű ténymegállapítás. Mérlegre tevése annak, amit láttunk a színházban, s amire számíthat a min­den bizonnyal estéről esté­re besereglő nagyérdemű. Amennyire azonban Orosz György rendezésének javára írja a kritikus ez esetben azt, hogy.pontosan azt akarja adni, amire az operettszerető közönség áhít — jó muzsikát (kitű­nő a Kalmár Péter vezé­nyelte zenekar), jó éneke­seket, (itt is kevés hiány­érzetünk van, a címszerep­lő, Nagy Ibolya, szépen énekel, bájos jelenség a színpadon, s a többiek is kitesznek magukért, külö­nösen Draskóczy Ádám kormánybiztos alakítója, Vadász István érdemli ki az elismerést), szép ruhá­kat (látványosak Fekete Mária jelmezei), mozgal­mas, fergeteges táncokat (Várkonyi Szilvia és Dézsy Szabó Gábor táncszámai pedig nem nélkülözik az ötleteket Somoss Zsuzsa koreográfiájában, úgyhogy a tánckar halványabb tel­jesítménye így különös­képpen szembetűnik, a be- tanultság dominál benne). ,De ; éppen ennek a rende­zői precizitásnak a hatá­sára, a túlzott kiszámított- sáésíniatt támad a hiány­érzetünk is. .Ha ugyanis észérvekkel és észokokkal előre tudjuk, hogy mikor, hogyan akarnak ránk és érzelmeinkre hatni (hogy azt ne mondjam: könny­zacskóinkra), akkor vala­hol kikapcsoljuk magun­kat. A reveláció marad el, ami egy operettnél éppen olyan fontos, pótolhatatlan dolog, mint mondjuk egy görög drámánál. E téren nincs különbség színház és színház között. Pontosab­ban, nem ebben van a kü­lönbség! így hát elengedjük ugyan magunkat, tapssal-mosoly- lyal jutalmazzuk a prima­donna színrelépését, a szubrett és partnere ko­Amatőr fotókiállítás 1 Országos amatőr fotókiál- j; lítás nyílik e hét végén, no- < vember 14-én, Sátoraljaúj- helyen, a Kossuth Lajos Mű- r j velődési Központban. A mű­Í ' i velődési ház központi kiállí­tótermében pénteken, dél­után 3 órakor nyílik meg a bemutató-tárlat, amelyet Tarczai Béla fotóművész, megyei szakfelügyelő ajánl az érdeklődők figyelmébe. A kiállítás december 9-ig láto­gatható. A fotósok országos mikus bohóságait, úgy- ahogy elérzékenyülünk is a hazaszeretet, a nemes ön- feláldozás tettein, de egy kicsit kívülállóként, kívül- nézőként; egy operettet né­zünk. Kétségkívül jó elő­adásban, mesterségbelileg jól megoldottan, de mégis­csak szemlélődő nézőként. A közönség persze hálás — és miért ne lenne az? — ami szíve joga. Különösen, ha azt érezheti, hogy mind­azok, akik a rivaldafény­ben mozognak, énekelnek, az ő kedvére, az ő kegyei­ért teszik. Nem olcsó fogá­sokkal — ezt már mond­tam —, és nem is tessék- iássék módon, hanem szív- vel-lélekkel. Egy . s mást lehet a szereplők teljesít­ményének rovására felhoz­ni, de azt semmiképp, hogy nem szívvel-lélekkel, fel­szabadultan akarnak a kö­zönségre hatni. így hát, ha a miskolci operettjátszás­nak nem is ez a non plus ultrája, szégyenkezni nem­csak, hogy nem kell miat­ta, de nyugodtan állhatnak ki minden játék-este a kö­zönség elé. A népes szereplőgárda jó csapattá formálódott Orosz György keze alatt. Kiegyenlített énekesteljesít­mények (a zenekart már minősítettük) mellett, jó színészek is mozognak a miskolci előadásban a szín­padon. Legelső helyen két­ségtelenül Várkonyi Szilvi­át kell említenünk, akinek rendkívüli sokoldalúságát nem először van módunk­ban kiemelni. Amikor szí­nen van, a színpad élettel telik meg. De Ábrahám István színészi kvalitásai is kitűnnek, s ilyen szempont­ból is csak méltatni tud­juk a régen látott, hallott, s éppen ezért rendkívül nagy szeretettel, fogadott Várhegyi Márta alakítását is, aki a premieren formál­ta meg Farkasházy Antóni­át. Kászonyi ezredes sze­repében Kulcsár Imre gör- geysre vett figurája, szűk lehetőségei ellenére is ta­láló megfogalmazás. Ezért is tűnt fel — sajnálatosan —, hogy a már említetten bájos jelenség, s nagyon szép hangú, tehetséges Nagy Ibolya színészi játé­ka halványabbra sikeredett. Nem szeretnénk igazságta­lanok lenni, lehet, hogy a premier feszültsége miatt éreztük szerényebbnek szí­nészi teljesítményét, s a ké­sőbbi előadásokon ilyen szinten is felnő énekesi teljesítményéhez.* A továb­bi szerepekben Dóczy Pé­ter, Komáromy Éva, Paló- czy Frigyes, Lakatos Ist­ván, Varga Tamás, M. Szi­lágyi Lajos, Csabai János — hogy néhányukat emel­jük még ki — jól oldotta meg feladatát, belesimult az előadás egészébe. Külö­nösen Lakatos István vér- bően, sok humorral meg­formált Biccentő strázsa- mesterét élveztük. Valamivel halványabb­nak, szürkébbnek tűntek — szokatlan módon — We- genast Róbert díszletei, ha­gyományos operettdíszle­tek ezek, különösebb szel­lem nélkül. Milyen hát a mostani, miskolci Mária főhadnagy? Ha csak néhány jelzővel illethetem, akkor azt mon­dom, korrekt és hagyomá­nyos. Szeretni fogjuk, ha nem is rajongunk majd érte. De a végső elszámo­lásnál mégiscsak egy kelle­mes, jó estét ígér és ad. És ez sem kevés. Csutorás Annamária bemutatója egyébként része annak a rendezvénysorozat­nak, amellyel fennállásának 725. évfordulóját ünnepli Sátoraljaújhely városa. A határszéli településen az utóbbi években rendszeressé váltak a különböző művé­szeti kiállítások. Végig jegyzeteltem a 15. tokaji írótáborban, mégis érdekes és érdemes is újra­olvasni a vita anyagát. Ver­ba volant, scripta manent, azaz a szó elszáll, az írás (meg)marad — mondja a latin, s ez'irodalomról lévén szó több, mint szimbolikus. A kortárs sohasem tudja megítélni, hogy ki lesz hal­hatatlan, és melyik mű lesz maradandó. Ez azonban nem menti fel a mindenkori iro­dalmat az alól, hogy ponto­san megfogalmazza, legalább körvonalazza céljait, törek­véseit. Az író dolga kettős. Mindenekelőtt való a szol­gálat, azaz vegyen részt né­pe, nemzete törekvéseiben, vállalja annak gondjait, s ha tud, adjon biztató jelet is a megoldásra. Ez utóbbi köve­telményt azonban ma már nem szabad szó szerint érte­ni, mint. elvárták azt ama ötvenes években. A direkt programadás ugyanis veszé­lyeztetné a művészet másik célját: az esztétikum, a mű­vészi szép és igaz teremtését. Ezt azért, kell nyomatékosan hangsúlyozni, mert a művé­szet nem úgy hat, mint egy vezércikk, vagy divatos slá­ger. Baj is lenne, ha úgy hatna, mert azt jelentené, hogy nem a lényeget adja, hanem a jelenséget, a fel­színt. Az idei vita, melynek a címe a Valóság, elkötelezett­ség, közéletiség volt, lénye­gében a fentebbi kérdéseket járta körül az írókra jellem­ző szenvedélyességgel. A Napjaink nem törekszik a teljességre, de a három vi­taindító, illetve korreferátum (Czine Mihály, Veress And­rás, Tarján Tamás), valamint két hozzászólás közlésével érzékeltetni tudja az írótá­bor — úgymond — jelenlegi állapotát. Már a vitaindítók­ból kiderül, hogy megoszlot­tak a vélemények az iroda­lom értelmezéséről, feladatai­ról és helyzetéről. Czine Mi­hály a magyar irodalom tra­dícióinak továbbélését, illet­ve annak gondjait elemez­te. A mi irodalmunk, szinte születése pillanatától közéleti és elkötelezett volt, azaz mindenkor a nemzet sors­kérdéseivel foglalkozott. Olyan igazság ez, amelyet A núpemberi száma sokszor fölemlegetünk és közhellyé is koptattunk. A vita során aztán körvonala­zódtak az egyoldalúság ve­szélyei is. A két fiatalabb irodalomtudós (Veress And­rás és Tarján Tamás) ugyanis árnyalni kívánták a Czine által rajzolt képet, mondván, hogy az elmúlt évtizedekben változott, az irodalom szerepe, súlya, de maga a befogadó olvasóré­teg is. Ez utóbbi sajnálato­san szűkült ugyan, de ezen­közben kikristályosodott egy új minőség is. A legheve­sebb vitát éppen ennek a ténynek az értelmezése vál­totta ki. Senki se örül az olvasók száma csökkené­sének (Veress András sem), de az okokat keresve, föl kell vetni az irodalom fe­lelősségét is. Meg is tették ezt a táborban, de sajátos módon egyfajta „kirekesz- tősdivel”, azaz egyes irány­zatokon, írókon (ezek nevét most nem írom le, mert méltatlan lenne) kérve szá­mon a fent említett válságot. Holott az elkötelezett iro­dalmat sohasem az úgyne­vezett „ezoterikus” irányza­tok veszélyeztetik. Magya­rán: nem arról van szó, hogy az avantgárd, vagy poszt- avantgard hódít el olvasó­kat a realistáktól. Sokkal in­kább arról van szó, hogy bi­zonyos írói (és olvasói) türel metlenség, elégedetlenség fordul el lejáratott, vagy túl­haladottnak vélt értékektől. Czine Mihály — igaz, csak utalásszerűén — beszélt en­nek az okairól is. Igenis van olvasói igény a realista, a kor emberi és társadalmi gondjait ábrázoló irodalomra. Jószerével alig jelenik meg mű, amely a falu radikális átalakulását ábrázolná, s akkor még nem szóltunk a régóta hiányolt munkás-re­gényről, az értelmiség új szerepkörét, belső, egziszten­ciális, intellektuális és mo­rális gondjait elemző írások hiányáról. Nem állítja sen­ki, hogy nem születtek ilye­nek is, de nem kielégítő sem a mennyiségük, sem a minőségük (a nevek és cí­mek fölsorolását most mellő­zöm). Veress Andrásnak ott van igaza, amikor a. minő­ségről beszél. A mindenkori kortárs irodalom értő olvasója ugyanis az értelmiség volt (lásd Ady, József Attila, Ba­bits stb.), ami nem jelent arisztokratizmust, mint ahogy azt sem, hogy föl kellene adni az olvasó nép mozgal­mat. De tudomásul nem ven­ni, hogy a tömegek ízlése mindenkor elmarad a kor­társ irodalom élvonalától, naivitás, szemhunyó önámí­tás lenne. Éppen ezért, mert ez így van, elítélendő min­dennemű ízlésterror, amely ki akar rekeszteni más stí­lusokat, irányzatokat. A ma­gyar irodalom története is bölcsességre, türelemre int. Petőfit annak idején a „Par­nasszus’’ oldaláról bírálták s parlaginak mondták, Ady- nak, Kassáknak a modern­ségét, József Attilának az el­kötelezettségét rótták föl. Pe­tőfit rögtön a magáénak érezte a nép (dalait: énekel­ték), de túlzás lenne azt ál­lítani, hogy a másik három a korabeli munkások, parasz­tok mindennapi olvasmánya volt. Pedig mind elkötelezet­tek, korszerűek, közéletiek voltak. Túlzás lenne persze éppen az íróktól hűvös objektivitást várni, éppen ezekben a kér­désekben. Kell is a szenve­délyesség, mert enélkül nincs elkötelezettség sem. Ezek a viták Tokajban azonban csak megközelítési kísérletek, a teljes, az abszolút igazságot (ha egyáltalán van ilyen) az utókor, az irodalomtörténet mondja majd ki. horpácsi ' fiiffln tiofcttiiwlkiiiib d niIIu ver&eiiyiiiiieii Az elmúlt negyed évszá­zad alatt, amióta a televízió műsorainak hivatásos nézője vagyok, igen sokszor írtam a különböző vetélkedőkről, ver­senyekről. A legutóbbi hó­napokban többször kárhoz­tattam az olyan versenyeket, vetélkedőket, amelyek a kez­det kezdetének korát idéz­ték meg a képernyőre, vagy újabb kitalációknak álcáz­va, primitív mutatványokra serkentik az erre vállalkozó delikvenseket. Ugyanakkor változatlanul nagy tisztelet­tel nézem azokat a verseny­zőket,. akik nagy tudás bir­tokában ülnek a kamerák elé. Sokan azt mondják, ezeknek a tudása lexikális, esetleg szűkebb tárgykörre vonatkozó. Szerintem mégis többet ér, nagyobb tisztele­tet érdemel, mint aki gyor­sabban tud felöltöztetni egy bábut, vagy elektronikus já­tékkal elfogni egy repülőgé­pet, meg ilyesmi. Ezért is nézem tisztelettel mindig az Elmebajnokság nevű vetél­kedő résztvevőit, akik közül nem egy immár évek óta visszatérő vendége a '„valla­tószéknek”, és lenyűgöző biztonsággal válaszol a ne­hezebbnél nehezebb kérdé­sekre. Mint például a minap tette egy fiatal katona. És ahogyan azt tették ebben . a vetélkedősorozatban koráb­ban mások is. Ismét eszembe jut a lexi­kális tudás „vádja”. És eszembe jut egy régi isme­rős. Személyesen nem isme­rem, nagyon keveset tudok róla, de azt mindenképpen, hogy jóllehet, a képernyőn mindenkor lexikális tudásá­nak adja fényes bizonyíté­kát, és sosem ügyeskedő já­tékokkal szerzi pontjait, mégsem egyoldalú felkészült­ségű ember, hanem valósá­gos polihisztor. Mádai Pé­ternek hívják ezt az isme­retlen ismerőst, akit lassan két évtizede ismerek a kép­ernyőről, mint a mindenkori legrangosabb, legtöbb felké­szültséget kívánó vetélkedők résztvevőjét, s igen gyakori nyertesét. Mádai már koráb­ban az Elmebajnokságban is ragyogóan szerepelt, csak­úgy, mint az elmúlt évtize­dek során mindenkor, s most, az elmúlt héten a Végvári históriák — Várjátékok cí­mű honismereti vetélkedő adásában találkozhattunk vele, a Veszprém színeit kép­viselő csapat tagjaként. Ma­ga ez a vetélkedő nem tar­tozik a legsikeresebbek kö­zé. Valamiféle vegyestál ér­zetét kelti. De vannak ben­ne tudást próbáló kérdések is. S hogy Veszprém ilyen fényesen szerepel, mint ed­dig tette, abban Mádai Pé­ternek oroszlánrésze van. Az elmúlt szombati adásban alighanem az ő precíz, kor­rekt és rendkívül széles kö­rű tájékozottságot bizonyító válaszai hozták meg a leg­több pontot a veszprémi csa­patnak. Nemcsak azzal, hogy Liszt Ferenc képét egy apró részlet alapján felismerte, meg Kőszegről is igen sokat tudott, még Kiss János altá­bornagy sírfeliratát is idézni tudta, hanem általában min­dent tudott, amit csak kel­lett. Gyakran jelentkezik a ma­gyar képernyőn vetélkedő. Szerencsére már nem lehet pontokat szerezni azzal, ki, milyen gyorsan iszik meg egy üveg kakaót, de napja­inkban is adódnak még csacs- kaságok, amiket a játékos­ság jelszavával próbálnak szalonképessé, illetve képer­nyőképessé tenni. De nagyon jó, hogy vannak igazi tu­dást összemérő vetélkedők, versengések is. Ilyeneknek visszatérő szereplője — bát­ran mondhatni: hőse — Má­dai Péter. Tisztelet a tudó versenyzőnek, írtam e jegy­zet címében. Tisztelet hát Mádai Péternek, és nem túl­zottan nagyszámú, hasonló versenyző társainak. (bm)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents