Észak-Magyarország, 1986. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-03 / 182. szám

1986. augusztus 4., hétfő

6§ZAK-MAOYARQRKÁS 5

Uj környezetben új feladatok

Beszélgetés Földesi Balázzsal, a Vám- és Pénzügyőrség területi parancsnokával

Földesi Balázs őrnagy 1986. január elsejétől a Vám- és Pénzügyőrség területi parancsnoka. Ebben a beosztásában a rendészeti testület Borsod-Abaúj-Zemplén és Heves megyei egységeinek irányítását látja el. Az új parancsnok Hajdú-Biharban született, Miskolcra az ország másik feléből, a rajkai határállomásról érkezett.

— Bevallom, némi szorongással és nagy várakozással készülődtem új feladatomra. Miskolcon korábban csak egyszer jártam, valamikor a hatvanas évek elején. így nem ismertem senkit, és természetesen engem sem ismertek a megyében. Kinevezésem óta hét hónap telt el. . . Nagyon remélem, hogy az Eszak-Ma- gyarország olvasói nemcsak udvariasságnak, hanem igazságnak fogadják el tőlem: megszerettem a borsodiakat, mert őszinte, nyílt szívű embereknek tartom őket. Az új beosztásban új feladatok vártak rám. A kezdeti zökkenőkön, kisebb nehézségeken az itt élők segítettek át.

*

A 49 éves parancsnok gazdag tapasztalatokkal rendelkezik „szakmáját” illetően. Rajkán 14 esztendeig volt hazánk legnagyobb határállomásának parancsnoka. Mint mondja, jelenlegi munkaköre nyugodtabb, az ottani összehasonlíthatatlanul mozgalmasabb, fárasztóbb volt. Érdekesebb élményeiről kérdezem, mire elmesélt három történetet.

— Ez az eset a hatvanas évek közepén történt meg Rajkán, amikor egymillió forint még elképzelhetetlenül nbgy összeg volt. Az egyik’ ' beosztottam éjszakai rutinellenőrzésen dolgozott. íVfár-már tovább engedett egy Mercedest, de a biztonság kedvéért zseblámpájával bevilágított a kocsi benzintankjába. Ott nem látott semmit és éppen ez ütött szöget a fejébe. A benzinnek ugyanis tükröznie kellett volna az éles fényt. Nosza, nézzük meg közelebbről ... A benzintankban ötszázas kötegelt rejtőztek. Hogy milyen üzemanyaggal haladt a gépkocsi? Természetesen nem a pénzkölegek adták az energiát. A különlegesen kiképzett tankot a Mercedes ajtajában helyezték el.

— Meglepődnék, ha élet- útjáról szólva arról beszélne, hogy tudatosan készüli; erre a pályára. Az ön generációja tapasztalataim szeAz elmúlt fél évszázad alatt a bányászat számos képzőművészeti alkotást ihletett. A festészet, a szobrászat mellett különösen az éremművészet foglalkozott ezzel a szakmával. A porcelánművészetben azonban a bányászati témákat illetően nem voltak hagyományok. Üj hagyományt a nagy múltú, készítményeiről világszerte ismert herendi gyár teremtett, amely megrendelés alapján használati és dísztárgyakon, művészi porcelánon alkalmazta díszítésül a bányászat jelvényeit.

Ezekről a ritka, nagybecsű porcelántárgyakról állított össze képes minikönyvet a Péch Antal mini- könyvgyűjtők klubja, amelyet most jelentettek meg. A kötet nemcsak mini volt, (és az abban közölt bányász- szimbólumokat ábrázoló illusztrációk miatt) hanem értékes azért is, mert a klubnak ez az első olyan

rint másképpen választotta meg foglalkozását, mint a következők, például mi,

— Nem fog meglepődni. Amíg be nem soroztak katonának, meg sem fordult a fejemben, hogy később éppen a pénzügyőrségen fogok egyszer dolgozni: Ám a honvédségnél összebarátkoztam egy biharkeresztesi fiúval. Ö „csábított” a testülethez, s leszerelésem után azonnal fölöltöttem a másik egyenruhát. Ez még 1959-ben történt. Azóta Lőkösházán, Kelebián, Gyékényesen, Le- tenyén, Budapesten szolgáltam, s mint már szó volt róla, Rajkáról kerültem Miskolcra. Közben persze hosszú évek teltek el, s nemcsak dolgoznom kellett, hanem tanulnom is. Három és fél évtized alatt minden iskolát elvégeztem, amelyet a testület előírt, vagy egyáltalában előírhatott számomra.

*

A második történet:

— A hegyeshalmi határállomáson (mert ott is dolgoztam 8 esztendeig) magyar autóbuszt „léptettünk” ki. Az utasok ellenőrzésénél a kollégáimnak szemet szúrt, hogy szinte senkinél sincs nagyobb összegre rúgó pénz. Vállaltuk a kockázatot, s az egyik férfit személyi ellenőrzésnek vetettük alá. Nem szívesen egyezett bele, s ennek jó oka volt. Ingében különös „bélést” találtunk: ötszázforintos bankjegyeket. Ha már így van, nézzük meg a többieket is. Sajnos kiderült, hogy az utasok jó része ugyanezzel a módszerrel próbált meg forintot átcsempészni a határon.

— Sajnos?

— Hosszú évek határszolgálata áll mögöttem. így el kell, hogy higgyék: az ott dolgozók soha nem örülnek annak, ha valakitől értékeket kell lefoglalni, vagy súlyosabb szabálysértés esetén meg kell hiúsítani az utazását. A határállomásokon egyébként az állampolgári fegyelem alakulásáról, romlásáról, javulásáról napról napra képet kaphattunk. Elmondhatom, hogy hol kisebb, hol nagyobb mértékkiadványa, amelyben az illusztrációkat színes nyomásban közük.

A Bányászat a herendi porcelánművészetben című könyv Tóth Pál bányamér-! nők szerkesztésében jelent meg. A kísérő .szöveget, a bányászati emblémáknak a porcelánművészetben való; megjelenéséről, annak kialakulásáról. történetéről Jármai Ervin okleveles bányamérnök írta. Ö ismerteti többek között az egyes rendezvényekre kiadott porcelánérmék történetét csakúgy, mint a hét darabból álló dohányzókészletet, amelyet a bányavárosok színes címerei díszítenek.

A Herendi Porcelángyárban készített dísztányérokon többek között a korabeli ércbányászat, valamint az algyői olajtűz egy-egy epizódját örökítették meg. Értékes darabjai ennek a gyűjteménynek az úgynevezett selmeci korsók is.

ben, de mindig voltak olyanok, akik megpróbálták kijátszani a rendelkezéseket, szabályokat. Ügy gondolták, megéri az a „kis kockázat". Jó néhányan másodszor, harmadszor is próbálkoznak. S aztán — ilyen az emberi természet — ők hangoskodtak a leg jobbmi.

— Az első hónapok után milyen benyomásokat szerzett a Borsod megyében szolgálatot teljesítő vámosok, és pénzügyőrök munkájáról ?

— Alapvető hibát, hiányosságot nem tapasztaltam. Ügy éreztem viszont, hogy a határállomáson dolgozóknak át kell adnom a tapasztalataimat az utasok gyors, kulturált ellenőrzésével, átengedésével kapcsolatban.

*

A harmadik történet:

■— Egyszer feltűnt, hogy a Német Szövetségi Köztársaságból sok ottani vendég- munkás érkezik Magyarországra és utazik át. hazánkon. Gyakran találtunk náluk, vagy az autóban jelentős mennyiségű dollárt elrejtve. Ez szintén szöget ütött a fejünkbe, hiszen a. valutát minden korlátozás nélkül behozhatták volna az országba. A dollárok közül szakemberekkel megvizsgáltattunk néhányat. A gyanú sajnos beigazolódott. Egytől egyig hamis pénznek bizonyultak. A rendőrség, a pénzügyőrök feljelentése nyomán jutott el a hamisítók fészkéig, azaz nyomdájáig.

— Kit tart ön jó vezetőnek?

— A jó vezető a pénzügyőrségnél ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkezik, mintha máshol, mondjuk egy ipari üzemben, vagy egy államigazgatási intézményben dolgozna. Elsősorban jó emberismerőnek kell lennie, tudnia kell, hogy beosztottait munkájuk minősége szerint ítélje meg. Jól kell ismernie a feladatokat, s azt, hogy azoknak milyen módszerekkel tud a leghatásosabban eleget tenni. Ezért a szervezőkészséget is a jó vezető tulajdonságai közé sorolom. Ezenkívül határozottnak, ugyanakkor emberségesnek kell lennie, hiszen itt gyakran nemcsak a parancsnoki szónak, hanem indokolt esetben a megértésnek is helye van.

Udvardy József

Az Északi-sarkkörön túli Smidt-fok szovjet településen a következő arktiszi hajózási idényben közlekedő hajók fogadására új, nagy kikötőhelyet építettek. Létesítéséhez nem volt szükség fémre, betonra, fára. Ezeket teljes mértékben a víz és a fagy pótolta.

Egy 300 méter hosszú és 50 méter széles jégmezőre folyamatosan tengervizet szivattyúztak, amely a nagy hidegben gyorsan megfagyott. Így hizlalták rétegről rétegre a létesítményt, amíg a jégből készült monstrum saját súlya alatt le nem merült a fenékre. A hűvös sarkvidéki nyár idején nem olvad el a jégkolosszus.

iMii

önfeledt játék közben

Akikről ezek a sorok szólnak, már otthon vannak. De az elmúlt hét emlékezetes marad számukra.

*

— Jó ez a kis séta. Kell a mozgás, különben teljesen eltur.yulunk.

— Majd otthon ledolgozzuk a felszedett kilókat!

Ilyen és hasonló beszélgetések gyakoriak ezekben a napokban Sárospatakon a Móricz Zsigmond Kollégium környékén. A kollégiumot egy héten át nevelőszülők és gyermekeik „birtokolják”. A Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet, valamint a Sárospatak Városi Tanács jóvoltából kilenc család, összesen harminckilenc gyermekével tölthet el programban gazdag hétnapos pihenőt, szabadságot. Szabadságot, mert valójában kikapcsolódást jelent az anyukáknak a „napi robotból”. És mert hol kirándulni, hol meg várat látogatni, avagy éppen strandolni, mozizni kerekedik fel a társaság, bizton állítható a program gazdagsága is, amelyért elsősorban Büténé Zborai Éva — a helyi városi tanács dolgozója a felelős.

— Az itt-tartózkodás i

városnézéssel kezdődött hétfőn. Másnap a Művelődés Házába vittük a gyerekeket videózni, délután pedig strandoltunk. Szerdán nagy kirándulást tettünk Hollóházára. Az utazást az itteni Költségvetési Üzemnek köszönhettük, tőlük kaptuk az autóbuszt. Vásárlás, játékos vetélkedés volt a csütörtöki program, pénteken a kicsiket elvisszük a közeli óvodába játszani, délután meg a többiekkel együtt a strandon folytatódik a nap. Ki kell használni a jó időt. A sárospataki várlátogatást szombatra terveztük, vasárnap pedig indulnak haza vendégeink.

A táborba három nevelőszülői felügyelő is eljött: Miskolcról Tóth Józsefné, Mezőkövesdről Varga Istvánná, Sárospatakról pedig Stumf Bálintné érkezett.

Ez az első nevelőszülős tábor az országban — mondja nem kis büszkeséggel Borika, Vargáné. — A kitűnő lehetőséget a Gyi- vi-nek köszönhetjük. Pályázat útján nagyobb ösz- szeghez jutottak, amelyet erre a célra fordítottak, a nevelőszülők nem kis örömére. Ilyen üdülésben eddig nem volt részük. Jő hangulatban telnek a napok. A barátkozás már a buszon megkezdődött és egyre erősebbé vált. Az azonos körülmény és sors már önmagában is összetartó kapcsot jelent.

— Talán ez is magyarázata annak, hogy az érkezés után a szobák elosztásánál nem akartak a családok külön vonulni — folytatja Tóth Józsefné. — Két-három család lakik egy helyen. Az első szobában például a szalaszendiek. A három anyuka tizenhárom gyermeket vigyáz, Kicsiket és még kisebbeket,

— Régen, huszonkét esztendővel ezelőtt, vettem magamhoz az első gyereket —

mondja. Kiss Józsefné. — Azóta tizenheten kerültek ki a családunkból. Most négyen élnek velünk.

— Mit szóltak a férjek ehhez a kiránduláshoz?

— Megbeszéltük előre — válaszol Hebó Andrásné, aki öt gyermekével érkezett —, másként nem lehetett. Persze, szerintem már biztosan nagyon várnak haza. Én például kétszáz apró állatot hagytam otthon és a jószágok gondozása bizony eléggé fárasztó, időigényes,

— Ezután majd jobban értékelik a munkánkat — szól közbe nevetve Erzsiké néni, a szoba másik Kiss Józsefnéje, aki úgyszintén négy gyermekkel jött ide. — Ennyi időt a gyermekekkel még nem is töltöttünk együtt, mert otthon mindig van teendő a ház körül. Kevesebb jut a beszélgetésre, játékra. Itt nagyon jó dolgunk van. A gyerekek aranyosak. Most az egyszer nekünk szolgálják fel az ételt a közelben lévő étteremben, ahová eljárunk. Persze ez már a nagyobbak dolga. Ha majd otthon elmeséljük, merre jártunk és milyen vendéglátásban volt részünk, talán el sem hiszik. Mesébe illő az egész.

A látottak szerint valóban jól érzik magukat a gyerekek. Lent az udvaron, kedvükre válogathatnak a különféle játékszerek közül, sőt az elmúlt délutánon a tábor egyetlen apukájának, Zsámba Lászlónak a jóvoltából még ügyességi vetélkedőbe is benevezhettek, amelynek ugyancsak nagy sikere volt.

A szalaszendiek szomszédságában a gönciek laknak. Juliska néni. Tamás Pálné négy gyermekével, Ilonka néni, Csorba Lászlóné három gyermekével, akikkel már a kollégium udvarán beszélgettünk. Az egymás mellé húzott padok csakhamar megteltek.

— Majdnem egy időben határoztuk el, hogy gyermekeket nevelünk — mondja Juliska néni. — Én még dolgoztam, amikor az első gyereket magamhoz vettem. Nem sokkal később meghalt a férjem, mint Ilonkának is. Akkor már végérvényesen döntöttem; nem akarok egyedül maradni. Jobb, ha

tele van a ház a gyerekzsivajjal.

— Egyikünknek sem volt része ebben fiatal korunkban. Saját családunk nem lehetett. Most azonban egyszerre többen szólítanak anyunak. Jó érzés — folytatja Ilonka néni.

Anyunak, anyukának szólítja Juliska nénit Lippai Zita is, aki négy évvel ezelőtt került a családba. Mint mondja:

— Nekem két idősebb testvérem van. Ök is ott laknak Göncön, csak más családnál. Szoktam velük talál- ■ kozni.

Tóth Mónika Ilonka néni gyermekeinek egyike. Az udvar végéből most éppen játékra invitálja egy kisfiú, Móni azonban szívesebben meséli itteni élményeit:

— A strandolás meg a kirándulás volt a legjobb. Csuda „klassz” lenne még maradni — bújik oda anyukájához a szokásos simoga- tásért.

— Majd eljövünk még, ha lesz rá mód — hangzik a reményt keltő mondat, szinte mindannyiok számára.

— Szép lenne — mondja Sarkadi Mária, aki szülei helyett hozta el a négy nevelt gyermeket a táborba. — A kicsik igencsak élvezték az itt töltött napokat. És így voltak ezzel valameny- nyie.n. Mert bizony mindannyian tudjuk, a gyermek- neveléshez nem csupán szeretet kell. A gyermek iskolába jár, ahová tanszert, füzetet, könyvet visz magával. A gyermek évről évre kinövi cipőjét, ruháját. Mindez a rendszeres kiadásoknak csupán töredéke, amelyhez ugyan kapnak a nevelőszülők az államtól anyagi támogatást, de az sohasem azonos azzal az Összeggel, amelyet valóban elköltenek. Mert a gyermeknek ritkán mondja az anyja azt a szót, hogy: nincs. Üdülésre azonban a legtöbb családban már nem futja a költségvetésből. Most, néhányuknak megadatott. És bíznak abban, hogy ez a rendhagyó tábor csupán a kezdetet jelenti, amelyért hálás a nevelőszülő és az őt anyának szólító, valamennyi gyermek . . .

Monos Márta Fotók: Balogh Imre

A szalaszendi szoba néhány lakója.