Észak-Magyarország, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-10 / 264. szám
1986. november 10., hétfő ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 Cserepes, repedezett a talaj. Csontszáraz felső rétege nehezen engedi el a répát, a gyökerek alsó harmadát továbbra is fogságában tartja. A hatsoros, kétmillió forintba kerülő adapter a szárazságban is bizonyította, hogy megéri az árát.----------------- A répa a földbe szakad -----------------K i kapjon a szeletből? Taktaszadán nemcsak a terméssel A teljes foglalkoztatottság szocialista — és ha úgy tetszik szociális — vívmány, a hatékony foglalkoztatás pedig a szocializmus építésének jelenleg legfontosabb követelménye. A két dolog nem zárja ki egymást, noha sokan hajlandóak vagy-vagy alapon fogalmazni. Magyarán: nem kell ahhoz munkanélküliséget teremteni, hogy a kenyérkeresők jobban és fegyelmezettebben húzzanak. Viszont bátrabb kézzel kell nyúlni az új jogszabályok adta lehetőségek alkalmazásához: a gazdaságtalanul termelő üzemek szanálásához, vagy felszámolásához, a munkaerő átcsoportosításához és átképzéséhez, az anyagi differenciálás jutalomban és büntetésben markánsabban megmutatkozó eszközeihez. A jól dolgozó, becsületes embert hátrány nem érheti, de ne érje hátrány a magyar népgazdaságot sem. Ez az alapelv. Ez az, ami közös nevezőre hozta az iparági-ágazati szakszervezetek megyei vezetőinek legutóbbi munkaértekezletét. Ugyanis nincs két egyforma szakma, két egyforma vállalat, két egyforma gond. A tanácskozás az érdekek erdejében igyekezett rendet tenni, vagy legalábbis információt adni. A helyzet bonyolult és ellentmondásoktól sem mentes. Az építőiparban például — a megrendelések mérséklődése miatt — évek óta csökken a létszám (az elmúlt öt évben több mint 2000-rel dolgoznak kevesebben a megyei építkezéseken és építőanyaggyártásban), a speciális szakmunkákra kevés az ember. Így, többek között hiánycikk az ács. Más kérdés, hogy a Ha népben-nemzetben gondolkodva igaz az a tétel, hogy fejlődésünk és boldogulásunk kulcsa az ipar, akkor különösen áll ez a megállapítás szűkebb hazánk, Borsod gazdálkodására és gazdagodására. Érdemes tehát fölvillantani az országos statisztika tükrében a megyei adatokat. Érdemes, de nem túl szívderítő, annak ellenére, hogy a lapokban a tények téves értelmezése, s a számok önkényes kiragadása folytán megjelent egy közlemény, mely szerint élénkült a termelés az iparban ... A Népszabadság szakírója is joggal kérdezi, „hogy is van ez?”, s miért tűnik egyes kimutatásokban rózsásabbnak a kép a valóságosnál . . . Két idézet a Központi Statisztikai Hivatal és a KSH megyei igazgatóságának legfrissebb jelentéséből: „198(1. I—III. negyedévében az állami iparvállalatok és ipari szövetkezetek termelése 1,2 százalékkal haladta meg az egy évvel korábbit.” A növekmény tehát vitathatatlan, s örvendetes is, a probléma csak az, hogy a népgazdasági terv az ipari termelés 2—2,5 százalékos emelkedésével számol. Mi a helyzet Borsodban? „A megye iparának termelése az első félévi, nem egészen egyszázalékos növekedés után a III. negyedévben visszaesett, így a kilenc hónap termelése a tavalyi szinten maradt.” Keserves dolgok ezek, hiszen a vegyipar és a könnyűipar iparkodott ugyan a harmadik negyedévben, de ezzel a lemaradást csak mérsékelni tudta. A statisztikusok kedvezőtlennek ítélik a helyzetet a gépiparban, ja kohászatban és az élelmiszer- iparban is. Az országos kimutatás szerint az ipar belföldi célú nehéz fizikai -munkát igénylő betongyári és téglagyári betanított munkahelyek egy része is üres. A képlet, ha más előjellel is, de hasonló az egészségügyben. A szakszervezeti kimutatások szerint a megyei egészségügyi állások mintegy négy százaléka betöltetlen. A nővérképzés korábbi túltengésének veszélye megszűnt, sőt.. . De nem ez a legnagyobb baj. Az orvos- hiány megyénkben mintegy tízszázalékosra tehető! (Egy kesernyés, s sokszor idézett megjegyzés szerint Borsod orvosmegtartó képessége alacsony ...) A vasasok egzisztenciális problémákkal birkóznak. S ebbe az ördögi körbe éppúgy beletartozik a szakma presztízse, mint az egyre fogyó csapat tagjainak jövőbeni kilátása. Vonatkozik ez a kereskedőkre is, hiszen őket is csak forinttal — az egy dolgozóra jutó forgalom nagyságával — mérik. Ez a szám kétségkívül . a hatékonyság mércéje, de például egy szolgáltatás jellegű ágazatban kevés, hiszen figyelmen kívül értékesítése 1,8 százalékkal több, exportátadása 1 százalékkal kevesebb volt a tavalyinál. A kivitel főként augusztusban és szeptemberben mérséklődött, elsősorban az élelmiszeriparban, a kohászatban és a vegyiparban. A vegyipart és a kohászatot emlegetik föl a megyei mérlegkészítők is, mondván, hogy a rubel-elszámolású export árbevétele ugyan tíz százalékkhl nőtt, de a nem rubel-elszámolású kivitel több mint egynegyedével csökkent. Szikár, száraz tények ezek, s jelzik, követelik, hogy — akár tetszik, akár nem — a sokszor átkozott év végi hajrára szükség van. Kevesebben vagyunk (a megye anyagi ágazataiban foglalkoztatottak száma mintegy három százalékkal csökkent), de jobban kell csinálnunk. marad a kiszolgálás színvonala, az értékesítés kultúrája... S a jövőben, kilátásaink szerint, a kereskedelem csak ezzel tud operálni, hiszen aligha várható, hogy az összehasonlító árakon számított (tehát az árváltozások hatásától megtisztított) bolti forgalom ugrásszerűen növekedni fog. Az összehasonlítás nehéz, nem könnyű a várt hatékonyság növekedésének elmaradását számon kérni. Nincs egységes recept, s megítélés dolga, hogy emel- kedett-e az ellátás színvonala a kereskedelemben, vagy az egészségügyben, javuló színvonalúnak mondható-e az ügyintézés a hivatalokban. Az sem lehet kizárólagos mérce, hogy mennyi az egy dolgozóra jutó termelés ösz- szege az építőiparban vagy a kohászatban, hiszen ezeket a hatékonyságot érzékeltetni szándékozó szikár mutatókat a támogatások és elvonások bonyolult rendszere többnyire másképp szerepelteti a népgazdasági összesítésben. Tény, hogy a közelmúltban, a várakozás ellenére, a vállalatok jövedelemtermelő képessége alatta maradt a vállalati dolgozók bérnövekedésének. Az oknyomozás, a változtatás föltétien szükséges, mert ez az állapot tartósan nem tartható fönn. Nem élhetjük föl a jövőnket, a jövő lehetőségeit. Mit tehetünk? Értékeinket, erényeinket védve kell megpróbálnunk boldogulni. Honfitársainktól nem idegen a fegyelmezettebb, pontosabb munka. Erre van most szükség. Olyan kihívás ez, amelyért érdemes felvenni a kesztyűt. A többes szám használata azért helyénvaló, mert minden mindennel összefügg. A sötétebb tónusú kép mögött ugyanis kimagasló egyéni és kollektív produkciók húzódnak meg. S hogy a sok helyi gyürkőzésből nem kerekedik ki egy, az elsöprő győzelem reményével kecsegtető össznépi vállalkozás? Az aligha hihető, hogy a jobbra, többre törekvő szándék ne nyerjen csatát. Azt tudjuk ugyan, hogy az átlagbérek majd’ nyolc százalékkal emelkedtek, s a takarékbetétek összege tíz százalékkal nőtt... De azt pontosan felmérni nem lehet, hogy mennyi volt az elszalasztott lehetőség, az elmulasztott haszon. Ez a mi legnagyobb titkunk és legnagyobb tartalékunk. Itt is és máshol is. (brackó) Ebben a körzetben valamikor volt egy mintabirtok. A Harkányiaké. Ez a család biztosan meríthetett a közgazdaságtan tudományából, ugyanis az uradalom termelési rendszere a termelési adottságokra, s korszerű eszközökre alapult. A közeli cukorgyárra alapozva a maximumig növelték a cukorrépa területét, a birtokok között a legolcsóbb szállítás jegyében kispályás vasútvonalat, a lóré vasutat alakították ki. Sínek húzódtak Megyaszótól Taktahar- kányig, Prügytől Szerencsig, hogy zavartalanul áramolhasson a feldolgozóiparhoz a termény. A főúri család jól megélt belőle. Amit nem lehet elmondani a környék szövetkezeteiről, amelyek méretükhöz képest jelentéktelen területen termelik az édesipar e nélkülözhetetlen alapanyagát. Miért? Az okokat lehetne sorolni. Talán a legfontosabb, hogy a bő termést — a modern mezőgazdasági tudomány ellenére — csak kézi munkával lehet elérni, viszont munkaerőit találni kapálásra, szedésre nagyon nehéz. A cukorgyár mellett ma már talán csak a Szerencsi Állami Gazdaság, s a taktaszadai Üj Barázda Termelőszövetkezet foglalkozik az adottságoknak megfelelő mértékben a répával. Orosz József, a szövetkezet elnöke egyszerűsíti a képet: — Nekünk megérte, s a mostani aszályos időjárás ellenére is megéri a cukorrépát termeszteni. Harminckét tonna körül alakul a hektáronkénti átlagtermés, ami nem jó, de nem is rossz. Ez egyben azt is jelenti, hogy aszályos években is érdemes termeszteni, hiszen nyeresége most is meghatározója lehet , a szövetkezet jövedelmének. Az elmúlt évben 115 forintot kaptak a cukorgyártól egy mázsa terményért. Az idén 19 cukorfok felett volt a digeszció, így a minőségi ösztönzés 143 forint fölé emelte a cukorrépa száz kilogrammját. Mivel a költségeket száz forinton belül sikerült tartani, az ipari növény nemcsak óriási bruttó árbevételével, hanem hatékonyságával is meghatározójává vált a közös gazdaság növénytermesztésének. Nagy Bertalan, a szövetkezet főagronómusa ettől függetlenül elégedetlen. Egy faluvégi táblát hív tanú- bizonyságul, s tényleg sokat mutatott a föld. Szerte a felszínen gyökerek. Levágott, szakadt répagyökerek. A tárcsa, a betakarítás utáni művelőeszköz hozta a felszínre a gyökereket. Mennyiségüket látva, az ember elborzad: a megtermett termés egyharmada veszendőbe ment. — Az aszály ilyen helyzetet teremtett. — Félbeszakadt gyökereket mutat Nagy Bertalan. — A gépek nem tudják kiemelni a csontszáraz talajból a répát. Ez a kevés eső is csak a talajok felszínét lazította fel. A mélyben, a röghöz tapadt termést az acél nem tudja kiemelni, így csak szakad. Ha húsz milliméter eső hullott volna, más lenne a helyzet. Ha ... Így nagyon meg kell küzdeni, hogy „fejvétel” után a répa felszínre kerüljön. Zagyi Dezsőn múlik a dolog, hiszen ő kezeli a Rába 180-as erőgépre szerelt kétmillió forint értékű adaptert. — A talaj néha kineveti a gépet. Nem tudok teljesen a gyökér alá fordulni, a föld fogságba ejtette a répát, s ha erőltetném, törnének, deformálódnának a kiemelő szerkezet elemei; ha nem, akkor pedig a gyökér fele a földben marad. Ügy kell dolgozni, hogy a gép ne szenvedjen kárt, s ugyanakkor minél kevesebb répa maradjon a, földben. Ezen az őszön ez nem könnyű feladat. Valamikor a cukorgyár körzetében a községek lakossága kint dolgozott a földeken. A répa megélhetést jelentett, cukrot s pénzt, hogy a szegény sorsú családok átvészelhessék a telet. Akkor még a kés, a kéz, az ásó-kapa jelentette a betakarítást, a nehéz munkát. Ma. lényegében két gép könnyedén elintézi rövid idő alatt ugyanazt a területet. — Tagadhatatlan — mondta az elnök —, hogy a betakarítás könnyebb lett. Viszont, ha megfelelő meny- nyiségű és minőségű termést kívánunk elérni, akkor továbbra sem mondhatunk le a kézi munkaerőről, hiszen még mindig nincsenek tökéletes növényvédő szerek, amelyek a répa teljes te- nyészidejében a gyommen- lességet biztosítanák. És itt az ellentmondás. Manapság nehéz kapás embert találni, vagy nagyon meg kell fizetni, ami ráfizetésessé teszi a termelést. Ügy gondolom, nekünk sikerült megtalálni az optimális megoldást, amikor a gyárból visszaszármazó, állati takarmányozásra kiválóan alkalmazható répaelégedetlenek szelet-juttatással igyekeztünk kapálásra biztatni tagjainkat. Sajnos, rajtunk csattant az ostor. Hogy miért? A rövid kérdésre, hosszú a válasz. Az elnök: — Régebben a cukorgyár azzal is segítette a termelőket, hogy a melléktermékként jelentkező répaszeletet a gazdaságok részére visszajuttatta. Privilégiumot, elsődlegességet biztosított azoknak, akik vállalták, hogy répát termesztenek. Ez egy egészséges üzlet. A szövetkezetek embereket tudtak megnyerni, hogy kapáljanak, hiszen a gazdák csak ezúton szerezhették be háztáji gazdaságukba ezt a kiváló, s főleg olcsó takarmányt. Év elején meg is kötöttük a gyárral a szerződést, hogy az átadott répa fejében háromszáz vagon répaszeletet juttatnak visz- sza. Ám jött egy körlevél, amelyben közölték, hogy ötven vagonnal kevesebbet kapunk. Megpróbáltam utána érdeklődni, hogy mire jó ez? A gyár egy utasításra hivatkozott, amelyet „fentről” . fogalmaztak, s amelynek lényege, hogy a répát nem, vagy csak alig termelő gazdaságok is részesüljenek a melléktermékelosztásban. — Vagyis ezt az elosztási formát itt igazságtalannak érzik? Az elnök felnevet. Nem jókedvéből: — Ügy bírom rávenni kapálásra az embereket, hogy megígérem, répaszeletet is kapnak a háztáji állomány, etetéséhez. Ezért eljönnek, s r.em kis munka van mögöttük, amíg a répa szedhető lesz. Most mit mondjak? ötven vagon hiányzik. Kinek adjak? Kinek nem? És aki nem kap, az vajon jövőre ismét a vállára veszi majd a kapáit? Nálunk a 250 hektár az emberi kéztől függ. Ha nem lesz vállalkozó, csökkenteni kell a területet. A cukorgyárral rendkívül jó a szövetkezet kapcsolata, igaz, a répaszelet-juttatás csökkentése sem a gyár bűne. Érdekek fűződnek ahhoz is, hogy répát nem termelő, de nagy állatállománnyal rendelkező szövetkezetek is részesüljenek az olcsó melléktermékből. De mégis érdemes elgondolkodni azon, hogy ez a cukorgyári premizálás — mert a takarmány olcsósága miatt az — tényleg oda kerüljön, ahol a legnagyobb kockázatot vállalják, termelni is mernek cukorrépát! — kármán — Fotók: Balogh Imre Van, ahol jól megy, mint például a drótgyárban ... De az ipa- ii helyzetkép egyelőre sötét. B. I. IPAR-KODUNK =
