Észak-Magyarország, 1986. október (42. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-04 / 234. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1986. október 4., szombat i ] l l N Bűnügyi játék bemutatója a Kamaraszínházban Nincs könnyű helyzetben a kritikus, amikor a Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínházában a minap bemutatott Nyolc nő című bűnügyi játék előadásáról készül írni. Mégpedig azért nehéz a dolga, mert kötik mindenféle etikai jellegű „tilalmak”. Például nem írhatja meg lelkesen, hogy ennek a darabnak nagy közönségsikert jósol, mert ez már valamiféle elfogultságot sejtet, kénytelen valahogy úgy fogalmazni, hogy „a bűnügyi játékok iránt érdeklődő, nem lebecsülendő számú nézőközönség minden bizonnyal örömmel és lelkesen jog ja fogadni.” De ez így nem igaz, mert ezt a darabot nem egyszerűen műfaji jellege teszi megkülönböztetett figyelemre érdemessé — egyébként maga a kritikus nem is nagyon híve a kriminek, sem könyvekben, sem filmen, sem a képernyőn, de ez magánügy! —, hanem a darab mozgalmassága, feszültsége, kitűnően jellemzett figuráinak a mozgatása, remek csattanója, amely egyszerre hoz felszabadulást és megd^rmedést; tehát nem a szokvány-krimik patentjeinek meg kriti- kátlan rajongóiknak a kapcsolata a majdani siker titka. Azért is nehéz erről írni, mert már majdnem kikotyogtam, mi is a vége, holott ez egy izgalmas bűnügyi játék esetében főbenjáró bűn lenne a későbbi nézőkkel szemben, megfosztaná őket a találgatás, a váratlan fordulatok következtében egyre fokozódó feszültség szülte izgalomtól, viszont nagyon körülményes a játékot, az előadást méltatni a történések ismertetése nélkül. Mégis megpróbálom. Robert Thomas írta a játékot. (A szerző a miskolci színpadon nyolc-kilenc évvel ezelőtt már nagy sikert arajtott A hallgatag papagáj című bűnügyi játékával; talán vannak, akik emlékeznek rá). A Nyolc nőt Gera György fordította magyarra. Szereplője — a címnek megfelelően — nyolc nő, a színhely egy magas kőkerítéssel körülzárt, magányos villa, meglehetősen messze a legközelebbi településtől. A kilencedik szereplőt, az egyetlen férfit sose látjuk, de mindig róla van szó. Öt ugyanis a játék harmadik-negyedik percében holtan találják a szobájában. S van még egy láthatatlan főszereplő: a gyanú, amely ott él a nyolc nőben, mindegyik gyanúsítja a másik hetet, mindaddig, amíg a játék végén ... De ezt már nem mond(hat)om el. Ideális bűnügyi helyszín: zárt környezet, ahonnan nincs kijárás, a kerítés áthatolhatatlan, a telefont megrongálták, az autót szintén.' A nyolc nőnek lélekben meztelenre kell vetkőznie, hogy mindegyikük elhárítsa magáról a gyanút és megrágalmazzon egy másikat, vagy többet. S közben kiderül sok minden. Feltárulnak addig rejtett kapcsolatok, üzleti machinációk, a magánélet kisebb-nagyobb titkai, s közben a feszültség egyre nő, a félelem eluralkodik a színpadon, s lassan már nézőtéri szomszédomat is gyanakodva méregetem, mert itt mindenkiről kitudódik valami. És — minő érdekesség! — miközben növekszik a félelem, nő a drámai feszültség, a nézőtéren mind nagyobbakat nevetünk, mert a szituációk nemcsak krimibe illők, hanem alapvetően humorosak is, amiben a szereplők többségének alighanem annyi része van, mint magának az írónak. Eddig mindig a darabról beszéltem, mert tényleg izgalmas. Amikor előzőleg elolvastam — szorgalmas (stréber?), kritikushoz illően — a szövegkönyvet, már akkor remekül szórakoztam, mert olvasmánynak is kitűnő és izgalmas. De amikor megnéztem a színpadon, a vendégként nálunk tevékenykedő Dezsényi Péter — végzős főiskolás — rendezésében, nyolc miskolci színésznő közreműködésével, Gergely István nagyon célszerű, egyszerűségében is látványos, a zártság ellenére sokféle mozgásnak teret adó díszletében, Horváth Éva többségében igen jó jelmezeivel — talán Catherine, a legkisebb lány bohócos pizsamaszerűsége rítt ki csak Karancz Katalin és Péva Ibolya (a háttérben Zsolnai Júlia), az egyik jelenetben. (Fotó. Jármay) a többi közül —, rájöttem: ezt látni kell, nem olvasni. Azt hiszem, a rendezőnek leginkább az írandó javára, hogy igyekezett nagyon hű maradni a darabhoz, a szerzői instrukciókhoz, olyanná formáltat- ni a figurákat, mint amilyennek Robert Thomas is jelezte, s tág teret adott a színészeknek a szerepük kínálta lehetőségek kihasználására. A szereposztás többségben jónak mondható. Egészében nem „rendezői előadást” kaptunk, hanem a rendező, a szerző és a színészek összjátékából adódó, nagyon kellemes produkciót. Ezt pedig a nézők többsége szereti. összjátékról szóltam. Igen, a színészek teljesítménye is csapatmunka, de van benne nagyon sok szép „szóló” is. Például az öreg nagymamát játszó Máthé Éváé; a kicsit szenilis, de ha az érdekei úgy kívánják, nagyon is eszes Mamy megformálása, a művésznő igen sokoldalú komikai tehetségének megcsillogtatására kitűnő alkalom. Ragyogó alakítás, éli a játékot. Horváth Zsuzsa, a mindig sértett vénlány — Augustine — nagyszerű megformálója, figurájának remek görbe tükre. Péva Ibolya, a ház öreg bútordarabja, Chanel nevelőnőként a sokat tudó, de alkalmazotti mivoltánál fogva, hallgatásra nevelt nő, nem kevés belső vívódását is megéreztette. Zsolnái Júlia hideg, számító, kimért és hazug feleség-alakja jól felelt meg a szerep kívánalmainak; Papp Györgyi igen jól fogalmazott, kicsit kihívó, frivol szobalánya szintúgy. Fehér Ildikóhoz volt legkevésbé jószívű a szerző: Pierette-je, a társaság kiutált alakja, mindvégig kívülálló, de a gyanúban és a gyanúsításban osztozni kénytelen, sőt némileg felül is kerekedik; ezt hozta igen emberien. Végezetül, de nem utolsósorban a két fiatalról. Karancz Katalin, a hazatérő idősebb lány — Suzon alakjában kissé merevnek tűnt, nehezen oldódott, Oláh Bódi Éva kamaszlánya csupa életvidám harsányság — nem árulható el, miért nem szomorkodott a többiekkel —, végül ő a darab kulcsfigurája, s ha felforrósodott jeleneteiben a szöveg érthetőségére jobban ügyel, megérdemeltebben kapja majd a tapsot, a játék végén. A kritikus már fentebb bevallotta, hogy nem krimirajongó. De ezt a jól sikerült előadást, az ilyen bűnügyi játékot szívesen ajánlja. Benedek Miklós i A régi számítógépek is aranyat érnek A számítógépek olyan rohamosan öregednek el, hogy a legújabb is akár már holnap ócskavas. A 27 éves kanadai Jeff Caplan Londonban „számítógéptemetőt” létesített. Ide jutnak új számítógépek is milliós értékben, : mert elavultak és ócskavasI ként kidobták. Caplan ezt e ' mondja gyakran vadonatúj 1 „tetemeiről”: „Abszurdnak J ! hangzik, de nálunk kötnek i ki számítógépek eredeti csos magolásban. Ezek a megl ! rendelés és a leszállítás között avultak el és kidobták őket”. Sok konszern mindig a technika legújabb színvonalán akar állni, és ezért folyton gyorsabban működő és kisebb rendszereket szerez be. így azután drága gépeket nevetséges áron adnak el vagy egyenest az ócskavastelepre küldenek. Caplan szerint ezen lehet a legjobban keresni, akárcsak egy használtautó-kereskedőnek. Egy újonnan 275 ezer márkába kerülő számítógépet Caplan még mindig négyezerért kínál. Néha persze 30 méteres régi monstrumok is kerülnek a telepre. Caplan: „Amit ide hoznak, majdnem minden jó és használható. Nem ócskavas, a harmadik világban még nagyon megfelel.” A számítógépekből különleges gépekkel és öntödékben kivonják a nemesfémeket, például az aranyat. Az öntöde az arany két százalékát tarthatja meg fizetségképpen. Radikális Az amerikai természetvédők, hogy az erdőket megvédjék a kiirtástól, újabban radikális módszerektől sem riadnak vissza: az Egyesült Államok Oregon államában hosszú vasszögeket ütöttek a fenyőfák törzsébe, hogy megakadályozzák a motorfűrészek munkáját. Azonkívül azt javasolták, hogy egész erdőrészeket égessenek fel, mert az erdő a tűz után könnyebben helyreáll, mint a módszeres irtás után. Az „Earth First!” nevű csoport, az egyik legradikálisabb környezetvédő csoport, brosúrákban és folyóiratcikkekben részletes útmutatásokat ad a szabotázsra. A fakitermelő vállalatok felháborodottan reagálnak a „környezetvédő terrorizmusra”. Emberéletek kerülnek veszélybe — jelentik ki a vállalatok —, ha a nagy sebességű fűrészek beleüt- köznak- a láthatatlan szögekbe, és ettől „formálisan szétrobbannak”. Az országos erdészeti hatóság most körözi az illegális erdei munkásokat. A feljelentésükért kitűzött jutalom 5000 dollár. Akác István: Nem álmodja már... Ladányi Mihály emlékére Meghalt a dal. A legköltőibb költő nem álmodja már a vélt vagy valós fájdalmakat. Nem lesz szív, amely helyette dobog, emléke olyan, mint egy simogatás, — ha Rágondolok: a sírás fojtogat... Viharkabátban mereng a járdaszélen, csókot, csillagot, virágot teremt a lelki télben s a Hold úgy vonszolja magát, akár a beteg állat — Miatta tép a bánat. Múzsája árva lett. Pohara árva lett. — Most vajon, kit szeret? — És ki szerette őt? az örök-kétkedőt. Immár a föld veszi hűséges anyaölbe s magányosan vacognak, akik az álmait is irigyelték tőle ... Mindig remélte, hívják, s most Nélküle borzong az alkonyat, szürke madár az ég — díszálltak a lovak — a sírás fojtogat. Recenzió helyett Beszélgetés Barta Imrével Szívesen írnám azt, hogy tanulságos eszmecserét folytathattam a minap Barta ' Imrével, a közgazdaságtudomány kandidátusával, az Állami Fejlesztési Bank osztályvezetőjével, de ez túlzás, nagyképűség lenne. Sportnyelven szólva „nem voltunk egy súlycsoportban”, noha maga a téma: gazdasági életünk, nagyon is közérdekű, s nem csupán, mint újságírót érdekel. Hála éppen Barta Imrének, felvilágosító, valóban tudatformáló cikkeinek, tanulmányainak (lapunk hasábjain is) közgazdaságunk időszerű kérdései, s egyáltalán a közgazdaság- tan nemcsak „divatba jött’, de az egyik legszélesebb, leghevesebben vitatott témává vált. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy legalább any- nyira, mint a futball (Végh Antal könyve előtt és után). Nos, Barta Imre hamarosan, a műszaki és közgazdasági könyvnapokra megjelenő munkájáért „A beruházások döntéselőkészítésé”-ért (az Akadémiai Kiadó gondozásában) nem hiszem, hogy sorba fognak állni, de ez semmit nem von le az értékéből. Sőt! Barta Imre precíz ember, „készült” a beszélgetésre, sőt jól ellátott „puskával” is, felhatalmazva, hogy „fordítsam le a zsumalizmus nyelvére”, s ha kell idézzek belőle. Bibliográfiája szerint 176 írása jelent meg eddig. Az első 1966-ban a Borsodi Szemlében (Borsod megye gazdasági fejlődése a beruházások tükrében címmel). Ez, a most megjelenő a harmadik —, illetve lényegében a negyedik könyve, mert az 1976-ban írt tanulmányát dolgozta át a mai követelményeknek megfelelően. Előző két könyve: A beruházások gazdaságossága és a kockázat (1979), és A beruházási folyamat kritikai értékelése (1982). Nekünk laikusoknak nem sokat, a szakembereknek azonban többet mond, hogy míg az előzőeket a Közgazdasági és Jogi, a mostani (átdolgozott változatot) az Akadémiai Kiadó adta ki. Rang és elismerés ez is, amit kevesen értek el szűkebb pátriánkban. * Hogyan lehet egy tudományos szakkönyvet napilapban értékelni, ismertetni? Bízzuk a szerzőre: — A mai gazdasági nehézségeink egyik fő oka az, hogy a beruházások korszerűsége, gazdaságossága elmaradt a követelményektől. Fogyatékosság mutatkozott a döntéselőkészítő munkában is. Több évtizedes tapasztalataimat, elméleti és módszertani ismereteimet fogalmaztam meg ebben a könyvben. A döntéselőkészítésben résztvevőknek akarok segíteni, hogy a jövőben a magas színvonalú, gyorsan megtérülő beruházások jól időzítve valósuljanak meg. Ez ma már a lenni vagy nem lenni kérdése, mert leszakadtunk a világgazdaság fejlődésében. Sürgősen változtatni kell a fogyatékosságokon, amelyeknek a listája hosz- szú. Néhány példa: rossz, ha a beruházások termékei nem adhatók el; ha korábbi technikai színvonalat konzerválnak; ha maradandó nyomot hagynak a vállalat működésében. Vannak jó példák is, de ezek csak szigetek, nem általánosak. Ilyen a Tiszai Vegyi Kombinát beruházása, fejlesztése. így is lehet. A döntéselőkészítés fogyatékosságának legáltalánosabb okai: a tulajdonosi kötődés, a távlati vagyonérdekeltség hiánya vagy a hatékonysági kényszer. Vannak felkészültségbeli, szemléleti problémák is. A tudomány vezérfonalat nyújt az alkalmazott gazdaságtudománynak, azok számára, akik ezzel foglalkoznak. Számolni kell persze a jövő bizonytalanságával, kockázatával, de éppen ez a beruházási munka nehézsége és szépsége is. Minden túlzás nélkül ez már a szellemi munka felső tartománya. Egy pillanatig se feledhetjük ugyanis, hogy a gazdaság jelenlegi állapota a korábbi beruházások tükre. Ezért is foglalkozom vele. A közgazdaságtudományban még sok a megoldatlan, nyitott kérdés. El kell gondolkodnunk a jelenségek mögötti törvényszerűségekről, összefüggésekről. Mindig ezek érdekeltek és soha nem mérlegeltem, hogy fáj-e az igazság, amelyet kimondok. De soha nem állok meg a diagnózisnál, javaslatot teszek a terápiára is. Igaz, így nagyobb a támadási-. felület, a vita is, de csak így lehet a tudomány konstruktív. A mai irányítási rendszer problémáinak a gyökereit abban látom, hogy a gazdaság korábban helyesnek tartott szerveződési elvéig nem mertünk nyúlni. (Erről a kérdéskörről szól Barta Imre: A gazdasági megújulás tudományos megalapozása, a Magyar Tudományban megjelent hallatlanul izgalmas tanulmánya.) A kapitalista gazdaságban végbement egy paradigmaváltás. Ennek a felismeréséig mi is eljutottunk az utóbbi időben. Mi is csalc akkor juthatunk előbbre,.ha lépni tudunk a tulajdon — az önállóság és a vagyonérdekeltség kérdésében. Fontosnak tartom a köz- gazdasági gondolkodás fejlődését, hiszen ez ma már része az általános műveltségnek. Sok az ellentmondás, ugyanakkor nő az elégedetlenség és az értetlenség a viszonyainkkal szemben. A közvélemény a mai gondokért a közgazdászokat okolja, miközben sok megoldást a szocializmustól idegennek tart. Holott, — s ezt már az említett tanulmányból idézem: „Aligha vitatható pedig, hogy egy elvont moralizáló szocializmuskép nem vezérelheti a gazdasági folyamatokat. Tudományos kidolgozottság, elméleti megalapozottság nélkül azonban csak egy másik, érthető okokból támadható pragmatista, kényszerhatások esetén pedig — mint a nyolcvanas évek elején — improvizációkkal terhelt út kínálkozik. A ma és a továbbfejlesztés kérdéseire a marxista közgazdaságtudománynak ma kell választ adnia. A klasszikusoktól ezt várni nemcsak történelmietlen, de a gyengeség jele is. Szerencsére nem nulla pontról kell indulnunk.” S ebben — tegyük hozzá — tevékeny szerepe volt, van Barta Imrének: a tudósnak, a gyakorlati szakembernek is. borpácsi
