Észak-Magyarország, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-28 / 280. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1986. november 28., péntek Korai gondozás Segítség a szülőknek Életünk egyik legfájdalma­sabb élménye, ha kilenc hó­napi gyönyörűséges várako­zás után a megszületett cse­csemőnél valamilyen rendel­lenesség mutatkozik. Mivel a szülők többsége a „boldog semmittudás” állapotában várja magzata világra jöt­tét, érthető, hogy óriási a kétségbeesése a probléma láttán. Fontos, hogy már eb­ben a korai szakaszban se­gítséget nyújtsunk a tanács­talan szülőknek. A társadal­mi igény rég megvolt egy speciális tanácsadó megala­kulására, létrejöttében még­is Honti Józsefné gyógype­dagógus hite, fáradhatatlan­sága és többéves szakmai kapcsolata játszotta a leg­fontosabb szerepet. A vele való beszélgetésünk isorán a kezdetekről érdeklődtem. — A korai gondozás fon­tosságát senki sem vonhatja kétségbe, csak épp ,azt volt nehéz eldöntenem, hogy az egészségügy vagy a műve­lődés tájékán érdeklődjek. Végül is dr. Vdlkey László professzort keresltem fel és vázoltam körülbelüli kon­cepciómat. Ö örömmel üd­vözölte kezdeményezésemet. Majd dr. Bábos Gizella cso­portvezető gyermekgyógyász I főorvossal sikerült felvenni a kapcsolatot, aki lelkesen támogatta a kezdeményezést, mely lehetővé teszi az egész­ségügy és az oktatás össze­fogásával az egészségestől eltérő fejlődésű gyermekek korai gondozását, — mond­ja Honti Józsefné. — Végül is 1986. január 6. óta működik a Speciális Nevelési Tanácsadó. Mi en­nek a feladata, célja? — Feladatunk a 0—3 éves korú problémás csecsemők korai testi és szellemi fej­lesztése, szüleik bevonásá­val. A szakszerű gondozás célja, hogy fogyatékosságuk súlyosságát enyhítsük, reha­bilitációjukat segítsük. Ná­lunk a szülők nevelése is folyik, mert önmaguk és gyermekeik szempontjából is fontos, hogy reális kép alakuljon ki bennük, — vi­gyázva, nehogy peremhely­zetbe ikerüljenek, esetleges pszichés sérülések miatt. — A gyakorlatban hogyan valósulnak meg ezek a fel­adatok? — Komplex fejlesztést kí­vánunk nyújtani, ami kihat a mozgásra, beszédre, értel­mi, fejlődésre. Ez csak úgy valósítható meg, ha a család bízik bennünk és elfogad mint nevelő, gondozó part­nert. Ne várjanak tőlünk sajnálkozást. Együttérzésün­ket azzal szeretnénk kifejez­ni, hogy őszinték leszünk. Amit viszont elvárunk a közös cél érdekében, hogy ebben a munkában vegye­nek aktívan részt, mert eredmény csak így várható. — Beszélgetésünk elején megragadott ez a hasznos gondolat, hogy tevékenysé­gük aktív részesévé kíván­\ják tenni a szülőket is. — Volt olyan szülő, aki azt hitte, hogy gyermekmeg­őrző vagyunk, — míg ő nyugodtan vásárol. De hang­súlyozom, nálunk terápia folyik. Hozzánk a gyermek, orvosi diagnózissal kerül, anamnézisét körzetéből a védőnő küldi. Mi is elvé gezzük felmérését, s ennek 'megfelelően — mindig sze­mélyre szabottan — jelöljük ki a feladatot. „Csoda- gyógyszer” nincs, ami egy csapásra egészségesen fejlő­dővé tenné a gyermeket. A nevelés sem mindenható, de korrigálja és pótolja azt ami spontán nem alakul ki. Karba tett kézzel és elalta­tott lelkiismerettel nem vár­hatunk arra, majd kinövi, illetve utoléri jól fejlődő társait. Értékes időt veszí­tünk el, és minél tovább várunk, a lemaradás annál nagyobb lesz. — Jártam a tanácsadóban, ahol rendkívül meghitt, családias volt a hangulat. — Szeretnénk, ha egy ki­csit — mivel jobb szót nem találok — „szülők klubjá­vá” is alakulnánk. Itt min­denki őszintén, nyugodtan beszélhet a problémájáról A mi gyermekeink fejlődése jobban igényli a kiegyen­súlyozott, szeretetteljes csa­ládi légkört. Ennek egyik kritériuma, elfogadni gyermeket olyannak, ami­lyen. Az energia ne arra pazarolódjon, hogy keressük ki a hibás, a baj okozója, hanem édesanya—édesapa helyes irányba próbálja ki­alakítani, fejleszteni gyer­mekénél, ami önmagától nem, vagy nagyon soká’ alakulna ki. Ehhez adunk segítséget, tanácsot a gya­korlatban bemutatva. — A Speciális Nevelési Tanácsadó a feladatát tár­sadalmi munkában végzi. Milyen a szervezeti felépí­tésük? — Munkatársaim, Aba- ffyné dr. Kökény Ilona vá­rosi vezető védőnő; aki a védőnőkkel és rajtuk ke­resztül a szülőkkel a kap­csolatot fenntartja, a ta­nácsadó létezéséről tájékoz­tat, szervezési feladatokat lát el. Dr. Velkey Imre gyermek- és gyermekideg­gyógyász a speciális orvosi teendőket végzi. Jómagam, mint gyógypedagógiai tanár irányítom és végzem a ta­nácsadó gyógypedagógiai munkáját, melyben segítsé­gemre vannak: Főző László- né vezető óvónő, Veleczky Jánosné és dr. Boryné Rhuz Anna óvónők. — Utolsóként mondjuk el,, hol működik Miskolcon a Speciális Nevelési Tanács­adó? — Épp’ most költöztünk egy számunkra kedvező fel­tételű helyre, amelyet Daró- czy Leventéné, a 47. Sz. Ál­talános Iskola igazgatónője biztosított nekünk. Így a Vászonfehérítő u. 4. sz. el­ső emeletén várjuk minden csütörtökön délután fél 3-tól 6-ig, a segítségünkre szo­ruló gyermekeket szüleik­kel együtt. Oláh Éva Egy szép régi kapu Miskolcon nem megy rit­kaságszámba a régi, öreg házak lebontása. Sajnos, ez azzal is jár, hogy egy-egy szép faragással díszített fa, vagy kovácsoltvas kapu az enyészeté lesz. Mindez azért van így, mert az épület bon­tásakor senki sem figyel oda, nem törődik azzal, hogy a ház értékesebb részei más bánásmódban részesüljenek. Örvendetes, hogy nem így történt a képen látható Pa- lóczy út 17. számú ház ese­tében. Szanálásról itt szó sincs (remélhetőleg nem is lesz), ám az öreg, kopott, szép díszítésű, fából készült, kapu több gondoskodást ér­demelne. Mennyivel szebb lenne, ha felújítva, megtisz­títva látnánk. Az aránylag még ép állapotban levő ka­pu a felette levő oroszlán- fejjel együtt nemcsak a 1,7- es számú ház, hanem az egész utca arculatát gazda­gítaná. — fojtán — Video Kössünk kardot az pogány ellen Zrínyi Miklós harcba hí- i vó szavát — „Kössünk kar­dot az pogány ellen” — vá­lasztotta albumszerű, nagy­szabású kötete címéül Gala- vics Géza. Az album, amely­nek alcíme Török háborúk és képzőművészet, a Képző- művészeti Kiadó gondozásá­ban jelent meg a téli könyv­vásárra. — Három évszázad- dal ezelőtt európai jelentősé­gű esemény volt Buda visz- | szafogialúsa. A késői utódok j az évfordulón tisztelegnek az egykori dicső események előtt. A Képzőművészeti Ki­adó is ezt teszi az album közreadásával, s abban há­lom és fél évszázad magyar- ági török harcainak kép- z.i.tvj-észi ti emlékeit tekin. í’ át. A török elleni harcra a XIV. század második felé­től mindenekelőtt az írott szó erejével buzdítottak, de a török veszedelem szorításá­ban a képzőművészetnek is születtek jelentős alkotásai, csak ezek megismertetését ez ideig kevéssé propagálták. Apró érmektől a monumen­tális falképekig, uralkodói gyűjteményekben található festményektől nagy példány- számú rézmetszetekig, temp­lomi oltárképtől a síremlé­kekig és könyvillusztráció­kig terjed a műalkotások so­ra, amelyek a hódítók meg­állítását, illetve kiűzését hir­dették. A kötet másfél száz oldalnál hosszabb tanulmányt tartalmaz, és mintegy 250 — részben színes — reproduk­ciót is közread. Videofilmét vetítenek a presszóban. A máskor po- harazgatva beszélgető vendé­gek most feszült izgalommal a képernyőt bámulják. A filmben hatalmas pofonok csattannak, hordószámra fo­lyik a vér, van fékek és fo­gak csikorgatása, egyszóval minden, ami szükséges, hogy a néző izgalomba jöjjön. Még a fiatal szerelmespár is meg­feledkezik egymásról, kör­müket rágva figyelik a szörnyűségeket. Bárgyú film, kegyetlenségen kívül semmit sem fedezek föl benne, de néznem kell, mert a pincér ügyet se vet rám: az ajtó­félfának támaszkodva, ő is a filmet nézi. Egy csöppet sem érdeklem, én nem sze­repelek a filmben. A fiam videózni megy a barátjához, akinek a papája rém izgalmas kazettákat ho­zott Irakból. Most a Cápát nézik meg. — Tudod, meg­ígértem — mondja. — Ez olyan örsigyűlés-féle. Vendégségben vagyunk. Itallal, szendviccsel kínálnak, majd az este fénypontjaként, videóval. Milyen filmet pa­rancsolunk: pornót, horrort, kalandosat? A kínálást illik elfogadni. Filmnézés közben nem illik beszélni. Filmné­zés közben csak nézni sza­bad. Bámulni a képre vagy a semmibe. Itt van a video. Nagyon itt van. Túlságosan is itt. Üj népbetegség van terjedő­ben?! ~ F. Cs. Bogács szép arccal köszönt Amióta világ a világ, a magyar ember a vendégeket szívélyes udvariassággal, te­rített asztallal, tiszta szobá­val, háza tája szépségeinek bemutatásával várja. Szá­momra nem volt tehát meg­lepő, hogy minap a televí­zió második műsorában me­gyénk jeles települése, Bo­gács is a vendéglátó udva­riasságával, szép arcával köszöntötte a vendégsereget, az ország tévénéző lakossá­gát. Olyannyira szép arccal, hogy megkérdezés nélkül is biztos vagyok benne, ked­vet keltett, kíváncsiságot ébresztett zalaiban éppúgy, mint tolnaiban e település közelebbi, alaposabb megis­merésére. Mert kijátszotta minden erős aduját a falu e 25 perces, jól tömörített riport­filmben ! A gomba módra sza­porodó, parádés lakóházak a község és az ott élők anya­gi erejét jelezték; a termál­fürdő mára már kellő szín­vonalú kiépülése a termé­szet kincsének szerencsés üstökön ragadását mutatta; az oktatási és egészségügyi intézmények jól kiépített és felszerelt hálózata az élet- képesség tudatos, jövőt is alapozó magas színvonalát igazolta; a természeti és közgazdasági adottságok élel­mes kihasználása pedig az ott élők leleményét, talpra­esettségét szemléltette. Pezsgő bogácsi életet mu­tatott a riportfilm, egy olyan falu emberi arcát, amelyen ott ragyog a múlt becsülé­se, a jelen maradandó jelet „faragó” igyekezete, s amely, bői jövőt is firtató, kíváncsi szem tekint kifelé, előre. Ismerem e film keletke­zésének körülményeit. Min­denekelőtt az ősszel Eger­ben megrendezett, immár hagyományos nemzetközi pedagógiai konferencia részt­vevői számára készült, akik videokazettákon vihették ha­za NSZK-ba, Svédországba, másfelé a szocializmust épí­tő Magyarország egyik tele­pülésének, az ott lakó kö­zösségnek hétköznapjairól, küzdelmeiről, s mindenképp eredményeiről szóló képes történetet. Mondom, vendégeknek ké­szült a film, Bogács szép arccal köszöntötte az őt ér­deklődéssel megtisztelő kül­földieket, s minap az azo­nos nyelvet beszélő, de más tájegységeken élő hazaiakat is. A filmen Bogács arca ránctalan, derűs volt. Helyi szemek, helyi tükrök felada­ta, sőt kötelessége a folyto­nos vizsgálódás: valóban ránctalan, s mindig derűs-e ez az arc? (hajdú i.) Több gondolat bánt engemet... Szinte nem adódik nap mostanában, hogy a kultu­rális élet iránt érdeklődő, annak sorsát aggódva fi­gyelő állampolgár füstölgésre ne kényszerüljön a már mitikussá növesztett gazdasági kényszerhatás kalózlobo­gója alatt elkövetett kultúraellenes cselekedetek miatt. Íme, egy újabb példa, ezúttal a fővárosból. — A Józsefvá­rosban működött Budapest Galériát a kerületi tanács be­záratta, mert a kiállítási terem csak nemzetközi elisme­rést hoz, csak vizuális kultúrát fejleszt, de abból a kerü­letnek forintokban kifejezhető haszna nincsen. Igaz, hogy egy nagyon elhanyagolt, üres, romosnak mondható helyiséget tettek nagyrészt társadalmi munkával ország­határainkon túl is megbecsült intézménnyé Fajó János festőművész és munkatársai — Fajó havi 500, azaz ötszáz forintot kapott a galéria vezetéséért —, amely helyiség akkori állapotában nem kellett a kerületi ta­nácsnak. Ám most ráébredtek, hogy ebben a széppé tett környezetben lehetne kerületi közművelődés cím­szó alatt valamit keresni, például kereskedelmi bemu­tatókkal, a terem bérbeadásával, hasonló „kulturá­lis” cselekvésekkel. A Fővárosi Tanács, amely eddig a galéria patrónusa volt, visszavonulni kénytelen, mert — mint az illetékes főosztályvezető-helyettes mondta, „a kerületi önállóság lehetővé teszi,' hogy a kerület a saját javára döntsön”. Gondolom, akkor is, ha beval­lottan el akar törölni egy bevált intézményt, s a he­lyiségével kufárkodni készül, azaz a kulturális cse­lekvést feláldozza bizonyos forintszerző akciók érde­kében. Mert ehhez joga van. — Miért bánt engem ez a fővárosi ügy? Nemcsak azért, mert Fajó János erős szálakkal kötődik szűkebb pátriánkhoz, ő ugyanis az encsi alkotótábor egyik vezetője, hanem mert az egész ügy a televízió riportjából ismerős és a példa esetleg követőkre találhat... Mostanában megy a mozikban egy új magyar film, A rejtőzködő. A vidéki mozik közönsége csak ezt kö­vetően fogja látni. Az elmúlt héten a kritika szokat­lan egybehangzással marasztalta el. Ez az első ma­gyar film utolsó négy évtizedünkben, amelyet bemu­tatásakor a februári filmszemlén füttykoncert foga­dott. Megérdemelten fütyülték ki. Magam is elma­rasztaltam kritikámban. S most sem az a gondolat bánt engem, hogy egyszer végre .az ünnepi bemuta­tók kényszeredett tapsa helyett fütty hangzott fel a Budapest Kongresszusi Palota nagytermében — ma­gam is ott voltam e szokatlan aktusnál —, hanem azon mérgelődöm, hogy egy korábban jobb filmekkel jeleskedő rendező keze alól ilyen mű került ki és ép­pen most, amikor az 1985-ben gyártott filmek mutat­ták, a mélypont felé tendálást jelző képen a magyar filmművészet javítani szeretne. Ki hisz a filmművé­szek ígéretében, újabb törekvéseiben, aki a tavaly gyártott és az idén a nagyiközönség elé került néhány filmünket megnézte, és azok sorának végén éppen ezt a füttyös filmet látta?! Én megpróbálok hinni, megpróbálok bízni és a rendezőről bennem élő kép­ből ezt a filmet törölni. De vajon hányán tartanak velem ? ... Portréfilmet láttam egy urológus professzorról. Ami­ket a professzor mondott, ahogyan életútjáról beszélt, ahogyan mestereit emlegette, nagyon rokonszenves volt, nagyon tetszett. Ahogyan munkájáról áradozott és pácienseit „partnerem a betegem” megfogalmazás­sal emlegette, ugyancsak tiszteletre méltó. Még azt is igen érdekesnek találtam, hogy műtét közben Bach- zene szól a műtőben, mert az nyugtatja az orvost. (A beteg meg úgyis alszik.) Mégis, mi bosszantott hát eb­ben a riportban? Az egyik a riport sok-sok visszakö­szönő, szokványos mozzanata. Az ilyenkor szokásos mesélő sétált, a család tablóba ültetése, a kórházi munkatársak ünnepélyes jelenléte, a megrendezett nagyvizit, ahogyan a prof. megsimogatja a kórházi ágyon fekvő nénike arcát, ahogyan a főnővér bejön jelenteni stb. A sok csináltság elveszi a mondandó jó ízeit is. És megkeseríti még valami; noha a prof. el­mondja, hogy „a beteg sosem eset, kázus, ügy, hanem a partnerem”, mégis következetesen úgy emlegeti, hogy „a beteg, amely ..Már nem aki (?). Pedig még él, s a prof. reményei szerint élni is fog... A közelmúltban egy közeli nagyközség könyvtárába várták vendégelőadóként a nagy hírű és népszerű fő­városi riportert, aki elfoglaltságára hivatkozva később időpont-módosítást kért. Maga javasolt egy újabb idő­pontot, amelyre aztán nem jött el. Pedig sokan várták, szívesen hallgatták volna. Nincs szándékomban men­tegetni a riportert, sem pedig azt a műsorszervező irodát, amely üzletel a közvetítésével, s amely egy­általán az egész találkozó létrehozására vállalkozott. Nem ritka eset, hogy fővárosi művészek és népszerű, főleg külpolitikai riporterek lemondják a vidéki sze­replést, okkal, vagy csinált okkal. Pedig nem olcsó áron jönnek, de lehet, hogy ugyanazt megkapják Bu­dapesthez közelebb is. Ám az sem lehetetlen, hogy a vendég — tekintettel munkakörére, elfoglaltságára — november 6-án, az ünnep előestéjén valóban nem tudott eljönni. Bár ez is csak részben mentheti. Mi bánt engem ebben az ügyben? Az, hogy egyes vidéki intézmények mereven ragaszkodnak néhány kiemelt művészhez, dalnokhoz, sztárrá emelt riporterhez, di­vatos emberek meghívásához, noha már nagyon sok csalódást okozott ezek meginvitálása szerte az ország­ban- Talán nem kellene annyira ragaszkodni mindig a divatemberekhez. Talán tudomásul kellene venni, hogy — tisztelet a kivételnek — ezek többsége a vi­déki meghívást olyan mellékel foglaltságnak, haknisze­replésnek tekinti, amely mindenképpen háttérbe kerül a kenyéradó munkahelyi elfoglaltság, de még a fővá­roshoz közelibb vendégmeghívások mellett is. Aki hak­niszervező irodákkal egyezkedik, gyakran szenvedhet sérelmet... Minden apropó nélkül eszembe jutott egy régi közmondás: „Aki kutyával fekszik, bolhával kel fel.” (bencdek)

Next

/
Thumbnails
Contents