Észak-Magyarország, 1986. szeptember (42. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-03 / 207. szám

1986. szeptember 3., szerda

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3

Világgazdaság

Miért kevés az eurovállalat?

A nyugat-európai Airbus Industrie, néhány, a távközlési, a számítástechnikai területen működő „nemzetek feletti” vállalat, vagyis mindössze néhány cég működik valódi „eurovállalatként” — ezt a tényt szakértők a nyugat-európai termelékenységi és technológiai lemaradás egyik aggasztó jeleként értékelik. A lépéstartás, a technológiai szakadék felszámolása legfontosabb feltételének azt tartja a közös piaci bizottság is, hogy létrejöjjenek a „teljesen szabad” munkaerő- és tőkemozgás feltételei, hogy a nyugat-európai vállalatok japán és észak-amerikai társaikhoz hasonlóan kontinentális méretekben szervezhessék meg tevékenységüket. Számos akadályt kellene persze ehhez elhárítani, nem véletlen, hogy az egységes tőkepiac megteremtését az EGK-bizottság legfeljebb csak az ezredforduló idejére tartja reálisan elérhetőnek.

ELMARADT

„ESKÜVŐK”

Nem létezik egységes nyugat-európai vállalati törvény, a vállalatok lényegében eltérő nemzeti rendelkezéseknek megfelelően működnek. Országról országra változnak a trösztellenes törvény előírásai, tehát eltérő a vállalatok összefonódásának, integrálódásának lehetősége, különböző előírások szabályozzák a vállalatok szervezetét, más az adózás, a vállalatalapítás gyakorlata. A nyugat-európai kormányok érthető okokból ragaszkodnak ahhoz, hogy maguk írják elő: a nemzeti vállalatok milyen pénzügyi szabályoknak engedelmeskedjenek, vagy ahhoz, hogy a konszernek igazgató tanácsában milyen legyen mondjuk a menedzserek, szak- szervezeti képviselők aránya — a kormányok a jogukat fenntartva lényegében a gazdasági és a politikai befolyás lehetőségét biztosítják maguknak. Hogy milyen hátrányos következményei vannak az ilyen egyedi, nemzeti megkötöttségeknek, arra a szakirodalom gyakran idézi példaként az igazán válságos helyzetű acéliparban a holland és nyugatnémet egyesülési kísérletet.

A nyugatnémet Hoesch és a holland Ecogovens úgy vélte, hogy erejűiket egyesítve, sikerrel birkózhatnak meg az acéltúltermelési válsággal, konkrétan arra számítottak, hogy hatékonyabban tudnak dolgozni, ha az olcsóbb holland alapanyag* (földgáz) adottságokat, és a szélesebb nyugatnémet belső piac előnyeit együttesen használják iki. Csakhogy a hetvenes évek végén még mindkét ország rendelkezései tiltották a vállalatok külföldi cégekkel történő egyesülését, ami el is maradt. Kényszerűségből a két vállalat alapított ugyan leányvállalatokat, de ezek nem válhattak „acélipari eurovállalatokká". és hamarosan fel is számolták őket. A vállalati vagyonok integrálása nemcsak ez esetben maradt el, de kudarccal járt a gumiiparban a brit Dunlop és az olasz Pirelli, vagy a repülőgépgyártásban a holland Vok- ker és a nyugatnémet VFW egyesülése is.

NEM EGVESÍTHETŐK A „HOZOMÁNYOK”

A Közös Piac illetékesei érezve azt, hogy a nemzeti rendelkezések többleterőtől

fosztják meg a nyugat-európai vállalatokat, áthidaló megoldásként, megkönnyítették a határokon átívelő tőkeösszefonódást. Olyan gazdasági érdekcsoportok létrejöttét segítették — így működik az említett Airbus társaság is —, amelyek lehetővé teszik a részt vevő vállalatok együttműködését a kutatás, a fejlesztés, sőt a termelés területén is. Ezeket az „érdekcsoportokat” mégsem tartják valóságos konszerneknek, mert a társaság tagjai lényegében önállóak, nemzeti keretekben működnek, vagyis ennek megfelelően adóznak, döntenek foglalkoztatási és egyéb kérdésekben.

Nem véletlen, hogy napjainkban éppen az elektronikai iparág az, amely feszíti e korlátokat, hiszen a mind nyomasztóbb amerikai és japán .versennyel, ebben a rendkívüli kutatás- és tőkeigényes iparágban csak nemzetközi cégek vehetik, fel a versenyt. Az idén megalakult az első igazán nyugat-európai vállalatnak tartott konszern, kilenc országban működő leányvállalattal, luxemburgi központtal. Az európai számítástechnikai vállalat öt éven belül meg akarja hódítani az egyedi megrendelésre készülő számítógép-lapocskák nyugat-európai piacának egyötödét.

Sokan kételkednek abban, hogy egységes Közös Piac hiányában hosszú távon működőképes lesz-e ez az úttörő vállalkozás. A kérdés jogos, hiszen a „nemzetek feletti” vállalkozások sorsa elsősorban a nyugat-európai integrálódási folyamat gyorsaságának függvénye. A Közös Piac bizottsága a közelmúltban fogadott el tervezetet az egységes tőkepiac kialakításának meggyorsítására. amiről egyébként a megelőző csúcstalálkozón született határozat. A javasolt intézkedések mindazt lehetővé tennék, ami ma törvénybe ütköző dolognak számít Nyu- gat-Európa több országában.

SZEGÉNY

ROKONOK

Az egyik közös piaci tagállam vállalkozója például felvásárolhatná más ország vállalatainak nem jegyzett részvényeit, a vállalati értékpapírokat minden országban lehetne forgalmazni. Lehetővé tennék azt is, hogy a közös piaci tagországok pénzintézetei nem közös piaci oégeknek hosszú lejáratú hiteleket folyósíthassanak. Az eszközök, a pénz gyorsabb áramlása a cél, vagyis az, hogy a mostaninál jobban aktivizálódjanak a szabad tőkék, fokozódjék a beruházási piac rugalmassága.

E nagyszabású elképzelések a jelek szerint főként azoknak az országoknak az ellenállásába ütköznek, amelyek a leginkább őrködnek a tőkemozgás korlátozásán. A beruházási szabályok a tizenkét tagállam közül csupán hat országban, így az NSZK-ba.n, a Benelux államokban. N agy-Br i t a n ni á ban lazábbak, Franciaország és Olaszország viszont a legkevésbé enged beleszólást nemzeti beruházási gyakorlatába. De nemcsak az ő ellenállásuk keresztezheti a nyugat-európai méretű vállalkozások létrejöttét, hanem az EGK gyengébb, vagy oda újonnan belépett tagországainak „különleges elbírálása” is. Írországra, Görögországra. Spanyolországra és Portugáliára nemzetgazdaságaik gyengesége miatt nem vonatkoznának a tervezett közös intézkedések.

M. J.

A sárga pajzsok alatt

A nyolcvanas évek átformálták a putnoki bánya képét. A külszínen látványos változások történtek: új műhelycsarnok épült, bunkerek készültek, amelyeket föld felett suhanó gumiszalagok kötnek össze a bányával. Néhány hónappal ezelőtt adták át azt a csöhidas szállítószalagot, amely a Sajó ártere fölött viszi a szenet egészen a vasútig. Ezzel az utolsó hiányzó láncszem is a helyére került, hogy megvalósulhasson az elődök álma: emberi kéz érintése nélkül jut a szén a föld alatti munkahelyről a vasúti kocsikba.

Ez most már természetes, és így van jól, mert ha egy célt elértünk, máris munkálkodnunk 'kell egy újabb megvalósításán. Most .mi a vágya a putnoki üzem közel kétezres kollektívájának? Mi a legfontosabb cél? Kerekes László nem sokat gondolkodik a válaszon. Egy fölénk tornyosuló vasszörnyetegre mutat:

— Mindenki azért szorít, hogy ezek a berendezések „hozzáidomuljanak” a bányánkhoz.

Az udvaron egyedül árválkodik a biztosító egység, vagy ahogyan a szakmában nevezik, a pajzs. Valószínűleg mutatóba maradt a napon ez a 17 tonnás monstrum, amelyből 93-at szereltek be a bánya legújabb frontjába. Kísérőnk, Kerekes László, aki a Putnoki Bányaüzem tizem- és munkaszervezője, valóban a legnagyobb óhajt fogalmazta meg. Mert a fentebb emlegetett változások átvarázsolták a föld alatti képet Is.

Nem volt ez varázslat. Több éves kemény munka eredménye, hogy Putnok-ak- nát ma már az ország legkorszerűbb mélyművelésű bányájának mondhatjuk. Nehéz volt megszerezni ezt a címet, sok vesződséget, lemondást, verejtéket követelt az itt dolgozó szakemberektől. Megérte?

A látvány és a kényelem azt mondatja a kívülállóval, hogy igen. Személyszállításra is alkalmas szállítószalagon utazunk a bánya mélyébe. Néhol ugyan át kell szállni, de így is negyedannyi idő alatt jutunk a front közelébe, mintha — gyakorlatlan bányajáróként —, gyalog botladoznánk a vágatokban. A front közeledtét jelzi az úgynevezett „energia- vonat”, amely összekapcsolt egységeikből áll és a szénfalnál dolgozó gépek, berendezések működéséhez szükséges feltételeket biztosítja.

Két villanyszerelő babrál rajta valamit.

— Itt van a hiba? Emiatt áll a fejtés? — kérdezzük Horváth László villanyszerelőtől.

— Nem, de amíg csend van, kihasználjuk az időt arra, hogy néhány ellenőrzést elvégezzünk. Pontosan azért, hogy ne az „energia- vonat” okozzon üzemzavart.

Kerekes László följegyez valamit a noteszébe. Tetszik neki ez a szervezés.

Lenyűgöző kép tárul a fejtésbe lépő ember elé. Aki már látott korszerű frontfejtést, az is meglepődik a méretéken. A hatalmas, rikítóan sárga — jólesik a szemnek ebben a fekete-szürkeségben — gépóriások a szó igazi értelmében pajzsként magasodnak a munkahely fölé és támaszkodnak neki a három-négy méter magas

szénfalnak. Kényelmesen lehet közlekedni az akár öt méter magasra is emelhető hidraulikus tárnok mögött. Igaz, szükség van a gyors és biztonságos útvonalra, hiszen a szénfal — a fronthomlok — hossza eléri a 140 .métert. A korábban használt berendezések között — görnyedve, csúszkálva — időbe telt volna megtenni ilyen hosszú utat. Most kényelmesen, megbámulva közben a két- tárcsás maróhenger félelmetes erejét, néhány perc elég volt ahhoz, hogy a front másik végén, a csendesebb .légvágatban leüljünk beszélgetni Tuza Józseffel, ennek a munkahelynek a brigádve- zetőjével

— Ámultunk-bámultunk, amikor megláttuk a bányájukat.

— Mi is — neveti el magát —, amikor először megpillantottuk összeszerelve a pajzsokat. A hideg végigfutott a hátamon, amikor arra gondoltam, hogy ezeket be kell szállítani a bányába.

Nagyon .megkínlódtunk a f ront szereléskor.

— Megérte?

— Láthatta. Ez nemcsak a bányászszemnek gyönyörű látvány, hanem az idegenének is. A látvány azonban másodlagos. Sokkal fontosabb. hogy ezek a nyugatnémet berendezések, a pajzsok és a maróhenger, lehetővé teszik, hogy a putnoki akna termelése történetében először elérje az évi egymillió tonnás mennyiséget.

— A technika azonban csak az egyik oldal. Kell, aki működtesse, és szükséges az eredményekhez jó bánya is.

Tuza József 36 éves, a vállalat fiatalabb fronti brigádvezetői közé tartozik. Eddig is megfontolta, megrágta minden válaszát, most még tovább gondolkodik. Hiányzik belőle a fiatalos hév? — kérdeztem az egyik vezetőt, már kint, a külszínen. Válaszul csak annyit mondott: a bányában nem lehet heveskedni.

— Ezek a berendezések európai mércével mérve is

az élenjáró technikához tartoznak. Igen nagy felelősség van azokon a munkatársaimon, akik kezelői ennek a 300 millió forintot érő rendszernek. Két hete indultunk. Kevés idő ez ahhoz, hogy minden tökéletesen működjön. össze kell csiszolódnia a rendszernek, amibe most beleértem az embereket is. Kábelek és tömlők százaira kell vigyáznunk, miközben meg kell ismerkednünk a berendezések legapróbb alkatrészeivel is. Ki kell ismernünk, hogy ebben a bányában mire képesek a gépek.

— Ilyen szénvastagság mellett mennyi szenet tud adni ez a front naponta?

— Most még csak 3—3,3 méter vastag a szénfal, az optimális legalább 4—4,5 méter lenne. A kezdeti nehézségek ellenére is közel másfél ezer tonna szenet tudunk adni 24 óra alatt, ami annyit jelent, hogy a megfelelő frontsebesség elérése után akár háromezer tonna szén is kikerülhet erről a fejtésről.

Ez már komoly mennyiség, de még nem elég ahhoz, hogy a Putnoki Bányaüzem Lyukóbánya után, másodikként föliratkozhasson az évi egymillió tonnát termelő üzemek közé. Eljön ennek .is az ideje, mondják a helyi szakemberek, s csak halkan teszik hozzá, hogy talán már jövőre. Persze, ehhez a jó szakembereken, a hiba nélkül működő gépeken és a vastag szénfalon túl még nagy adag bánvászsze- rencsére is szükség lesz. Megérdemelnék a putnokia.k. hogy kegyeibe fogadja őket Borbála, a bányászok védő- szentje, mert ebben a bányában már csak ez hiányzik a sikerhez.

Szöveg: Fónagy István Kép: Balogh Imre