Észak-Magyarország, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-01 / 258. szám

1986. november 1., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 9 Kenyérmese Addig jár a korsó... Történet, rébuszokban „Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik.” Bizony, aranyigazság ez. Az én korsóm is — szép nagy, fénymázas korsó volt — addig járt ama bi­zonyos kútra, míg ... míg meg nem unták a kisebb, kevésbé fényes korsók, s panasszal nem fordultak egy még nagyobb, még fé­nyesebb korsóhoz, hogy így meg úgy, sőt sokkal inkább... Minden kis kor­sónak hirtelen megeredt a nyelve. Úgy látszik, nekik nem jutott elegendő víz abból a kútból. A nagyon nagy, nagyon fényes korsó megértőén bólogatott: ő nem járt a kútra, őbelé a kisebb kor­sók öntötték tartalmukat. Kérdéseket tett föl külön- külön a kis korsóknak, akik lassan elfelejtették amit korábban olyan hatá­rozottan tudtak és egymás­ra kezdtek mutogatni. Már nem is érdekelte őket a nagy korsó, akit közben szépen összefoltoztak, mert ugye egy ilyen szép nagy, fényes korsót mégsem le­het csak úgy... Szóval maradt minden a régiben. Vagyis mégsem. Valami azért, mégis változott: a kis korsók közül többen ösz- szetörtek, még többen ki­csorbultak, megrepedtek. Mert igaz az, hogy: „Aki másnak vermet ás, maga esik bele.” F. Cs. Ma a kenyérkéről mesé­lek gyerekek, felnőttek, (kisnyugdíjasok kivételével, mindenki). Ment, mende- gélt a Drága Tündér Józsi bácsi (továbbiakban DTJ. bácsi) az utcán, és elérke­zett egy szép fekete mű­anyag kukához. Ennek a kukának nyitva volt a fe­dele, amit a DTJ. bácsi be akart zárni, mert dőlt be­lőle a rohadt büdösség. Mi­közben bezárta, bele is kukkantott a kukába. Lá­tott benne a szemét tete­jén vagy 4—5, félig pos- hadt paradicsomot, amihez hasonlókat a- volt Skálás Demján bácsi kemény va­lutáért hozatott be az or-í szágba február táján, hogy letörje a maffiát. Látott még benne elvágólag két szelet vajas kenyérkét, kö­zötte szalámi. 3—4 hara­pást fogyasztott belőle va­laki, mielőtt bedobta, ne­hogy más megegye. A DTJ. bácsi agyát elöntötte a szi­rup. Nem arra gondolt, hogy Afrikában hány em­ber hal éhen, hanem arra, hogy néhány nappal előbb egy idős néni nem akart elvinni a boltból egy félki­lósra szabott kenyérkét. mert neki annak a kenyér­kének a mennyisége is, meg az ára is sok volt. Nem haragudott a DTJ. bácsi ar­ra a kisgyermekre, aki be­dobta a kenyérkét a ku- kácskába, sőt, örült, hogy az a kisgyerek jól megfi­gyelte, mi történik nálunk a kenyérkével. Látta az a gyermek, hogy a vezető pékek még ma sem tudják kiszámítani, 2 vagy 3 na- • pos ünnep előtt, hogy mennyit süssenek a lakók­nak, mennyit a sertések­nek, és mennyit annak a bácsinak, aki jóféle prézlit. tud belőle csinálni, amit ; nyugaton is úgy vesznek meg, mint a cukrot. Arra gondolt a DTJ bá­csi, hogy a fővárosban ké­ső délután a cukrászsüte­ményt féláron adják el azért, mert másnapra (ha megmarad), megszárad. így van ez gyerekek, felnőttek, a kenyérkével is. Onnan is lehet tudni ezt, hogy a másnapos kenyérkét már nem vesszük meg, hanem inkább később visszajö­vünk a boltba. A tegnapi kenyérke pedig tovább szikkad. Olyan kemény lesz, hogy már jól fejbe is le­hetne verni vele a kido­bott kenyérkéért felelős bá­csikat. Meg arra is gondolt, hogy többféle kenyeret süt­nek. Van barna, félbarna, félfehér, és van ehető ke­nyér, amit 12 Ft-ért áru­sítanak kilónként. Alföldi, házi, házi jellegű, i tak dálse a maszek kenyérig, ami, ki tudja, mitől, de 4 nap múlva sem száraz. Ál­lam bácsi a kenyeret do­tálja, ti . meg dobáljátok. Megértem. Biztos azért, mert olcsó. Tudjátok gyerekek, mit csinálnék, ha rajtam múl­na? Fölemelném a kenyér­ke árát, a nyugdíjasoknak meg leengedném, vagy in­gyen adnám, mint a villa­mosbérletet. Azokat a bá­csikat pedig, akik nem tud­ják kiszámítani, mennyit kell sütni, néhány hónapra a kemencék mellé oszta­nám be. De nem rajtam múlik, nem kell félni, lehet to­vábbra is hajigálni a vajas papit, szalámival, meg a fél kilókat egyben, natúr. Ed­dig volt, mese volt, menje­tek szépen ebédelni, de a kenyérkéből harapjatok még egyet az élelmezési vi­lágnap tiszteletére, mielőtt bevágjátok a kukába. Bérezés József Gezemicze Géza, a Du- namocsoládi Vörös Fejő­szék Tsz elnöke, a tanács­kozáson egyenest a dolgok közepébe vágott. — Emberek — mondta, a nagy sietve összehívott üzemági vezetőknek —, bennünket is sürget az idő, nekünk is igazodnunk kell a megváltozott, szigorúbb gazdasági körülményekhez. Mielőtt a tennivalókat meg­határozzuk, gyors beszámo­lót kérek az ágazatvezetők­től azokról a termékeink­ről, amelyek napjainkban is minden piacon állják a versenyt. A húsfeldolgozók főnöke kezdi a sort. — Speciális készítménye­ink közül — kezdte mon- dókáját a főhentes —, sze­retném kiemelni a falusi­asán, fűrészporral füstölt húsvéti sonkát, a tartósított tavaszi májas hurkát, a Rágd, ahol éred fantázia- nevű kisalföldi • sűrű kol­bászt. Keresett termékünk a fóliába csomagolt szűz- pecsenye, a tubusolt töpör- tyűkrém, a pácolt disznó­fej és a Kikapós, kövér menyecske névre hallgató abált szalonna. Ezekből a termékekből óriási a ke­reslet, a tsz árudáiban per­cek alatt szétkapkodják, felvásárolják. A most gyár­tott mennyiség háromszo­rosát is el tudnánk adni, a külföldi megrendelőkről már nem is szólok. Ezt követően a tejter­mékgyártó, a sütöde és a többi üzemág vezetőjének a jelentése alapján össze­állt a kép: a szövetkezet­nek 25 olyan terméke van, amely mindenütt verseny- képes. A termékek számbavétele után fogott hozzá az elnök a tennivalók meghatározá­sához. Az elemzésből ki­tűnt, nem a termékekkel van baj, hanem azzal, hogy a téesz eddig nem jól ad­minisztrálta magát. Ha Pestről lejött valamilyen fontos ember, ellenőr, ne­tán főmufti, nem rajong­ták körül, nem ajnározták. búcsúzáskor is csak kezet fogtak vele. Bezzeg, ha ete- tik-itatják, ha kedvében járnak, és lesik minden gondolatát,, ha búcsúzáskor telerakják az autóját min­denféle földi jóval, akkor más a helyzet. De így? — Ennek a korszaknak vége! — summázta Geze­micze Géza. — Nekünk is igazodnunk kell a megvál­tozott gazdasági körülmé­nyekhez, az idelátogatók elvárásaihoz. Világos? Bejelentette: két hét múl­va — egy hónapos időtar­tamra — öttagú revizori csoport érkezik a téeszbe. Ezeket az embereket tej- ben-vajban kell füröszteni, hadd vigyék el a gazdaság jó hírét mindenfelé. A tejben-vajban fürösz- tés remekül sikerült. A vendégek gondoskodásával megbízott operatív bizott­ság kitűnő munkát vég­zett. Figyelmességükre jel­lemző : amikor megtudták, hogy két gyomorbeteg re­vizor van a csoportban, az étrend összeállításába még az üzemorvost is bevonták, a megyeszékhely kórházá­ban pedig egy belgyógyász és egy sebész tartott állan­dó ügyeletet, hogy szükség esetén közbeavatkozzanak. A gazdag szabadidőprog­ram nyomán keletkezett másnaposság gyógyításáról külön diétásnővér, és egy, erre a célra kiképzett pin­cemester gondoskodott. Nem csoda hát, hogy megbízásuk lejártakor a revizorok meleg hangú kö­szönő sorokat írtak a téesz vendégkönyvébe, egekig magasztalva a vendéglátást, a falusias, fűrészporral füs­tölt húsvéti sonkát, a Kika­pós kövér menyecske fan­tázianévre keresztelt abált szalonnát, meg a többi ínyencséget, amivel kocsi­jaikat telerakták a vendég­látók. Szóban, a búcsúzás­kor, a revizorok azt is megígérték, hogy a közel­jövőben legalább négy ki: - földi miniszter és égy fej­lődő országbeli államfő lá­togat majd el a téeszbe. Természetesen, azóta már különböző szaktekin­télyek, korifeusok is felke­resték a Vörös Fejőszéket, miközben az ő figyelmüket is felkeltette a fóliába cso­magolt szűzpecsenye, a pá­colt disznófej, a tavaszi májas hurka, meg a Rágd, ahol éred nevű kisalföldi sűrű kolbász. Újabban már szakmai kö­rökben is azt suttogják, hogy a főhatóságok értéke­lése szerint a Gezemicze Géza elnök vezette Duna- mocsoládi Vörös Fejőszék Tsz azok közé a közös gaz­daságok közé tartozik, ame­lyek felismerték, hogy ru­galmasan kell igazodni a megváltozott gazdasági kö­rülményekhez. Kiss György Mihály „Lelövöm! Le én, a ke­serves Istenbe! Elengedem a golyót vállból, és ha el­hibázom, rá a bajonettel!” — A férfi, aki vértolulásos arccal, szaván sem, mozdu­latain sem uralkodva átko- zódik a telefonfülke mel­lett, erős ötvenes, szikár, cserzett arcú ember. Nem beszél egészen a levegőbe: amint a szuronyroham kar- tempóit gyorsan és ponto­san, kurtán végigvezeti, ab­ból azt kell gyanítanom, hogy volt alkalma életében kipróbálni a kaszárnyában begyakorolt mozdulatsort. Oly nehéz rándítással húz­za vissza karjait, mintha valóban testbe szaladt vol­na a képzeletbeli fegyver. Van egy órája is már, hogy várakozunk, réges- rég tudom, a férfi Nyíregy­házára akar telefonálni, az ottani kórház baleseti se­bészetére, ahová — mint a zsebéből kikandikáló táv­irat tudósította — autóbale­setet szenvedett lányát szál­lították ma reggel. A táv­irat óvatlanul bőbeszédű- en íratott, az a szó is elő­fordult benne: életveszélyes. Ez a szó remeg a felindult, tehetetlen emberben, A fülkében kopottas kis öregasszony próbálkozik a sokat tudó, ám neki nem engedelmeskedő készülék­set. Ha a csigázott képze­letnek valóságos erőt tulaj­donítunk, golyóval a tarkó­jában, bajonettel a hátá­ban. Öt már hónapok óta ismerem, tudom róla, hogy Svájcban élő fiával próbál kapcsolatba lépni hetenként egyszer, talán valaminő megegyezés értelmében hétfőnként este hat után. Még sohasem láttam, hogy sikerült volna neki, csak találgatom, vajon a számot jegyezte-e fel pontatlanul, a fia utazott el hosszabb időre bejelentés nélkül, vagy a tárcsázások és szü­netek bonyolult kombiná­cióját tanulta meg rosszul, netán egyszerűen nem vár­Csengey Dénes: ja meg, hogy a készülék vonalat adjon? Valami hi­ba mindig van. Az öreg­asszony, kinek piszkosfehér haja kibukott már addigra a homlokára a tanácstalan kapkodásban visszaveszi tízforintosait a szeszélyes szerkezettől, és új kísérle­tet tesz. Aztán megint és megint újat. Nem mindig ismeri fel azonnal az ismé­telt kudarc jeleit, van úgy, hogy hosszú monológokat mond végig, részletesen vá­laszol az ezekkel kapcso­latban maguktól adódó kér­désekre, reszketeg boldog­sággal figyelve, hogy a gép megint „elfelejti” megenni a bedobott fémtizeseket. Most is így folyik ez már jó ideje. „Lelövöm, mint egy kutyát!” — sziszegi a férfi, rám meredve, a ki­szemelt szövetségesre, azu­tán bekopog a fülke üve­gén, és mutatóujjával jelzi az ívet, melyet követve az öregasszonynak azonnal ki­felé kellene indulnia. Vagy tizedszer teszi már ezt, de a néni csak int némileg sértődötten, hogy ne sür­gessék, és tovább tudako­zódik egy zsákocska dió fe­lől, amelyről nem tudja bi­zonyosan, hogy megérke­zett-e már Zürichbe, ő a maga részéről a múlt héten adta postára. . . A fülke előtt is jól hallható a kagy­lóból érkező szaggatott jel­zés: foglalt. A férfi nem bírja tovább, ököllel belevág az üvegbe, a halálra rémülten odafor­duló öregasszony arcába üvölti: „Dögöljön meg!”, aztán vérző öklét magasra tartva, hang nélkül sírva fakad. Rendőr jön, igazoltat, kérdéseket pattogtat, de fellépése nem hozza meg az elvárható eredményt, ma­gyarázat nem születik. „Azt se tudom, él-e még...” — sírja a szikár férfi. — „Azt se tudom, él-e még...” sír­ja a kopottas kis öregasz- szony. Ahogy egymásra néznek, abban a pillanat­ban értik egymást. Az öregasszony zsebébe nyúl, tiszta fehér zsebkendőt nyújt oda. A férfi elfogad­ja, megtörli vele az arcát, majd elértve a biztató moz­dulatot, vérző keze fejét is. Aztán karon fogja az öreg­asszonyt, és elvezeti a for­galmas utcán. A rendőr ámulva néz, a néni motyog elmenőben: „Az a piros te­lefon. .. az a piros tele­fon. ..” Én is ámulva nézek. Ámulva nézem a járdán szétszóródott üvegcserepet, a tönkretett fülkét, és ben­ne azt a piros telefont. Használom szinte naponta, tudtam, kisvárosban az in- terurbán, akár a lélegzel­Mezey István rajza vétel, nélküle egyszerűen nem működik a nagyobb összefüggésekbe illeszkedő telepii léstest, ezt természe­tesen tudtam. De hogy ez a tán tízkilós piros doboz ilyen erejű, szó szerint vér­re menő, azután katartiku- san elcsituló szenvedélye­ket mozgósíthat maga után, azt álmomban sem gondol­tam volna. És most bele­szédülök a hirtelen felhor- gadt kérdésbe: hol élek? Mi az valójában, aminek szemtanújává- tett egy sze­szélyes pillanat? Milyen uralhatatlan feszültségek, micsoda elemi görcsök köz­lekednek és csomózódnak meg itt, a huszadik századi lét hétköznapi kellékei kö­zött? Ebből a városból csak szűk fél éve tárcsázható Budapest, New York, Pá­rizs, vagy akár a nyíregy­házi kórház baleseti sebé­szete. Azt lehetne gondolni, nevetségesen kevés ennyi idő ahhoz, hogy egy gya- logjáróbb érintkezési ha­gyományok között élő vi­dék, távirathoz csak végső veszélyhelyzetben folyamo­dó, levelezni is csak nagy­ritkán levelező emberek számára helyettesíthetetlen életszükségletté váljék a technikai civilizáció e hasz­nos leleménye, az egész Európán, a fél világon ke- resztülkígyózó telefonvonal. Elmaradottságunk stációi­nak felismerésén iskolázó- dott észjárásunk arra a fel­tételezésre hajlanék inkább, hogy kommunikációs rob­banás első hírnökeit — há­lom új telefonfülkét, me­lyek közül többnyire csak egy van működőképes álla­potban —, a napi élettér kitágításának e költséges fényűzését tartózkodó gya­nakvással fogadja egy év­századok óta változatlan, lassú ritmusban élő kisvá­ros népe. Miért nem így történik? Honnan ez a hir­telen szenvedély, átszólni és áthallgatózni a másik városba, a másik országba, a másik kontinensre? Ügy gondolom, görcsös, vad menekülés ez egy nyo­masztóan ránk telepedett abszurd helyzetből, amely­ben az egyén, a bárhol élő állampolgár, a szikár férfi, a kopottas nénike vagy akárki más úgy érezheti, hogy valaminő ismeretlen hatalom kiszorította őt, ügyeit, szorongásait és vá­rakozásait a zajló, működő, a voltaképpen létező világ­ból. Miközben egy dél-afri­kai tüntetés még teljes fel­oszlatása előtt képernyőre kerül, két-három országgal odébb játszott futballmecs- csek eredményét a lefújás pillanatában bemondja a rádió, egy közel-keleti túsz­dráma főszereplői egyenes adásban ismertetik feltéte­leiket a lakásában ülő fa­lusi emberrel is. addig egy halálhír vagy egy egészsé­ges hármasikrek születésé­ről szóló értesítés egy egész nap alat t — hét végén akár két-három nap alatt — tesz meg eg)' megyén belül negyven-ötven kilométert. Rendelkezhetsz napra, sőt percre kész értesülésekkel az űrkabinban idegen nyel­vű jelentését szövegező tiszt közérzetét illetően, de ha azt olvasod betegeskedő, idős anyád levelében: „Jól vagyok, fiam, ne aggódja­tok”, a kezed remeg, a tor­kod száraz, és azt mondod magadban: „Ez volt teg­napelőtt. De mi van ma?!” Azt is megtudod. Holnap­után. Nézem a telefonfülkét, falán a piros készüléket, padlóján az összevérzett üvegcserepeket. És tudom, ha majd megírom, nem lesz túlrajzolt, nem lesz tulaj-, zott ez a kis történet. Nem lesz a dolog túllihegve. Itt válóban harc folyik, vérre menő ütközetek zajlanak az elmés masinák körül. Elke­seredett és ügyetlen roha­mok a jelenidejű létezésért, szeretők egy szaváért, egy még érvényes orvosi diag­nózisért, másfél kiló idei dió kézhezvételének nyug­tázásáért, egy ügyben lét­fontosságú névért, egy vicc poénjáért, egy téglafajta napi áráért, melyeket vala­kik elfelejtettek, egy neve­tésért, egy megbocsátó mon­datért. .. Valamiért, ami ép­pen most hangzik el, ép­pen most történik. Meg tudom érteni a bajonett- emelő szenvedélyeket. Ha ebben a küzdelemben tar­tósan alulmaradnak az em­berek, a létezés minden emberi tétje megsemmisül. Belépek a fülkébe, tár­csázok. Anyám száma foglaltat jelez. a v*rrttvwmar*ix

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents