Észak-Magyarország, 1986. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-30 / 204. szám

ÉSZAK-M AGYARORSZÁG 12 1986. augusztus 30., szombat Országjárás Sopronban 140 éve kezdődött a Tisza szabályozása „A Tisza völgyében temérdek a lappangó kincs A soproni „ponzüchter” negyed mesébe illően bájos polgárházai között a maga nemében egyedülálló, föld­szintes ikis múzeum hívja fel a figyelmet a kapuja feletti oroszlános cégtáblával. A cé­hes pékipar múzeuma ez, bár a házban még a céh­korszak után is szorgos élet folyt: 1950-ig sütötték itt a kenyeret, az omlós zsemlét, a böjti perecet és az ünnepi foszlós kalácsot, no meg a finom cukrászsüteményt. Sopron város lakói kivált­képp kényesek lehettek (ma is ízletesebb itt a pékáru, mint bárhol a hazában!); szigorúságukat jelzi a kép, amelyen az úgynevezett „pékfürösztő” gépezet látha­tó. A pékfürösztés szokása a német városokból jutott el a Dunántúlra: ha romlott a kenyér, meg a sütemény mi­nősége, vagy ha a súlya csök­kent, akkor megfürösztötték a péket, vagyis egy gémes- kút-szerű szerkezetből tóba, vízmedencébe (Győrben a Dunába) eresztették, ami té­len kiváltképp kellemetlen lehetett, a szégyenről nem is szólva. Meg kell hagyni azonban, hogy Sopronban emberségesebbnek bizonyult a magisztrátus, mint Bécs- től Székesfehérvárig a többi városban, mert itt pénzen meg lehetett váltani a bün­tetést: meg is váltották, mert a rémületes szerkezet csak ijesztésül szolgált, használa­tára sosem került sor. A pék-produktumok kivá­ló minőségére a címer is utal (ezt viseli a kapu fö­lött lógó cégtábla is). Két oroszlán tart egy hatalmas perecet, s mindkettő hosz- szú nyelvvel nyalogatja a szája szélét, sejtetve, hogy már elepednek az után a pe­rec után. A ház műhelyrésze a XVI. században épült, a mesterék lakrésze fiatalabb, az a XVIII. században kapta mai formá­ját.. Az első ismert tulajdo­nost Joachim Hübnernek hívták, az utolsó mesterek az olasz eredetű Sever csa­lád tagjai voltak. Sever Mi­hály trieszti péklegény ván­dorévei során vetődött Sop­ronba, ott beleszeretett a pékség tulajdonosának uno­kahúgába, és bizony itt ra­gadt, mint a lépvesszővel fogott madár, de nem bán­ta meg, ellenkezőleg, új ter­melési ágat vezetett be, oly­mértékben szárnyakat kapott munkakedve a boldogságtól. Ö rendezte be a cukrászdát, hozatta és gyártatta az édes­ségek előállításához szüksé­ges eszközöket, formákat, üstöket, edényeket. Legmegragadóbb azonban a lakása. A szellemes ötlet, amely — övé volt vagy az ősöké? — behozta a kony­hába a vizet, noha még víz­vezetékről akkoriban senki sem álmodott a városban. Közvetlenül a konyhaablak előtt állott a kút, az ablak­ból kinyúló kéz felhúzta a kerék segítségével a teli vöd­röt, egyenest be a konyhába, ahol tartalmát a tűzhely víz­melegítőjébe öntötték, utób­bi csappal volt ellátva, te­hát folyt a melegvíz lavór­ba, vájdlingba, amibe kel­lett. Szükség is volt erre az eredeti melegvíz-szolgáltatás­ra, hiszen a pékek szőlős­gazdák is voltak (ugyan ki nem művelt szőlőt a régi Sopronban?); tehát a kony­hán bort is mértek (ma is ott sorakoznak a különféle űrméretű edénykék), sűrűn kellett őket öblögetni, mo­sogatni. A boltíves lakószo­bák finom vonalú, intarziás bútorai szolid jólétről, kifi­nomult ízlésről tanúskodnak; mértéktartóan józan, fény­űzésmentes életvitelről egy­szersmind. Ezeknek az embereknek a munka képezte életük tenge­lyét, de szerették szép vonzó, rendezett és tiszta környezetben álomra hajta­ni a fejüket; noha a legfon­tosabb akkor is az volt, hogy holnapra erőt gyűjtsenek. A műhely maga rusztiku- sabb; régibb korszakot mu­tat be, mint a mesterlakás. A nem nagy területre épült pékséget a józan, célirányos gondolkodás, rendszeretet, ötletesség jellemzi. Minden parányi helyet kihasználtak. Volt itt dagasztószoba, sütő­szoba, cukrászműhely, ke­nyérbolt, cukrászda, az alag­sorban présház és pince, a tenyérnyi udvaron ló- és te­hénistálló, kocsiszín, féleme­letnyi magasan a „magazin”, ahol gabonát, lisztet, kukori­cát — még magasabban a padlás, ahol babot, diót, mandulát tároltak. (Mindent, amit csak adott a szőlő; a bab kivált nélkülözhetetlen soproni csemege, állítólag itt még torta is készült belőle, de nem a gesztenye- pótlá­sára, mint nehezebb idők­ben máshol, dehogyis, hi­szen itt bőven terem a sze­líd gesztenye, hanem önma­gáért, cseppet sem rejtve bab mivoltát.) A „szőlősgazda műhelye” is helyet kapott a házban, mintegy a pékség kiegészítőjeként. (Jó hasz­nát látta ennek az utolsó pék: ipara megszűntével a szőlőjéből élt.) Ma a régi raktárakban pék-ipartörténeti múzeum van, itt sorakoznak a céhlá­dák, -pecsétek, -levelek, s a különféle munkaeszközök, receptkönyvek. Megtudjuk itt, hogy mes­terremeknek zsemlét kellett készíteni; sokféle változatá­val jeleskedhetett az ifjú je­lölt: volt köznapi Semmel, volt finomabb lisztből való, fényűzőbb asztalokra szánt, ezt Mundsemmel-nek hívták, de sütöttek vajas, sőt iker­zsemlét is, utóbbiról régi tá­nyérokon fönnmaradt ábrá­zolások tanúskodnak. A sütőszoba mellett, a da­gasztó teknők és a hatalmas kemence közelében húzódott meg a legények kamrája, egyszerű, de kényelmes, és meleg. A pékmunka ugyanis szakaszos volt; míg kelt a tészta, pihenhetett a pék. örvendetes, hogy az utol­só pék megőrizte őseitől örö­költ felszerelési tárgyait, hogy 1970-ben bekövetkezett halála után a város a házat rendbehozatta: és így 1975- ben megnyílhatott ez a mú­zeum, régi iparosok okos munkaszervezésének, szor­galmának és minőségérzéké­nek az ékes bizonyítéka. Széchenyi István írta le a címadó sort, s természete­sen nem ásványkincsekre gondolt. Most, amikor a tikkasztó aszály heteit él­jük, s akár a televízió kép­ernyőjén, akár a valóságban látjuk a Duna—Tisza-közé- nek kiszáradt földjeit, azt, hogy á téeszek már néhol vágják a semmire sem jó kukoricát, akkor elgondol­kodhatunk azon, hogy Szé­chenyi álma — ami nem délibábos elképzelések szí­nes halmaza — még ma sem valósult meg teljességé­ben. Más szóval: adósai vagyunk a „legnagyobb magyarnak”. „Két hatalom versenge soká e róna bírásán: Emberi szorgalom és a vizek őseleme. Széchenyi lett a bíró, a Tiszát medrébe szőritá Szózata, s a nagy tér ím szabad s újra mienk.” Szász Károly e négy sora olvasható azon az emlék­művön, amely Széchenyi István első kapavágására emlékeztet. A Tiszadob mel­letti urkomi magaslaton áll a kőobeliszk, utalva 1846. augusztus 26-ra, amikor is a gróf, mérnök urak kísé­retében, és a hölgykoszorú tapsától kitüntetve, az Or­szággyűlés határozatával a zsebében, kapáját a földbe vágta. A korabeli feljegy­zések ugyan nem szólnak a „pómépről”, de a környező falvak lakói bizton tudtak a nagy tervről. Talán kétel­kedtek benne, hogy a grófi kapavágás valamit is meg­változtat az ősi folyón, amely olyan kiszámíthatat­lan volt, és annyira kegyet­len, mint a saját életük. A történelmi kapavágás pilla­natában mintegy 25 ezer négyzetkilométeren terült szét a folyó vize. Feljegyez­ték, hogy az ártér például a Hortobágyon hetven kilo­méter szélességet is elért. A Nagy-Sárréten át — mely évszázadokig búvóhelye volt mindenféle szegénylegény­nek — a Tisza közvetlenül kapcsolódott a Körösök ki­öntéseihez. A folyó áradása évente 160—1®0 napig tar­tott, s ezekben az idősza­kokban mocsártenger volt a Tisza mentén. A gabonát sokszor az áradás aratta le. A „morbus Hungaricus” — a magyar halálos betegség — ezekben az évtizedekben nem a tbc volt, hanem a malária. A Tisza menti fal­vak kútjai fertőzöttek vol­tak, s már II. Rákóczi Fe­renc feljegyezte, hogy ami­kor a szegedi csata után merített a „szőke Tisza” vizéből, az sáros és zavaros volt, Széchenyi tudta, hogy az egész nemzet összefogására van szükség — ami akkor elsősorban a liberális ne­mességet jelentette. A re­form-nemzedék egyik legki­emelkedőbb alakja, Vásár­helyi Pál készítette el a Ti­sza szabályozásának tervét. Abból indult ki, hogy a fo­lyó kilométerenkénti esése alig több három centiméter­nél, ezért egy-egy áradás nagyon lassan vonul le a folyón. A Szamos torkolatá­tól Szegedig az árhullám 50—60 nap alatt ért le. Az esést Vásárhelyi úgy akar­ta növelni, hogy a Tisza- becs és a torkolat közötti, eredetileg 1214 kilométeres kanyargós utat 140 átvágás­sal 761 kilométerre rövidí­ti. Ezzel a kilométerenkénti esés a korábbi kétszerese lett volna. Az árvíz megaka­dályozására Vásárhelyi 300— 1000 méterenként gátakat tervezett. A sors kegyetlen játéka: Vásárhelyi éppen a terveit ismertette, amikor rosszul lett és meghalt. Az Országgyűlés Paleoca- pát, a Pó szabályozását végző mérnököt bízta meg a munka folytatásával. Az olasz mérnök módosított az eredeti elképzeléseken. A Tisza szabályozósa nagyon lassan haladt. Csak a szá­zadfordulón fejeződött be — jól-rosszul. Mégis: meg­épült négyezer kilométernyi árvízvédelmi töltés, eltűnt a malária a Tisza menti fal­vakból, s 25 ezer négyzetki­lométerrel több lett a mező­gazdaságilag hasznosítható terület. Széchenyi álma a mocsár- lecsapolásokról csak száza­dunkban valósult meg, s a harmadik lépcső: az öntö­zőcsatornákkal átszelt Al­föld képe még várat magá­ra. A régi rómaiak a fo­lyót Pathiosnak — kanyar­gósnak — nevezték. Ma in­kább szelídként emleget­jük, gondolva a legnagyobb magyarra, aki 140 éve azt a kapavágást megtette. 11,11 9 —.—-iii­Egy (ízletes hazafi: Heckenast Gusztáv Milyen világ volt hazánkban a múlt 0 század elején? A történelemből tud­juk, de alig lehet elképzelnünk: óriá­si paraszti tömegek; földművesek, állattar­tók, halászok, gyűjtögetők; szerteszéjjel, szinte ázsiai elmaradottságban, igencsak írástudatlanul, mégis magasrendű, ám kor­látozott népi kultúrájukkal, (amelynek ér­tékeire akkor még alig figyelt a Faludi- val kezdődő s épp csak kibontakozó népies­ség), és e paraszti tömegekben is megany- nyi nemzetiség; a városokban pedig vé­kony. de mind öntudatosabb magyar ne­mesi és jól megalapozott — német mű­veltség. Német volt az ipar, kereskedelem. Hogy miként lett ebben az igencsak német városi világban magyar közélet és kultúra, az a nemzetté válás valódi csodája. Csodák persze nincsenek, csakhogy vannak közös érdekek, igények, van a fejlődés, gaz­dasági növekedés, termelés és csere meg­annyi ösztönző tényezője, van egy vékony haladni óhajtó főúri és jóval nagyobb kis- nemesi réteg, itt-ott még népi (iparos és paraszti) fölemelkedés is (olykor a papsá­gon keresztül), van egyházi és hagyomá­nyos nemesi latin kultúra és mindebből — nyugati hatásra is — létrejön a független­ség, sőt a népiesség gondolatköre, amely már magyar közéletet teremt, a politikum hat a gazdaságra meg a kultúrára — és vi­szont. Ez a reformkor ideje. Mindezt most a magyar könyvkiadás — mondhatni — megalapozójának Heckenast Gusztávnak, a 175. születési évfordulója kapcsán mondjuk el. Igen, alapozó volt ő, ha tudniillik komolyan vesszük, hogy min­dennek gazdasági alapja van. Mit ért (volna) a magyar szellem anélkül, hogy könyvben testet öltsön? És ha e könyvet el nem ad­ják? No persze, nemcsak hazafiúi érzület­ből, hanem kifizetődő üzletként is. De hogy üzlet lehetett magyar könyvet rendelni, szerkeszteni, kiadni, nyomtatni, terjeszteni, azt már a nemzeti közvélemény követelte ki! Ez az, amikor a felépítmény visszahat az alapra. A szegénysorban született kassai kisfiú mit sem tudott a könyvekről — mindaddig, míg szinte gyerekként Pestre nem költö­zött. Rokoni kapcsolat révén került Wigand könyvkereskedő boltjába, s huszonegy éves korában már átvette az üzletet. Nem éri be a kisszámú magyar könyv árusításával: egyre nő a kereslet, maga is fantáziát lát a kiadásban. 1840-ben társul Länderer nyomdásszal: így együtt van kiadás, nyomda, kereskedelem. (Bár ma is így lehetne!) A nyomdában szintén csupa idegen nevű, de a haladást a magyar polgárosodással egynek látó mester: Demant, Hruszka, Giersch, Glutsch, Kohn, Malatin, Neumann, Potem­kin, Träger, Weiss; ők szedik, korrigálják, s nyomtatják mindazt, ami a mindinkább virágzó Heckenast-cégnél megjelenik: Baj­za, Berzsenyi, Csokonai, Czuczor, Eötvös, Ga­ray, Gyöngyösi, Jókai, Jósika, a két Kisfa­ludy, Kölcsey, Virág meg a többiek posz­tumusz és új műveit. Létrejönnek és gyor­san megjelennek az első könyvsorozatok. Eljön a nagy nap, 1848. március idusa. A forradalom zajára Heckenast elszelel, Län­derer pedig diszkréten-okosan azt tanácsol­ja Petőfiéknek, hogy ha cenzúra nélkül akarnak nyomtatni, „foglaljanak le” egy gé­pet. Irinyi teszi rá kezét a sajtóra, s a nyomdászok gyorsan elkészítik a Tizenkét pont-ot és a Nemzeti dal-1. Magasztos pillanatok! Épp csak az elő­térben levő főszereplők eltakarják azt, ami a háttérben meghúzódik. Például magát Heckenast urat, akinek kétségtelen érdemei vannak (és lesznek!) a magyar kultúra szó­hoz juttatása terén, aki azonban — osztrák ügynök; a szabadságharc után pedig rög­tön kirúgja legjobb nyomdászai egyikét, Hruszka Jánost, mert épp március 15-én valami megjegyzést tett tulajdonosi szemé­lyére ... Hát igen, a portréhoz ez is hozzá tarto­zik. Mint ahogy az is, hogy Heckenast a legkeservesebb Bach-korszakban is megte­szi, amit lehet s amit tehet a magyar iro­dalomért, és sokat tehet, hiszen saját sze­mélyében „megbízható”. Ilyen a zsarnokság abszurditása ... Hazafi volt tehát Heckenast úr? Ó, dehogy! De tízezrével voltak haza­fiak — köztük német vagy szláv nevű, sőt anyanyelvű — munkások, polgárok, kisne- mesek, diákok, akik olyan nemzeti közvéle­ményt teremtettek, amelyhez még az ellen­séges érzületű polgárnak is alkalmaz­kodnia kellett, ha másért nem, jól felfo­gott anyagi érdekből... Az üzlet — és vele — a fiatal magyar irodalom tehát vi­rágzott. 1873-ban Heckenast aztán átadta cégét a frissen alakult Franklin Társulat­nak. Ahogy mondták: „közmegbecsüléstől övezve” élt 1878-ig. Kristó Nagy István Heckenast Gusztáv nyomdagépe, amelyen a Tizenkét pontot nyomták

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents