Észak-Magyarország, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-29 / 281. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1986. november 29., szombat A múzeumi vizuális kultúrakutató osztály munkájáról A közelmúltban zárult a Miskolci Galériában a nagy sikerű fotótörténeti kiállítás, amely a Herman Ottó Múzeum egyik új szervezeti egysége, a vizuális kultúrakutató osztály munkálkodásának a nagyközönség által is érzékelhető egyfajta jelentkezése volt. Az osztály elnevezése talán szokatlanul hangzik: vizuális kultúrakutató osztály. Mi lehet közelebbről a vizuális kultúra, mit lehet, illetve kell ezen kutatni? Valójában — nem szakmabeli észjárás szerint — a vizuális kultúra jelentkezése minden, ami látható, érzékelhető, valami módon rögzíthető és jellemző a mára, s e tulajdonságánál fogva o jövőben már történelmi adalék lehet, segít(het) kialakítani holnap a máról formálandó képet. A vizuális kultúra igen tágan értelmezendő. Ide számítható az épület, a ruházat, az életmód, a szokás, a technikai felszereltség stb. Szinte minden beletartozik a vizuális kultúra fogalmába. Ezek összegyűjtése és tudományos feldolgozása átfogó feladat és az új múzeumi osztály tevékenységének részbeni területét is jelenti. De a nem szakmai töprengés helyett szóljon a szakember. Dr. Kunt Ernő muzeológus, a történettudományok kandidátusa — mellesleg fotó- és festőművész — az osztály vezetője. Vele beszélgetünk arról: milyen előbbrelépést terveznek a még nagyon szűk körben mozgó vizuális kultúrakutatás bővítésére? — Munkánk és ebből következően teendőink palettája igen sokrétű, sokszínű. Mindenekelőtt a 'mindennapi vizuális kultúra megnyilvánulásainak rögzítésére törekszünk. Csak példaként említem a viselkedés és viselet, a csoportformálás és -formálódás, a lakásbelsők, a mai városképek rögzítését fotóval, filmmel, egyéb módon. De szeretnénk az emberektől amatőrfotókat is begyűjteni, mert ezek a családi, egyéb szűk környezeti képek arról tanúskodnak, hogy készítőik mit tartottak szükségesnek rögzíteni az életből. Itt említem meg, hogy a Herman Ottó Múzeum vizuális kultúrakutató osztálya vásárolna is ilyen fotókat. Szükségesnek tartjuk a vizuális kultúra oktatásának kérdéseit felmérni az óvodás kortól a felsőfokú oktatásig, s ennek keretében meghatározott időközökben össze kellene gyűjtenünk az iskolák tanulói rajzanyagait. Természetesen ezek vizsgálatához be kell szereznünk a tanterveket, tankönyveket, oktatási utasításokat. Rögzítenünk lenne jó magát, az oktatást is fotóval, videóval, megörökíteni a gyermekek spontán rajzi megnyilatkozásait. Ugyancsak rögzíteni szükséges fotó, film, video segítségével a felnőttek mindennapi kulturális tevékenységét, öltözködését, lakáskultúráját. Bár szokatlanul hangzik, de feltétlenül idetartozik például az utcai irka-firkák, vagy a tetoválások megörökítése is, hiszen ezek is igen jellemzők lehetnek az időszakra, amelyben születtek. Persze, mindez, amit felsoroltam, csak kiragadott példa. — Szinte körülhatárol- hatatlan feladatra vállalkoztak. Mit ért el eddig az osztály? — Tulajdonképpen még nem sokat. Létrejött. 1986. január elsejétől létezik. Van egy osztályvezető, személyemben, van állományban egy muzeológus, aki most tényleges katonai szolgálatát tölti, van két nyugdíjas munkatárs és egy gyűjteménykezelő. Ez a létszám bizony eltér a kívánatostól és a tervezettől. Első feladatunk volt a mázemui fotótárak rendberakása, például, hogy az intézmény különböző osztályain kezelt fotóanyag ne- gatívjai egy helyre kerüljenek. Szeretnénk biztosítani a fotó dokumentum- rangját, az egyéb múzeumi dokumentumokkal való egyenjogúságát, természetesen a múzeumi rendnek megfelelő adatolással. Ez az adatolás — természetesen — vonatkozik az előbb említett tevékenységünk során keletkező dokumentumokra' is. Keressük még a, helyünket, sok nehézséggel küzdünk. Például a technikai felszerelések hiányával. — Büszkélkedhetnek azért eredménnyel is. A miskolci fotótörténeti kiállítás bizony eredmény. — Tagadhatatlanul az, de az elsősorban nyugdíjas munkatársunk, Tárcái Béla fotóművész munkájának az eredménye volt. Egyébként akciót indítottunk privát, fotók gyűjtésére, hogy a begyűjtendő, anyag segítségével fotókból valami ,,privát történelem" -szerű anyagot állíthassunk össze, azaz történelmet mutassunk be úgy, ahogyan azt a magánemberek látták, s fotográfiáikkal láttatták. — Hasonló céllal valami nyolc-kilenc évvel ezelőtt készült egy rövidfilm, a miskolci fesztiválon díjat is nyert. A címe is talán éppen Privát történelem volt és Bódy Gábor rendezte. — Őszintén sajnálom, hogy nem ismerem, de megkeresem a módját, hogy láthassam. — Tudtommal elkészült az osztály tevékenységének részletes tervezete. Mit tartana szükségesnek ebből az érdeklődő nagyközönséggel is megismertetni? — Tervezetünk rögzíti, hogy a komplex — művészetszociológiái, néprajzi és művészetpedagógiai — módszerekkel dolgozó osztály életrehívásával és működtetésével Borsod-Aba- új-Zemplén megyének és Miskolc városnak a vizuális kultúra hazai és regionális helyzetét jobbító, segítő hozzájárulását kívánjuk erősíteni, jobbá tenni. A munkánkhoz szükséges felszerelések anyagi fedezetének biztosítására támogatást kértünk felügyeleti szerveinktől és pályázatokat nyújtottunk be a közművelődési kutatásokat segítő szervekhez. A személyzeti, elhelyezési, felszereRségi gondjainkkal fenntartó szerveinkhez fordulunk. Azt viszont szívesen mondhatjuk el a nagyközönségnek is, gyűjteményeinket miként szeretnénk kialakítani. Gyűjtőkörünkbe az aktuális jelenkori mindennapi vizuális kultúra, valamint a vizuális kultúra történeti adatai és a kreatív vizuális kísérletek eredményei tartoznak. Ennek megfelelően alakítjuk ki sajátos gyűjteményünk profilját, s megteremtjük szakszerű kezelésének, tárolásának és állagmegóvásának feltételeit; tudományos vizuális adattárat és közművelődési szolgáltató egységet hozunk létre. Gyűjteményünket általános vizuális média-tár névvel szeretnénk működtetni és az magában foglalná a már említett negatívtárat, a történeti, tárgyi és dokumentumgyűjteményt (ez a bevezetőben említett begyűjtött anyagokat tartalmazná), továbbá a miskolci fotótörténeti gyűjteményt, amelyben helyet kapna a már említett fotóanyagokon kívül a múzeumban őrzött minden fotó reprodukciója, továbbá sok egyéb között a regionális sajtószervektől átvett fotóanyag is. — Szó volt tudományos és közművelődési tevékenységről is. — Tudományos munkánk révén lokális és nemzetközi kutatásokba szeretnénk bekapcsolódni. A különféle irányú kutatásokhoz kapcsolódva tematikus kiállítás-sorozatokat is tervezünk, „Miskolci Fotó- archívum’’ címmel szeretnénk előkészíteni publikálásra egy, a fotótárunk értékes darabjait igényes kommentárokkal bemutató albumot. Azt hiszem, itt most szükségtelen minden tervezett tudományos kutatási munkánkról szólni, de a közművelődési terveinkről is talán korai teljes részletességgel szólni. E területen is sokféle kutatást, kiállítás-sorozatot, szaktábort, nyári szakmai továbbképző tábort szeretnénk. — Valóban sokszínű, sokrétű munka, amit a vizuális kultúrakutató osztály vállal. Dr. Kunt Ernő munkássága azonban túl is lép az osztály munkájának keretein. — Fényképezés és kultúrakutatás címmel kiadás előtt áll egy könyvem a Magvető Könyvkiadónál. Több külföldi meghívásnak tettem eleget a közelmúltban: a Vizuális Antropológusok Nemzetközi Szövetsége szervezésében előadókörúton voltam az NSZK-ban, ahol egyetemeken tartottam előadásokat, majd utána hasonló úton jártam Svédországban. Ez a nemzetközi szervezet két év múlva Magyarországon szeretné tartani az ülését. Jó lenne akkorra az osztálynak már jelentős eredményeket felmutatni. Benedek Miklós nem művészeket köt össze, átlépve a művészeti, lelki és politikai határokat. Lényege a kommunikáció, a közvetlen érintkezés egy távoli kultúrával, ami a levelezés miatt mindig személyes, tehát intenzív, átélhető. Ellentétben a televízióban látható képsorokkal, a folyóiratok és magazinok színes útibeszámolóival, vagy az újságok rövidke híreivel. A mail art tömegkommunikáció helyett egyéni kommunikáció. Egyoldalú kapcsolat helyett két- és sokoldalú 'kapcsolat, beszéd helyett párbeszéd, látvány helyett valóság. A mail art művészek különböző dolgokat küldenek egymásnak: egyedi rajzokat vagy festményeket, xeroxo- zott, szitázott, vagy nyomtatott műveket, magnó- vagy videókazettákat, kottákat, könyveket, vagy éppen fotográfiákat. A küldemények személytől indulnak és egy másik személyhez érkeznek meg a posta útján. Megkerülik a galériahálózatot, az el- üzletiesedett és intézményesített műtárgypiacot, mely gyakran lényegétől fosztja meg és dekoratív árúvá devalválja a műtárgyat. A mail art lehetőséget ad a művészeten kívülieknek is az önkifejezésre, a közvetlen kapcsolatteremtésre, a „Háló- zat”-ba való bekerülésre. Közösségi művészetként, rosszízű gátlások nélkül gyakorolható. hiszen lényege nem a „megcsináltság”, hanem a megnyilvánulás. Lehetőségei és határai korlátlanok, mert a mail art nem stílus, nem művészeti irányzat, nem műfaj; nincsenek formai, sti- láris. vagy esztétikai megkötései. A mail art szabad, mint az élőbeszéd. Kishonthy Zsolt Shozo Shimamotu (Japán) munkája November 30-án, vasárnap „Reveláció” címmel mail art kiállítás nyílik a Sárospataki Képtár időszaki kiállítóterében. A mail art (postaművészet, vagy levelezési művészet), valamikor az 1950-es, 60-as évek tájékán jött létre az USA-ban. Kezdetben néhány művész levelezése volt csupán (kisebb rajzokat, kollázsokat küldtek egymásnak), de miután kitágult a résztvevők köre és európai, majd más földrészek művészei is bekapcsolódtak, a 70-es évekre világméretű hálózattá vált a mozgalom. Napjainkban mintegy tízezer ember láthatatlan. de nagyon is élő, kommunikatív kapcsolata hálózza be Földünket, a nemzetközi posta segítségével. A mail art a világ minden részén élő művészeket és Válaszkeresés létkérdéseinkre Köpeczi Béla: A magyar kultúra útja (1945—1985) 1986-os hivatkozások is vannak tudós művelődési miniszterünk, Köpeczi Béla új könyvében; tehát példás gyorsasággal jelentette meg a Kossuth Könyvkiadó. A kötet a tíz évvel ezelőtti változat kiegészítése: a legújabb jelenségeikről -is megalapozott áttekintést ad. Köpeczi Béla mint kultúr- politikus abban lenne „érdekelt” — gondolhatná valaki —, hogy az elmúlt évtizedekről afféle önigazoló számvetést adjon, hiszen a szerző maga is jelentős részt vállalt különféle párt- és állami posztókon a magyar kultúra folyamatainak irányításában. Csakhogy politikánk — különösen az utóbbi harminc esztendőben — nyílt és őszinte, kritikus és önkritikus elemzésekre törekszik. s nem tehet mást a kultúrpolitika művelője sem. Kultúraértelmezése teljes, éppen ezért korszerű: a termelési és a szellemi kultúra egyenrangú tényezőként van benne jelen; s marxista—leninista módján az osztály- különbségek hatására is figyelemmel van Köpeczi Béla. Jól látja a tudományos-technikai forradalom kedvező és ártalmas következményeit korunk tőkés, valamint szocialista társadalmaiban, földgolyónk egészét illető vonatkozásokról beszél művelődésfilozófiai megalapozottsággal. Ennek során fejti ki a korszerű általános műveltség tartalmával kapcsolatos véleményét: alkotórésze ennek „a nyelvi képzettség, a matematikai gondolkodás, a szintetikus természet- és társadalomtudományi ismeret, az esztétikai élmény, a testkultúra és a manuális gyakorlati készség. Az említett elemekből összetevődő kultúra nem természettudományos vagy humán, hanem egységes jellegű, s az egyes elemek helyét a világnézet alapján lehet meghatározni.” S mindez — távlataiban — nem a kevesek elitkultúrájaként valósul meg fokról fokra; Köpeczi Béla végső soron derűlátó a tömegkultúra — a többség kultúrájának —esélyeit illetően. Látnunk kell azonban — figyelmeztet a könyv — e célkitűzés valóra váltásának számos akadályát. A tanulmány korszakolása meggyőző, bár az 1949-től 1968-ig terjedő szakasz egyneműnek láttatása első pillantásra kétségkívül zavaró. Ám Köpeczi Béla a részletesebb tárgyalás folyamán — helyesen — föloldja ezt az ellentmondást, és 1949—1956 között végül is egy „alperió- dust” tart számon. Folytonosság és megszakítottság értelmezése itt a legnehezebb feladat, hiszen e korszak művészetpolitikájában „egyszerre jelentkezett például a sematizmus elleni harc igénye és a kritikai szemlélet háttérbe szorítása, a szocialista realizmus egyoldalú értelmezése. s ugyanakkor a különböző stílusirányzatok lehetőségének felvetése”. S meghatározó érvényű a későbbiekre vonatkozólag, hogy a marxizmus elterjedése is épp erre, eltorzításának időszakára esett. Elvitathatatlan fegyvertény — bizonyítja Köpeczi Béla —, hogy a felszabadulás után sikerült kialakítani az alap- műveltség demokratikus is- _ kólái bázisát, de nem fér kétség ahhoz sem, hogy az 1961 óta szakadatlanul zajló Oktatási reform ellentmondások sokaságával jár. Népművelésünk koncepciója immár másfél évtizede a szélesebb érvényű, aktív részvételt feltételező közművelődés korszerű gondolatrendszerére cserélődött, de — mutat rá Köpeczi Béla — ez a lépésváltás elhúzódott, és utóbb az anyagi feltételek romlása hatott rá kedvezőtlenül. Önkritikus és 'kritikus méltatása a hatvanas évektől napjainkig terjedő szakasznak, egyszersmind politika és kultúra, politika és ideológia viszonyának megszívlelendő elemzése születik meg Köpeczi Béla tanulmányában: „A szövetségi politika sikere azt eredményezte, hogy a szövetségesékkel nem illett vitázni ideológiai problémákról. Az .irányzatok szabadsága pedig azt hozta magával, hogy az avantgárd és a neo- avantgárd kisajátította magának a korszerűség jelszavát. Mindennek az lett a következménye, hogy a marxista esztétikai elvek és az irodalmi, művészeti gyakorlat között szakadék támadt”. S elmaradt a művelődéspolitika intézményrendszerének, működésének gondos felülvizsgálata, reformja. Pedig e terület értelmiségi kötelezettsége — szépen mondja Köpeczi —, „az embert foglalkoztató létkérdésekre” adandó válasz helyessége ezen is múlik. Mi az általános követelmény, mérce ebben a tanulmányban? Az értelmiségi szemlélet, a kritikai szellem igénye; világnézet, magatartás. életmód kölcsönhatásának megmutatása. Hangos szóval figyelmeztet arra, hogy az anyagi ráfordítás növekedésének hiánya — mind az egyén, mind a társadalom szintjén — jóvátehetetlen veszteségekkel járhat a kultúrában, S meggyőz arról is, hogy művészet, művelődés gyarapodó kínálata önmagában még nem jelenti az értékek ezzel arányos terjedését. Tenni- és javítanivalónk bőven akad tehát, ha szégyenkezésre nincs is Okunk. Köpeczi Béla tanulmányát igen gazdag statisztikai függelék s hasznos bibliográfia egészíti ki. (Kossuth Könyvkiadó, 1986). Kőháii Zsolt l
